Vandra Attila : Őseinkről mesél a táltos ló (befejező rész).

Nyomtatás

Táltos paripa

Ha van állat, amely jellegzetesen a sztyeppei népek szent állata, az a ló. Ám az arabok is egy fajta szent állatként tisztelték, és kiemelt szerepe van az arab kultúrában. Nem csoda, hiszen a Kárpátoktól egészen Mongóliáig terjedő sztyeppe-vidék birodalmait mind lovas kultúrák hozták létre. S ebbe mi is beletartoztunk. 830-tól (mióta az első arab krónikások írásaiban megjelentünk) a honfoglalásig biztosan a sztyeppén éltünk. Az őseink a fehér lovat szent állatnak tekintették. A táltos őket áldozta fel máglyán. Ha a lovas meghalt, vele temették a lovát is. (Emellett a kutyát, más állatot nem temettek maguk mellé.) Bőrét lenyúzták, egy karóra feszítették, majd pár napig száradni hagyták. A „húzza a lóbőrt” mondás arra a recsegő hangra utal, amikor a lóbőrt a karóra feszítették. A Fehérlófia mesénkben a főhőst egy fehér ló nemzette, egy fajta totemisztikus ős. A honfoglalás-kori Szvatopluk-történet – a fehér paripa árán megvett haza szintén a ló fontosságát támasztja alá.

          A Fehérlófia mese, mint láttuk, altáji eredetű, s a török és mongol népeknél is megtalálható. Háziállataink neveinek nagy része török nyelvekből került a magyarba. Annál nagyobb a meglepetésünk, amikor felfedezzük, hogy a ló finnugor, pontosabban ugor szó, lásd a manysi low (bár a szamojéd nyelvekhez tartozó nyenyecben is megvan law – de az lehet átvétel is), amely a csuvasban is megtalálható lasa alakban, és az oroszok is átvették tőlük (лошадь). Más szláv nyelvben a ló az kon. Nemcsak a ló, de több lótartásra utaló szavunk (például nyereg) is ugor eredetű. A török népekkel való kapcsolataink, és az állattenyésztő életmódra áttérésünk előtt ismertük már a lovat. A hun-török eredetünket hirdetőkre kemény feladat vár. Elfogadható magyarázatot kell adniuk arra, hogy egy lovas-nemzet miért vette át a halszagú finnugoroktól a ló elnevezését, elfeledve sajátját… Az eleve lovas ugor népként a török (hun?) nomád-állattenyésztő kultúrára áttéréskor viszont nyugodtan megtarthatta.

          A „szent” lovat egymástól függetlenül több emberi kultúra is felfedezte. Miközben a Brit szigeteken, harmincegy helyen találtak eltemetett lovakat, csak egyetlen esetben marhát, ami a ló kiemelt szerepét mutatja, melyet szent állatnak tartottak. A legrégebbi eltemetett ló a Szamara kultúrából származik, (i.e. V. évezred). Ez annyiban érdekes, mert az egykori Magna Hungáriával szomszédos, közelebb van a Káma folyóhoz, mint Brassó Kolozsvárhoz. Igaz, egyesek az indoeurópai nyelv őshazájának (Urheimat) tartják. Herodotosz a lóáldozat szokását a szkítáknál említi.

           Feltehetően a Szamara kultúrában még csak lókultuszról van szó, és nem lótenyésztésről. Archeológiai és paleontológiai adatok szerint a ló megszelídítése, majd később a tenyésztése valahol a közép-eurázsiai sztyepén történt i. e. 3500 körül. Első erre utaló archeológiai leletek Észak-Kazahsztánból az Akmola tartományból, a Botai kultúrából származnak. E vadász-gyűjtögetők csak a lovat és a kutyát háziasították (juh, kecske és marhacsontoknak nyoma sincs), tehát a lovat feltehetően meglovagolták, és más lovak vadászatára használták őket, nem fogták őket munkára. A Botai kultúra légvonalban nagyjából ezer kilométerre van a Hanti-Manysi Autonóm Körzettől, ahol ma az obi-ugorok élnek. Az obi-ugorok mai területén, Nyugat-Szibériában i.e. II. és I. évezredben egy lovat háziasító (nem tenyésztő!) vadász-halász-gyűjtögető kultúra élt, melyet az ugorok őseinek tartanak egyes kutatók.  Minden valószínűség szerint, ha nem is elsőként, de elsők közt ismerték meg a ló háziasítását.

          Miközben a szarvasmarha kultusza ritka (kivétel: lásd India, a hinduk), a lókultusz szerte a világon elterjedt.

          – Hayagriva hindu istent, Vishnu avatarját (földi megtestesítőjét) (i. e. 2000) lófejjel ábrázolták. Az Ashvineket szintén lófejűnek ábrázolták.

          – A görög mitológiában Posszeidón Démétért üldözte szerelmével, ám az istennő, hogy szabaduljon tőle, kancává változott, és elbújt egy ménesben. Ám az isten csődőrré alakult. Nászukból született Arion a csodás ló, amelyik beszélni tudott.

          – A skandináv mitológiában Loki kancává változott, s úgy szülte meg Sleipnirt, a nyolclábú csodalovat.

          – Gallia Római provinciában Eponát istenként tisztelték.

          – Tacitus említi, hogy egyes germán törzsek a fehér lovat jóslásra (divination) használták. 

          – Svantevit szláv isten templomában a pap egy fehér ló viselkedéséből olvasta ki a törzs jövőjét.

          A felsoroltak a lókultusznak csak néhány indoeurópai példája, amellyel a mongoloknál, török népeknél és a kínaiaknál is találkozunk.

          A lovak között is kiemelt szerepet kapott a fehér ló. Érdekességként, bár léteznek valódi fehér (albino) lovak, a legtöbbjük valójában világos-szürke. Alig találunk népet az északi féltekén, amelyiknek mitológiájában nem jelenik meg egy fehér ló, amelyet a főhős lovagol meg, vagy természetfeletti tulajdonságokkal rendelkezik. Csak néhány példa:

          – A kelta mitológia Rhiannon-ja fehér lovon lovagol.

          – A görög mitológiában Pegasus, a szárnyas ló Posszeidon és Medusa gyermeke. Heliosz napisten szekerét négy rendkívüli ló húzta az égen. Heliosz halandó asszonytól született fia, Phaethon egyszer azt kérte apjától, hogy ő vezesse át az égen őket. Kísérlete tragédiával végződött. A görög mitológiában a különleges képességű lovak listája egy oldalnyit is kitesz.

          – A zoroaszretiánus vallásban Tishtrya egyik alakja egy fehér csődör.

          – A hindu mitológia több fehér lóról is tesz említést, a már említett Hayagriva mellett Uchaishravas egy hétfejű fehér ló.

          – A buddhizmusban Siddharta herceg kedvenc lova is fehér volt (ő lett később Gautama Buddha).

          – A bibliai Apokalipszis négy lovagja közül az egyik fehér lovon lovagol.

          – A Korán szerint Mohamed az Éjszakai utazás során Al-Buraq-on, egy fehér lovon lovagolt.

          – Fehér ló jelenik meg a vietnami, koreai, fülöp-szigeteki, és egyes amerikai indián népek mitológiájában is.

          – A kereszténység előtti Balkán hitvilágából megemlítendő a Trák Lovas kultusza, ami sokáig fennmaradt a kereszténység felvétele után is.

          – Shamash sumér napistent is gyakran ábrázolták lóháton.

          – Silili babiloni istennőt, isteni kancának is nevezték, és a lovak istennője volt.

          – A kínai mitológiában Chollima az ezer-li-ló, vagyis a ló, amely ezer li-t (400 km-t) is megtesz egy nap alatt, Longma pedig egy sárkányló.

          – A török mitológiában Öd Tengri más néven Öd Ögöd az idő megszemélyesítője, gyakran ábrázolták az idő lován.

          – A közép-ázsiai török népek mitológiájában fontos szerepet kap Tulpar, a szárnyas ló. Mongólia és Kazahsztán címerében is benne vannak. Feltehetően eredetileg egy ló és egy ragadozó madár szimbolikus egyesüléseként jött létre. (Lásd a szkíta csőrös szarvasokat is.)

          – A finn-permi és a szamojéd népeknél a ló nem kapott „isteni” szerepet, ám Ruohttát, a számi betegség- és halálistent gyakran ábrázolták lovon. A finn Kalevala viszont Szente Imre fordításában a táltos szót több kontextusban is használja: Táltos ember, táltos sas, táltos ló… Väinämöinennek is aranylova van.

          Anzori Barkalaja, észt kutató szerint az obi-ugoroknál a Világot Figyelő Ember (a manysiknál Mir-susne-Xum illetve Sorni-iki a hantiknál) a mennyei lovas, Numi Turumnak, az obi-ugorok főistenének a hetedik fia egy nyolcszárnyú lovon lovagolva fénysebességgel halad át az égbolton.

          – A magyar mitológia Napkirálya egy ezüst sörényű lovon lovagolt át az égen nap mind nap. Az angol wikipédia szerint a honfoglaló magyarok Hadak Urának áldoztak fehér csődöröket. Egyesek ezt vitatják, azt állítva, hogy ez csak a XIX. századi nemzeti mítoszteremtés agyszüleménye. A magyar wikipédia az „ősmagyar vallás” címszó alatt nem említi. Viszont kiemeli: „Az ősi magyar nép a fehér lovat szent állatnak tekintette. A táltos feláldozta őket máglyán. Ha a lovas meghalt, vele temették a lovát is. Bőrét lenyúzták és egy karóra feszítették, majd pár napig száradni hagyták. A „húzza a lóbőrt” mondás arra a recsegő hangra utal, amikor a lóbőrt a karóra feszítették.”

          Amint láthatjuk, a lókultusz élt szerte Eurázsiában, így nem annak eredetét, hanem őseink lókultuszának szerteágazó gyökereit kell felgöngyölítenünk. Vegyük sorra.

          Krónikáinkban szereplő Szvatopluk-történetben a vízért és földért eladott „szent” fehér ló motívumát már Hérodotosz is leírta „keleti népeknél”. Az ilyen „vásár” casus bellit, vagyis egy fajta hadüzenetet (valójában háborús ürügyet) jelentett már az ókorban a keleti népeknél. Magyarázata egy keleti (ázsiai) hitben rejlik: szerintük a lopott föld terméketlenné válik.

          A lóáldozat nem kizárólag honfoglaló őseink szokása volt. Jóval azelőtt pápai rendelet tiltotta meg a ló húsának fogyasztását a főleg germán népeknél szokásos lóáldozatok, pogány rítusok visszaszorítására. Ám ez honfoglaláskor már feledésbe merült. Őseink, mint eurázsiai sztyeppei szokást hozták be újra Európába.

          A korai lókultuszt a szakemberek általában indoeurópai sajátosságnak tartják, a kimmerek, szkíták, szarmaták, gótok, szakák stb. helyét elfoglaló (magukba olvasztó) török népek tőlük vették át. Ám ez az elmélet nem magyarázza a mongóliai és kínai lókultuszt.

          A török, ugor és egyes indoeurópai népek ló-mitológiájában sok a közös elem, (például a lovak vontatta napszekéré, a török Yaryond és a kentaurok, stb.), amit e népek korai érintkezésének tudhatunk be és a népvándorlás egyik következményének.

          A Fehérlófia – a ló által világra hozott hős – egy totem-ős vonásait mutatja, mely megtalálható a jugoroknál (sárga ujgurok) és a moguoroknál is, s e közös vonás valahol Mongólia és Tibet határán vész el a ködben.

          Népmeséink jellegzetes alakja a táltos ló. Mint neve is mutatja, a táltosokkal rokon vonásokat mutat: Beszélni tud, megmenti a főhőst, bár szárnya nincs, repülni tud, „gyorsabban, mint a gondolat.” A szláv Svantovit isten lova csak orákulum (jós) és nem igazi táltos, abban az értelemben, ahogy mi használjuk. Ám az obi-ugorok (manysik) legendájában a táltos ló szerelmeséhez viszi el a királyfit és segít neki annak megszerzésében. Ez már szinte tökéletes mása a mi táltos lovunknak. Hasonló igazi táltos lovakat találunk a mongol, a csuvas és a tatár népmesékben is. E táltos lovak neve Tulpar, mely Mongólia és Kazahsztán címerében is benne van. Általában szárnnyal ábrázolták, mint Pegasust, de nem feltétlenül, akadnak szárnyatlan tulparok is. E táltos ló a kirgiz, üzbég és kazah népmesékben is megjelenik.

          A román népmesék cal năzdrăvan-ja feltehetően átvétel a magyar vagy a török folklórból, az előbbi valószínűbb, hiszen Ion Creangă a Harap alb (Fehér szerecsen) meséjét csángóföldtől nem messze gyűjtötte.

          A népmeséink táltos lovának egyik érdekes tulajdonsága, hogy eredetileg egy gebe, amelyet ha parázzsal etetnek, amitől megifjodik, kitelik, és igazi táltos lóvá válik. Hálából e táltos ló nemcsak tanácsadója és segítője lesz a főhősnek, hanem időnként fel is támasztja, életre kelti. Nemcsak a csuvas, mongol, tatár és román népmesék táltos lovai rendelkeznek e képességgel, hanem a manysi (vogul) teremtésmonda táltos lovát is a szemétdombon szedi fel gazdája, varázslattal kelti életre, mire az tüzet lehelő pompás paripává változik. Az obi-ugor Napisten gebévé sorvadt bűvös lovát tüzes leheletével gyógyítja meg, amikor viszont az ő „csontja törött és húsa rothadt”, fehér lova „nyalogatja életre”. A finn Kalevala „táltos” lova is tüzet lehel, bár további „táltos tulajdonságokat” nem találtam benne .

          Jankovics Marcell a parazsat evő táltos paripa mögött a napfogyatkozás jelenségét sejti. Szerinte a Nap és a fehér ló azonosításának valós természeti jelenség képezi az alapját: a napfogyatkozáskor kirajzolódó napkorona alakja. A fehér ló a Nap életerejének jelképévé vált. A mesehős a legyengült táltos lónak parazsat ad, a girhes csikó megrázza magát, és aranyszőrű paripává válik – vagyis a napfogyatkozáskor legyengült Nap felragyogó koronája a Nap életerejének megújulását mutatja.

          Az ugor-altáji kulturális egységet, ahonnan táltos paripánk, és lókultuszunk ered a népzene is alátámasztja. A ló és a lószerszámok (például a nyereg) szexuális motívumokat rejtenek, melyek közösek nemcsak a csuvas, baskír és tatár, hanem az ugor, sőt permi folklórban is. Csak egy udmurt (vottyák) példa:

          A víz folyik, a víz folyik,

          A víz mentében lúd úszik.

          A lúd nyerge a víz mellett,

          Fiúk nyerge a lányok mellett.

               (Munkácsi B. gyűjtése)

          A magyar folklórban ugyanaz a motívum:

          Hortobágyi híd alatt

          Nyergelik a lovamat,

          Én ülök a nyeregbe,

          Rózsám meg az ölembe. (Hortobágy – Ecsedi I. gyűjtése.)

          Szerintem, ha a feltételezett ural-altáji ősnyelv léte nem is bizonyítható, nem túlzás ugor-altáji (ural-altáji?) kulturális egységről beszélni, melyből származunk.

          Végezetül, legerősebb kulturális gyökereink valahova az Ural és az Altáj közé vezetnek, számos elem egyértelműen finn-ugor, de akadnak tipikusan altáji elemek is mesealakjaink, legendahőseink közt. Az ugor és török kultúra sok közös elemet tartalmaz, ami erős kulturális egymásra-hatásra utal történelmünk azon szakaszában, amikor kialakult ősi vallásunk, de egy nagy köd van a történelmünkben. Egyértelműen akadnak a sumér kultúrával közös elemek, de ezek átvétele nem feltétlenül az azonosság bizonyítéka, inkább a kulturális egymásra hatásé, hiszen más – velünk nem rokon, indoeurópai – népekre is hatással . Ami a hun eredetet illeti, ezen kutakodás nem cáfolja, sőt alátámasztani látszik, de bizonyítani nem bizonyítja. Az az állítás, hogy semmi közünk ne lenne a hunokhoz, az viszont téves. Minimum ugyanannak a kulturális közegnek a részei voltunk, még ha nem is találkoztunk egy az egyben Attila/Atilla király hunjaival, esetleg csak leszármazottaival. A bizonyításhoz részletesen ismernünk kellene Attila/Atilla király(?) hunjainak legendáit, zenéjét, meséit, hogy sajátjainkkal összehasonlítsuk, és saját történelmünket i.e. ötödik századtól a kilencedik század elejéig, a xioungnuk/hunok útját birodalmuk felbomlásától a IV. századig. Amit ez az altáji/uráli kulturális közösség felvet, hogy létezhettek eltörökösödött ugorok és elugorosodott törökök is, amivel kevéssé számol a történelemtudomány. A mai Baskíria területén feltételezett Magna Hungaria maradék magyarjai is feltehetően eltörökösödtek, beolvadtak a mai baskírokba, csuvasokba, tatárokba. A volgai tatárok és a csuvasok is az egykori Volgai Bolgár Birodalom leszármazottainak tartják magukat, de kölcsönösen nem érthető török nyelvet beszélnek, s be vannak ékelődve a mordvinok, cseremiszek, és permiek közé. A Dél-Eurázsiai sztyeppét egykor (főleg) indoeurópaiak lakták, ma szinte csak török népeket találunk ott. A beolvadással számolni kell, amikor nyelvi bizonyítékok mögött keressük a történelmet.

          Talán e nyelvi váltások/beolvadások is magyarázzák ezen ural-altáji kulturális közösséget, amelyből származunk. Ám ma már keresztény kultúrával rendelkezünk…