Szokol Bernadette : Bobo, a rémes zsémbes ebihal

Mindenki vidáman ébredt. A hajnal fényei bekopogtattak a víztükrön át. A vízipókok hada ébresztőt zengett. Futkározásukkal megtörték a víz harmat tiszta jegét és csodálatos fénytöréseket küldtek…

 

A tóparton, a nádas tövében, ahol a vízipókok úszkálnak, élt boldogan, kedves családi körben négy kis ebihal: Bebi, Bibé, Bibi és Bobo.

Mindenki vidáman ébredt. A hajnal fényei bekopogtattak a víztükrön át. A vízipókok hada ébresztőt zengett. Futkározásukkal megtörték a víz harmat tiszta jegét és csodálatos fénytöréseket küldtek a tó mélyére.

Bebi, Bibé és Bibi vidáman nyújtóztak kis uszonyaikkal. Bobo viszont a kobakjára húzta a párnáját és nyújtózkodás helyett közölte mindenkivel, hogy ő még szunyókálni akar.

Bebi, Bibé és Bibi már megszokták bátyjuk szűnni nem akaró reggeli lustaságát. Szaladtak csendben a fürdőszobába, ahol minden ragyogott a hajnali fényben. Nincs is semmi csodálatosabb a vidám ébredésnél és reggeli tisztaság érzeténél.

Az ebihalak mamája már régen talpon volt. Készítette a finomabbnál finomabb falatokat reggelire. Bebi, Bibé és Bibi vidáman falatozni kezdtek. Harmatos kenyér volt légbuborékokkal a mai reggeli. Már majdnem befejezték, mikor a morgó tesójuk is megérkezett. Rögtön szóvá tette:

— Már megint ez a reggeli? Mikor lesz már nádas lepény?

— Tegnap volt — vágták rá kórusban a testvérei.

Édesanya arcán egy keserű fintor futott végig. „Már megint elégedetlen. Egyszer vége lesz ennek?” — kérdezte magától kicsit szomorkásan gondolataiba merülve.

Az ebihalak a reggelijük után elindultak a dolgukra. Ki az oviba, ki az iskolába. Ebi mama éppen mosogatni kezdett. Ekkor hirtelen a konyha ablaka alatt váratlan perpatvar vette kezdetét. A vízipókok rettentő ribilliót csaptak. Valaki elcsente a labdájukat, míg ők tanácskoztak és taktikai terveket szőttek. Ilyen még sosem fordult elő, mióta tó a tó. Délelőtt ugyanis mindig vízikorongoztak. Labda nélkül ez nem megy. Szóval rettentő felháborodottan mindenki tudtára adták, hogy a labdájukat elvették.

— Persze, hogy elvettem. Persze, hogy eldugtam. Mindenkit zavart szerintem, nemcsak engem, a korán reggel pattogó labda — nyugtatgatta magát zsémbes Bobo magában beszélve. Azért volt kis lelkiismeret furdalása, hogy ezt tette.

Egyszóval reggel már sokakat felbosszantott Bobo. A pókokat mindenképp. Ő volt a suliban a legidősebb ebihal, ezért nagyon peckiásan vonult be. Akkorra már úgy gondolta, igazán nagy cselekedetet hajtott végre. Fura barátainak, akik ok nélkül követték minden butaságában is, azt mesélte, hogy a labda eltüntetése valamelyik nagy varázsló műve lehet. A sok ész nélküli követője ezt mind el is hitte neki.

Cseri, Csomi és Csini a szomszédban laktak. Gyakran fogócskáztak és kiütőztek Bebiékkel együtt. Alig várták, hogy eljöjjön a délután, és megtudják az apró részleteket is a reggeli csetepatéról. Az ő fülükbe is eljutott a nagy hír, ami az összes nád tövét bejárta estére: — A nagy varázsló eltüntette a vízipókok labdáját — mindenki erről beszélt.

Cseri, Csomi, Bebi, Bibé és Bibi titokban arról sugdolózott ipiapancsi közben, hogy bizony Bobo volt az, aki elvette a labdát.

Azt nem is hallották még, hogy Bobo az öreg rákkal is összerúgta a légbuborékokat. Bobo épp hazafele tartott a suliból, mikor az öreg rák kedvesen megkérte, segítsen neki egy kicsit. Bobo barátságtalanul rászólt,

engedje őt szabadon útjára.

— Csak egy kis segítséget kérek — könyörögte kedvesen öreg Roky, a rák. — Le kellene vennem az öreg páncélomat, de nagyon gyenge vagyok. A régi páncélom annyira szorít, hogy egyedül nem bírom levetni.

— Én ehhez nem értek. Kérj meg valaki mást! — türelmetlenkedett Bobo. Máris otthagyta. Egy percig sem gondolt tovább a rákra.

Mondanom sem kell, hogy a vízipókok, mikor arra jártak, rögvest segítettek az öreg Roky ráknak. Meg is lepődtek, hogy pillanatok alatt egy fiatal, szép rák legénnyé alakult át Roky, de rettentő gyenge és érzékeny volt még. A vízipókok rögtön lázasan légbuborékokat készítettek, tudták, hogy ezt minden víz alatti lakó szereti.

Bobo még mindig méltatlankodott magában, hogy mit is akart tőle az öreg rák. Nem is sejtette, hogy időközben már átvedlett fiatal Rokyvá. Azon is nagyban törte a fejét, hova dugja a vízipókok labdáját, hogy ki ne derüljön, bizony ő volt az a bizonyos „nagy varázsló”. Annyira elfáradt hirtelen, mint akit elvarázsoltak. Leheveredett egy légbuborék ágyon, ami ott úszott el mellette. Mély álomba merült.

Mikor felébredt, nem ismert magára. Magányosan, négy lábon állva ébredt. Se Bebi, se Bibé, se Bibi, se Cseri, se Csomi, se Csini nem volt sehol. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Ott ült a tó partján, rájött, hogy béka lett.

Ő maga sem hitte, hogy ennyire hiányozni fognak testvérei és barátai, akikkel együtt nőtt fel. Nehezen teltek a napjai, míg csak meg nem jelent egy csodaszép reggelen Cseri és Csomi. Ők is felnőttek. Azt sem tudta, hogyan avassa be őket a béka élet rejtelmeibe. Cseri, Csomi először kicsit tartva a zsémbestől, inkább kerülték társaságát. Aztán, mikor látták, mennyire hiányoztak neki, egyre nagyobb barátságba keveredtek. Most lettek igazán testvérek, ami egy életre szóló összetartozásról szól.

Bobo, a volt örök zsémbes, mióta béka lett, csak a tóparton ücsörgött egyedül, elmélázva nézve le a mélybe. Egy kis gyönyörű ebihalat keresett mindig, és rettentő boldog volt, ha láthatta.

— Beleszeretett — állapította meg Cseri, Csomi, mikor együtt ültek vele a tóparton naphosszat meredve le a mélybe.

Még ebihal korában történt — emlékezett vissza Bobo, de akkor még nem értette, miért lesz hirtelen vörös a színe, és miért ver annyira a kopoltyúja. Most béka fejjel már kezdi érteni. Arra is emlékszik, hogy a gyönyörű fényű uszony hogyan lebegett tündérien a kis csinos kobakon. Már pici ebihalként is csodálatos volt számára. Kicsit selypen tátongott, de olyan édesen kerekítette pici száját. Akkoriban csak zsémbesen annyit motyogott mindig neki:

— Nem értem.

Másnap, mikor felkelt a Nap, valami csodálatos esemény történt. Bobo szemeit, ahogy kinyitotta először, a korcsolyázó csoda kis csapat vízipókok játéka kápráztatta el.

— De örülök, hogy megtaláltátok a labdát — kiáltotta önfeledten.

— A kedves kis Csini segített nekünk megtalálni — harsogták kórusban, boldogan a vízipókok.

Ekkor egy fiatalos, szép alakú rákra esett a tekintete. — Egyszer megbántottam egy kedves öreg rákot. Azóta is bánom, mióta béka lettem — merengett.

— Egy cseppet se bánkódj! A vízipókok segítettek, miután te cserbenhagytál. Csini meg mindennap meglátogatott, míg meg nem erősödtem. A jó barátok a bajban is mindig mellettünk állnak.

— Sajnálom nagyon — suttogta zsémbes még szomorúbban.

Csini. Csini! Igen, már emlékszik! Csini az ő tüneményes ebihala! Milyen kedves és szép volt mindig. Ő az egyetlen, aki zsémbes igaz barátja volt! Ma is érzi a szívében azt a zsongást, ami a szívében táncra perdült, ha beszélgettek. Igaz, ővele lehet, hogy nem volt mindig utálatos. Sőt!

És akkor valami különös történt! A gyomra összeszorult, valami furi melegséget, majd egy hideg borzongást érzett végigfutkározni a hátán, az arca pedig elvörösödött. Megérezte Csini közeledését. Egyszeriben ott termett előtte. Milyen gyönyörű lett! Egy csodálatos, felnőtt békalány.

— Nagyon szeretlek, Csini. Egész életemben szeretni foglak. Teérted lettem jó béka és leszek eztán is az! Már tudom, csak arra vártam, hogy te is felnőj. Légy az én feleségem!

Csini szeretetteljesen kruttyogott egyet, az volt az igen! Azóta is boldogan élnek. A legszebb és legokosabb ebihalaik varázsolták be egész életüket.

 

Egy öreg rák mesélte el nekem ezt a szép történetet.

 

Legutóbb szerkesztette - Szokol Bernadette
Szerző Szokol Bernadette 12 Írás
Annyi minden szerettem volna lenni, és voltam is. Egy kicsit balerina, picit tornász, művészi tornász. Később ping-pong bajnok, majd röplabdás több mint 10 éven át. Szavaló és pantomim előadó, versíró és picit rendező. Végül tanár lettem. Gyerekeket szerető-tisztelő, matematikát és informatikát tanító. Meséket sokat mondtam. Talán még gyerekként a barátnőimnek meséltem, majd a szomszéd gyerekeknek. Aztán eljött a legcsodálatosabb idő, mikor a két gyönyörű gyermekemnek mesélhettem, szigorúan könyv nélkül. Sok- sok évig az iskolában mondtam történeteimet a csodálatosabbnál- csodálatosabb gyerekeknek. Éveken át rajzoltam, majd festeni kezdtem. Barátom megkérdezte egy szép tavaszi napon, hogy miért nem írom le a meséimet és rajzolok hozzá illusztrációkat? Csak mosolyogtam... De aztán döntöttem. Leírtam és megrajzoltam történeteimet, hogy később unokáimnak is elmesélhessem azokat. Mert remélem, nemsokára nagymama leszek. Az még nem voltam...