Fitó Ica : Az aranykulcs

A mese egy zeneiskola kérésére, „Tavaszi vidámságok” c. koncertre készült, előre megadott szavakkal, kifejezésekkel. Ezekhez egy-egy zenemű kapcsolódott, s a mese felolvasása közben a gyerekek bemutatták tudományukat, zongorán eljátszották a szülők nagy örömére. Kép a netről

 

Egyszer, télvíz idején, amikor mindent vastagon beborított a hó, egy faluszéli házban elfogyott a tüzelő.

Mit volt mit tenni, a legnagyobb fiúnak ki kellett mennie az erdőbe, hogy fát gyűjtögessen, s hozzon egy szánnal, mert kisebb testvéreit majd meg vette az Isten hidege.

Fújt a szél, a hópelyhek vadul kavarogtak körülötte, még rongyos kabátja alá is befurakodtak. Szaporán szedegette össze a gallyakat, serényen dolgozott, de nehezen mozgott vékonyka cipőcskéjében a magas hóban… Mire elkészült a rakománnyal, a keze majd lefagyott, és lába is átvizesedett.

Akkor azt gondolta, mielőtt hazaindul, rak itt a kis tisztáson egy jó tüzet, annak melegénél megszárítkozik, és talán elgémberedett ujjai is felengednek kissé.

Ahogy elkotorta a havat, hogy helyet készítsen a tűznek, hát valami fényes tárgyon akadt meg a szeme. Felemelte, nézegette, hát látja ám, hogy ez egy aranykulcs!

„Nocsak”— mondta magában. — „Ahol kulcs van, ott alighanem zár is van hozzá!”

Azonnal elkezdett puszta kézzel ásni a fagyos földbe, s hát uramfia, hamarosan egy vasládikát talált!

„Bárcsak illene bele a kulcs!” — gondolta. — „Ki tudja, talán mindenféle drága holmikat rejt a ládika”.

Forgatta, nézegette, de sehol sem talált rajta kulcslyukat. „Lehetetlen, hogy ne legyen”— dünnyögte. Finoman megsimogatta, és ujjaival kitapintott egy lyukat, ami olyan kicsi volt, hogy alig lehetett látni.

„Ez az, megvan, csakis ez lehet a kulcslyuk!”

Remegő, fagyos kezecskéjével megpróbálta beleilleszteni az aranykulcsot, és lássatok csodát, éppen belecsusszant! Elfordította, és kikattant a zár.

Izgatottan és óvatosan nyitotta ki a ládika fedelét. Az kissé rozsdásan, nyikorogva, de feltárult.

Tudjátok-e, mit látott meg először a kisfiú? Ugye kíváncsiak vagytok rá?

Egy igazi bőrbakancsot, ami belül puha, meleg szőrrel volt bélelve!

Csak úgy kínálta magát, hogy próbája föl a fiúcska az átfagyott, szinte már kékülő lábacskájára.

Amikor felhúzta, abban a pillanatban átjárta a melegség egész térdig, mintha selymes, meleg vízben állna. Csodálatos volt!

Hát még milyen csoda volt, amikor megszólalt a bakancs:

— De régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz meg! Hidd el, ezentúl soha többet nem fognak fázni a lábaid!

A fiú azt hitte, álmodik. Pedig nem volt álom az sem, amit szintén megpillantott a ládikában. Még pedig egy gyönyörű, díszesen kivarrott, meleg gyapjúval bélelt, igazi ködmön mosolygott rá.

Nem is kérette magát a fiú, azonnal felpróbálta! Mintha rászabták volna, úgy illett kis termetére. S ahogyan felvette, abban a pillanatban egész testét átjárta a melegség, szíve majd kiugrott az örömtől.

Hát még, mikor megszólalt a ködmön:

— De régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz meg! Hidd el, ezentúl soha többet nem fogsz fázni, bármilyen nagy legyen is a tél!

Boldogság szállta meg a fiú szívét!

Ismét belenézett a ládikába, ahol most egy csupa szőrme kucsma kínálta magát. Persze, hogy azonnal felpróbálta a fejére, mintha éppen neki készítették volna! Bizonyára úgy is volt, mert megszólalt a kucsma:

— Milyen régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz rám! Ugye jó meleg vagyok! Ezután mindig veled leszek, s gondoskodom róla, hogy többé ne fázzon a fejed.

Most már tényleg nem fázott a fiú. Ám a ládika még tartogatott meglepetéseket. Ahogy kotorászott benne, hát uram fia, egy fejsze akadt a kezébe. De nem akármilyen fejsze volt ám ez, mert ahogy kiemelte a fiú, megszólalt:

— Csakhogy végre rám találtál, kisgazdám! Tudd meg, hogy én varázsfejsze vagyok! Nem lesz többé a családod tűzifa nélkül. Ezután, ha kijössz az erdőbe fáért, mindig veled leszek, és olyan ügyesen levágom a fákról az elszáradt gallyakat, hogy nem fog fájni nekik, meg sem érzik! Neked csak össze kell szedni, és hazavinni.

Boldogan simogatta meg és szorította magához új tulajdonát a fiú.

Ám ekkor eszébe jutott, miért is van itt! Hiszen otthon várják a testvérei, akik már biztosan rettenetesen fáznak.

Ijedten látta azt is, hogy közben nagyon-nagyon besötétedett. Hirtelen azt sem tudta, merről jött, merre kellene hazamenni.

Már majdnem sírva fakadt, amikor a mellette lévő ládikában valami világosság támadt. Odanyúl, hát mi akadt a kezébe? Egy csodaszépen világító lámpa! Nem is akármilyen lámpa volt, hanem csodalámpa, mert megszólalt:

— Jaj, kisgazdám, nagyon vártam ám, hogy rám találj! Egész télen itt várakoztam, és nagyon hittem benne, hogy eljössz értem. Én leszek az, aki megmutatja neked az utat hazafelé. És én leszek az, aki a fényemmel idecsalogatja a melegítő napsugarat, idevarázsolom a tavaszt neked. Induljunk is, mert már nagyon várnak a testvéreid!

Boldogan szedelőzködött a fiú, és a lámpa fénye mutatta, merre kell mennie.

Pár lépés után érezte, hogy enged a fagy, olvadni kezdett a hó a talpa alatt.

S hogy az éjszaka hova lett hirtelen, fogalma sem volt, de egyszer csak világosodni kezdett az ég alja. Langyos szellő simogatta meg izgalomtól kipirult arcát.

Ekkor, bármennyire sietett is haza, muszáj volt megállni és álmélkodni, olyat látott! Képzeljétek, a hó már eltűnt az erdőből, a nap egyre melegebben sütött, és a fák alatt kinyílott a hóvirág!

— Hát igaz, igazat mondott a varázslámpa! — ujjongott fel a fiú. — Most már biztos vagyok benne, hogy tavaszodik!

Vidáman, fütyörészve lépegetett, s ahogy közeledett a házuk felé, egyre több nyíló virág bódította illatával. Nem tudott betelni velük, annyira örült! A vadrózsánál megállt, és rácsodálkozott, ahogyan egy katica bontogatta szárnyacskáit.

Odébb meg a gyöngyvirág pompázott. Nem állta meg, szedett egy hatalmas csokrot, hiszen édesanyjának kedvence ez a virág. Hogy fog örülni neki!

Útját madárkák dala kísérte egészen hazáig.

Édesanyja már a kapuban várta, s boldogan ölelte magához kedves gyermekét.

Ezután jöhetett bármilyen nagy tél is, a fiú soha többé nem fázott, és családjának, de még a rokonainak is mindig jutott elegendő tüzelő a kályhába!

 

Legutóbb szerkesztette - Fitó Ica
Szerző Fitó Ica 190 Írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. Írogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/Bemutatkozom