Kint a mezőn süvített a hideg, fagyos szél, fel- felkapva a hulló hópelyheket. Egykor e táj virágos volt. Színes virágok pompáztak, illatukkal csalogatták szirmaikra az apró bokarakat.
Mindennek vége. Nyári vidámságot a réten felváltotta a tél. Mindent vastag, fehér hó és jég takar.
Ki tudja, hogy valaha is visszajön-e a meleg, daloló kikelet?
Lent, mélyen a földalatti házaikban pihentek a virágok. A kegyetlen fagy ide nem tudott lejönni. Ennek ellenére a lent lakók nem voltak nyugodtak. Unták már a sötétet, a szűk helyet. Szívesebben hajladoztak volna a lágy tavaszi szélben.
Így a zord december közepén úgy érezték, sohasem fog eljönni a jó idő, amikor kidughatják kócos fejecskéjüket a föld alól.
Egyik nap unalmas estéjén, amikor kissé álmosan beszélgettek egy kicsi fehér virág így szólt a társaihoz:
— Hamarosan karácsony lesz. Ilyenkor az emberek megünneplik Kisjézus születését. Milyen jó lehet nekik. Bent vannak a meleg szobában a szépen feldíszített fenyőfa mellett. Esznek, isznak, énekelnek, és éjfélkor elmennek a templomba. Lábuk alatt ropog, csikorog a frissen esett hó. Szerintem nem lehet rossz a karácsony. Mi lenne, ha mi is megünnepelnénk?
— Jó ötlet, de ha mi kibújunk a föld alól, megfagyunk. Templomba sem mehetünk, hiszen nincs lábunk, mint az embereknek — mondta szomorkásan a piros pipacs. — Mi csak virágok vagyunk.
Közben a többi virág is felkapta a fejét ezek hallatán.
— Talán kitalálhatnánk valamit, hogy mégis megünnepelhessük a karácsonyt — mondogatták és bizakodtak, hátha valamelyikkőjüknek eszébe jut a megoldás.
A sarokban szunyókált egy kicsi, kék virág. Valószínűleg máskor fel sem figyeltek volna rá, de amikor halk hangján azt mondta, itt lent a földben is karácsonyozhatnának, mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta javaslatát.
— Igaza van a kicsi, kék virágnak — mondták boldogan. — Karácsonyozzunk mi is. Vidáman, dalolva várjuk a Kisjézus megszületését. Ha nem lesz fenyőfánk, az sem baj, fő, hogy szívünk megteljen egymás iránti szeretettel, és őszinte békesség legyen közöttünk.
Következő napokban lázasan készülődtek karácsonyra. Minden virág valami aprósággal meg akarta lepni a társait.
Olyan jó volt ez a csodás várakozás, hogy ezt szavakkal nem lehet elmondani.
Lent a sötét, földalatti világban értelme lett életüknek. Már nem rettegtek a téltől, a halálos fagytól. Tudták, szeretetükkel fel tudják olvasztani még a legvastagabb jeget is.
Végre eljött a szent este. A virágok szépen kicsinosították magukat. Mindenki felvette a legszebb ruháját, és megilletődötten összegyűltek egy tágas, földalatti helyiségben.
Nem volt fenyőfa. Senki nem vállalkozott rá, hogy életét veszélyeztetve kibújjon a fagyos felszínre, és a távoli erdőből hozzon legalább egy kicsinyke fenyőágat.
Nem is kellett. Mindnyájan tudták és szívük legmélyén érezték, most nem a dísz, a csillogás a fontos. Szeretetnek nem kívülről kell áradni, hanem a szívünkből. Ha nem így éreznek, akkor a legszebb, feldíszített fenyőfa is csak egy haszontalan tárgy, amelynek nincs jelentősége.
Ezt érezték a virágok is.
Amikor mindenki megérkezett, nem szóltak egymáshoz. A kicsi harangvirág halkan jelt adott, és a jelenlevők összeölelkezve énekelni kezdtek.
Akkor váratlanul kellemes melegség járta át a helyiséget. A virágok egyszeriben nagyon boldogok lettek.
Örültek egymásnak, majd a közös éneklés és ima után megajándékozták egymást.
Volt, aki csak egy megszáradt virágszirmot nyújtott át a társának, de ez sokszor többet ért, mint egy vásárolt, méregdrága ajándék.
Egész éjjel fent voltak. Beszélgettek, tervezgették a jövőt. Mit fognak tenni, ha majd a tavasz első napsugara áthatol a fagyos földön, és harsány hangon hívja őket.
— Kicsi virágok, itt a kikelet! Ébresztő! Ideje előbújni!
Nem tettek róla említést, de minden virág tudta és érezte, hogy ezentúl minden évben megünneplik a karácsonyt. Hiszen olyan jó, amikor a szívüket a szeretet melege árasztja el.
ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT, MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
