Valamikor, nagyon régen, tán még öregapám sem tudja mikor, egy szegény vándor ballagott a poros úton. Olyan meleg nyári nap délutánja volt, hogy még a verebek is elaléltak a forróságtól. A vándor sem bírta sokáig a gyaloglást, és úgy gondolta behúzódik pár órára az árnyat adó erdő fái közé. Éppen készülődött leheveredni puha mohára, amikor egy vadrózsabokorban egy apró manót pillantott meg, amint megpróbált kiszabadulni a szúrós tüskék közül. Szegényke, ki tudja hogyan, gabalyodott bele. Bármennyire is igyekezett nem tudott kikecmeregni.
Bizonyára most nagyon csodálkoztok, hogy egy manóval ilyen hogyan eshetett meg. Mindenki úgy tudja, nagy mesterei ők a varázslatoknak és csodatevéseknek. Most mégis rabul ejtette kicsi barátunkat egy tüskebokor.
Nem árt tudni, csak az a manó tud varázsolni, aki szabad. Rabságban elszáll a varázserejük. Ezért a manó nem tudott varázsolni, és ha valaki nem segít, akkor ítéletnapig itt vergődhet.
Meglátván a vándort, nagyon megörült, és vékonyka hangján könyörögni kezdett hozzá:
— Kedves vándor, könyörüljél meg rajtam és mentsél ki innen! Ha kimentesz, meglásd, nem leszek hálátlan!
— Szívesen segítek, hiszen kitelik az időmből — mondta a vándor, és ügyesen kisegítette a manót a tüskék közül.
A manó nem győzött hálálkodni, és amint szabad lett, visszakapta a varázserejét is. Újból tudott varázsolni. Amikor már eleget örvendezett, a megmentőjéhez fordult:
— Amiért kiszabadítottál a rózsabokorból, megjutalmazlak — mondta. — Néked adom a világ összes igazgyöngyét és olyan gazdag ember leszel, hogy még a kínai császár is irigykedve néz fel rád.
A vándor nagyon elcsodálkozott, amikor ezt meghallotta. Nem akart hinni a fülének. Először azt hitte, hogy csak tréfál vele a manó és ezt hitetlenkedve a tudtára is adta:
— Ne bolondozz velem, mert mindjárt visszateszlek a szúrós tüskék közé! Nem szép dolog szegény emberrel tréfálkozni. Menj Isten hírével és felejtsük el egymást!
— Nem úgy van az, te legény! Ha valaki egy manóval jót cselekszik, azt mi megjutalmazzuk. Amint mondtam, néked adom a világ összes igazgyöngyét. Kérlek, fogadd el!
— Na, egye fene! — bólintott rá a vándor. — Csak azt mondd meg nekem, hogyan jutok hozzá az igazgyöngyökhöz? Hová kell értük mennem?
— Kora hajnalban menjél ki a rétre! Szedd össze a füvek végén csillogó gyöngyöket. Amit ott találsz, az mind a tiéd lehet. Sőt más napokon is megismételheted, ahányszor csak akarod.
A vándor hitte is, meg nem is, amit a manó mondott, de még mielőtt kérdezhetett volna valamit, a kicsi emberke eltűnt, mintha ott sem lett volna. Hiába kereste, nem telte sehol. Pedig még a száraz avar alá is benézett. Nem volt kedve sokáig fürkészni utána, inkább leheveredett a puha mohára, és másnap reggelig fel sem ébredt. Jól kialudta magát, újból pihentnek, jókedvűnek érezte magát.
Meg is feledkezett az igazgyöngyökről. Úgy érezte, hogy a tegnapi kalandot a manóval csak álmodta. Felkelt, elindult, hogy valami elemózsia után nézzen. Nagyon korgott a gyomra. Tegnap reggel óta alig evett valamit. Tarisznyája is üres volt, még csak száraz kenyérhéj sem árválkodott benne.
Kilépett az erdőből a mezőre. Kora reggel volt, még a napsugarak nem szárították fel a harmatot. Minden fűszál végén ott csillogott egy apró harmatcsepp. Úgy nézett ki, mint egy gyöngyszem. Ekkor a vándornak eszébe jutott, amit a manó mondott neki. Elnevette magát, hogy a kicsi újdonsült barátja becsapta, azzal hitegette, hogy még a kínai császárnál is gazdagabbá teszi.
Nem volt sértődékeny ember, ezért csak legyintet egyet. Már éppen lépni készült át a mezőn a távolban látszó falu felé, amikor valami csilingelve megszólalt a talpa alatt. Ijedten kapta vissza a lábát és kíváncsian lenézett a földre. Képzeljétek csak el, nem akart hinni a szemének. Az egyik fűszálról egy csodálatos igazgyöngy hullott eléje. Lehajolt és akkor látta, hogy nem álom volt a tegnapi kaland. A manó igazat beszélt, valóba igen gazdaggá tette. Hatalmas volt a rét és telis tele volt értékes kinccsel. Nem győzte felszedegetni és teletömni a tarisznyáját. Nagy súlya alatt alig bírt elvánszorogni a faluba.
Ott betért az útjába kerülő első fogadóba, hogy egyen valamit. A fogadós mérgesen ráripakodott:
— Ide bizony a te fajtád be nem teszi a lábát! Én csak gazdag embereket szolgálok ki. Le is út, fel is út!
— Fogadós uram, nem vagyok én szegény — mondta a vándor és a tarsolyából elővett néhány igazgyöngyöt. — Ennyi talán elég lesz reggelire.
Azonnal felvidult a fogadós, máris hellyel kínálta. Mindjárt hozta is a sok finomságot. Úgy telerakta az asztalt mindenféle ennivalóval, hogy az majdnem összeroskadt a súlyuk alatt.
A vándor jól bereggelizett. Annyira, hogy gatyáján a madzag majdnem elszakadt. Soha életében nem evett ilyen sok finomságot. Elégedetten törölgette a bajszát, amikor a fogadós hozzálépett és azt javasolta neki, ne menjen tovább. Ad ő neki hajlékot a fogadó emeleti részében. Ott ellehet, ameddig csak akar.
Természetesen nem szívességből tette ezt a fogadós. Azon mesterkedett, hogy valahogy megszerezze a tarisznyában lévő igazgyöngyöket.
Tetszett az ajánlat a mit sem sejtő vándornak. Úgy gondolta, eleget bolyongott már a nagyvilágban. Ideje kicsit megpihenni, sőt még az is megfordult a fejében, hogy keres egy magának való menyecskét és menősül.
Így álmodozott nap, mint nap a szobájában, miközben élte úri, fényűző életét. A fogadós mindennel ellátta. Még az sem érdekelte, hogy minden nap egyre több igazgyöngyöt kér szállásadója az ellátásért. Volt elég sok kincs a tarisznyában, nyugodtan fizethetett belőle, amennyit csak kértek. De mindenki tudja, nincs olyan zsák, hogy egyszer csak ki ne fogyjon belőle, ami benne van.
Az egyik este, amikor jól belakmározott és kimúlatta magát a cigánnyal, azt vette észre, hogy már csak pár gyöngy gurigázik a tarisznya mélyén. Holnap már nem lesz, mivel fizessen a fogadósnak. Kora reggel feltétlen ki kell mennie a harmatos rétre, hogy újból teleszedje a tarisznyáját igazgyönggyel.
Megkérte a fogadóst, ébressze fel, amikor a kakas a hármat kukorékol hátul az udvarban.
— Tán csak nem hagy itt bennünk, uraságod? — kérdezte ijedten a fogadós.
— Dehogy hagyom, fogadós uram — válaszolta mosolyogva —, csak sétálok egyet a közeli mezőn. Reggelire visszatérek. Asztalom legyen megterítve bőségesen, mint mindig!
Furdalta a kíváncsiság a fogadós oldalát. Ezért elhatározta, hogy utána lopózik, kifürkészni, mit keres hajnalok hajnalán, a réten a vendége.
Így is tett. Amint a kakas hármat kukorékolt, a fogadós felébresztette a vándort.
— Kukorékolt a kakas, ideje felkelni!
A vándor felkelt, vállára akasztotta a tarisznyáját, és elindult a rétre. A fogadós meg titkon utána. Biztonságos távolságból követte, figyelve minden mozdulatát.
Megérkezve a vándor mindjárt nekilátott, hogy teleszedje tarisznyáját igazgyönggyel. Most is annyi volt ott, hogy talán kilencvenkilenc tarisznyába sem fért volna bele. Mindez nem tartott tovább néhány percnél, és már ment is vissza a fogadóba. Elégedetten konstatálta, hogy az asztalon megint csak rengeteg finomabbnál finomabb étel várta. Ugyanis a fogadós meghagyta a feleségének, hogy terítsen meg, mire visszaérnek. A vándor fejében még csak a gyanú árnyéka se merüljön fel, hogy kémkednek utána.
Nem is sejtett ő semmit. Kezét dörzsölve leült az asztal mellé, és vidáman elköltötte a reggelijét. Közben a konyhában a fogadósék súgtak-búgtak, megtárgyalták a látottakat. Elhatározták, hogy elteszik láb alól a vándort, és ezentúl csak ők gyűjtik össze reggelente a harmatos réten az igazgyöngyöket.
Azt fundálták ki, hogy délben az ebédjébe mérget tesznek, a holttestét meg beledobják egy mély kútba. Majd másoknak azt hazudják vendégük elköltözött tőlük.
Mindent elő is készítettek. Az asszony jó sok gyorsan ölő mérget csempészett a levesbe. Délben a vándor leült az asztalhoz, már éppen meríteni akart a gőzölgő, finom, csülkös bablevesből, amikor váratlanul megjelent a manó. Szerencsére a fogadósék nem láthatták, mert elbújt az asztalon lévő nagy boros korsó mögé.
— Barátom, ne egyél a levesből! — mondta. — A fogadós felesége megmérgezte. El akarnak tenni láb alól. Tégy úgy, mintha ettél volna belőle! Az első kanál után, essél össze, tetesd azt, hogy meghaltál! A többit meg bízd rám!
A vándor nem nagyon értette, mi folyik körülötte, de engedelmeskedett a manónak. Mindent úgy csinált, ahogyan mondta neki. Az első kanál leves után nagy robajjal a padlóra esett. A fogadós és felesége örömmel állapította meg, hogy vendégük elpatkolt. Nappal nem merték kivinni a házból. Ezért azt találták ki, hogy majd reggel, amikor mennek az igazgyöngyökért, a mezőn túl van egy elhagyatott mély kút, oda beledobják. Addig meg felvonszolták a vándort a szobájába és lefektették az ágyba.
Eljött a reggel. A fogadós előkészítette a legnagyobb kocsiját, hat ökröt fogott elébe, hogy azzal hozzák haza a gyöngyöket, meg azzal vigyék a kúthoz a megholtat. Csak azt nem tudták eldönteni, vajon előbb dobják, be a vándort a kútba, vagy az igazgyöngyöket szedjék össze előbb. Végül úgy határoztak, begyűjtik a réten található összes kincset, és csak ezután végzik el gaz tettüket.
Megérkezve a harmatos rétre, mohón nekiestek az igazgyöngyök szedésének. Amint megfogtak egyet és felemelték, abból azonnal egy tekerőző, nagy kígyó lett. Végül már olyan sok csúszott-mászott a fű között, hogy még lépni sem tudtak tőlük. Hiába próbálták elkergetni a kígyókat, azok egyre többen lettek. Kétségbeesésükben futni kezdtek, a kígyók meg elindultak utánuk sziszegve. Talán még ma is futnak, ha közben el nem kopott a lábuk.
A vándor leugrott a kocsiról, de nem mert a csillogó igazgyöngyök felé nyúlni. Attól tartott, hogy ha felemel egyet, akkor abból is egy kígyó mászik elő. Csak állt ott tétován, nem tudta mitévő legyen?
Szerencséjére újból megjelent a manó és mondta a vándornak:
— Most már bátran gyűjthetsz a gyöngyökből. Mindig csak annyit szedjél, amennyire szükséged van. Meglásd, akkor életed végéig gazdag ember leszel! Menj vissza a fogadóba, mert ezentúl te leszel a fogadós. Ha jól végzed a dolgodat, akkor az emberek megszeretnek és jó életed lesz.
A vándor meg akarta köszönni a manó segítségét, de amire kinyitotta a száját, a kicsinyke emberke megint eltűnt. Mit tehetett mást, szedett a tarisznyájába igazgyöngyöt és felült a kocsira.
Visszaérve a fogadóba már várták a vendégek. Nem sok ideje maradt gondolkodni a történteken. Sietnie kellett, mert nem jó a vendéget megvárakoztatni. Mindenkit ellátott étellel, itallal. Az emberek elégedettek voltak az új fogadóssal és egyre többen jöttek hozzá. Végül már annyian voltak, hogy nem győzte egyedül. Kénytelen volt megnősülni. Elvette a falu legszebb lányát, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
