Szabó-Kiss Beáta : Borostyán asszony

Valahol régen, egy messzi-messzi szigeten élt egyszer egy király, és annak egy gyönyörű leánya. A királylány szépségéről legendák szóltak: magas volt, karcsú, szőke haja egészen a térdéig ért, szeme pedig zöld volt, mint a smaragd. Világraszóló szépségével csupán iszonyú gőgje vetekedett: a férfiakat az orruknál fogva vezette, a cselédeknek pedig kíméletlenül parancsolgatott.

 

Egy alkalommal a király bált rendezett, és a fogadáson egy álruhába bújt varázsló is megjelent. A varázsló gyönyörű, magas ifjú volt, sötétbarna haja és fekete szeme azonnal feltűnt a szép királylánynak, aki mindjárt ki is vetette rá a hálóját. Egész este nevettek, táncoltak, és megbeszélték, hogy máskor is találkoznak majd. A varázsló ezután minden nap valamilyen drága ajándékkal, ékszerrel kedveskedett a királylánynak, és a legkülönlegesebb helyekre utaztak együtt. A leány azonban hamar megunta az ifjút, ezért levelet küldött neki, amelyben megírta, hogy többé ne keresse, mert már mást szeret. A varázsló iszonyú haragra gerjedt és megesküdött, hogy kegyetlenül megbünteti a királylányt.

Nem késlekedett sokáig, a lány elé sietett, és szörnyű átkot szórt rá:

„Megsebeztél engem a szépségeddel, ezért a saját fegyveredet fogom ellened fordítani. Megátkozlak, hogy az idők végezetéig, örökkön-örökké fiatal és szép maradj, soha ne öregedj meg, és csak akkor halhatsz meg, ha eljön az utolsó ítélet. A palotát borostyánnal, az örök élet szimbólumával vonom körbe, hogy mindig emlékeztessen elátkozott sorsodra. A szigetet pedig soha többé nem hagyhatod el!”

A királylány nevetett a varázslón, hiszen nem értette, miért olyan kegyetlen sors, amiért örökké fiatal és szép marad. Ha nem hagyhatja el a szigetet, hát annyi baj legyen, eddig is itt töltötte az életét, legfeljebb ezután sem megy más helyekre. A varázsló viszont tudta, hogy az átok kegyetlen és gyötrelmes lesz, és mivel még mindig szerette a királylányt, hozzátette:

„Csak egy módon lehet feloldani az átkot. Ha egy eltévedt vándor, aki nem keresett téged, csak menedékhelyet, véletlenül nyit be a palotába, neked pedig önzetlenül kell segítened rajta, nem pedig azzal a céllal, hogy magadat megmentsd. Akkor van lehetőséged rá, hogy megöregedj, mint a többi ember, és halálodban nyugalmat is csak akkor találsz.”

A királylány akkorát kacagott, hogy az egész palota visszhangzott tőle. Még hetek múlva is azzal dicsekedett, milyen szerencse érte, hiszen az átkot, ami miatt az örökkévalóságig szép lesz, gyakorlatilag lehetetlen feloldani.

Telt-múlt az idő, a leány gőgje idővel alábbhagyott, és megszeretett egy gyönyörű herceget, akihez hozzáment feleségül. Az öreg király meghalt, így a hercegből király lett, a királylányból pedig királyné. Nemsokára gyermekeik születtek, és együtt uralkodtak, éldegéltek boldogságban a szigeten. A gyerekek azonban hiába növekedtek, a király hiába őszült, ráncosodott, a királyné éppen olyan ifjú és szép maradt, mint sok évvel ezelőtt. A királyi párnak idővel unokái születtek, majd dédunokái, akik mind elköltöztek a szigetről, és az asszonynak meg kellett érnie, amint a gyerekei szépen, lassan megöregednek, és sorban meghalnak. A király magas kort ért meg, de őt sem kímélte meg a halál, így a királynénak egyedül kellett folytatnia az életét. Mivel nagyon szerette férjét, és más férfit nem akart maga körül látni, kétségbeesésében minden lelket elzavart a szigetről, senki sem maradhatott körülötte, a tükröket egyesével összetörte, hogy többé ne lássa gyönyörű külsejét, amely egykor a vesztét okozta. Attól a naptól kezdve magányosan bolyongott a szigeten, ételre, italra nem volt szüksége, mert az átok életben tartotta. Egész nap a tengert bámulta, este pedig a palota kapuját, hátha egyszer, véletlenül benyitnak, és az átoknak sikerül megtörnie.

Évszázadokon keresztül vándorok legendái keringtek az elátkozott szigetről, amelyet a borostyánnal körbefutott palotáról és annak asszonyáról, Borostyán asszonyról Borostyán-szigetnek neveztek el. A hajósok időnként, amikor szélcsend támadt, hallani vélték Borostyán asszony zokogását, amint elmúlt életét siratta. Néhányan megpróbálták megmenteni, felkeresték a kis szigetet, és szerelmet vallottak az asszonynak, de mindhiába: a királynét csak az menthette volna meg, aki nem keresi, hanem véletlenül nyit be a palotába, a királyné pedig önzetlenül segít rajta.

Egy alkalommal a szigettől nem messze, kalózok támadtak meg egy hajót. Az egyik matróznak sikerült a tengerbe vetnie magát, és kiúsznia a partig. Súlyos sebeket szerzett a támadás során, alig tudott vánszorogni, de amikor meglátta a borostyánnal körbefutott palotát, felcsillant előtte a remény. Maradék erejével az ajtóhoz sietett, benyitott, és ájultan esett össze a padlón. A királyné éppen a szobájában feküdt, amikor meghallotta az ajtó nyikorgását. Azonnal felkelt, leszaladt a lépcsőn, és észrevette a földön fekvő vándort. Hanyatt fordította, zsebeit átkutatta, hátha megtud róla valamit. Ekkor a matróz egyik zsebéből előkerült egy pici gyermekcipő. A királyné kezébe vette, és keservesen sírni kezdett. Tudta, hogy a fiatal matrózt otthon felesége várja, aki minden bizonnyal állapotos, vagy már meg is szülte a gyermeket. Nem késlekedett tovább, csak az lebegett a szeme előtt, hogy megmentse az ifjút.

Az asszony minden erejét összeszedte, a férfit puha ágyba fektette, sebeit lemosta és bekötözte. A szigetről vizet és gyümölcsöket hozott, hogy a matróznak legyen mit ennie és innia. Minden nap ápolta, homlokát borogatta, sebeit átkötözte, mindent megtett, hogy életben maradjon. Még az átokról is elfeledkezett, csak arra tudott gondolni, hogy ennek a férfinak haza kell mennie a családjához. Már egy hét is eltelt, amikor a matróz kinyitotta a szemét, és a királynéra pillantott:

— Hol vagyok? — kérdezte, és megbabonázva nézte az asszonyt. — Ki vagy te?

A királynénak ekkor jutott eszébe, hogy ki ő valójában, és miért van itt a szigeten. Szomorúan gondolt saját sorsára, majd így szólt:

— Ne kérdezd, ki vagyok, nevemet már régóta elfeledtem. Megmentettelek, mert azt szeretném, hogy hazatérj a családodhoz, és együtt, boldogan öregedjetek meg a feleségeddel, gyönyörködjetek a gyerekeitekben és az unokáitokban. Kérlek, vigyázz magadra, és a családodra!

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta, elkezdett remegni az egész palota, mintha földrengés lenne. A borostyánok hatalmas robajjal lehullottak a falakról, és szétporladtak a földön. Ekkor egy tükör jelent meg a szobában, a királyné eléje állt, saját magát látta férje mellett, úgy, ahogyan akkor, amikor először találkoztak. Elejétől a végéig lepergett az egész közös életük, újra átélt minden percet, gyermekei születésétől kezdve, de nem maradt fiatal, hanem évről évre vénült. A királyné boldog volt, hiszen még soha életében nem látta magát olyan szépnek, mint amikor együtt öregedett a férjével. A történet ott ért véget, amikor a király halálos ágyánál elbúcsúztak egymástól. Ekkor a tükör fénylő kapuvá változott, és az átjáró végén már várták szerettei. Borostyán asszony nem késlekedett, elindult feléjük, hogy az öröklétben boldogan, együtt éljenek tovább.

 

A tükör ekkor összetört, darabjai széthullottak a szobában. A palota minden bútora elporladt, falai pedig egy több évszázados kastélyrom külsejét idézték. A matróznak sikerült hazatérnie szeretteihez, és egész életében hálával emlékezett a Borostyán-sziget titokzatos asszonyára.

Kép forrása: http://szabadonebredok.info/a-tel-gyogynovenye-a-borostyan/

Legutóbb szerkesztette - Szabó-Kiss Beáta
Szerző Szabó-Kiss Beáta 0 Írás
Eredeti szakmámat tekintve ének-zenetanár, karvezetőként dolgozom, azonban jelenleg két kisgyermeket nevelek otthon. Esténként, mikor mindenki alszik, elkezdek írni.