Szokol Bernadette : Korkunkoly, Pityuplatty és Estike, a három kis bestia…

Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni …

Valahogy idehozott a sors… Kevés dolog ijesztőbb, mint egy hatalmas kiállítóterem zárás után. A különös tárgyakkal, zsúfolt helyiségek csendjében minden mozdulat és hang felerősödik, s amikor neszeket hallunk, nehéz eldönteni, hogy valóban van ott valaki, vagy csak képzeletünk játszik velünk.

         A sok kis bestia mindig tesz valami szokatlan dolgot. Lehet, hogy táncra perdül a hegyoldalon, kézen áll a tóparton, vagy egy idegen szemébe nézve mesél  a „szarvasok királykisasszonyának könnyeiről”. 

         A három kis gézengúz megengedheti magának, hogy minden napot másképpen éljen meg a többi bestiához képest. Megvédik ezt a fura kis hatalmukat, ebben hisznek, még akkor is, ha ez nevetségesnek látszik és senki más nem érti csak ők és Te.

         Ez az utazás csak egy volt a sok közül. De ismerjük meg őket! Lássuk csak: Korkunkoly, a legfrissebb mindig, talán aludni sem szokott soha. Pityuplatty mindenki „öreg” barátja, míg Estike – hát szóval, ha lehet, kerüljünk minden konkrétumot, érdekes és színes egyéniség, a lényeg: pöpec egy bestia.

         Szó szó… Egyszer egy gigantikus hömpöly kerítette őket hatalmába…

         Bármilyen furcsa, a három kis bestia azt sem tudta, hova bújjon félelmében. Addig kavarogtak az egyik örvényben, míg egy barlang kellős közepén találták magukat. Nem tudták, mi tévők legyenek. Se mobil, se tablet, se semmilyen olyan eszköz nem volt velük, amivel vissza tudták volna fordítani a furi, új állapotukat.

         A kis pöpec élvezte az új kihívást. Boldog volt a váratlan eseményben. Pityuplatty csak a barátságos mosolyát elővéve csalta elő Korkunkoly elfogadását az új helyzethez.

– Csak nem fogunk megijedni, mi kis bestiák?

– Á, dehogy – hőbörgött egyből Korkunkoly.

– Fedezzük fel új világunkat! Képbe kell lennünk, ha eljön a fényes nappal – okoskodott Estike.

         Kihívóan néztek egymásra, mintha mindenki tudná, hogy mit kell tenniük. Azt egyikük sem ismerte be, hogy izgul, netalán fél ebben az újszerű helyzetben. Pedig így volt.

         Először Pityuplatty törte meg a csendet és kezdte el a beszélgetést.

– Na! Nézzünk már körül az új otthonunkban!

– Persze, persze! – szepegte Korkunkoly egy bestia könnycseppet elmorzsolva nem túl szemet gyönyörködtető „ujjacskái” között.

– Valami stratégiával is készültél? Vagy megyünk a vak világba? – kérdezte kicsit túl harsányan (mint, aki képben van) Estike. – Bár ez igazán ránk vallana – mondta még félreérthetetlenebb félénkséggel.

– Nem kell ehhez semmilyen terv. Mi vagyunk a bestiák ebben az épületben, s amíg nem jön egy újabb furi légörvény, valószínű, mi is maradunk – így a kis friss kölyök. – Akkor indulás. A  GPS van csak a kezem ügyében, a helymeghatározónk, ami úgy tűnik, működik is – hívta tettre társait Esti.

– Az éjjellátó készülék már nem is jó? – kérdezte a bölcs „öreg”. – Még én is belefáradok a vitátokba. Ki-ki használja a maga által szeretett eszközöket. A lényeg, hogy induljunk.

 

– Vajon, miért kerültünk pont ide? – ezen morfondíroztak mind a hárman.

– Nagyon nem értem ezt az új helyzetet – hajtogatta a magáét Korkunkoly.

A másik két bestia csodálkozva nézett rá, majd egymásra. Tudták, hogy valami kiesett az emlékezetéből. Mindenki sejtette, hogy nagy hibát követtek el. Nem mondták meg a Nagy Mesternek, hogy valami nagyon furcsát fedeztek fel a minap. Nagyon, nagyon furcsát… Nézzük csak, hogyan is történt mindez?

         Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni a kis világuk mindennapjaiban. Ám ekkor egy csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa verte fel a tengerpart homokját.  Egy szénfekete háromszög volt homlokán. Látszott, hogy menekül valami vagy valaki elől. Az összes bestia felébredt erre a különös dologra és kiúszott a partra, hogy valamit megtudjon a csodálatos paripától.

         Ő, a csodálatos táltos azonban csendben maradt. Mintha valami fogadalmat tett volna valakinek, hogy nem beszél senkinek a fájdalmáról. Borzasztóan elkeserítő látványt nyújtott, ahogy tehetetlenül igyekezett nagy szemeivel segítséget kérni a kis bestiáktól. Pont tőlük, akikről köztudott, hogy nem voltak a barátai. Talán most találkoztak először, és ez is véletlen, hiszen a kis bestiák nem szoktak összefutni csodálatos aranysörényű táltos paripákkal. Valami izzott, vibrált a levegőben.

– Figyeljetek nagyon! – mondta Pityuplatty. – Ez az a pillanat, amikor szólnunk kellene a Nagy Mesternek. Ez a csodálatos aranysörényű táltos paripa hatalmas gondjával megfejthetetlen számunkra. Kell egy nagyhatalmú bestia, aki segít nekünk. Ki kell kérni a véleményét, mi tévők legyünk – mindenki tudta, hogy igaza van.

         De Estike másképp vélekedett: – Nem igaz, hogy valaki ilyen gyáva legyen. Sőt, nem gyáva, hanem ostoba. Sőt, nem ostoba, hanem meggondolatlan. Még hogy a Nagy Mestert kellene háborgatni egy ártatlan kis csodálatos aranysörényű táltos paripa problémájával… Kis bestiák! Ki ad nekem igazat? – Estike szinte csillogott a felháborodásában. Most ébredt második álmából Korkunkoly (azt senki se vette észre, hogy most kivételesen elaludt). Nagyot nyújtózott mindenki ámulatára, akik azt hitték ezekre a mozdulatokra, hogy ő bizony egyetért.

– Ez szép volt – mondta elismerően. Igaz,  ő   az álmára gondolt. A többiek Estikével együtt viszont meg voltak győződve arról, hogy valami csoda folytán Korkunkoly a tettek mezejére lép ezúttal.

         Ez minden kis bestiát lenyűgözött. A picurkák lehet, hogy azóta is csak csodálkoznak. A nagyobbacska bestiák azonban bedőltek a felhívásnak. Miszerint: – Cselekednünk kell! Hagyjuk pihenni a Nagy Mestert! Mi, igazi kis bestiák, oldjuk meg csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa furcsa kis problémáját – mondta Pityuplatty is lelkesen. – Korkunkoly, a legfrissebb kis bestia is egyből Estike mellé állt. Így érthetitek, igen fontos dologról van szó. Bátorság!

         Mindenki tapsolt, ám, senki se mert csatlakozni. Féltek ilyen óriási kihágást elkövetni, hogy ne tudja a Nagy Mester, mire készülnek. Ekkor váratlanul igaz, senki sem lepődött meg, Estike kért szót.

– Barátaim. Mi hárman el kell, hogy induljunk. Nektek meg maradnotok kell! Várjatok bennünket a próbatétel végén, hogy egészségben visszatérjünk. Sok múlik rajtatok. Ha nem gondoltok ránk, nem kíséritek gondolataitokban viszontagságainkat, ha nem segítettek bennünket minden furcsa, váratlan helyzetben, mi biztosan elveszünk. Elindulunk hát. Félünk, hogy a Nagy Mester majd haragudni fog ránk. Legyen ez is a Ti feladatotok, hogy Ő ne az ellenségünk legyen. A feladat felelőssége nagy. Kell az Ő támogatása is, ha megérti, miért így cselekedtünk. Tudjuk, hogy mi csak kis bestiák vagyunk, de egyszer majd talán mi is nagyok leszünk. Örülök, hogy a feladatot Korkunkollyal és Pityuplattyal teljesíthetem.

– Várjatok ránk, és segítsetek nekünk minden pillanatban! – búcsúzott a három hős.

         Újra vibrálni kezdett a levegő. Egy szempillantásnyi idő volt csak, és akik ott maradtak a tengerparton, nem is értették, mi történt a következő percekben. Csak annyit érzékeltek, hogy hárman eltűntek. Döbbenetes volt, bár el kell ismerni, hogy Estikének tetszett ez az egész kavalkád. Most következik a fergeteges megmérettetés. Új helyzet, új kihívás, valami új csoda! Erre a helyre röpítette őket a gigantikus hömpöly.  Ebbe a barlangba.

– Itt kell lennie valaminek, amiért pont ide kerültünk – gondolkodott hangosan Korkunkoly.

         Hajnal van. Nemsokára ébredezik a természet. Kell gyorsan találniuk egy príma búvóhelyet, mire felébrednek a barlanglakók és felfedezhetik őket. Végül is a közeli hasadékban kerestek búvóhelyet. Itt két tiltott zónát találtak, így már tudták a bestiák, hogy nem veszik majd őket észre idő előtt. A tiltott zónában még szaladgálhattak is, hiszen oda nem mehetett be senki, be sem nyúlhatott, nagyon be sem láthatott senki sem. Lassan majdnem eltelt a nap, míg csöndesen lapultak rejtekhelyükön. Akkor alkonyattájt meghallották, hogy a fiatal denevérek kis csapata egy csodálatos lóról beszél, akit napok óta nem láttak.  Aggódtak, hogy ők a felelősek a csodálatos bíbor, tündöklő paripa eltűnéséért. Nem tudták titokban tartani ugyanis a törékeny, de fenséget sugárzó csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hollétét. Azaz szegény Lili, az első barlangból, tegnap hajnalban szóba állt a barlang bejáratánál egy gombakalapú törpével és elfecsegte neki az egyszarvú ittlétét. Lili, azóta is csak szipog, hiszen mindenki őt okolta a bajokért, valljuk be, jogosan.

         Lili, a kis dongódenevér dúlt-fúlt magában és barátainak is.

– Én, szerencsétlen. Honnan tudtam volna, hogy nem szabad a gombakalapú törpével beszélgetnem. Én csak válaszoltam illedelmesen, ahogy tanultam. Így illik, ha kérdez egy idősebb bárki is. Mi lesz az én pici dongófejemmel? – kérdezte kétségbeesetten. Sírt-rítt, hisztizett és toporzékolt.

         A tiltott zónából ekkor előmerészkedett a három bestia. Elkezdték simogatni dongódenevért, hogy nyugodjon meg. Attól, hogy elmesélte, hogy látta a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát, nem árulta el a hollétét, csak az ittlétét. – Nem követtél el nagy hibát – mondták vigasztalásképpen.

         Lili csak zokogott, hüppögött és könnyein át csak azt kérdezte újra és újra, hogy akkor hol a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa, mondják meg a bestiák! Segítsenek megkeresni!

Meg is próbálták, három nap, három éjjel, három hegyen és három völgyben keresték a nyomát, de sehol sem találták a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

         A Nagy Mester már első pillanattól figyelte az események fura fordulatait. Megsajnálta Lilit és a kis három hősködő bestiát, Korkunkolyt, Pityuplattyot és Estikét. Úgy döntött, beavatkozik a további történésekbe. Megsimogatta a csodálatos bíbor szőrű táltos paripa aranysörényét, aki örömében magasba emelte csodapatáit vidáman, hatalmasat nyerített egyet, eközben a Nagy Mestert a hátára ültette. A paripa tudta, hogy a barlanghoz tartanak. Három szempillantás sem telt el, mikor a barlang bejáratánál újra vidáman felnyerített Lili nagy örömére. Sírása kacagásba csapott át, és gyönyörködve mutatta újdonsült barátainak a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

– Nézzétek, milyen gyönyörűen fenséges! – suttogta teljesen megbűvölve Lili.

         Ekkor vették észre a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hátán a varázslatosan sudár Nagy Mestert. Ekkorra már a dongódenevérek százával röpködtek a barlang bejáratánál. Mindenki látni szerette volna a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát és lovasát.

– Bocsássatok meg, hogy megzavartuk békés életetek mindennapjait. Csak ez a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa kívánt picit szétnézni a világban, mert a bestiák földjét addig nem hagyhatta el, míg kicsi volt. Sajnos azonban nem volt elég elővigyázatos, és Lilike meglátta. Tudta, hogy bajt okozott. Ijedtében össze-vissza vándorolt a világban. Én indultam visszahozni őt a csavargásaiból. Nem szóltam senkinek sem, nem akartam elárulni a kis csintalant. Így történt, hogy ez a három bestia fejébe vette, hogy majd ők cselekednek. Azért jöttem el hozzátok a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripával, hogy véget vessek Lilike bánatának, illetve a három bestia felesleges próbálkozásainak.

         A dongódenevérek egyik ámulatból a másikba estek, fel sem fogták igazán, mi zajlik körülöttük. Mire észbe kaphattak volna, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa a Nagy Mesterrel, Korkunkollyal, Estikével és Pityuplattyal a hátán újra dobbantott csoda patáival és három szempillantás alatt el is tűntek a barlang bejára elől.

         A dongódenevérek mára már teljesen elfelejtették a történteket. Néhányan mesélnek még egy táltos paripáról, meg egy Lilike nevű dongódenevér barátságáról, de az igazat már senki sem tudja.,,

 

Csak Te! … és Korkunkoly, Estike, Pityuplatty, a Nagy Mester, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa barátjával együtt.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Szokol Bernadette

Szerző Szokol Bernadette 12 Írás
Annyi minden szerettem volna lenni, és voltam is. Egy kicsit balerina, picit tornász, művészi tornász. Később ping-pong bajnok, majd röplabdás több mint 10 éven át. Szavaló és pantomim előadó, versíró és picit rendező. Végül tanár lettem. Gyerekeket szerető-tisztelő, matematikát és informatikát tanító. Meséket sokat mondtam. Talán még gyerekként a barátnőimnek meséltem, majd a szomszéd gyerekeknek. Aztán eljött a legcsodálatosabb idő, mikor a két gyönyörű gyermekemnek mesélhettem, szigorúan könyv nélkül. Sok- sok évig az iskolában mondtam történeteimet a csodálatosabbnál- csodálatosabb gyerekeknek. Éveken át rajzoltam, majd festeni kezdtem. Barátom megkérdezte egy szép tavaszi napon, hogy miért nem írom le a meséimet és rajzolok hozzá illusztrációkat? Csak mosolyogtam... De aztán döntöttem. Leírtam és megrajzoltam történeteimet, hogy később unokáimnak is elmesélhessem azokat. Mert remélem, nemsokára nagymama leszek. Az még nem voltam...