-A következőt!
A fogorvosi rendelő szabályos, szokványos. Egyik olyan, mint a másik, pusztán az a furcsa, hogy ebben az OTI-ban szinte egy második, párhuzamos folyosó is vezet, ahogy az elsőből belépünk. Egyébként mint bárhol: kint félnek, bent gyógyítanak. Engem a százfogú, nagy mosolyú, karcsú Mariann szokott szóval tartani, aki előtt még félni se mertem látványosan. Elvégre nagyanyám egy időben az asszisztense volt.
A gépezet mellett most egy középkorú, inkább kissé köpcös, ritkás szőke hajú szemüveges doktor áll.
-Mi van, jobbat várt?
-Jaj, nem, csak tudja, nálam a fogászat rituális szertartás – sziszegem fájósan hozzá – eddig csak nők matattak a számban.
-Ahogy gondolja, el is mehet…
Szinte már elfordult, mozdulatával valósággal kitessékelt az ajtón, de bennem a fájdalom, a különös helyzet fölébresztette a dacot.
-Azért maradnék…
-No, lássuk, hogy miért…
Mutatom neki a szuvas fogat. Szinte megbántódik.
-Látom. – megkopogtatja a többit – Tudja, ha egy fog elkezd romlani… Aztán teljesen… Meg a mellette levő is…
Máris úgy érzem magam, mintha betelt volna életem. Kiút csak egy felé: a romlás irányába, amiből kizárt a javulás. De mégis itt vagyok. Miért mond ez ilyeneket? Bizonyára utál dolgozni. Talán ha megemlíteném a főnöknőjét…
-Valójában Vukó doktornőhöz szoktam járni…
Már szedné is le a partedlimet. Valósággal felcsattan:
-Akkor menjen a főorvosnőhöz. Ha egyszer az ő betege…
Mintha nem szeretné őt, ugyanakkor nem is félne tőle, sőt, mintha utálná a főorvosnőt. Bennem továbbra is a dac és fájdalom a tanácsadó.
-Maradnék.
… és belekezdett. Nehéz értelmezni a jól használt csillogó eszközök és a fájdalom függönyén keresztül, de mintha jó szakember lenne.
-Ez is érzékeny? Ennek is rövidesen annyi. Ha ezek elkezdik…
Különös, ahogy újabb és újabb fogaimról állapítja meg a genetikusan kódolt reménytelenséget és a világ helyzetéről, aközben egy vallomást is kibökök neki anyám velem egyidős koráról, tényleg, amennyi én lennék, akkor a főorvosnőt könnyedén rávette, hogy az összes elülső fogát kapja ki, ekkor valami megjegyzést tett a doktornőre; ugyanakkor a helyzethez kevésbé illő fenségességgel még dúdol is kezdett, ami szöges ellentétben állt kezdeti morózus megnyilvánulásaival.
-Áhá – próbálkozom a jóindulatát megnyerni. –Eft ifmerem. A Borif Godunov.
Felvillanyozódik. Gyöngyöző homlokára is sugárzó fény telepszik, nem férek a szemébe.
-Ugye csodás!
-Egyik kedvencem. Csodálatof!
-Tudnám énekelni is. – mondja büszkeséggel, a közös ízlés, ízlésünk valósággal megnyitja. – Van bennem egy kis orosz vér is, bár az a nevemen nem látszik, az német. Készülök.
-Orvofénekkari fellépéf? – érdeklődöm, vicsorom talán érdeklődő mosolynak is értelmezhető.
-Meghiszem azt.
-Szeretem a zenéfeket! – építem kapcsolatunkat a harmadik dimenzió fölött. Visszahúz.
-Ezt a gyökeret rövidest kezelni kell. Legyen orvosa… vagy doktornője… Próbálok. A temetésre készülök. Ezt énekelnék a sírnál. Nem a ravatalnál, ez csakis a földbeengedésnél jöhet számításba. Ugye tetszik?!
-A temetéf mint olyan, vagy Mufforfkij mint ilyen – édeskedtem feszengve a székben.
-Az öreg alkoholista. Micsoda zene. Az embernek meghozza az életkedvét egy jó kis temetéshez.
-Csak vissza ne tapfolják! –a humor végül is mindenre gyógyír, csak túlleszek rajta.
-Nehéz lenne. Ugyanis az én temetésemről van szó. A műsort állítom össze. Az életemnek annyi. A főorvosnő szétpletykálta a házasságomat. No jó, volt valami fontos kapcsolatom, amolyan életmentő jellegű itt az életközépi fordulat tájékán, de hogy jön hozzá, hogy beavatkozzon emberek életébe. Most talán a Karibi-tengeren van, én meg süllyedek. Olykor énekelek. Próbálok, legalábbis így próbálom felfogni. A foga kész, el is mehet.
-És a másik, amit mondott? Az a sok veszélyeztetett?
-Hát, azokkal kéne valamit csinálni. Majd megjön a főorvosnő…
-De nekem sürgős lenne. Meg ragaszkodnék magához, ha elviseli.
-Erre a kis időre… Tudja, hogy én német, orosz, zsidó vagyok?
-Legalább nem unatkozik.
-Meg még orvos, amikor minden csak lebetegszik.
-Látja, én meg csak olvasok. De Schumann-lemezt és könyvet, azt hozhatok.
-A humortól bőghetnékem támad.
-Utálom a jókedvű embereket. Felszínesek, hazudnak. Egy igazi portugál kell magának: Fernando Pessoa – A kétségek könyve. Vagy kétségbeesés inkább…
-Uram, maga az én emberem, mintha már nem is zsibbadna a szája. Remélem, azért rossz foga még akad…
