Volt egyszer egy tündérország, magas hegyekkel körülölelve. Ide egyszerű halandó ember nem tehette be a lábát, és ha mégis megpróbálta, akkor csúnyán megjárta. Soha többé ne mehetett vissza az emberek közé. Örökkön-örökké a tündérek között kellett élnie, és amikor megtanulta a varázslatokat ő is tündérré változott.
Egy nap szépséges leányka tévedt a tündérek földjére. Eleinte nem tudta, hol van. Ijedten kereste a visszavezető utat, de nem találta. Pedig bizton emlékezett, melyik irányból érkezett. Amikor elindult arra, egyszer csak az utat váratlanul magas rózsabokor sövény állta el. Nem tudott tovább menni. Kénytelen volt visszafordulni. Kétségbeesve bolyongott, és még talán egy-két könnycsepp is kicsordult a szeméből, amikor egy aprócska tündérfiú megkérdezte tőle:
— Eltévedtél, leányka? Ugye szeretnél hazamenni?
— Igen — mondta szipogva szomorúan. — Az utat, amerről jöttem egy hatalmas rózsasövény állja el. Nem lehet rajta áthatolni.
A tündérfiú elnevette magát.
— Tudod, hol vagy? — kérdezte, de még mielőtt a lány mondhatott volna valamit, kissé kaján vigyorral kinyögte. — Tündérországban, ahonnan nem lehet hazamenni. Örökkön-örökké itt kell éljél velünk, tündérekkel.
Ezt meghallván, a lány sírva fakadt, és könyörögni kezdett:
— Kicsi tündérfiú, légy szíves segítsél nekem! Hadd menjek haza! Édesanyám nagyon szomorú lesz, ha estig nem térek meg a házunkba.
— Nem tehetem — mondta, és már szaladni is akart tovább, hogy megkeresse játszópajtásait.
— Kérlek, tegyél kivételt és segíts haza! Nem kérem ingyen, cserébe mondok neked egy szép mesét.
Köztudott, minden kicsi tündér szereti a mesét. Nem telik el egy nap náluk, hogy legalább egy mesét ne hallgassanak meg, de van, amikor többet is.
Most is az ígéret hallatán, aprócska, hegyes füleit hegyezni kezdte, és lekuporodott a lány mellé, aki mesélni kezdett. Olyan szépen beszélt, hogy hangja a többi tündért is odavonzotta. Egy kis idő elteltével megtelt a virágos rét rengeteg tündérrel. Volt ott fiatal, öreg vegyesen. Mindegyik a lányt hallgatta. A mese végére még a tündérkirály is megérkezett, és kíváncsian kérdezte, mi ez a nagy sokaság a réten, a tündérek, miért nem végzik a mindennapi dolgukat. Valaki elárulta neki, hogy az emberek világából egy szép leányka tévedt ide, de haza szeretne menni édesanyához.
— Sajnos ez lehetetlen — mondta szigorúan a király. — Ha nekem is mondasz egy mesét, meglátom, mit tehetek érdekedben.
A lány egy újabb mesét keresett elő az emlékezetéből, és bársonyos, lágy hangján elmondta a királynak.
— Ez csodálatos volt — csillant fel a király szeme, és barátságosan a mesélőhöz fordult —, de bármennyire is szeretnék kivételt tenni, nem tehetem. Nem változtathatom meg törvényünket. Aki országunkba tévedt, mint ember, az nem hagyhat el bennünket. Igazságtalan lennék, ha most ezen változtatnék. Mégis van egy megoldás. Tündérek eljárhatnak az emberek világába, hogy segítsenek nekik. Ha közénk tartoznál, mindig átléphetnéd Tündérország határt. Hatalmamnál fogva tündérré avatlak. Hiszen, aki ilyen szépen tud mesélni, az maga is tündér. Az lesz a feladatod, hogy szebbnél szebb meséket mondasz embereknek, és meséiddel szórakoztatod őket. Még ma útnak indulhatsz, hogy minél hamarabb mesélhess. Ezentúl bármikor visszajöhetsz hozzánk, sőt el is várom, hogy időnként nekem is mondjál egy-egy szép mesét.
A szép leányka megkönnyebbülten sóhajtott fel, és a kicsi tündérfiú barátjával elindult haza, aki hazája határáig kísérte. Ott elbúcsúztak egymástól, és a lány megígérte, hogy hamarosan visszajön mesélni a tündéreknek is.
Gyerekek, ha találkoztok egy szépen mesélő leánykával, akkor tudjátok meg, egy tündérrel hozott össze bennetek a sors, akinek az a dolga, hogy meséljen nektek.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
