M.Simon Katalin : Mézi virág akart lenni

Nyomtatás

Az erdőszéli kaptárban lakott a méhkirálynő, körülötte sok-sok méhecskével, akik az ő lányai voltak. A királynő munkára nevelte lányait. Meg is látszott ennek az eredménye,  mert mézben fürödhetett a nagy család apraja-nagyja.

A testvérek dolgosak voltak mindnyájan, de közülük a legszorgalmasabb Mézi volt, a legkisebb méhecske. Ő gyűjtötte a virágokról a legtöbb nektárt és virágport. Ezért is nevezték el nővérei Mézinek.

Attól a naptól kezdve, hogy kinyíltak az első tavaszi virágok, Mézi reggelenként elsőként repült ki a közeli rétre. Testvérei még lustálkodni szerettek volna, de anyjuk mindig rájuk szólt, hogy kövessék Mézi példáját, és azonnal lássanak munkához. Ezért ők néha haragudtak kisebb testvérükre, és bosszantották is őt eleget.

Egy nyári reggel Mézi Mosolygó Margaretta aranyszínű ölében sírdogált. Margaretta, miközben hófehér szirmai közt ringatta a bánatos méhecskét, megkérdezte tőle: 

— Ki bántott, kedves Mézi, hogy ilyen szomorú vagy?

— A testvéreim azzal csúfolnak engem, hogy buta vagyok, reggeltől estig csak robotolok, semmi egyéb nem érdekel, csak a munka.

— De hiszen ők is ezt teszik. Egész nyáron itt látom őket a réten.

— Igen, de azt mondják, ha néha én is velük együtt lustálkodnék, akkor anyánk nem hajszolná őket se annyit. Én azt szeretném, ha nővéreimnek nem kellene többé bosszankodniuk miattam.

— Ó, Mézi, Mézi, ne érezd magad bűnösnek, hiszen, te nem tettél semmi rosszat — vigasztalta az elkeseredett méhecskét Margaretta.       

Mézi azonban megmaradt a maga elképzelésénél.

— Nem akarok többé méhecske lenni! Ha virág lehetnék, mint ti, egész nyáron nektárt és virágport termelnék én is, hogy nővéreimnek segíthessek.

— Mézi — szólt most már gondterhelten Mosolygó Margaretta —, te nem válhatsz virággá. Neked azt kell tenned, amihez a legjobban értesz, amire jó anyád, a királynő, megtanított, az pedig a gyűjtögetés. Most rejtőzz el a legfelső levelem alá, és figyelj. Meglátod, holnaptól kezdve többé nem lesz okod panaszra. Minden virág hallotta, amiről beszélgettünk, és készek segíteni neked.

Mézi úgy tett, ahogy Mosolygó Margaretta tanácsolta. Elbújt és rejtekhelyén kíváncsian várta, mi fog történni.

Egyszer csak halk morajlás futott végig a mezőn. A virágok összesúgtak, és hívták a szelet meg a napsugarakat, hogy fogjanak össze mindnyájan a jó cél érdekében.

Délfelé járt már az idő, amikor a szél sötét felhőket fújt az égre, a napsugarak a felhők mögé bújtak, és a réten a virágok összecsukták szirmaikat.

Éppen abban az órában érkeztek meg a rétre Mézi nővérei. Rettentően megijedtek, amikor rájöttek, hogy aznap semmi esélyük sincs virágport és nektárt gyűjteni. A huncut virágok kuncogva hallgatták a fölöttük keringő méhek elégedetlenkedését, akiknek munkájuk elvégzése nélkül kellett hazatérniük otthonukba.

Anyjuk titokban örült lányai sikertelenségének, és azzal büntette meg őket, hogy megvonta tőlük aznapi virágpor vacsorájukat. Mert hát a veszteséget ki kellett spórolni…

Alkonyodott már, amikor Mézi is visszatért a kaptárba.

— Te se gyűjtöttél ma semmit? — kérdezte tőle kissé meglepődve az anyja.

— Nem — felelte röviden Mézi, és azon az estén ő se vacsorázott.

Másnap reggel, alig száradt fel a harmat, amikor Mézi testvéreivel együtt kirepült a teljében pompázó virágos rétre. Boldog zümmögésük betöltötte a napfényes teret.