Nagy Horváth Ilona : Válladra húzod

Mit az éj vetett,  loppal learattam,

derengő kévékbe kötöttem illatod,

szívemre félhomály szitált,

egyenként gyűjtöttem be minden lélegzetet,

sóhajt, ujjad hegyén hogy rezdül az álom,

s a hűs, hogy  úrrá lesz a mozdulatlanságon,

válladra húzod könnyű takaród.

 

 

Most vonalakkal játszom,

kávém fölött mélázva néha megteremtelek,

arcodra komor árnyékokat szór az elsuhanó nyírfasor ritkás lombja,

távolabb lomha dombok kúsznak elő hátterednek

míg szigorúan nézed a homlokod mögötti megfoghatatlan messzeséget.

Nem látod a fákat, a tájba szórt tanyák időnyűtte csendjét,

a magányos gémes kutat, az út széléről bólintó fakó pipacsot,

sem engem, akár ha ott se lennék.

S valóban nem vagyok,

lelkem hullámzó búzamező,

napszőke mosolya bús magyarsággal ring a szélben,

fölöttem szikrázó kék ég vonult, tenyerén hófehér madarakkal,  

de most a plafon göröngyös valósága,

ahogy játszom,

akkor is, ha nem tudom, mi marasztal még.

Elhoztam a téged határoló teret,

ölemben minden vonásod,

vállad íve, lépéseid lassú harmóniája,

ahogy kellemet lop elmémben a mába,

mikor újra meg újra összeállít bennem

ez az ismeretlen függés.

 

Szívemre félhomály szitál.

Lassú ütemén csüggeteg jár körül begyűjtött illatod,

még lélegeznék, napok óta kerül az álom,

ujjam hegyén elmaradt mozdulatok,

szememen széppé szelídült gazdátlan vágy:

pókfonálon sejlő reszketeg holdvilág.

S valahol a határon túl

válladra húzod könnyű takaród.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.