M. Fehérvári Judit : Szerelem

*

 

 

1.

— Jössz velem sétálni? — kérdezi a fiú.

— Persze! Menjünk — válaszolja a lány.

— Kéred ott azt a rózsát? — kérdezi a fiú.

— Persze — feleli a lány.

A fiú beugrik a kerítésen, egy egész csokorra való virágot szed, miközben szeme sarkából vizsgálja a ház lakóit. Egy öregember ordít ki a házból:

— Átkozott kölykök! Mit gondoltok magatokról? Nem azért kínlódok a kerttel, hogy állandóan tönkretegyétek! A két tíz év körüli gyermek azonban már messze jár. Egymás kezét fogva szaladnak, s azt sem veszik észre, hogy hömpölygő tócsákon keresztül vezet az útjuk, mert idő közben hatalmas vihar kerekedett. Otthon persze jól letolják őket, de csak mosolyognak, mert a játszótér közelébe érve felkúsztak a mászóka tetejére, s ott a villámokkal teli égbolt alatt fogadtak egymásnak örök hűséget.

 

2.

— Tetszel nekem — mondja a fiú. A lány nem válaszol, csak mosolyog.

— Járjunk együtt? — kérdezi a fiú.

— Felőlem — feleli a lány.

— Csókolóztál már? — kérdezi a fiú.

A lány most sem felel, csak elpirul.

— Próbáljuk meg! — mondja a fiú.*

— Milyen volt? — kérdezi a fiú. A lány nem válaszol, csak magában megfogadja, hogy másik fiú után néz. Nem tetszett neki a fiú, csak ki akarta próbálni a nyelves puszit is, mint mindegyik tizennégy év körüli osztálytársa.

 

3.

— Akkor szerettem beléd, amikor oldalról néztelek. Nagyon szép volt az arcod, a fogaid, az alakod, s a némaságod fogott meg legjobban: szinte soha nem beszéltél egyetlen felesleges szót sem — gondolja a lány, de nem szól egy árva szót sem. Karcsú, törékeny, tizenhat éves, s szerelmes. El sem tudja képzelni az életét enélkül a fiú nélkül. A mindene, az álma, az élete forog most kockán, s mindezt a fiú kezébe teszi, de hallgat, mint, aki megkukult. Aztán mégis egy párrá lesznek, de csupán két és fél évig, mert a fiú mindent akar, s a lány meg nem mer a saját érzéseire hallgatni, mert nem érett még meg a komoly kapcsolatra, úgy hiszi, azt csak házasságban lehet.

 

4.

— Abban a tűzpiros pólóban a folyosó végén olyan voltál, mint egy angyal. A bujálkodásé, a szépségé és a szerelemé. Mindennél és mindenkinél jobban akartalak. Légy a feleségem! — mondja a férfi, s furcsa mosoly jelenik meg a szája szegletében, a szemei pedig a vágytól mohón ragyognak.

— Nem tudom — feleli a nő — azt hiszem, fiatal vagyok még a házassághoz huszonegy évesen.

— Nem bánod meg, úgy foglak szeretni, mint még soha senki senkit, mi leszünk a modern kori Philemon és Bauchis. Ismered a történetüket? Annyira szerették egymást, hogy egyszerre haltak, s fákká változtak. Te hárssá nemesülsz, én meg tölggyé válok majd, hogy gyökereim erejével is védjelek.

— Ilyen lehet a mindent elsöprő szerelem — gondolja a nő, s arra a régi, öt évvel ezelőtt megismert fiúra ismer a férfiben, aki nem akarta őt megtartani, s kimondja az örökkét és a jóban-rosszbant.

 

5.

— Hozzád jöttem, őszinte részvétem — mondja a férfi.

— Nem is ismerted, nem tudsz rólunk semmit sem — feleli a nő.

— Meg akarom tudni, milyen a szerelem — válaszolja a férfi —, mert azt beszélik, hogy te egy különleges varázsú nő vagy. Úgy érzem, egész életemben téged kerestelek. Légy a feleségem, hadd érezzem záporait az érintéseidnek, szellemednek, tudásodnak, hatalmadnak!

A nő, nem tudni, milyen megfontolásból, de igent mond.

 

6.

A nő egymagában ül a konyhaasztalnál. Éjszaka van. Megrögzött szokásává vált már, hogy az ablakon keresztül nézi a lakótelep kialvó fényeit. Két férjét eltemette, s esténként, midőn picike gyermeke már az édes álmok mezején szaladgál, egy fehér papírlapot vesz elő, amire minden egyes napon egyetlen sort ír le: „Örök szerelemmel és soha el nem múló hűséggel.” Hogy kinek szól? Leginkább önmagának, mert fáj, mert elviselhetetlenül sebes a lelke, s vérzik és sajog.

Öt éve már, hogy ez az éjszakába nyúló szertartás altatja el. Nem zokog, de kérdez. Az Egek Urát vallatja, de az soha nem válaszol… Ebbe a magányba visít bele a csengő hangja.

— Itt van a lakásom, de elhagytam a bejárati ajtó kulcsát. beengedne? — kérdezi a férfi.

A nő megnyomja a kapucsengő gombját, s el is felejti ezt az esetet. Napokkal később a játszótéren odamegy hozzá egy férfi, s elnézést kér, amiért megzavarta a munkájában, s még megkérdezi, hogy mindig ilyen sokáig dolgozik-e, mert soha sehol nincs már fény, csak a nőnél. Így indul a beszélgetés.

A férfi a lakását árulja, mert megcsalta és elhagyta a felesége.

A nő nem akar vele társalogni. Senkivel sem akart öt esztendőn át, pedig szép volt, fiatal, olyan, mint egy duzzadó rügy, amelyből bármikor friss virág pattanhat ki és harmincöt éves.

— Nem próbálnánk meg együtt? — kérdezi a férfi, s hozzáteszi még, hogy semmi mást nem szeretne, csak stabilitást és biztonságot, s a nő gyermekét is szívesen felnevelné az apja helyett is.

A nő sokáig gondolkodik a dolgon, de az egyik beszélgetés után úgy érzi, el tudná fogadni a férfit. Négy esztendővel később rádöbben, hogy mégsem… Izgalmasabb életre vágyik, s a pusztító tűzre, amelyet úgy neveznek, hogy szerelem.

 

7.

A férfi kedvenc színe a fekete volt, a nő mellesleg elviselni sem tudta a bakacsin gyász eme palettáját, de ennek a férfinek még ez is jól állt. A férfi egy napon a semmiből került elő, s befészkelte magát a nő lelkébe, mert megértette azokat a régi konyhai papírlapokat, amelyeket eddig senki sem… Hatalmas szerelem bontakozott ki közöttük. A férfi azonban hibázott: mindenhova követte a nőt, még a munkahelyére is. Ekkora szenvedélyt nem látott még földi szem.

— Megőrülök érted! Ha nem látlak, senki sem vagyok, még egy monogrammá sem — ismételte nap nap után a férfi.

A nő a háromezer hétszázadik napon besokallt. Sokan meghökkentek a döntésén, mások egyetértettek vele, mert a férfi részérő ez valószínűleg betegség volt, s nem szerelem… A férfi azóta is boldogtalan, s úgy hiszi, a nő szerelmi átkot küldött rá.

 

8.

— Akkor szerettem beléd, amikor oldalról néztelek. Nagyon szép volt az arcod, a fogaid, az alakod, s a némaságod fogott meg legjobban: szinte soha nem beszéltél egyetlen felesleges szót sem — gondolja a nő, de nem szól egy árva szót sem, csak vizsgálta a férfi tekintetét, arcvonásait, testtartását. Először nem is ismerte meg a férfit, s, ha az rá nem köszön, bárhol elment volna mellette, noha egyszer, csak egyetlen egyszer látta a szakításuk óta. Már kétszeresen özvegy volt, s eltelt csaknem két évtized, mégsem tudta elfelejti a férfit.

Végül, nem tudta megfejteni, miért remegtek meg a lábai is, miért dobogott torkában a szíve, amikor egyszer, egyetlen egyszer meglátta, de érezte, hogy ez valami ősi kapocs, elszakíthatatlan, olyan, ami örökké tart akkor is, ha nem írják le öt esztendőn át egy konyhaasztalnál, ha nem beszélnek róla, ha nincs is kivel megosztani a múltat, akkor is.

És nem emlékezett semmire, még a szakításuk valódi okát sem tudja felidézni a mai napig sem. Egy ideig bosszantotta ez a dolog, de aztán rádöbbent, hogy új időszámítás szerint kell élniük ahhoz, hogy valóban egy párrá legyenek.

A férfi mindennel elhalmozza: a figyelmességével, szeretetével, szerelmével, s ez olyan szép, hogy a nőnek, mikor a férfi nem tudja, s még csak nem is sejtheti, a torkát facsarja az összes felbuggyanó érzése, s most, mikor biztosan megindult élete évgyűrűinek a visszaszámlálása, már összes idegsejtjével, teljes lelkével, s tiszta tudatával pontosan tudja, mi is az a szerelem.

 

 

M. Fehérvári Judit

 

Debrecen, 2013. május 9.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.