Miután Marci lezuhanyozott, belebújt fürdőköpenyébe és leült a tükör elé. Hatalmas tükre volt, ami a legfontosabb berendezési tárgyként uralta lakókocsiját. Hátrasimította haját és csak nézte az arcot, a saját arcát. Polgári neve Mihály, de bárhogyan figyelte az arcot, nem látta őt. Mihály lassan eltűnt az időben, szinte semmi sem kötötte a valósághoz. Marci nem is tudta már, hogy ki az az illető, akinek anyakönyvezték. Néha elbeszélgetett volna vele, hogy él-e még, van-e véleménye, vagy csak, hogy hajlandó-e barátkozni vele. Sokáig most nem morfondírozott, fogta púderes dobozát és nekilátott a mindennapi rutinjának. Neki most Marci kellett. Marci magabiztosságára, szemtelenségére, életigenlésére volt szüksége. Ahogy egyre több réteg került fel az arcára, egyre ismerősebb lett a látvány. Már egy-egy mosoly is megjelent, és szűk egy óra múlva kész volt a mű. Az ismerős arc tele piros foltokkal, fekete vonalakkal, hófehér alapon. A látványtól átjárta az erő, szinte kicsattant a boldogságtól. „Hát itt vagy bátorság, köszöntelek!” Kilépett a kocsiból és a szomszédja felé vette az irányt. Kati lakott ott, az új bohóctársa, aki mindössze két hete csatlakozott a társulathoz. Ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, Katival akarja leélni az életét. Szerelmes belé. Marciként is, és Mihályként is. Sőt, igazából tőle várta, hogy visszakapja Mihályt, és kialakuljon újra egy egészségesebb összhang két énje között.
Pár napja tervezi, hogy szerelmet vall neki, de akárhányszor elképzelte, vagy csak rágondolt, végigfutott hátán a hideg és remegni kezdett. Mára világossá vált számára, hogy jelen állapotában Mihály sosem lesz képes megtenni a kezdő lépést. De szerencsére nem volt egyedül, Marciban még bízott, nagyon is bízott. Ahogy belépett Katihoz, megcsapta orrát az a kellemes parfümillat, amit minden este érzett a porondon és még magabiztosabb lett. Kati is már készen állt az esti előadásra, még komoly arccal is viccesnek tűnt a festett rétegektől. Kérdően nézett Marcira.
— Nincs még túl korán?
— De igen, még van időnk. Most viszont mondani szeretnék valamit — nyelt egy nagyot, mélyen a szemébe nézett és a körülményekhez képest a lehető legkomolyabban szólalt meg. — Ceretlek!
A komolysága átragadt Katira is, akinek csak a szemei láttatták valódi gondolatait.
— Én is ceretlek!
A két szempár összefonódott, megcsókolták egymást, nevettek egy nagyot az elkenődött rúzsokon és talán egy életen át ölelték volna a másikat, ha nem hallják meg a kiabálást: — Bohócok, tíz perc múlva színpadra!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Győri Nagy Attila
