Angyalének hív, az álmok tengerén,
Hallom is őt, titkos kis szigetén.
Hajoim ott álldogálnak, lesre várva
Amikor az ének szól, ők hadba állnak.
Hadba állnak ellened te dac, rögös eszme
Ki szemeit kinyitni sohasam merte,
Hiába van hamis szóviragod,
Az ember kivanja az igazsagot.
Angyalének hív, más nem is hallja,
Tört hangját csak féltve vallja.
A tengerben hajózni ő sem tud,
Szigetei között hadak állnak.
Hadak, melyet a világ formált köre,
S elveszve énekel, a süket üveg fölé.
Hajoim ott álllnak lelked kis szigetén,
Hogy amikor akarj, csak hazatérj!
—
Nos, kedves Tamás!
A következő észrevételeim volnának versed kapcsán:
Ötször szerepel a versben az állnak, álldogálnak ige, ezt jó lenne kigyomlálni! Rögtön az első versszak harmadik sorában javasolnám az álldogálnak helyett: “ringatóznak”, vagy “várakoznak”.
Az első versszak utolsó sorában “hadban állnak” nem hadba, de lehetne akár “hadba szállnak” is.
A harmadik versszak második sora: féltve? Nem inkább félve?
harmadik versszak utolsó két versszakára a javaslatom a páros rím megtartása és az “állnak” kiiktatása okán: “A tengerben hajózni nem lehet, szigetei között egy hadsereg!” Így a vers értelme sem változik. A sok “had” és “áll” is kikerül!
Negyedik versszak első szavát is lecserélném “Sereg”-re!
Utolsó sor: “hogy amikor csak akarj, hazatérj!”
Az írásjeleket, elírásokat javítani fogom, viszont jó lenne bemásolás helyett, ha beírnád itt a versed, mert ezzel a kékkel igen csúf!
A fenti javaslatok megfontolásával, javításával versedet publikálnám.
üdv: Kőszeghy Miklós
Házában hatalmas kandalló, midenki odafér
melegét bárki megkostólhatja, ki hű s odaér.
Nincsen ott se ablak sem szellő,
csak tűz meleg árnya,
életét itt csak homályban látja.
Falain tengernyi kép, éjben a csillagok
s ki látja, bizony eltopreng az ‘igaz’-on.
de csalfaság csupán, mit ember ott bent talál
az igazi kincs kint van, a kertkapunál.
Kertkapu, mely szívből nyílík,
fákhoz mit a kertész igazán épít.
Hamis rózsák, kiterebélyesedett lombkoronák
lélektakaró ez, hogy életed megbocsájsd.
Szépen sorakozak ott a virágok,
vannak ott színes, s hazug tulipánok..
Életét feltéve is de öntözgeti őket,
hogy a neked szántat arra járva letéphesd.
Ülteti kertjébe az apró élet csirákat
nem csak virágok, hanem lélekdarabkákat.
Évek múlásával talán te is arra tévedsz
s a neked tetszőt, mit sem féltve kinézed.
Görbe tükröt, vagy csodát találhatsz,
szemed kereszt tüzében, odébbállhatsz.
Nagyot csodálkozol, lehet majd belátod
hogy te voltál ki régén elülette azt a virágot.
——————————————————————
Kedves Tamás! Elolvastam párszor a versedet, próbálom megérteni, de sajnos nem megy. Te biztosan tudod, hogy mit, miért írtál, de én, az olvasó nem, s az nem elég, ha csak te érted. Mondjuk már az első versszak furán indul, hiszen a kandalló melegéről csupa jó dolog, jó érzés jut az ember eszébe, s amikor azt mondod, hogy mindenki megkóstolhatja, aki hű… azt gondolnám, hogy te is valami jóra gondolsz, de aztán azt mondod, hogy ez mind csalfaság, s az “igaz” kint van. Hát nem tudom… én ezt nem így gondolom, de ugye nem vagyunk egyformák. Azt viszont végképp nem értem, hogy építi a kertész a fákat, s a hamis rózsa hogyan lehet lélektakaró, s miért kellene az életed megbocsájtani. S aztán a következő sorok sem találnak meg, nem látok benne logikát. Ezt így naplóba javaslom. Üdv: Zsó
Borral itatott éjszakan
Veled mulattam a hold karján.
Játszottunk szerelmeset,
Olyan igaz
Sosem voltunk barátok! Nem is leszünk sosem! 🙂 mindig volt valami vibrálás kettőnk között!! Akkor is amikor barátja volt! Belebolondultam!
<p style="text-align: cente
Szivárványból nőtt fájdalom,
ez, a leggyilkosabb ártalom!
Szerelemnek hívják, íme ő
itt áll előtted a lélektörő!
Hazug rozsával ölel,
szép szóval meglel,
Majd hitet és használ
Aztán mit sem tudva
továbbáll!
—————————————–
Mert … akár lehetne szerelem is, de ebben a versben se szerelmet, és úgy igazán semmit sem éreztem. Egy-két gondolat. Szavak. Elhoztad. De valami elmaradt. Kimaradt. Lemaradt. Az érzés. A szerelem.
Ha már… szerelem…
Ezt most nem publikáljuk…
Tisztán látni mint a friss jeget,
Belenézni a fagyos hidegbe.
Nincs ott már se tűz, se kegyelem
csak a mindent elmondó érzelem.
Nem látni már se végét se elejét
nem látni már hol és mikor,
nem látni már hogyan; hol honolt.
Nem tudom merre és meddig,
nem tudom kivel és mennyit,
nem látom már a reszkető kisleányt
nem látom! merre kiált…
Tisztán nézek a fagyos tájba
a mindent elmondó hideg igazságba.
Belenézek, jégkönny szívemen,
Jégkönny ragasztja meg lázongó lelkem!
______
Kedves Tamás, írásodban nehezen követhető a gondolatmenet, hangzását tekintve is van rajta bőven faragnivaló. A belső munkát látom rajta. Azt, hogy verset AKARTÁL írni. Ne akarj. Egyszerűen csak írj. Sorba, ahogy eszedbe jut. Nem baj, ha semmi értelme. Ha elfáradtál, akkor nézd meg a lapot. Ott lesz a te versed. Ritmussal, rímmel. Csak a fölösleges szavakat kell kihúzni körülötte. Egyszer egy gyatrácskára sikerült munkám kapcsán azt mondta a lektorom: “Lélegezz a Toronnyal…” Ez fontos. Én is ezt modnom neked: lélegezz a Toronnyal.
NHI
Búsan sétál az ?szi ködfátyol,
kíséri lágy lépteit a dereng? holdmámor.
Holdmámor kíséri ?t, mint kongó harangot
az int? hang, játszik vele az alattomos fénygalamb
Óvó szavu félelem, vágy kérésével egyet takar:
nem kell többé a vesz?d? köd zavar.
Miért nem mehet fel?
Köszönettel: Tamás
Kis hajtás n? a földb?l
Piciny Szár kél a bölcs?b?l.
N? a fény felé s, mint a víz a medrében
terjeszkedik a szívünkben.
Elveszik a fény sugaraiban
Hirtelen t?nik el az áradatban.
Élete csekély hossza nem bátortalanítja
Élete öröme mi a nap felé hajtja.
_______________________________________________
Kedves Tamás!
A vers ragrímekkel teli: földb?l, bölcs?b?l, medrében, szívünkben, sugaraiban, áradatban, bátortalanítja, hajtja.
Ketyegnek az id? mutatoi
melyek csak párban egészek!
Sors az ki irányítja
remény esszenciája mi hajtja.
?rz?je te magad vagy
álmaid mik terelhetik azt.
Álmok melyek kényszerítik
a relatív valóságot,
Álmok melyek megvilágítják
Az óram?s világot!
—————————————–
Gyomlálandó kedves Tamás!
“melyek 3x, mik, ki, mi”
