Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 59. Egy szerelem nem biztos, hogy örökké tart

Ünige “anyai parancsra” megköszöni “Viktornak” a segítségét, miközben kiderül, Győző édesanyja felismerte a TV-ben…

58.  Egy szerelem nem biztos, hogy örökké tart

 

— Azt hittem, ha már Boróka kért meg, hogy segítsek neked számítástechnikából, Melinda nénitől megtudta már Anyu, hogy itt vagy Szegeden, ezért nem szóltam neki… Kaptam is egy nagy fejmosást, miért nem szóltam ezekről. Most mondja, ő is gratulál neked! — tette hozzá Győző.

Ezek után Ünige elég kurtán-furcsán búcsúzott el. Bár… fokozatosan kezdte felfogni, „odaát” talán mégsem derült mindenre fény. Deee… Csak Anyunak nehogy leessen a tantusz, hiszen mindent hallott. Szerencsére Enikő mással volt elfoglalva, mint a Bakonyi család információs rövidzárlata. Alaposan megmosta Ünige fejét:

— Kislányom, miként mondhattál ilyent: „Anyu mondta, köszönjem meg!” Te talán nem akartad? Morganékkal is ezt teszed majd? Hogy lehetsz ilyen… ilyen…? — kereste a szavakat. — Ha arra gondolok, esetleg ott Amerikában is így válaszolsz valakinek… Könyörgöm, szedd össze magad, nehogy szégyent hozzál a fejemre… Ha ezt Viktor édesanyja is meghallotta… — sopánkodott.

 

Ünige drágán megfizetett azért a mondatért a következő napokban. Alapjában rendítette meg a jólneveltségébe vetett anyai bizalmat, s a hiányt sürgősen pótolni kellett. Tennivaló, futkároznivaló is akadt elég, így édesanyja szabadságot vett ki, hogy intézkedhessen. Ünigének egyetlen „anyukátlan” perce sem maradt a következő napokban, nem tudott elbúcsúzni Győzőtől. Átkozhatta azokat a pillanatait is, amikor anyai gondoskodásért fohászkodott a Fennvalóhoz. Volt alkalma most megtapasztalni, a hiányolt jóból is megárt a sok. A rengeteg új ruhát is sokallta, amelyeket „Nem mehetsz oda úgy, mint egy ágról szakadt” jelszóval vásároltak. Azt már Enikő nem tette hozzá: „Mit mondanak, miféle anyád van, ha így engedett el?” Eleinte Ünige megpróbálta hősiesen átvészelni a hátralévő napokat, anélkül, hogy Anyunál kellőnél jobban kihúzza a fércet, bár a vásárlások sem múltak el adrenalin-kiválasztás nélkül, hát még az ügyintézés. S amint közeledett az elutazás napja, egyre nehezebben tudta megállni feleselés nélkül. Ama pohár pedig akkor telt be, amikor édesanyja beváltott háromszáz dollárt, hogy neki legyen pénze, ám a fogorvoshoz nem ment el. Majd fizetésnap után… Ekkor Ünige szemébe mondta édesanyjának:

— Anyu, hazatérek! Csak egy hónapot ülök!

Erre mit lehet válaszolni? „Jó-jó, de mi lesz velem addig itt egyedül? Árvaságra leszek ítélve.” Nem, ilyent egy édesanya nem mondhat ki.

— Majd hívlak Skype-on! Ha megcsörgetlek, kapcsold be a laptopomat! — az ilyen típusú üzenetek is csak elméletben lettek volna képesek az anyai vérnyomás csökkentésére. De hát semmi sem tart örökké. Végül csak eljött az elröpülés napja. Ünigének SMS-t kellett küldenie Budapestről, New Yorkból, a Los Angeles-i repülőtérről, és amikor végre megérkezett… Az anyai aggodalommal jobb nem packázni.

 

Domokos Melinda csak Ünige elutazása után mondta el Enikőnek, szerinte kislányának igencsak szüksége van egy pszichológusra.

— Ugye eltitkolta otthon? — fejezte be az igazgatónő beszámolóját a két kislány viszonyáról.

— Azt tudtam, rossz viszonyban vannak, és megkeseríti az életét, de…

— Valamiért félt elmondani. Ez még egy érv…

— Sohasem ütöttem hozzá! — védekezett kétségbeesetten.

— Elhiszem. Ünige nem úgy gondolkozik, érez, mint egy lelkileg ép személy. Sok trauma érte. Az okokat, gondolom, ismeri, vagy legalább sejti, de valós segítséget adni kislányának, már csak egy szakember képes… A feladat meghaladja nemcsak a szülő, hanem a képzett pedagógus képességét is. Ugyanez, amit elmondtam, érvényes Sárossy Xéniára is — próbálta megelőzni, hogy Enikő a más udvarába dobja a döglött macskát. — Kettőn áll a vásár, nemcsak e konfliktus elfajulásában, de a belőle kilépésben is.

— Majd ősszel…

„Miért van az az érzésem, hogy ez azt jelenti, sohanapján?” — tette fel magának a kérdést Melinda, miután elváltak. — „Hiszen egyértelmű, a kislány egész nyáron nem lesz itthon, nem érdemes most megkezdeni egy terápiát.”

Miközben az igazgatónő ezen tűnődött, Enikő lelkét is sötét gondolatok szorították görcsbe. Egyszer majd kislánya is el fogja hagyni… Talán más országba is megy, mint egyre többen a mai fiatalok közül. Egyedül marad akkor örökre, hisz még igaz barátnője sincs. Itt Szegeden egy fél év alatt sem sikerült olyan lelki társra szert tennie, mint otthon Gyöngyi, Lilla, vagy Geta. Irmát először nem sorolta ide. Ő cserbenhagyta… Bár… Mióta eljött Kolozsvárról, kezdte átértékelni Irma távozását. Végeredményben…

 

Domokos László eltökélten indult haza a munkából. Ma lejárt az utolsó, sokadik ultimátum, nem falaz többé Borókának. Ha kislánya nem állja a szavát, akkor ő áll felesége elé, és bevall mindent. Ez már rég túllépte az apa-lánya érdekszövetség elfogadható határait. Melinda nagyon haragudni fog ezért, de hát jogosan. Félelem a szigorú édesanyától, aki az iskolaigazgatód is, a családi erkölcsök védelmezője ide, vagy oda, ez így nem mehet tovább. Lehet bizonyos értelemben jobb volt, ha legalább ő, az édesapa tudott Boróka viselt dolgairól, hiszen a falazás árán elvárhatta az őszinteséget, de ez már túlzás. Ha tovább így halad, arra előbb-utóbb még a házasságuk is rámehet. Ha pedig romlik a szülők közti viszony, annak a legnagyobb vesztese pont Boróka lenne. „Megtettem, hibáztam, épp azért állok most eléd, és vetek most ennek véget!” Valami ilyesmit fog mondani.

Szokása szerint kulccsal nyitott ajtót. Senki sem sietett üdvözlésére. Ezek szerint megint Melinda előtt ért haza. A nyári vakáció idején ez meglepő volt. Persze! Melinda szólt is, hogy Hosszúmezőinével akar tárgyalni. Ezek szerint elhúzódott a beszélgetés. De hol van Boróka?

— Hahó, van itthon valaki?

A megszólításra egy kisírt szemű kislány kászolódott elő nagy későre a gyermekszobából.

— Szia, Apuu! — küszködött egy ideig a könnyeivel, majd ismét befutott a szobájába, és az ágyára vetette magát.

Édesapja amúgy cipősen (de fog ezért Melinda haragudni… de most ez nem számít) bement hozzá, leült a feje mellé, és beletúrt a hajába. A diagnózis tévedhetetlen… Melindának már csak a múltat kell bevallani. Boróka egy ideig rázkódó testtel tűrte a simogatást, majd könyökére támaszkodva fejét édesapja ölébe emelte, s átölelte derekát.

— Szeress Apu… Legalább, teee! — tört el ismét a mécses.

Melinda így találta őket. Egy ideig kérdőn nézett férjére, aztán rájött.

— Szerelemi csalódás… — állt egy ideig megkövülten az ajtóban. Agytekervényei turbóra kapcsolva szórták a költői kérdéseket: „Kivel?” „Mikor ismerete meg?” „Hol találkoztak?” stb. — Te tudtál róla igaz? — állt össze a kép.

Mély hallgatás, tekintet kerülése… Beleegyezés. Erre válasz nem szükséges. Laci végül felnézett feleségére. „Ma akarta elmondani… Úgy egyeztünk…” Tudta, hiába mondaná. Ezt még a Mindentudó Fennvaló se hinné el neki ebben a helyzetben. Maradt a bűntudatos hallgatás. És az újra Borókára szegezett tekintet.

— Apu nem hibás… — próbált édesapja és pártfogója védelmére kelni Boróka, kisírt szemekkel édesanyjára nézve. Ám ennek vallomás lett az ára. No meg bizonyítványmagyarázás. Ugyanis itt, és most a legőszintébb szó is olyan értelmet kapott.

— Hónapokig hazudtatok nekem! És az Ünigénél tett látogatások is mind csak álca volt! Meg a vele tanulás is!

— Nem mind! Tanultunk is!

— Melinda! Ne most! Jó? — szólt rá erélyesen férje, szemével kislányukra mutatva.

— Még neked áll feljebb?

Boróka csak egy dolognak örvendhetett. Legalább az nem derült ki, hogy a titkolózás fő oka Ünige, s őt is nem mártotta be. Bár… már a közösen kiagyalt hazugságok miatt is elég vajas lett a barátnője feje. Szerencsére Anyu épp ma beszélt Hosszúmezői nénivel! Amit most elmondana neki… Jesszus, még rágondolni is ijesztő!

 

Ünigét már csak Los Angelesben érte utol Boróka e-mailje, amelyben dióhéjban beszámolt a történtekről. Háát… az utolsó napok eseményei nem épp szívderítő perspektívákat sugalltak szerelemügyben, és nemcsak ott. „Simonyi Óbesternek” is már csak egy leheletnyi információ kell, és összeáll a mozaik. Vagy máris össze tudná rakni? Kecskemét és Soltvadkert… Az elajándékozott születésnapi labda… Az elhallgatott újratalálkozás Szegeden. A korrepetálás, az ő nevét titokban tartva, és az átlátszó mese: „Azt hittem, tudod Melinda nénitől, ha már Boróka ajánlotta” — amivel Győző pillanatra elaltatta a fia őszinteségében vakon bízó anya gyanúját. Mert azt akarta hinni… Az utóbbi részletekről Ünige szintén e-mailen értesült, természetesen „Viktortól.” Ha Domonkos Anyát legközelebb elpanaszolja Bakonyi néninek, miként hazudott neki Boróka egy fél éven át…

Valóban az is történt volna — amikor a két barátnő legközelebb telefonon beszélgetett, majd találkozott is személyesen —, ha a két pedagógusnak nem sokkal fontosabb a szakmai etika. Diákjaikról másnak legfeljebb névtelenül… Ami pedig Boróka hazugságait illeti, olyan rossz önreklám lett volna, hogy azt még a legjobb barátnővel sem lehetett megosztani. Ám ezt Ünige nem tudta, fantáziája pedig működött. Minden nap rettegve nyomta meg az egérrel a Skype hívógombját. Hátha közben édesanyja is értesült a viselt dolgairól…

Ám emellett még egy hír kötött súlyos sziklát a szívére. Borókáék szakítása rádöbbentette egy súlyos valóságra. Egy szerelem nem biztos, hogy örökké tart. Győző pedig oly távol van, két hónapig nem látja… Milyen rövid tud lenni a nyár…! Szeptember elsejéig egyetlen nap sincsenek mindketten Szegeden, s nem tudnak találkozni. Murphy törvénye: Győzőék a családi szabadságot augusztus végére tervezték… S miután Amerikából hazaér, még Skype-on sem hívhatja fel kedvesét. Anyu végig mellette lesz a balkáni kirándulásuk alatt, s Győző mellett is ott az édesanyja. S a sárga szörny nehogy elkerülje, egyszer még kedvese mellől lányhangokat is hallott. Állítólag Debrecenben élő unokanővéréjét. Az a beszélgetés nagyot facsart a szívén. S a lúd legyen kövér, az angol-tanfolyamon egyik osztálytársa, egy Puerto Rico-i srác csapni kezdte neki a szelet. Ráadásul nem lehetett lerázni annyival: „I have a boyfriend” (van már kedvesem). Hasonló kísértéseknek Győző is ki van téve…

Ha mindez nem rontja hangulatát, minden csodálatos lett volna! Morganéknak hamar a szívébe lopta magát segítőkészségével, figyelmességével, ha házimunkáról volt szó. De hát ezt otthon is megtette, miért nem lett volna ez természetes? S ha mindez nem elég, egyik éjszaka fennmaradt, s egy kölcsön laptop és Győző Skype-os segítségével újra működőképessé tette Morganék otthoni vírusos számítógépét. Újrainstallálta a Windowst. Miként tartsa az otthoniakkal a kapcsolatot, ha nincs működőképes számítógép a házban?!

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.