Sonkoly Éva : A szerelem halála

illanó pillanat…*

Az asszony hosszú, selymes, vörös színben pompázó fürtjei szétterültek a vánkoson.

      A bepillantó tavaszi napsugár őszi, rőt színeket festett a hófehér párnára.

      Tudta, hogy kórházban van. Sok éve küzd ezzel a betegséggel, szinte már csak a hit élteti, hogy legyőzi, mert élni akar. Öt évtized van mögötte, a hatodik felénél tart.

      Gondolatban, a vörös hajkorona alatt emlékeket lapozgat. Csak a szépeket tartotta meg.

      Virágok… mennyire szerette, szereti őket! Frézia csokor áll az ágya melletti vázában a küldője egy hete meghalt. Ő akkor lett újra rosszul. Egyedül maradt, visszavonhatatlanul.

      Lassan oldalra fordítja a fejét, nézi a szirmokat.

      Férfiak… halk suttogások, szerelmek? Volt-e igazi? Talán, de ebben sem biztos.

      Mi a szerelem? Sokat gondolkodik rajta mostanában.

      A szép szavak… akkor, ott… mind elmúltak.

      — Hazugság volt! — mondták mások. De ő tudja, hogy ez nem igaz. Olyanok voltak, mint a virágszirom. Széppé tették az életet.

      Az érintések? Mint a virág illata, illanó pillanat.

      — Elmúlik a fiatalsággal! — hallotta sokszor.

      Eszébe jut az orvos, a szeme, ahogy egymásra néztek, az a pár mondat. Fiatalabb nála, mégis szinte vibrált közöttük a leveg?… Befelé mosolyog, a lelke vidám, talán most ez élteti.

      Nem, még nem halhat meg.

      — Szerelem… — sóhajt — csak még egyszer!

      Feltekint a mennyezetre, opálos fényeket lát. Nem érti, az előbb még hófehéren ragyogott a búcsúzó Naptól.

      Búcsú… hirtelen hideg lesz körülötte. Megnyomja a vészcsengőt, erre még van ereje.

      Áll az ágy mellett az orvos. Párás szemmel nézi a nyugodt, szinte mosolygó női arcot.

      Különös csend van ebben az egyszemélyes szobában.

      — Elment. Milyen békésen, finoman távozott — gondolja.

 

      Valami árnyék vonul át a szobán, nyomában egy különös, hervadó virágillat…

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"