Az asszony hosszú, selymes, vörös színben pompázó fürtjei szétterültek a vánkoson.
A bepillantó tavaszi napsugár őszi, rőt színeket festett a hófehér párnára.
Tudta, hogy kórházban van. Sok éve küzd ezzel a betegséggel, szinte már csak a hit élteti, hogy legyőzi, mert élni akar. Öt évtized van mögötte, a hatodik felénél tart.
Gondolatban, a vörös hajkorona alatt emlékeket lapozgat. Csak a szépeket tartotta meg.
Virágok… mennyire szerette, szereti őket! Frézia csokor áll az ágya melletti vázában a küldője egy hete meghalt. Ő akkor lett újra rosszul. Egyedül maradt, visszavonhatatlanul.
Lassan oldalra fordítja a fejét, nézi a szirmokat.
Férfiak… halk suttogások, szerelmek? Volt-e igazi? Talán, de ebben sem biztos.
Mi a szerelem? Sokat gondolkodik rajta mostanában.
A szép szavak… akkor, ott… mind elmúltak.
— Hazugság volt! — mondták mások. De ő tudja, hogy ez nem igaz. Olyanok voltak, mint a virágszirom. Széppé tették az életet.
Az érintések? Mint a virág illata, illanó pillanat.
— Elmúlik a fiatalsággal! — hallotta sokszor.
Eszébe jut az orvos, a szeme, ahogy egymásra néztek, az a pár mondat. Fiatalabb nála, mégis szinte vibrált közöttük a leveg?… Befelé mosolyog, a lelke vidám, talán most ez élteti.
Nem, még nem halhat meg.
— Szerelem… — sóhajt — csak még egyszer!
Feltekint a mennyezetre, opálos fényeket lát. Nem érti, az előbb még hófehéren ragyogott a búcsúzó Naptól.
Búcsú… hirtelen hideg lesz körülötte. Megnyomja a vészcsengőt, erre még van ereje.
Áll az ágy mellett az orvos. Párás szemmel nézi a nyugodt, szinte mosolygó női arcot.
Különös csend van ebben az egyszemélyes szobában.
— Elment. Milyen békésen, finoman távozott — gondolja.
Valami árnyék vonul át a szobán, nyomában egy különös, hervadó virágillat…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Sonkoly Éva
