Nagygyörgy Erzsébet : Különös nyári szerelem

 

 

A Michigan-tónál ez a nyár is varázslatos volt, minden élőlényben élénken keringett a pezsdülő, megújhodott vér. Ami főleg a szerelem kibontakozásának kedvezett. Bódítóan hatott az érzékekre a jázmin illatú szél.

Adott volt egy fiú, no meg egy lány, ahogy az már lenni szokott. Azt gyanítottam, hogy hősünk számára e leányzó valami égi tünemény lehetett, mert lehetetlen pózokba forgatta nyakát, mikor feltűnt látómezejében, vagy csak szemével kísérte addig a pontig, amíg szemizmai már nem bírták. A hőn áhított szempár, amit oly nagy igyekezettel próbált befókuszálni, nagy ritkán találkozott az övével. A fiú mellett sokszor úgy vágtatott el almás-deres kancáján, hogy a felkavart porfelhőből semmi se látszott. Csak szerelemittas tekintete világlott ki, a lassacskán kitisztuló, vibráló, nyári légtérben.

Ernie, mert ez volt beceneve, bambán elmélázva állt ott, végül felvette a földről kedvenc füzetét, amit semmi szín alatt nem adott volna ki kezéből. Írószerszám akadt nála mindig, amivel lejegyezhette a folyton elméjébe tolakodó szavak, mondatok tömérdek sorát. Azután, ha ezek összeálltak valami frappáns szöveggé, akkor odaült leírni viharvert írógépéhez, amit úgy örökölt nagyapjától. A kiadott szörnyű hangokból ítélve, nem jósoltam volna hosszú pályafutást gépének. Ennek ellenére versekkel írt tele jó néhány oldalnyi szűz papirost. Apja kétkedő és némiképp rosszalló hozzáállást tanúsított, ha az írásról kellett véleményt alkotnia. Sosem titkolta fia előtt, amit gondolt, mert úgy vélte, az igazság még senki emberfiának nem okozott ténylegesen kárt, hacsak nem lelkiekben.

Mint mindig, amikor a tóparton álló nyaralójukba újra elutaztak, alig várta, hogy átöltözzön, kiszabaduljon és a természet rejtett csodáit tanulmányozhassa testközelből. Rabul ejtette a táj szépsége. Az erdő vadjai is érezték ezt a pazar illatorgiát. A távcső, mint elmaradhatatlan kiegészítője, mondhatni már hozzá nőtt. Vele kapcsolatosan, alighanem nehéz dolga volt az egyszerű, „mezei” szülőnek. Sosem lehetett tudni merre jár és mikor tér haza. Főképpen a felgyorsult gondolataival az átlagos szemlélő nem tudott mit kezdeni, kisgyermekként is ilyen adottságokkal örvendeztette meg, akkor még mindkét szülőjét. Mindketten érezték, vagy inkább erősen akarták, hogy az ő fiacskájuk valami nagyra, többre hivatott legyen. Ennek szellemében, az időközben özveggyé lett apa azt akarta, hogy fia őszre már a főiskola lépcsőit koptassa. Ezen elképzelését Ernie nem tudta magáévá tenni, de ezt nem kötötte az apja orrára.

Titokban elérhetetlen álmokat dédelgetett, író szeretett volna lenni, de legalábbis újságírással kezdeni. Írt szorgalmasan, legfőképpen verseket, volt már egy kötetnyi, amit félve vitt el több kiadóhoz is. Akkoriban, sok esti vitájuk tanúja volt, a terasz előtt szerényen álló öreg tölgy, aminek levelei közé rengeteg szúrós mondatfoszlány keveredett ilyenkor. Ám mindez hiába, mert a maga útját akarta járni, azt tervezte újságírónak áll. Ezt úgy szándékozta megvalósítani, hogy nem a főiskola mellett, hanem helyette. Ez bizony apja elképzelésétől mérföldekkel távolabb állt. De most ez a terve elhomályosult, a leányt nézve, fejében gondolatok helyett csak a homok pergett alá. Bánta is, meg nem is, hogy folyton a leányzó gödröcskés arca tolakodott elméjébe.

Természetesnek tűnt, hogy újra látni akarta. Mindezért, pedig csak annyit kellett tennie, hogy a festői szépségű park szélét megközelítse. A lány ott állt teljes valójában, s olybá tűnt, valakit keres a tekintetével.

Ernie a látványtól megédesedve, széles mosollyal beöltözve igyekezett felé. Virágporos illatoktól elnehezülve szippantott a levegőbe, amelyben kiérezhető volt egy finoman hangolt női parfüm illata.

Némi tétovázás után a fiú, izzadó tenyerét hátratéve, elé toppant.

— Szia! Ernie vagyok — kezdte bátortalanul a társalgást. — Már sokszor láttalak a távolból, gondoltam együtt is sétálhatnánk, nemde?

— Háát… igen! — vágta rá a lány, némi tétovázással a hangjában, mert ez a fiú régóta foglalkoztatta a gondolatait, amióta csak először meglátta, lovaglás közben. — Lucindának hívnak.

— Tudom — mondta Ernie, miközben zavartan egyik lábáról a másikra állt.

A következő néhány órát azzal töltötték, hogy mindent elhadartak saját magukról, az életükről, délutánra már betéve tudtak mindent a fiatalok, mintha ezer éve ismernék a történetüket. A végén már csak nézték egymást szerelmes tekintettel. Egészen új világ tárult elébük, amikor egymás szemébe néztek.

Ernieben sürgető érzések ébredtek, s azt gondolta, hogy udvarolna szívesen ennek a szépséges hajadonnak, ha valahogyan ki tudja a szigorú apjától csikarni az engedélyt.

Szó szerint csikarni, mert nagyhatú, szigorú embernek tudták a környékbeliek, még a feleségét is elüldözte egy szürke délutánon, egy apró hiba miatt, szegény elmenekült a férje szigora elől, azóta sem tudni hová vetette a sors.

Így hát nem lehet csodálkozni azon, hogy izgalommal gondolt a teendőjére, de ezt diktálja az illem és a jólneveltsége. Ezért aztán egy nagy levegőt szippantott a tüdejébe és már az oxigénbő lélegzetével kimondta, amit már régen akart.

— Szóval, azt szeretném, ha udvarolhatnék neked, mutass be az apádnak. Mert így illik, nemde?

— De, valóban, akkor most rögvest odaviszlek elé, legyünk túl rajta!

Ezzel fogta Ernie kezét és sebesen magával rántotta, akár egy fabábút. Sietve a házuk felé igyekeztek.

Az öregúr, komótosan a virágoktól övezett teraszukon pöfékelte kedvenc szivarja füstjét, s közben a világ dolgairól elmélkedett. A két fiatal hamarosan odaért, s elébe álltak.

— Édesapa! Nézd kit hoztam, azt a fiút, akiről már beszéltem neked. Szeretne mondani neked valamit — s ezzel odalökte az apja elé Erniet.

— Nocsak! — mondta az öreg.

— Akkor szóljál. Mi a szándékod a lányommal? Mivel szomszédok vagyunk a nyaralók miatt, látásból ismerem apádat, de hogy hívnak, fiam?

— Ernie, uram.

— Van e rendes szakmád, vagy állásod? Mert az nagyon kell ám, ha el akarod tartani ezt a leányt itt — mutatott rá az öregúr.

— Lesz, uram. Írással akarok foglalkozni, író szeretnék lenni — közölte Ernie kis bizonytalansággal a hangjában.

— Írással? — morgott az öreg —, abból ugyan nem tudod eltartani a lányomat! Kétséges dolog a művészet, kevesen lesznek naggyá. Aztán van rendes neved is, fiam? Hmm?

— Van — rebegte a fiú remegő hangon.

— Akkor halljam! — mondta reszelős szivarhangon az apa.

— Úgy hívnak, Ernest Miller Hemingway. Tisztelettel.

Ekkor az öregúr hangosan felnevetett.

Amikor kedélyesen kinevette végre magát, ezt mondta:

— No fiam, ezt előre megmondom, egy ilyen idétlen névvel, kötve hiszem, hogy te híres íróvá leszel!

Mondta ezt akkor, amikor még nem tudhatta, hogy Hemingway a világ egyik leghíresebb írója lesz. Megajándékozva olvasók millióit, remek regényeivel, írásaival, amíg világ a világ, s amíg akad olvasó.

Legutóbb szerkesztette - Nagygyörgy Erzsébet
Szerző Nagygyörgy Erzsébet 166 Írás
Kedves Szerkesztőség, és Tagok! Köszönöm a bizalmat, és igyekszem rászolgálni. Irodalmat kedvelő, verseket írogató, ember vagyok. A lírai hangvételű írások állnak közelebb hozzám. Szeretem érezni, ahogy a vers homokszemei peregnek az ujjaim közül... Nagygyörgy Erzsébet