Tiszai P Imre : Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem

*

 

 

Apó nehézkesen tápászkodott fel a régi székből. Már minden mozdulatra fájt a térde, szíve is bele-belehasított a mellkasába.

      Ránézett Anyóra és elmosolyodott. Hatvan éve ismerte meg. Naponta nyolc kilométert gyalogolt hozzá és nyolcat vissza. Meg sem kottyant. Persze tizenhét éves volt. Hajtotta a vére is.

      Anyó barna hajú, barna szemű, combos, mejjes lányka volt. A tanyán, ahol éltek csak apja, anyja és két bátyja hallotta, ahogy mindig énekelt. Ha vele volt, csak neki énekelt és akkor halkan, szívhez szólóan, sokszor könnyes szemekkel, hozzá bújva.

      Ez persze nem volt egyszerű, mármint a hozzábújás, hiszen abban a világban szigorú szülői tekintetek előtt voltak. Talán egy év után engedték meg, hogy a kert végében a szilvafák alatt üljenek. Ott ízlelték meg a csók ízét is és ott simította meg először a lány büszke mellét.

      Még ma is kezében érzi a forróságát, a telt kerekségét és alatta érezte a vadul dobogó szívet.

      Dobogott az ő szíve is. Szólni sem tudott néha, ha magához ölelte őt. Persze ezek csak röpke percek voltak, hiszen hol az apja, hol az anyja, hol valamelyik bátyja szólította, ebben-abban segítsen nekik.

      Tizenöt éves volt a lány, már kérői is akadtak, de hittek abban mindketten, hogy nem csak a szerelmük kovácsolja egymáshoz őket, hanem a két család is dűlőre jut majd.

      Két év telt így el. Egyre többet engedhettek meg maguknak, mert egyre inkább magukra merték hagyni őket.

      Ez időben már a szoknya alá is benyúlkált és egyre tovább engedte meg a lány, hogy ott matasson. Aztán egy este az alkonyat csöndjében érezte, hogy kőkemény akaratán pihen a lány keze, mintha véletlenül ért volna hozzá. Szüzek voltak mindketten. Ismeretlen volt akkor még a kikapós élet. Aki megtette, azt a falu hamar a szájára vette és ítéletet mondott felette.

      Tudták, ki kell várni az esküvőt, tudták, ennek így kell lenni, de nem tudták megvárni.

      Egy este, nyári lágy este, csillagfényes ég alatt Anyó a nyakába kapaszkodott, lábait átkulcsolta a derekán és annyit mondott:

      — Most akarom, kérlek, vigyázz rám!

      És úgy, némi tapasztalatlan ügyetlenkedés után megtörtént. Apró sikoly volt, aztán csak a könnyek folytak a lány arcán és ő megismerte a csodát. Talán havonta ismétlődött ez, de mindig szégyellték. Ma már mosolygott ezen, a mai fiatalokkal hasonlítva össze magukat.

      Emlékezett rá, hogy akkor este Anyóka — már megpihenve — halkan énekelte a Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem dalt. A huncut szemén látszott, hogy nem átkozott gyötrelem az, hanem édes boldogság.

      Anyóka a tűzhelynél tett-vett.

      Mögé lépett, maga felé fordította és halkan kérte:

      — Kedvesem, énekeld el nekem azt a dalt, amit akkor énekeltél nekem a kert végében.

      Anyóka rámosolygott, leültek az ágy szélére. Halk hangon énekelni kezdett. Egymás kezét fogták és könnyek csillantak a szemükben.

——

      Anyóka korán ébredt. Apónak mindig, ébredéshez már az asztalra készítette a diétás reggelit és a nagyon híg kávét. Vigyázni kellett a szívére.

      Most már rég ébren kellene lennie, de csak fekszik a falnak fordulva. Óvatosan megérintette a vállát, kicsit megrázta. Furcsán hidegnek érezte. Erővel hanyatt fordította.

      Két élettelen szem nézett rá: A fény örökre eltűnt belőle.

 

      Állt az ágy mellett. Állt némán.

      Könnycseppek bújtak elő a szeméből és halkan énekelni kezdett:

      — … szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem…

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén