Keresem a boldogságom
Nem tudom hol találom
Káprázatos álomképek
Hajnali fénnyel mind eltűnnek
Illúzió volt csak semmi más
Fájó ébredés újabb csalódás
Nem vágyom én gazdagságra
Szeretet a szívem vágya
De az nem kell senkinek
Nem hagynak el a fellegek
Harcolok mint magányos cédrusfa
Kit széttép az élet vihara
Elolvasta: 74
Nyomtatás
Megnyertél egy “sosem volt” csatát.
Boldogságod egy “nincs ilyen” világ.
Reményed egy elfutó mosoly,
Sikered egy foszló álompor.
Néma sikoly füstölgő szaván
Csókolod a hamis éjszakát,
Hinné véled a jövendő telet,
Ősznek tincse sosem lesz tied.
Karcos hangon szólít meg a dér,
Ellop mindent, miben hinni vélsz,
S ha levetted cannabisz-ruhád,
Bamba képpel vigyorog reád.
Ez mi volt, van és mind ami lett,
Csalárdságért nem adnak szívet,
S amit adnak, neked annyi járt…
… hamis hangon szól a szerenád.
Elolvasta: 40
Nyomtatás
Gyere, pajtás, itt a nyár,
Ránk köszönt a napsugár,
Mászóka és libikóka,
Nézd, itt egy verébfióka.
Száll a hinta felfelé,
Vigyázz, jaj, ne fuss elé,
Építsünk homokból várat,
Vödör, lapát legyen nálad.
Kidobósdit ismered.
Dobd a labdát, nem mered?
Sebaj, menjünk mászókázni,
Hintalóval helyben járni.
Anyu is jött, figyel ránk,
Táskájában édes fánk,
Elmajszoljuk uzsonnára,
A játéknak vége mára.
Elolvasta: 586
Nyomtatás
A toronyóra éppen elütötte a nyolcat, amikor a mester kilépett a boltajtón. A megszokott, mindennapos mozdulattal tolta fel a redőnyt. Ma is, mint minden hétköznap, jókor reggel nyitott és későn zárt. Arra számított, hogy a reggel munkába igyekvők betérnek hozzá friss pékárut vásárolni. Ez a reggeli idő jó forgalmat jelentett a péküzletnek. Így az esti is, mikor a vecsernyéről hazafelé igyekvő háziasszonyok még betérnek a vacsorához való kenyeret megvenni.
Sok küzdelembe, nyűgbe került, amíg odáig jutott, hogy saját üzlete és a maga ura legyen.
A pékmester, Sántha Béla, nagyvárosi gyerek volt, apja banki tisztviselő, aki büszkén hirdette, hogy jólétben képes tartani a családját, feleségét és három gyermekét. Nem is volt semmi baj ezzel a jóléttel, mert a bank megbecsülte a szorgalmas, busás hasznot hozó alkalmazottját. A sors istennője azonban másként döntött – rablótámadás áldozata lett. A bankot lerohanta három álarcos bandita, és a zajra előjövő tisztviselőt lelőtték.
Sántha Béla, aki akkoriban még Sántha Pubi volt, alig töltötte be a tizenkettedik évét, és ott maradt apa nélkül, két kisebb testvérével, özvegy édesanyjával. A jólét véget ért egyik napról a másikra. Az iskolának is befellegzett, mert Sántha Pubi munkát keresett és talált magának. Cipelte a piacon a kofák kosarait, vagy elvitte a megrendelt árut az urak házához.
A szomszédban lakott egy zöldségkereskedő, aki sokszor igénybe vette Pubi segítségét, s látva a fiú igyekezetét, néha megbízta, vigyázzon az árura, ameddig neki máshol akad dolga. Így jutott állandó, bár szűkös jövedelemhez.
– Szerencsét hozol nekem, fiú! – szólott Szilas Pista, a zöldséges egy sikeres nap után – Egész nap egymásnak adták a helyet a vásárlók a standunk előtt. S ez így megy, amióta itt vagy te is. Megveszem a sor végén azt a standot, amit már nem bír fenntartani az öreg Majlát.
– Maga nagyon ügyes ember, Szilas úr.
– S hát ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy azt a standot reád bíznám és édesanyádra? A forgalom szerint kapnátok a bért.
Egy évig így folytatták, Pubi szívesen segédkezett a cipekedésnél, de legszívesebben a vidéki beszerzésekre járt ki Szilas Pistával. Szeretett a falusi emberekkel, a parasztokkal beszélgetni. Minden érdekelte – a disznóvágás, a baromfinevelés, a kenyérsütés. Különösen a kenyérsütés. A kovászolás, dagasztás, sütés elbájolták. Nem győzte hallgatni az anyókákat, amikor magyarázták, vagy nézni, amikor csinálták. Egészen szenvedélyévé vált a kenyérsütés.
Ez döntötte el aztán további sorsát.
Édesanyja ügyesen belejött a piaci kereskedelembe. A forgalma elérte Szilas úr külön forgalmát, s így a zöldséges bevétele megkétszereződött. Össze is gyűjtött annyi pénzt, hogy megvehetett egy bódét a piac mellett, hogy állandóan árulhasson ne csak piacnapokon. Felváltva árultak benne Szilas úr és Sántha Pubi anyukája. A fiú továbbra is inkább a cipekedéssel, árú beszerzéssel foglalkozott. A kenyérsütő kemencék illata, melege azonban befészkelte magát a szívébe. Látva édesanyja rátermettségét, és hogy a jövedelmük elegendő a fennmaradásukon túl a testvérei iskoláztatására is, otthagyta a zöldségest és beállt kifutófiúnak egy nem rég megnyílt pékségbe.
– Ismerem a várost – válaszolt a mester kérdésére -, nagyon jól ismerem. Sokfele jártam a zöldséges kocsival, meg a csomagtartós triciklivel.
– Jól van, tegyünk próbát! – egyezett bele a fiú jelentkezésébe Kálmán, a pékmester.
– Triciklit nálam is kapsz, hogy azzal hord ki a pékárut a megrendelőknek. Két hétig fizetést nem kapsz, ellenben a borravalót megtarthatod, és annyit ehetsz a műhelyben, amennyi beléd fér, de kivinni egy kiflit sem vihetsz ki.
– Értettem és vállalom!
Szorgalmasan szállítgatta a sok finom, illatos zsömlét, kiflit, kenyeret a város minden sarkába, de leginkább a gazdag polgárok villáiba. Letelt a két hét próbaidő, s a mester felfogadta véglegesen. Kapott fizetést is heti rendszerességgel. Kálmán mester megkedvelte a szorgalmas, a pékmunkáért lelkesedő fiút, s nem sok idő múlva felvette inasnak, de a házhoz szállításokat továbbra is ráhagyta.
Háromévi inaskodás után segéddé lépett elő, s ekkor lett Sántha Pubiból Béla úr. Mert a segéd, az már az inas szemében úr, és úgy is kell szólítania.
Mint várható volt, Szilas úr jól meggondolva, megfontolva magában a lehetőségeket, számba véve az előnyöket-hátrányokat, feleségül vette Pubi édesanyját, aki oda is költözött Szilas úr házába két kisebb gyermekével, lakását a nagyfiára hagyva.
– Mester uram! – állt Kálmán mester elé egyik nap Sántha Pubi. – Engedje meg nekem, süssek egy olyan pityókás kenyeret, amilyent Óteleken tanultam az öreg Malvina nénitől. Hátha lenne rá majd kereslet!
– Azt már nem! – dörrent a mester szava. – De ha nyüzsögni való kedved van, inkább menj el, hogy más mesterektől tanulj újat!
– Miről beszél, mester uram?
– Én csak arról, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy vándorútra kélj, mint a régi peregrinusok. Van nekem egy régi jó ismerősöm, egy derék pékmester. Bajor péksége van, s ott él lent valahol a Bánátban. Írok neki még ma, s ha elfogad, nála tehetsz mestervizsgát.
Így indult neki Sántha Pubi a vándorlegények útjának, s hiába volt a műhely alsóbb osztálya szerint úr, lelkében most inkább volt Pubi, mint bármikor eddig. Nehéz lélekkel lépte át a házuk küszöbét
A bánáti mester kissé fanyalogva fogadta, de hogy a mesterlegény megelégedett egy csekély zsebpénzzel az ellátáson kívül, felvette próbaidőre. Később látva Sántha Pubi szorgalmát és rajongását a szakma iránt, meggondolta magát és beleegyezett, hogy mellette tökéletesítse mesterségbeli tudását.
– Csuda egy ember vagy te legény! – kezdte úgy egy jó év elteltével a mester. – Dolgozol, mint egy gályarab, kora reggeltől késő estig, megtanultál rövid idő alatt mindent, amit a pékmesterségről én tudok, s még többet is. Végiglátogattad a közeli városok pékségeit és nyitott szemmel jártál. Egy dolog mégis hiányzik nálad.
– Miről beszél, mester uram?
– Annyi mesterségbeli tudásod van már, hogy a mestervizsgára állhatnál, de ismered a céh szigorú szabályát: csak házasember kaphat mesterlevelet.
– Tudom, mester uram!
– Akkor mit szólsz?
– Én azt, hogy én úgy érzem, mester uram, apám helyett apám, hogy éppen olyan jó szívvel van irántam, mintha valóságosan az édesapám lenne.
– Sohasem hallottalak még ennyit beszélni. Eddigelé csak mindig annyit szóltál, igen, mester uram, nem mester uram. Egy mukkal sem többet.
– Mert még soha ilyen fontos dolgot nem akartam mondani mester uramnak.
– Mondjad hát!
– Nem olyan könnyű!
– Kezdd el, s lásd mindjárt könnyebb lesz!
– Megkérem, mester uramat – fohászkodott neki Pubi -, menjen el Holzer tanító úrhoz, és kérje meg nekem Krisztina nevű hajadon leányát.
Két év távollét után, mint pékmester érkezett haza Sántha Béla. Édesanyján kívül senki sem szólította többé Pubinak. Asszonyt is hozott magával a Bánságból, Krisztinát.
– Azt mondod, kedves bátyám – nyílt kerekre az öccse szeme, mikor otthon elmesélte kalandos két évét a messzi idegenben -, hogy az inasok, meg mesterlegények nem részegeskednek, s nem duhajkodnak esténként a város utcáin?
– Képzeld, hogy nem! A régi céhtörvényekhez tartják magukat és szigorúan büntetik a duhajkodó inasokat, mesterlegényeket.
– Na, oda se mennék szívesen! – mondta nevetve az öcskös.
– Nem is hív senki!
– Ne bölcsködj, inkább mesélj még, miket csináltál ott a messzi Bánságban?
– Ha szakmai dolgot akarsz hallani, elmondhatom röviden, hogy miből készül arrafelé a mindennapi kenyér.
– Mondd el!
– Rozsliszt és búzaliszt keverékéből készül a parasztkenyér, kovásszal, melasszal és savóval, a tésztájába még durvára őrölt hajdina is kell. De nem mindegy ám az arány! Nincs hozzá recept, mert a liszt sikér tartalmától függ, hogy miből mennyit kell tenni.
– Elhiszem, hogy ezt jól tudod, de mást is sütöttetek, ezen kívül.
– Soroljam?
– Halljam!
– Háromféle kenyér, kiflik, pogácsák, zsemlék, rolók.
Nem csak otthon szerepelt az újdonságaival, hanem régi mesterénél, Kálmán úrnál is tiszteletét tette. A mesternek tetszett a sok újdonság, amiről beszámolt. Késő éjszakáig beszélgettek, s a mester felajánlotta, hogy beveszi társnak a pékségbe.
Szorgalmas, dolgos évek következtek mindkettőjük megelégedésére. A szorgalomból Krisztina is kivette a részét – tíz év alatt öt gyereket szült.
Mikor Kálmán mester kiöregedett a szakmából, a már nagyon jól menő pékséget eladta a társának, Sántha Bélának. Az elmúlt évek alatt a sok bevezetett újdonságnak köszönhetően nagyon megnőtt a pékség forgalma.
A gyarapodás szorgalmas évei nem tartottak sokáig. Valami megroppant a világban. Valami jóvátehetetlen történt.
Kitört a háború.
Egyik napról a másikra eltűntek a minőségi áruk a polcokról: a lenvászontól a gyapjúszövetekig a méteráru java, a gyarmatáruk, a legfontosabb élelmiszereket adagolva mérték. A pékség is alig tudta a lisztet beszerezni, s azt is csak a feketepiacról Mert a feketepiac, az virágzott. Sántha Bálának szerencséjére a városban állomásozó ezred megbízatást adott, hogy lássa el a katonákat kenyérrel.
– A közkatonáknak prófunt és a tiszteknek zsömle jár – oktatta ki a géhás tiszt, akivel pékünk szerződött.
– Értettem, de hol kapok én annyi lisztet?
– Ne félj ravasz civil! Kapsz egy parancsot, hogy a malom annyi lisztet adjon, amennyi kell.
– Megegyeztünk! – csapott a tiszt markába.
Jól fogott ez a megegyezés és az engedély, hogy egyenesen a malomból veheti a lisztet, így elkerülhette a mohó kereskedőket. A pékség színvonala ennek köszönhetően megmaradt a régi szinten.
A megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt Sántha Béla, ma is, mint minden nap. Mielőtt belépett volna az üzletbe, felnézett az égre. Dübörgő vasmadarak húztak el a házak felett. Félelmetes zúgásuk elborította az egész várost. Hisztérikusan süvöltöttek fel a légoltalmi szirénák fokozva a rettegést. Dörrenések sorozata tette elviselhetetlenné a váratlan légitámadást. Eddig még elkerülték a várost a bombázók, de most mintha pótolni akarnák az eddig elmulasztott ördögi bombázásokat.
Az első dörrenéskor futottak át ezek a gondolatok Béla úr agyán, a második robbanást már nem hallotta. Nem látta péksége összedőlő falait, a szőnyegbombázástól rommá vált várost.
Elolvasta: 78
Nyomtatás
Túl sűrűre szőttem,
túlbonyolítottam az egészet.
Most meg ijesztően
itt tornyosul, benne
millió kétség és rossz előérzet.
Miért is voltam ilyen bizonytalan?
A megoldás valahol
az összevisszaság mögött van.
Na gyere gubanc, most megküzdünk,
én hanyag eleganciával érkezem,
hogy a mi kis túlgondolt ügyünk
táján végre minden rendben legyen.
Elolvasta: 321
Nyomtatás
Gina vagyok egy nagyvárosban élek családommal, férjemmel és két lányommal. A gyerekek
a közeli iskolába járnak, és sok barátaik vannak. Én egy nagy kórházban dolgozom,
belgyógyászként.. A munkám mindig rutinszerűen végeztem, a célom a helyes diagnózis
felállítása, fütyültem a tiszteletre, az emberek érzéseire, nem érdekelt az sem, ha rettegtek
tőlem. Nem szerettem a munkám, nagyon egy hangú volt, ezért olyan munkát kerestem ahol
jobban ki tudtam használni a képességeimet. Egyszer csak váratlanul megcsörrent a telefon.
Egy kis település polgármestere hívott, hogy lenne-e kedvem körzeti orvosként ott dolgozni. –
Persze, hogy lenne, válaszoltam. És mikor kell kezdenem? Kérdeztem. A válasz, – Ha
lehetséges még a héten. Nagyon örültem az új lehetőségnek, és elújságoltam a családomnak.
A férjem nagyon örült, de a gyerekek nem, mert ott kellett hagyniuk a barátokat. Buzdítottam
őket. – Ne féljetek, ott is barátokra lelhettek. Eljött a várva várt nap. Elindultunk egy új élet
felé. Izgalmas életnek néztünk elébe. Megérkeztünk az új otthonunkhoz, és csak ámultunk,
hogy milyen nagy és szép az új házunk. Az épületet egy kis folyó vette körül. Csodálatos fák,
virágok díszítették a tájat. Néztük a gyönyörű madarak röptét. A teret békák hangja töltötte
be, és a tücskök zenéje. Szippantottunk a friss levegőbe. Isten veled koszos, nagyváros.
Igyekeztünk otthonossá tenni a házat. Sikerült szépen berendezkednünk és a gyerekek is
örültek a szép tájnak és hamarosan barátokat is találtak. Esténként ezernyi csillag ragyogott
felettünk, amit a város fényei miatt nem láthattunk eddig. Nem sokára elkezdhettem dolgozni
az új munkahelyen. Sajnos eleinte nem volt sok páciensem, mert nem ismertek még.
Igyekeztünk beilleszkedni, jobban megismerni a szomszédokat és az ott élő embereket, talán
akkor majd megbíznak bennem, ezért fogadást is tartottunk a házunknál. Teltek a napok és
egyszer csak egyre több beteg keresett fel. Mindenkinek hasonló tünetei voltak, ezért úgy
gondoltam, biztos vírusos járvány. Az összes beteg nagy fájdalomra panaszkodott. Felírtam
gyógyszereket, az majd segít mondtam nekik, akkor még nem érdekelt különösebben az ügy.
és nem éreztem át a fájdalmukat, ezért sokan visszajöttek és sérelmezték, hogy nem
vizsgálom meg eléggé a betegségüket, úgy ahogy kellene. Nyugtattam őket- Nem kell olyan
komolyan venni, hamar meggyógyulnak. Sajnos nem így történt. Egyre több ember jött a
rendelőbe. Nem értettem, hogy mi történik a faluban. Észrevettük a férjemmel, hogy
esténként egyre kevesebb tücsökzene szólt, fogalmunk sem volt, hogy miért. A tó mellett
sétálva egyre több beteg állatot találtunk. Az udvarunkban egyszer találtam egy gyönyörű
békát. – Fel is kiáltottam. – Milyen gyönyörű béka! Élénk sárga színe volt és fekete pöttye.
Megfogtam és ki tettem az udvarunkból, nem sejtettem, hogy ez miatt milyen nagy bajba
kerülök. A következő napon én is rosszul lettem, és megtapasztaltam azt a fájdalmat, amiről a
betegeim beszéltek. Nagyon gyenge lettem. Nem tudtam mitől érzem magam így. Aztán
eszembe jutott a béka. – Lehet, hogy ők terjesztik a betegséget? Láttuk, hogy a békák ellepték
a környéket. – Most mit tegyünk? Kérdeztük egymástól. Olyan súlyossá vált a helyzet, hogy ki
kellett hívni a hatóságokat, hogy kivizsgálják a betegség okát. A kutató orvosok begyűjtöttek
néhány példányt, hogy megtudják, milyen fajról van szó. Rájöttek, hogy a béka bőrén olyan
méreg található, amivel, ha érintkezünk, azonnal bekerül a bőrön át a vérkeringésbe és ez
nagyon veszélyes, akár halálos is lehet. Az iskola termében vizsgáltak bennünket. Türelmesek
és kedvesek voltak. Én is a betegek közt voltam, és most éreztem meg, hogy mennyire fontos,
hogy ne csak a betegségekkel foglalkozzunk, hanem az emberrel, az emberek érzéseivel.
Nagyon szégyelltem magam. Hogy ezek az élőlények hogyan kerültek oda és honnan jöttek
nem tudtuk. A tudósok viszont rájöttek, hogy ez a faj nem itt honos, és biztos, hogy egy hajó
hozta be őket. Mindenki nagyon félt, és még az udvarra is félve mentünk ki. Sokszor a
házakba is bementek, ezért kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. Most már értettük, miért
hallani egyre kevesebb tücsök zenét. Közben a békák egyre jobban terjeszkedtek, és gyorsan
elszaporodtak. A házi állataink sem voltak biztonságban, ezért már nagyon szerettünk volna,
tőlük megszabadulni, visszaküldeni oda ahol a természetes élőhelyük van, ahol nincsenek
emberek. Összefogott a falu és kesztyűben el kezdtük a békákat összefogni, Nagyon nagy
feladat volt, mert már nagyon sokan voltak, de nagy örömünkre sikerült mindet elkapni. A
természetvédők el is vitték őket, arra a helyre ahol élnek. Újra félelem nélkül sétálhattunk a
tóparton és az udvarunkban. Esténként újra tücsökzene töltötte be a teret, és vissza jöttek a
szelíd békafajok. Lassan mindenki meggyógyult. Én is eléggé szenvedtem, de, sokat tanultam
belőle. Jobb orvossá váltam. Most már nem csak a betegség érdekel, hanem a beteg is, és ezt
észrevették a pácienseim is. Nagyon jó kapcsolatot ápolok mindenkivel a faluban.
Megtanultam, hogy milyen fontos a kedvesség, az együttérzés, mert sok szeretetet eredményez.
Elolvasta: 362
Nyomtatás
Sötétségben van a világ
Sok szív némán sír
Jajgat a szegény segítségért kiált
Ki az aki segíteni bír?
Meddig süllyed az ember a gonoszságban?
Miért nem látják a sebzett lelkeket?
Pedig segíthetnének oly sokan
Sok éhező tehetne asztalra kenyeret
A holnap nem biztos senkinek
A pénz senkit nem ment meg
Isten nem áldja meg a kapzsi szíveket
A sírba senki nem viheti a kincseket
Elolvasta: 351
Nyomtatás
Ússzál az élet tengerén
Hogy kiköthess az álmod szigetén
Fejed felett sokszor csap össze a hullám
Imádkozz sokat ha erőd már fogytán
Sokan fogják gyengíteni az erőd
Ne add fel a cél legyen a szemed előtt
Kerüld ki a jéghegyet mely utadba kerül
Vigyázz hogy soha el ne merülj
Ha feladod a küzdelmet
Nem fogod látni a sikered
Győzd le a hatalmas hullámokat
Hogy elérjed az álmaidat
Elolvasta: 343
Nyomtatás
Van képem magam a ti kedves arcmásaitok közé tolni, szeretettel és tisztelettel Váradi József
Elolvasta: 376
Nyomtatás
Az első szó születik várandóságból. A vers várja a költőt, ha még vajúdik, talán nem negyven hétig. Mikor megszületik, ezer költőt szaporít és olvasókból csinál izzadós várandós költőket, akik papírnehezék alatt, gyűjtik a sorokat. Ma még több szó születik és a gyom akaratával fertőzött dallamoknak se szeri se száma. Talán jobb sorsra érdemes a kor. A fájdalom és a halál tükrében az önérzet is csak vacak ámítás. A legjobbakat köpi magából a született szó, mely mindenkinél ugyanaz, mégis más. A költő mindig beteg, vagy lelke semmisült meg, vagy a fejében képzel ismerős félelmeket, amelyek másnál csak röpke pillanat és leküzdött akadály, nála a étek és a manna, amivel fukarul vagy gazdagon dobálózva érdemel figyelmet.
Egy év magány, tíz év bosszú, száz év betegség az ezredéves kimeríthetetlen mondatkódokba ágyazva. Nem több ez a líra harcánál, mely már emberemlékezet óta nem nyert csatát sem, hogy a háborúja elkezdődjön.
Elolvasta: 332
Nyomtatás
Azok a csodás diák évek
Oly gyorsan elrepültek
Mikor még a tűz égett bennünk
Minden akadályt legyőztünk
Akkor még mertünk nagyot álmodni
Nem állított le bennünket semmi
Tele voltunk fiatalos erővel
Úgy éreztük ez sosem fogy el
Ma már csak parázs izzik tűz helyett
S már megfakultak az emlékek
Az álmok is kisebbekké váltak
Már nyoma sincs az erős diáknak
