A toronyóra éppen elütötte a nyolcat, amikor a mester kilépett a boltajtón. A megszokott, mindennapos mozdulattal tolta fel a redőnyt. Ma is, mint minden hétköznap, jókor reggel nyitott és későn zárt. Arra számított, hogy a reggel munkába igyekvők betérnek hozzá friss pékárut vásárolni. Ez a reggeli idő jó forgalmat jelentett a péküzletnek. Így az esti is, mikor a vecsernyéről hazafelé igyekvő háziasszonyok még betérnek a vacsorához való kenyeret megvenni.
Sok küzdelembe, nyűgbe került, amíg odáig jutott, hogy saját üzlete és a maga ura legyen.
A pékmester, Sántha Béla, nagyvárosi gyerek volt, apja banki tisztviselő, aki büszkén hirdette, hogy jólétben képes tartani a családját, feleségét és három gyermekét. Nem is volt semmi baj ezzel a jóléttel, mert a bank megbecsülte a szorgalmas, busás hasznot hozó alkalmazottját. A sors istennője azonban másként döntött – rablótámadás áldozata lett. A bankot lerohanta három álarcos bandita, és a zajra előjövő tisztviselőt lelőtték.
Sántha Béla, aki akkoriban még Sántha Pubi volt, alig töltötte be a tizenkettedik évét, és ott maradt apa nélkül, két kisebb testvérével, özvegy édesanyjával. A jólét véget ért egyik napról a másikra. Az iskolának is befellegzett, mert Sántha Pubi munkát keresett és talált magának. Cipelte a piacon a kofák kosarait, vagy elvitte a megrendelt árut az urak házához.
A szomszédban lakott egy zöldségkereskedő, aki sokszor igénybe vette Pubi segítségét, s látva a fiú igyekezetét, néha megbízta, vigyázzon az árura, ameddig neki máshol akad dolga. Így jutott állandó, bár szűkös jövedelemhez.
– Szerencsét hozol nekem, fiú! – szólott Szilas Pista, a zöldséges egy sikeres nap után – Egész nap egymásnak adták a helyet a vásárlók a standunk előtt. S ez így megy, amióta itt vagy te is. Megveszem a sor végén azt a standot, amit már nem bír fenntartani az öreg Majlát.
– Maga nagyon ügyes ember, Szilas úr.
– S hát ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy azt a standot reád bíznám és édesanyádra? A forgalom szerint kapnátok a bért.
Egy évig így folytatták, Pubi szívesen segédkezett a cipekedésnél, de legszívesebben a vidéki beszerzésekre járt ki Szilas Pistával. Szeretett a falusi emberekkel, a parasztokkal beszélgetni. Minden érdekelte – a disznóvágás, a baromfinevelés, a kenyérsütés. Különösen a kenyérsütés. A kovászolás, dagasztás, sütés elbájolták. Nem győzte hallgatni az anyókákat, amikor magyarázták, vagy nézni, amikor csinálták. Egészen szenvedélyévé vált a kenyérsütés.
Ez döntötte el aztán további sorsát.
Édesanyja ügyesen belejött a piaci kereskedelembe. A forgalma elérte Szilas úr külön forgalmát, s így a zöldséges bevétele megkétszereződött. Össze is gyűjtött annyi pénzt, hogy megvehetett egy bódét a piac mellett, hogy állandóan árulhasson ne csak piacnapokon. Felváltva árultak benne Szilas úr és Sántha Pubi anyukája. A fiú továbbra is inkább a cipekedéssel, árú beszerzéssel foglalkozott. A kenyérsütő kemencék illata, melege azonban befészkelte magát a szívébe. Látva édesanyja rátermettségét, és hogy a jövedelmük elegendő a fennmaradásukon túl a testvérei iskoláztatására is, otthagyta a zöldségest és beállt kifutófiúnak egy nem rég megnyílt pékségbe.
– Ismerem a várost – válaszolt a mester kérdésére -, nagyon jól ismerem. Sokfele jártam a zöldséges kocsival, meg a csomagtartós triciklivel.
– Jól van, tegyünk próbát! – egyezett bele a fiú jelentkezésébe Kálmán, a pékmester.
– Triciklit nálam is kapsz, hogy azzal hord ki a pékárut a megrendelőknek. Két hétig fizetést nem kapsz, ellenben a borravalót megtarthatod, és annyit ehetsz a műhelyben, amennyi beléd fér, de kivinni egy kiflit sem vihetsz ki.
– Értettem és vállalom!
Szorgalmasan szállítgatta a sok finom, illatos zsömlét, kiflit, kenyeret a város minden sarkába, de leginkább a gazdag polgárok villáiba. Letelt a két hét próbaidő, s a mester felfogadta véglegesen. Kapott fizetést is heti rendszerességgel. Kálmán mester megkedvelte a szorgalmas, a pékmunkáért lelkesedő fiút, s nem sok idő múlva felvette inasnak, de a házhoz szállításokat továbbra is ráhagyta.
Háromévi inaskodás után segéddé lépett elő, s ekkor lett Sántha Pubiból Béla úr. Mert a segéd, az már az inas szemében úr, és úgy is kell szólítania.
Mint várható volt, Szilas úr jól meggondolva, megfontolva magában a lehetőségeket, számba véve az előnyöket-hátrányokat, feleségül vette Pubi édesanyját, aki oda is költözött Szilas úr házába két kisebb gyermekével, lakását a nagyfiára hagyva.
– Mester uram! – állt Kálmán mester elé egyik nap Sántha Pubi. – Engedje meg nekem, süssek egy olyan pityókás kenyeret, amilyent Óteleken tanultam az öreg Malvina nénitől. Hátha lenne rá majd kereslet!
– Azt már nem! – dörrent a mester szava. – De ha nyüzsögni való kedved van, inkább menj el, hogy más mesterektől tanulj újat!
– Miről beszél, mester uram?
– Én csak arról, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy vándorútra kélj, mint a régi peregrinusok. Van nekem egy régi jó ismerősöm, egy derék pékmester. Bajor péksége van, s ott él lent valahol a Bánátban. Írok neki még ma, s ha elfogad, nála tehetsz mestervizsgát.
Így indult neki Sántha Pubi a vándorlegények útjának, s hiába volt a műhely alsóbb osztálya szerint úr, lelkében most inkább volt Pubi, mint bármikor eddig. Nehéz lélekkel lépte át a házuk küszöbét
A bánáti mester kissé fanyalogva fogadta, de hogy a mesterlegény megelégedett egy csekély zsebpénzzel az ellátáson kívül, felvette próbaidőre. Később látva Sántha Pubi szorgalmát és rajongását a szakma iránt, meggondolta magát és beleegyezett, hogy mellette tökéletesítse mesterségbeli tudását.
– Csuda egy ember vagy te legény! – kezdte úgy egy jó év elteltével a mester. – Dolgozol, mint egy gályarab, kora reggeltől késő estig, megtanultál rövid idő alatt mindent, amit a pékmesterségről én tudok, s még többet is. Végiglátogattad a közeli városok pékségeit és nyitott szemmel jártál. Egy dolog mégis hiányzik nálad.
– Miről beszél, mester uram?
– Annyi mesterségbeli tudásod van már, hogy a mestervizsgára állhatnál, de ismered a céh szigorú szabályát: csak házasember kaphat mesterlevelet.
– Tudom, mester uram!
– Akkor mit szólsz?
– Én azt, hogy én úgy érzem, mester uram, apám helyett apám, hogy éppen olyan jó szívvel van irántam, mintha valóságosan az édesapám lenne.
– Sohasem hallottalak még ennyit beszélni. Eddigelé csak mindig annyit szóltál, igen, mester uram, nem mester uram. Egy mukkal sem többet.
– Mert még soha ilyen fontos dolgot nem akartam mondani mester uramnak.
– Mondjad hát!
– Nem olyan könnyű!
– Kezdd el, s lásd mindjárt könnyebb lesz!
– Megkérem, mester uramat – fohászkodott neki Pubi -, menjen el Holzer tanító úrhoz, és kérje meg nekem Krisztina nevű hajadon leányát.
Két év távollét után, mint pékmester érkezett haza Sántha Béla. Édesanyján kívül senki sem szólította többé Pubinak. Asszonyt is hozott magával a Bánságból, Krisztinát.
– Azt mondod, kedves bátyám – nyílt kerekre az öccse szeme, mikor otthon elmesélte kalandos két évét a messzi idegenben -, hogy az inasok, meg mesterlegények nem részegeskednek, s nem duhajkodnak esténként a város utcáin?
– Képzeld, hogy nem! A régi céhtörvényekhez tartják magukat és szigorúan büntetik a duhajkodó inasokat, mesterlegényeket.
– Na, oda se mennék szívesen! – mondta nevetve az öcskös.
– Nem is hív senki!
– Ne bölcsködj, inkább mesélj még, miket csináltál ott a messzi Bánságban?
– Ha szakmai dolgot akarsz hallani, elmondhatom röviden, hogy miből készül arrafelé a mindennapi kenyér.
– Mondd el!
– Rozsliszt és búzaliszt keverékéből készül a parasztkenyér, kovásszal, melasszal és savóval, a tésztájába még durvára őrölt hajdina is kell. De nem mindegy ám az arány! Nincs hozzá recept, mert a liszt sikér tartalmától függ, hogy miből mennyit kell tenni.
– Elhiszem, hogy ezt jól tudod, de mást is sütöttetek, ezen kívül.
– Soroljam?
– Halljam!
– Háromféle kenyér, kiflik, pogácsák, zsemlék, rolók.
Nem csak otthon szerepelt az újdonságaival, hanem régi mesterénél, Kálmán úrnál is tiszteletét tette. A mesternek tetszett a sok újdonság, amiről beszámolt. Késő éjszakáig beszélgettek, s a mester felajánlotta, hogy beveszi társnak a pékségbe.
Szorgalmas, dolgos évek következtek mindkettőjük megelégedésére. A szorgalomból Krisztina is kivette a részét – tíz év alatt öt gyereket szült.
Mikor Kálmán mester kiöregedett a szakmából, a már nagyon jól menő pékséget eladta a társának, Sántha Bélának. Az elmúlt évek alatt a sok bevezetett újdonságnak köszönhetően nagyon megnőtt a pékség forgalma.
A gyarapodás szorgalmas évei nem tartottak sokáig. Valami megroppant a világban. Valami jóvátehetetlen történt.
Kitört a háború.
Egyik napról a másikra eltűntek a minőségi áruk a polcokról: a lenvászontól a gyapjúszövetekig a méteráru java, a gyarmatáruk, a legfontosabb élelmiszereket adagolva mérték. A pékség is alig tudta a lisztet beszerezni, s azt is csak a feketepiacról Mert a feketepiac, az virágzott. Sántha Bálának szerencséjére a városban állomásozó ezred megbízatást adott, hogy lássa el a katonákat kenyérrel.
– A közkatonáknak prófunt és a tiszteknek zsömle jár – oktatta ki a géhás tiszt, akivel pékünk szerződött.
– Értettem, de hol kapok én annyi lisztet?
– Ne félj ravasz civil! Kapsz egy parancsot, hogy a malom annyi lisztet adjon, amennyi kell.
– Megegyeztünk! – csapott a tiszt markába.
Jól fogott ez a megegyezés és az engedély, hogy egyenesen a malomból veheti a lisztet, így elkerülhette a mohó kereskedőket. A pékség színvonala ennek köszönhetően megmaradt a régi szinten.
A megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt Sántha Béla, ma is, mint minden nap. Mielőtt belépett volna az üzletbe, felnézett az égre. Dübörgő vasmadarak húztak el a házak felett. Félelmetes zúgásuk elborította az egész várost. Hisztérikusan süvöltöttek fel a légoltalmi szirénák fokozva a rettegést. Dörrenések sorozata tette elviselhetetlenné a váratlan légitámadást. Eddig még elkerülték a várost a bombázók, de most mintha pótolni akarnák az eddig elmulasztott ördögi bombázásokat.
Az első dörrenéskor futottak át ezek a gondolatok Béla úr agyán, a második robbanást már nem hallotta. Nem látta péksége összedőlő falait, a szőnyegbombázástól rommá vált várost.
Legutóbbi módosítás: 2020.07.18. @ 14:47 :: Bereczki Gizella - Libra
