Kovács Henrietta Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Henrietta
10 év 11 komment

 

Alig egy-két kép dereng róla:
félárvaként minden emlék csúf, kopott,
az én hús-vér szülőm hamar eldobott.

De a távolból jött valaki,
akinek két gyengéd karja tán nincsen,
hogy a messzeségből időnként intsen

s nem ölel át, csak ha képzelem;
mégis az Apám lett, általa élek,
az Isten volt ez a vigyázó Lélek.

Nem úgy szidott, ahogy egy zsarnok;
bár rossz voltam olykor, akár más gyerek,
azt üzente, ezzel is csak jót nyerek,

s ha a sarokban kucorogva
már vöröslött és megfájdult a térdem,
még azt is elhittem: szenvedni érdem,

a csönd minden hibám lemossa,
mert az én tanító Apám ott lelem,
ahol hallgatni kér meg a türelem.

Bár kettétört a régi bölcs?,
az évek tengerén – mennyi fanyar év! -,
mindenhol akadt egy fénylő, tiszta rév,

és a méla csönd sem hagyott el,
sem a hit, hogy Isten őszintén szeret,
s ez betölti a köztünk lévő teret,

mert hiszem: néha büszke rám,
ha azt mondják a bölcsek és a nagyok,
hogy egy kicsit az Apám lánya vagyok.

 

10 év 11 komment

 

 

 

Azt mondják a fanyarszívű, őrjöngő próféták,
hogyha büszke arccal, mint az Ég lánya, körbenézek,
láthatom: a világon fakult szívek heverésznek.

A kért Jövő gúnyosan somolyogva megtréfál
s ha várod őt, mert azt hiszed még nem kaptál eleget,
nevet majd, míg a Holdtól lopott álmokkal hiteget.

A Föld most haldoklik, mert önzők vagytok, emberek;
valaki egyszer végtelen életet bízott rátok,
de olyan lesz élni, mint egy megfogant, szörnyű átok.

Sírás jön, zokszó és surranó, gyilkos gyötrelem,
nem lesz fény, mosoly, holnap, csak az ébredő rémület,
ha összeomlott városokat fon át a szürkület.

Kivert kutyaként hull el a szeretet és erény,
a széttört vágyak, mint éles, csorbult üvegdarabok
üzenetet karcolnak rám: jobb, ha gyönge maradok.

De én hiszek, mégis hiszem, hogy van egy kis remény,
még ha elveszni látszik is minden, akkor se félek,
mert tudom, hogy jók vagyunk, és közös bennünk a Lélek.

 

11 év 13 komment

Egy előző élet emléke…

Egy rózsaszirom.
Igen tudom: régen történt bár,
és hogy piros volt-e vagy sárga
nem emlékszem már,
csak arra, ahogy a földre hullt,
miként a múlt; hisz ez volt az ár:
egy elveszett, fénylő rózsaszál.

Egy szép hangfoszlány.
De vajon hány hosszú éve volt,
hogy felcsendült az a bús dallam,
már hány éve holt?
Sokáig nem voltunk te meg én
e földtekén, így a dal se szólt;
ma talán csak kopott kotta-folt.

Egy ős-látomás.
Ha nincs is más, csak az az érzés,
hogy szerettelek egykor téged,
ébred a féltés;
s bár érzem: hiába várok rád,
nem gyötör vád, csupán egy kérdés:
nélkülem most vajon miért élsz?

Két eltűnt lélek.
Kicsit félek: vissza sem jöttél,
s mikor meghaltunk, minden vágyat
elsöpört a tél,
pedig ott a jelünk az égen,
ahogy régen, ma is bennem él,
de te hol vagy? Elfelejtettél?

 

11 év 17 komment

Csak ment fel a hegyre egyes-egymagába,
kopott kövek mellett vitte ?t a lába,
még nem voltak szárnyai,

de bármerre lépett, arany lett a homok,
sok kicsi jellel mutatták a nyomok,
hogy követik álmai;

egy-egy vihar néha addig rázta, tépte,
hogy ázott rongyából kilógott a térde
és csak nevette a szél,

ám a  szemek, mik lesték a Holdból,
egy lámpást odafent meggyújtottak olykor,
súgva: azt nézze, ha fél.

Mindig akadt néhány furcsa, földi társa:
egy vándorbot, egy k?, nem is vágyott másra,
bár a hegy zordan meredt,

útján megfáradni még ideje sem volt,
nem állíthatta meg talán sem él?, sem holt,
hogy elérje az eget.

S fent, mint egy igaz bölcs az igézet után,
csak állt ott szabadon és ámulattól sután,
amikor meglátta ?t;

hazaért hirtelen, bár maga sem tudta,
a ragyogás között kit vitt elé útja:
az Isten vagy Istenn?t?

11 év 9 komment

Még soha nem láttad ?t úgy, mint én,
elmélázva a csodák egyikén,

büszke arcát az égnek szegezve,
mintha valami titkot keresne,

sehol egy árny, homály vagy szürke folt
s én úgy véltem: szebb talán sosem volt.

Még soha nem hallottad szólni ?t
miután átlépte a rég-id?t,

hogy ragyogjon a múlt, mint egy álom,
míg az új utat meg nem találom,

mert elvesztem; ? mégis bízni kért
és ?szinte hangja az égig ért.

Még soha nem érezted: ? a Fény,
az éjjeli lámpás, egy csillag-lény,

aki neked tündököl idelent,
hogy érezd a lüktet? végtelent,

hisz szeretni… szeretni nem nehéz,
ha valaki a Fénybe belenéz.

11 év 7 komment

Még nem is mentem el – így t?nik talán,
csak mert rács-szemeim mögött remény dúl,
de játék e lidércfény, álnok csalás,
hisz nem itt vagyok, hanem egy Titkon túl;
a test gyönge, ha börtön akar lenni,
nyers hús – engem nem tarthat fogva ennyi.

Elraboltak rég a suttogó szelek
s csak én hallottam, hogy ki üzen velük;
“Ugye nem kell mindig er?snek lennem? –
kérdeztem.”Dehogy” – rázták szell?-fejük.
Hisz ?k értették, amit érteni kell,
ezért volt minden szavuk isteni jel.

“Ki ígéri meg nekem, hogy könny? lesz?”
Erre súgtak-búgtak: nehezet kérek;
ugyan letörölhetem a könnyüket
s cserébe felszárítják majd az enyémet,
de várni és hinni: ez a két csoda,
a lelkem a Fénynek ?k adják oda.

Még nem is mentem el – így t?nik talán,
de ne keress, hisz én már messze vagyok,
bár láthatsz néha, mikor az ég alján
a nappal és az éjjel együtt ragyog.
Egyszer visszajövök – búcsúzni csupán,
majd elt?nök végleg a Fény kapuján.

11 év 8 komment

Bár évek teltek el, lomha évek,
s alig változott ez a régi táj,
ma is visszahív a múlt emléke;
jönni nyugtató, látni mégis fáj.
Hisz a fák, az öreg álom-?rök
– kik óvtak nem egy der?s éjjelen -,
most nyögnek, ha néha nekik d?lök:
panasz ez, túl a régi fényeken.
A csillagok is halványan égnek,
nem zúg a tengerár, hallgat a tó,
pihenni jó így, arccal az égnek;
csak a csend, a mély csend iszonytató.
De van még egy dal, amit hall ez a szív,
s ami minden évben vissza-visszahív.

11 év 4 komment

Volt valahol réges-régen egy ócska, kopott
pad, ahol gyakran néztem a kései tájat,
hogy az ?sz a levelekre aranyat lopott,
amíg végigcsókolta pajkosan a fákat;
vagy ahogy a szél h?vös kezével látatlan
is kincsért turkált az avar r?t kupacában,
és én minden kis szell?vel együtt kacagtam,
ha örült, akkor büszkén, ha dúlt, akkor bátran.
Mert nekem ilyen az ?sz: játékos, szertelen,
ha nem vigyázok, talán bel?lem is gúnyt ?z,
mégis minden gondjával együtt szeretem,
mint a folyót az óvón fölé hajló bús f?z.
Így hát csak ültem, fölöttem ökörnyál libbent
a göcsörtös ágakra, mennyegz?i fátyol,
tán férjhez is ad, ha ki nem nevetem: ilyen
rossz pókhálós menyasszonyt nem találni máshol!
Csak úgy prüszkölt a válaszra, mérgesen fújt rám,
de egy volt ? és én, egyek voltunk mi ketten,
hát semmi volt a harag, és tovább járva útját
bordó es?t hozott, s én még jobban szerettem.
El?ttem a tavon sok fürge csónak ringott,
a fákról csente az ?sz sárga keretben,
egyet köztük cinkosan megtolt, aztán titkolt
örömmel figyelte, hogy b?völten merengek.
Hisz minden kis csoda – ha ? adja – nagy nekem,
a hajnali dér, a köd, a halk szófogadás,
könny? ez, hogyha szabad vagyok minden percben,
mikor meglegyint a szemtelen ?szi varázs.

11 év 2 komment

Ha lehullik fejemr?l a korona,
mert holnaptól már új fürtökön ragyog,
egy fiatal lány sápadó homloka
tán jobb helye lesz, mint énmagam vagyok?

A sors engem is csak onnan emelt fel,
abból a porból, hol minden egyenl?,
de visszadob most és kevesebb leszek;
semmi lesz a régi, büszke emberb?l.

Nem a selymet és brokátot síratom,
nem a lázadó párizsi fényeket,
csak az örök-emlék?, szép sírhalmot,
ami ellopja az elmúlt éveket.

De ugye tudják majd a régi korok:
az Els? voltam – és maradni fogok.

11 év Nincs Komment

Két ajtó között tétován lépkedek:
az út balról rózsákat hint elém,
jobbról tüskés, vad bozót díszeleg;
ezért mindig csak félve megyek én,
mint egy árnyéktól riadt kisgyerek,
vigyázva az út csúszós közepén.
De már szédülök – végül elesek
s tán jön a vég, mert mikor megbotlok,
nem nyúlnak felém óvó b?v-kezek;
hát felállok egyedül, és konok
arccal, ám büszkén továbbindulok,
aztán elt?nök, mint a lábnyomok.

………………………………………………………..

 

 

 A halmozódó hatások, a túlzásba vitt lelkesedés és a szentimentalitás gyakran lírai giccshez vezetnek

Kovács Henrietta Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.