– Egy valamit még mindig nem értesz, barátom. Ennyi év után is, mit a nagy hírű Akadémián töltöttél el, még mindig van egy tárgy, amiben tudatlan vagy.
A szeretethez nem kellenek szépen csengő szavak, ódák és szerelmes szonettek. Ez mind csak körítés.
Van, aki azt mondja, a szavak mit sem érnek, a tettek azok, amik számítanak.
Ők szintén tévednek.
Mert túl a szavakon, túl a tetteken, ott van az igazi szeretet. Csak nézz az illető szemébe, merülj el benne, merülj le egészen. Meg fogod találni amit keresel, ha tényleg szeret. A lelkét látod majd, csupaszon és reszketegen. És azt is megpillantod majd, miért reszket.
Mert magadat is megtalálod majd a szemében.
A professzor némán bámulta a színes járólapokat. Lassan felemelte a fejét és barátjára nézve feltette a kérdést:
– Te tényleg hiszel ebben?
– Hinnem kell benne – felelte komolyan. Majd halvány mosollyal folytatta. – Mindenki hisz valamiben. A legtöbben egy szentembert választanak, a Kiválasztottat, a Messiást, a Dalai Lámát. Mások önmagukban hisznek, vagy a tudományban, a Sorsban, a Szerencsében, a fogyókúrás csodaszerekben…
Én a Szeretetet választom.
Az ember mindig fut, keres, hisz és remél.
Örökkön kutat valaki után. ki szíve húrjain zenél.
Elmegy érte világ végére, sötét vágyak közt bolyong,
Hogy meglelje azt, ki mellett több lehet, mint meg nem értett bolond.
