csak nézte hogy
lóg az eső lába
homályba költözött a nap
talán befolyásolta az adott pillanat
lassan cseppekben kezdte
majd zord arcát felé emelte
megmutatva hűvös leheletét
látszólag a fák is tűrték
kopasz ágaik egymást érintették
s a föld mélye elnyelte felszínét
eltűnt évszakok kútkáváján
már madár sem dalol
édes élet – bomlasztó hézagok
szétfeszítették a tudatot
Bonts ki, és megnyílok e feszültségterhes világnak.
Ha túl szabaddá váltam, zárj vissza.
Óvatosan! – mert ez nem börtön, csak fegyelmezett valóság.
Agyféltekémen egyensúlyoz a hinta-palinta.
Vajon hova esik, ha leszakad a mondóka?
A súlytalanság nem csak könnyed lebegés.
Vágyom oly nagyon, egy delfin önfeledt szeretetét.
A lehetetlenre nincs megoldás, csak lehetőség.
Érzéki csalódások cikáznak iránytalanul.
Ez olyan, mint egy labda effektus. Pattogása lassan halkul…
Nem lehet folytonosan magamra ölteni a hazugság látszatát,
idegtépő cselekedetek kötelező unalmát.
Nem tudtam meggyőzni a világot.
Elcsúsztam tudatom zöld kövezetén.
Az égen, gondfelhők rajzolata. Mikor szép, kék álmot ígér.
Ha sötétül, kerülném.
a megvalósítás lépcsője
már nem reprodukál
széppé
elkopott utamat
hamvadt holnappá mérték
a hétköznapok
elnyüvő semmisége
egyengeti az új mércét
jogosan faggatja az ember
a dolgok miértjét
a válaszok
mint formabontó denevérek
állnak
mert nem bírták
hogy mindig lenéznek
és túl sokáig hibernáltak
az éjszaka csendjét
a reggel sem feledteti
2018.03.29.
Kép: google
az idő töpreng
az elfogyott türelem
valahol
ott ragadt
feletted köröz
az ónos-untalan
mint a kikényszerített
akarat
elfakult összefüggések
ellenszéruma
kutatás alatt
lábnyomot ne keress
-természetpótló kép(p)en-
a tömeg zaklatott
nem hall
csak riadt
nincs megfelelő frekvencia
az éterben sok a hullámvadász
és kevés
a jól hangolt zongora
az oxigénes víz
miért
lezárt palackba fulladt…
2018.03.01.
fotó: Katia Chausheva
2017.12.19.
ünnepi gondolat
karácsonyeste mindig jobban fáj
bár díszlet benne minden
ott lüktet a kérdés – hová tűnt
amit eddig elhittem
Kránitz Laura
Kékedben fürödtem.
Szenvedélyed szivárványa
káprázat volt az ’örök’ fogságában.
Hatása orkán erejű,
lelkem széttépett árnyékként,
alattam elterült.
Zuhantam mélységedbe kapaszkodva,
e fájó megkötést soha nem oldva.
jó kérdés…
magamtól
feleletet nem várok
kerékbe tört agyak
rongálják a világot
bár felkel a Nap
és a nép is
mégsem jut el
semmi az égig
érdekvilág
igazhitű emberekkel
az isten ennyifélét
nem teremthet
megírhatnám ugyan
hogy lehetne másképp
de annyi ajak szajkózza
másként
szerettem volna
hogy veled bárhol
-csak legyen-
ám a múltban jól elástam
a jövőképemet
már nem várok semmit
öleltem sok senkit
a lényeg
már lényegtelen…
impulzusok
száguldó viharok hátán
hangsikolyok
…mint szférák zenéje
nyomában
csillagképek születnek
ekkorát még soha
nem sóhajtott a halál
virrad
harmatcseppek tűnnek el
örökre
a nappal még hordozza
az éji látomást
miközben
sablonos hétköznapok
emésztik fel
az érzékeny lelket
…miként a balta hasogatja
a fát…
az kinek fáj
2016.12.27.
hajnalán
nocturne zene nélkül
rád gondolok mindig
bár…
lassan csendesülnek a szavak
egymás mellé támaszkodva
egy utolsó mondat reményével
felsorakoznak és próbálom összerakni hogy
vajon létezik megmozdul oldószer nélkül bármi
szabadon nyűglődök egyre kötöttséget keresve
évek torlódását felejtve lehetetlen érveket gyártva
mert eltévedt románcok fojtják a mindennapokat
hétköznapi passió ez melyre nem emlékezik senki
hová bújt el kinek már nem kell játszani
eláraszt a nem kért nem várt felejteném
hány testben nem él már semmi csak ide-oda lép…
2016.október 16.
fotó: google
csendtörő
a test feszült
zavart a lélek
rajta ül egy élet
*
2016.03.11.
0:40
Kép: Goxva Borg
