Betonfalak közé szorították zsenidet,
kesze-kusza Küklopsz-szörnyeid csodáját,
melyek rejtelmesen hordozzák örök titkod,
s a megfejthetetlen szerelem önkényét…
Kiragadtad a valóság egy szeletét,
lelket adtál hitetlen vonalaknak –
elszánt üvöltésed nemcsak Guernica,
de múlt szerelmek értelmetlensége.
A virágot szed? n? döbbenet erotikája,
dúscombú n?szülemények grafitvonalai
ordítják egy sajgószív?, gyermeklelk? géniusz
id?tlen utakra tévedt, lázadó fájdalmát…
B?völt a síküveg,
sietve néztem meg
a kiflancolt hokedlit,
s a rajt ül? bábut,
ki csak engem bámult,
s én fröccsöntött szemeit.
A m?anyag fantom
a f?téri placcon,
tudhat már valamit!
Gyarló vágyainkkal fekszünk
álmokkal átsz?tt kerevetre,
túlhajszoltan rezzen lelkünk,
mert vágyunk a testmelegre!
A küszöbön túl zajkavalkád,
ontja a világ tévtanait,
míg acéltüd?k átkottázzák
messzi erd?k fásult hangjait…
Látleletet venni a világról
talán botorságnak t?nhet!
De sötétségbe fényt csempészni
csupán szemfényveszt?knek lehet?
Kirakatba helyezni olcsó álmokat,
kicit-kacatot meg miegymást,
id?húzásképp feledtethet
sok belénk köv?lt csalódást!
Röntgensugarak járnak át minket,
falak mögötti zeg-zugokat is,
s a fényérzékeny lapra ivódott kép
csak fejtet?re fordítva lehet hamis!
Szesztestvérek
Alagsori söntésben, dohos állott leveg?ben
esetlenül tántorog egy itt maradt él? kövület..
Kocsmaszagú magányában megért? társat keres,
s a hátsó sarokban máris valaki feléje integet.
Opálos pupillái vették a jelet, elbotorkál felé..
A gyatra, zavaros lé ki-kilöttyen, ? megzökken,
majd céljához érve rongybábként huppan mellé,
s elvesznek az orrfacsaró kékesszürke ködben..
Szombathely, 2009 ?sze
Üres már a gólyafészek,
e bozontos, gallyas hajlék,
rátekintek s mindent értek,
miért az üres gólyafészek!
Nyáresti édes emlék
?szi napon rám talál,
visszfényéhez kiáltok még:
hová lettél gólyamadár?!
Üres már a gólyafészek
csak a villanyoszlop meredez,
ablakomon kitekintek
s párkányomon az ?sz neszez…
TAVASZ
Lány szív dobban, a nap szerelem csóvát ereget le,
friss ibolyák harmatjától élednek a vágyak,
gólyák gallyazzák, toldozzák fészkeiket már,
érzik, hogy nem késhet, megjön a t?zlehel? nyár!
NYÁR
Árnyas zöld ligetekben méhecskék hada posztol,
nektártól részeg mind, csillog rajtuk a hímpor
partra vet?dött halként tátog az utcai árus,
forró aszfalt égeti vibráló szemeinket…
?SZ
Nyirkos hajnalok áztatják tejköddel a várost,
minden-minden tarkaszomorkás, sorvadozó lett,
?szpiktor gyönyör? festményt pingált örömömre,
bár érthetném titkát, ám ? mégsem avat be!
TÉL
Távoli felh?k hintik a füstös zsindelyeket most,
sok kicsi ejt?erny?s landol, majdani lics-pocs,
kisgyerek ugrál kucsmás oszlop tollpuha lábán,
s ellepi kényes-tompa fehérség csendben a járdán…
Homlokod ráncai mint olajfák erezete
Szemeidben tisztavíz? források nedve
Ajkaid szikár húsa szavaid oltára
Orrod vonala akár a Jordán deltája
Járomíved igája az örök teljességnek
Állad sekély gödre rejti a mindenséget
Hajtincseidben kering a felkent kegyelem
Füleidben rezonál a dúdoló ISTEN-szerelem…
Szám?ztek bennünk jogos jussunktól,
reszkettek a melenget? anyai kezek,
elbódított lelkek ébredtek álmukból,
Babilon ércszobra végleg megrepedt..
?k utcakövet törtek fejvesztve,
remélték az aszfalt elbírja hitük súlyát,
de az árulót nem feszítették keresztre,
s erényt kovácsolt gyalázatból évtizedeken át!
Ki ma hallgat, a szeme könnybe lábad,
tudja, nem szegheti meg az esküt,
a víz csoboghat, de néha megárad,
a mondatra emlékszik: Márciusban újra kezdjük!
Tisztelet a h?seinknek!
Tizenhárom kopjafán csillan meg a napfény,
Tizenhárom lelket éltetett a remény,
48-ért esküdtetek életre vagy halálra,
48-ért higgyétek el, nem haltatok hiába!
Gondolatban a dombokon együtt vagyunk veletek,
Világoson és Aradon égre írjuk nevetek!
Férfiként s emberként tudtatok mind elmenni,
a megcsillanó fény a tizenhárom Szentet köszönti!
