Rosmann László Szerző
Vezetéknév
Rosmann
Keresztnév
László
Ország
Hungary
9 év 12 komment

Alaktalan suhanás igéz…

 

  Semmivé szédülve

(Vártam, aztán végre eljött…)

 

           Vártam,

mindennap várok még,

amíg a halál int, elég;

ki tudja mit vihetek,

egy mosolyt, egy üzenetet

oda, ahol fény és sötét

viaskodik – békét

keresve ad át angyalom,

magához ránt a Hatalom,

énem üresen tapogat.

 

           Aztán

szeme-sincs arcomat

cirógatja egy lágy kéz,

alaktalan suhanás igéz,

te vagy érzem édesem

mégis… újból létezem;

semmi-szám kérdez –

Ilyen? Hisz’ csodaszép ez!

 

             Végre

már tudom a választ,

nincs eztán mi elválaszt,

éltem közben féltem,

de itt e túlvilági réten

lám minden énekel,

lelkünk egybekel,

forgó semmivé szédül,

újjászületik végül.

 

           Eljött,

így lettünk ködvatták,

az égiek azt akarták,

hogy újból öltsünk testet,

lélegzünk, szentek lesnek;

ránk lehel Istenünk –

végre egymáséi leszünk;

elt?nnek az ostoba zárak,

egy pontból fény árad,

fellelsz, s én megtalállak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11 hónap 15 komment

Egyek vagyunk…

 

    

 

Milyen ez a szerelem? Ha elesek,

lesek rád pillantva, vajon mit érzel,

vérzel-e, míg én gyógyírt keresek,

ápollak, lelkem lelked el?tt térdel.

 

Olyan ez a szerelem, ha elesel,

nekem fáj  lábad vérz? sebe,

szám bénult agyammal felesel,

tükröm vagy, énem másik fele.

 

9 év 11 komment

Sortól sorig máról, holnaprólââ?¬Â¦

Az utca két oldalát lakják keserg? népek, balon vörös t?z ég, jobbon narancsszín? szépek. Gyere onnan, ne menj át — mondja fiának a renegát — ez a mienk itt, ez a térfél, emlékezz, ha átmentél, mindig féltél. ?k a rosszak — anya rontással riogatja remegve balga gyermekét — nem egyenes ott a vonal, látod, tért nyert a ferde kép. Emez parazsat hány, miközben félvak sötétség ordibál, csorba lemez szól a gramofonon, pedig oly rég eltelt már a bál. Amaz okot keres, miért hasított melléb?l a másik, de nem talál, ett?l forró, jeges égetésben olvadozva fázik. Középen a porban, fehér lován a Széls?ség trappol, nyála folyik rád, míg szava, tette, elmét gyilkol. Szétszóródik az eszme, már megint szerteszét, szegény tudatlan az oldalakon, lásd már, ez ördög, nem szentbeszéd.
    Ébredj szabadságnak ereje! J? a rossz, alkoss láncot, hogy hulljon porba a gonosz, sz?njenek végre gerinceden a táncok. Egyszer már testet öltött az ordas nézet, Európa nyögve nyikorgott, miközben galád épít?k rombolták a szépet. Várni nincs mód egyetlen percet, mert kés? lesz már, el?ásott jelkép borul ránk, nyomában kajmán-tekintet?vé válik a halál. Látod a fenevadat, amint készül, érzed dögszag leheletét? Theropoda* lánya körözött így, ha prédáját kiszemelte végül. Demokrácia csupasz csontjai most vérnarancsizzást játszanak, szabadságod fénye kihuny, amint köpenyt terít a rád törekv? árnyalak.
    Még tehetsz, tedd, meg kell tenned, zárd körbe a Gyalázatot, kényszerítsd er?ddel, hogy tanuljon, tanúsítson ember az ember felé alázatot!

* Theropoda: ragadozó ?smadár

9 év 16 komment

Jelenünk letört sarokpárkány…

 

  

 

Visz az ár,

emlékezésem árja

hagyom –

tépkedjen a hatalom

szana-szerte,

kártyám sors keverte

ilyenné,

nem szóltak,

hogy bezár a szalon –

 

Lapjaim szél röpíti,

nincs már talon

csak a múltam;

minap magamban

mélázva beletúrtam,

vagyon ez nekem –

néha csiholja

elmém a jót,

mi ma már csak

kopott folt

a jólét nagykabátján –

 

Jelenünk

letört sarokpárkány,

oldalában

koldus fog vonót,

szétziláltan

gyantát kéreget –

nyekerg? dallam

cincog, egy hang kiált

hová…

hová mész világ?

 

 

 

 

9 év 12 komment

Szórakozottan nézte a csapost…

A farmotoros busz szuszogva, nehezen kaptatott felfelé a lejt?n. Id?nként akár egy részeg, ide—oda imbolygott az úton, a sof?r kerülgette a jókora gödröket, amelyek mint a rossz himl?hegek, beterítették az utat. Meleg volt, a fullasztó nyár eleji id? próbára tette a vén kerekeken járót, és azt a néhány aszalódó utast egyaránt, aki mégis a zötyköl?dést választotta. A tapintható h?ség furcsán hullámzó torzulást festett az aszfaltra. Az utasok néha úgy érezték, mindjárt felemelkedik az egész, pedig csak a felforrósodott feketeség játszott az érzékekkel.
    Mindössze négyen cipeltették magukat a járm? lehasználtan kopott belsejében. Egy asszonyság nagy, b? szoknyában az ajtó mellett ült. Úgy látszott, kedveli a h?séget, mert még a fején lév? kend?t sem vette le, miközben id?nként a lábánál terpeszked? füles kosárra pillantott. Hátrébb másik n? ült, ölében pár hónapos kisdeddel, akinek arcocskájára néha szell?t imitálva ráfújt, ilyenkor a baba nagyokat nevetett. A busz hátuljában — vagy, ahogy mondják a kakasül?n — szalmakalapos férfi pihegett, s?r?n legyezve magát az arra érdemes fejfed?vel. Már az elindulás el?tt kinézte a helyet, amely árnyékosnak t?nt, leült, és maga mellé helyezte a szürke oldaltarisznyáját. Vékony, karcsú, fémfogantyús túrabotját a lábának támasztotta. Folyamatosan kifelé nézett, a halványkék szemek próbálták az emlékképeket a valóságra kopírozni, amint haladtak lassan, egyre feljebb.
    Nem járt itt már vagy tíz éve, de kapott egy levelet… A gyengélked? n? látni akarta. Hunyorgó tekintettel forgatta a fejét, boldogan vette tudomásul, amikor házat, kerítést, bármit megismert, mint az elkóborolt kutya, ha farkát csóválva örömében végre hazatalál.
    Egy templom mellett haladtak el. Furcsa építmény volt, a tornyát mintha egy er?s kéz, négy, ívben meghajlított oldalból ragasztotta volna össze, vékony, foltos fedés? tornya az ég felé mutatott. Mélázva nézte, amint egy fiú és egy lányka a kert egyik árnyas fája alatt üldögél. Lassan, észrevétlenül kiürült a busz, már csak ? maradt, amikor megérkezett a végállomásra. XIII. utca, olvasta az utcatáblát. Szándékosan utazott végig, mindent látni akart, amihez a régmúlt csónakját hozzákötheti.
    Kinyílt az ajtó, a vezet? gyorsan bemenekült a szolgálati helyiségbe, hogy minél kevesebbet perzseltesse magát a t?z? napon, meg hogy miel?bb ihasson valami frissít?t.
    Leszállt ? is, talált egy árnyékos padot, igaz a deszka hiányzott, így hát letelepedett a betontorzóra, el?vette a kulacsot. „Merre is kell menni? Igen a VI. utcába, visszafelé.” Elgondolkodva beleivott a kissé horpadt palackba, de rögtön el is fintorodott, majd oldalvást kiköpte az élvezhetetlenül meleg lét. Emlékei szerint volt errefelé valahol egy nyomóskút, így hát elindult. Rövidesen meg is találta pontosan ott, ahol a tudatában, a régmúlt képeinek raktárában el?hívásra várt. Amint a csapot eresztette, és spriccelve szétterült a víz a lábainál, megállapította magában, hogy vajmi keveset változott a környék. Korábban is itt állt a V alakban kétfelé nyíló szederfa, mindig tele fekete levet ereszt? fodros gyümölccsel, akár most. A fehér, sóskúti mészk?b?l készült hosszú kerítés legfeljebb viseltesebbé vált, de még mindig uralta az utca szürkeségét.
    Elindult a dombtet?n lefelé ereszked? úton. Lassan baktatott, az emlékek blokkolták a igyekvést, amúgy meg ráért, nem kellett sietnie. „Vajon meg van-e még a kocsma?” Vendégl? a két csacsihoz, emlékezett a már akkor is rozoga táblára a kétajtós bejárat felett. A kerthelyiséget az utcától egy téglakerítés választotta el, amelynek falából helyenként egy-egy tégla az építéskor kimaradt. Hogy szándékosan így készítette el a k?m?ves, vagy csak spórolni akart, nem lehetett tudni. Mindenesetre a férjeiket keres? asszonyoknak jól jött a nyílás annakidején, azon keresztül kurjantottak be a kapatos borozgató uraiknak, irányt mutatva hazafelé. Mikor némi gyaloglás után meglátta a likacsos, barnássárga falat, felderült az arca. Az épület átesett némi kozmetikán, de valójában ugyanaz maradt, kivéve a táblát, amely szinte világított az ódon falon: “Wágner büfé. Bor, sör, pálinka, biliárd”.
    Fellépett néhány lépcs?n, és ahogy benyitott a helyiségbe, megcsapta az ital, cigarettafüst és dohosság jellegzetes szaga. Rajta kívül csak a csapos volt odabenn, aki egy lehetetlenül hosszú nyel? légycsapóval vadászta az elszemtelenedett rovarokat. Leült a félhomályban az egyik kockás, kávéfoltos terít?vel letakart sarokasztalhoz és hagyta, hogy átjárja a jóles? h?vösség. A pult felé nézett, megakadt a szeme egy pohártartón, amely a kövér, kopaszodó kiszolgáló férfi felett függeszkedett. Nagyságrendben sorakozva talpas poharak lógtak lefelé róla, azt a benyomást keltve, mintha egy fejre állított xilofont látna az ember.
    A csapos odament az asztalhoz és kérd?en ránézett. Sört kért, mindjárt két korsóval. Az els?t egy hajtásra kiitta, akár a hetekig locsolatlan virág, amikor vizet öntenek alája. Elgondolkodva forgatta az üres kriglit, kifelé bámult a csíkosra maszatolt ablakon át. El?vette a tíz napja érkezett meggy?r?dött levelet, és immár sokadjára elolvasta.    Rákos— szemei akaratlanul is visszatévedtek a könyörtelen szóra. Régen nem látta már a n?t, még egy nyomorult fényképe sem volt róla, az emlékek egyre ingatagabbá váló pillérein felkapaszkodva sikerült csak el?idéznie azt az arcot, amelynél szebbet soha nem tudott elképzelni. Annak az arcát, akit mindennél jobban szeretett. „Ha látni akarja”— fejez?dött be az üzenet. A lánya írta alá a sorokat.
    Az arannyal futtatott régmúlt eseményei áthullámoztak rajta. Szórakozottan nézte a csapost amint az poharakat mosott. Elfogyasztotta a másik korsó sárga habos ned?t is, fizetett, és kilépett a forróságba. „Már csak két utca”— nyugtatta magát.
    Az íves, sárgafalú templom mellett haladt el, amelynek fonott drótkapuján fatábla lógott, rajta kirajzszegezett papírokkal. Hív?knek szóló üzenetek, imarend, keresztel?k, és akkor észrevett egy fekete keretes gyászjelentést közöttük: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy…” Amikor a névhez ért, minden ízében reszketni kezdett. Felnézett a toronyra, mintha azt kérdezné, miért? Folytak a könnyei, a fájdalom tágította csatornák nem akartak elapadni. Hát elkésett, csakhogy úgy érezte, ez a késedelem több volt tíz napnál, az egész életével lemaradt valamir?l. Valamir?l, amit úgy hívnak, boldogság.
    Lehajolt a kezéb?l kiejtett botért, és ahogyan botorkálva elindult visszafelé, tudta, hogy már semmi nem lesz olyan mint eddig volt. Akár egy alvajáró, lassan benyitott a kocsmába, és a sarokba vánszorgott. A helyiségben változatlanul nem volt senki rajta és a pultoson kívül, aki változatlan vehemenciával legyekre vadászott.
    Amikor a csapos észrevette vendégét odacsámpázott, bólintott a kérésre, kivitte a két deci rumot egy vizespohárban, és letette az asztalra. Visszamenet megállapította magában, hogy vendégének jó a cúgja, ahogy egy hajtásra kiitta a poharat.
    Tett-vett a söntés polcán, közben fennhangon szidta a szemtelen rovarokat. Aztán, mint jó gazda, egy kis id? elteltével a sarokhoz slattyogott, hátha még egyet kérne becsülend? vendége. Észrevette, amint annak feje oldalvást az összefont karjain az asztalra borulva pihent, fémfogantyús botja a padlóra esett. Felvette, és a falnak támasztotta, miközben az alvónak hitt férfi vállát finoman megrázva kérdezte, kér-e még egy kört. Nem jött válasz. Átlépett a másik oldalára, és akkor meglátta a nyitott, kék, üveges szemeket.
    A szalmakalap, karimájával felfelé a lába mellett a földön hevert, akár egy koldusé, ki ilyen módon kér egy kis alamizsnát a járókel?kt?l.

9 év 12 komment

Fátyolkéz simított arcomon…

 

 

Megérintett egy angyal,

de ellöktem karcsú kezét,

mert ?rültté vált a hajnal –

és dörömbölését?l

nem hallottam a lágy zenét,

a finom csipkedalt;

bajomnak kinevezett diadalt

ismételtem vakon,

nem láttam, nem láttam át a falon.

Eltaszítalak – mondtam…

mikor kiszaladt bel?lem, nyomban

éreztem, elragad egy sóhaj,

s a visszamaradt óhaj

fogja átmarni lelkemet.

Így lett

a tett

egy kés, mely életlen

hasogat, akár a kíméletlen

vágy, tovább mozgatja számat,

gyere vissza… mert a bánat

apró darabokra szaggat széjjel.

 

Aztán egy éberálmú éjjel,

halkdalú teremben ültem

sok arc közt megt?rten,

s a beáramló alkonyon

utazva,

fátyolkéz simított arcomon,

ez ? – hát mégis eljött,

fellelt kínzó dacom között.

Hajnalon elmém faggatott,

csak kép volt, mit felaggatott

tudatom szegére vágyam?

Vagy láttam is, és szólt lágyan

lantján a megbocsájtás

éneke? – Nem tudom;

mégis áldás szikrázott

azon a néma szólamon,

két lélekhúr fonódott egybe

sóhajtón, légies, kering? duett.

 

Ararát visszhangján kérem,

engedd néznem

Istenem.

 

9 év 11 komment

Jelenj köztünk hő leánya… *

 

  

Ketten ballagtak kézenfogva a mezőn, alakjukat élesre rajzolta az alacsonyan járó nap fénye.

 — Te tényleg tudsz tüzet gyújtani csak úgy, minden nélkül? — nézett Kenor a lányra.

 — Tudok hát — mondta Lángi nevetve —, ránézek bármire, és már ég is. De csak jóra fordíthatom a képességemet — tette hozzá —, mert különben pokolra jutok.

 A fiú figyelte  a lány ajka körül bujkáló hamiskás mosolyt, aztán elkomorodott.

 — Mégis honnan tudod, hogy amikor ezt  teszed, az jó? — belenézett a smaragdzöld, opálosan csillogó szemekbe.

 Most a leány komorult el.

 — Tudom, érted? Ezért születtem. Tudnom kell… — a távolba meredt. — Akarod látni, mi történik?

 Azzal választ sem várva átölelte a fiút, és már szálltak is egyre feljebb, suhanva a levegőben. Lángi vörös hajába bele-belekapott a szél, ahogy lebegve leereszkedtek egy hatalmas erdő szélében. Szénégetők dolgoztak ott a boksák tövében, hangya módjára hordták egybe a fahasábokat, hogy azután alágyújtva, faszén alakuljon az öles rönkökből. Egyikük éppen igyekezett a gúla alakú rakás alatt lángot csiholni, de a vizes fa sehogyan sem akart meggyulladni.

 Ekkor a lány szeméből vékony, hosszú sugár tört elő, egyenesen a görnyedő alak mellett, be az előkészített máglya közepébe, amely sercegve vetett lángot, és füstölni kezdett. A szénégető mindebből semmit nem vett észre, örömmel intett társának, hogy sikerült tüzet gyújtania. Rövidesen eltűntek a gúlák mögötti kis házban.

 — Honnan van ez a képességed? — kérdezte, miközben átfogta Lángi derekát.

 — Nem tudom, azt hiszem így jöttem a világra. A nap gyermeke vagyok — miközben ezt mondta, hosszan nézett a reá tekintő barna szemekbe.

 Egyszerre úgy látszott, mintha vörössé válnának az erdő fái, a mezők, az ég felhői, minden fenn és lenn.

 — Ez egy másfajta tűz… — suttogta a lány Kenor fülébe. — Érzed?

 És a perzselő, hullámzó forróság lassan izzó gyűrűt vont köréjük, amikor átölelték egymást, aztán a távolból egy halk dallam rigmusát hozta feléjük a szél:

 

Jelenj köztünk hő leánya,

izzó testünk lángod járja,

testünk parázs hőben, fényben,

szemed zöldes melegében.

 

 

***

 

 

9 év 17 komment

Malacot pumpált egy hékás…

 

Élt itt egy ember a Jankó,

mell?le elt?nt a mankó,

újévi kering?,

féllábbal kering ?,

de tudta, hogy így nem frankó.

 

Volt egyszer egy falu Téglás,

malacot pumpált egy hékás,

újévre azt mondja,

az ?rült bolondja,

ha akarja fújhatja még más.

 

Táncoltam szilveszter este,

táncomat kis Eszter leste,

végül elrontottam,

sz?nyegbe botlottam,

röhögött rajtam a beste.

 

Konfettit dobott az Ern?,

elébe lépett egy deln?,

hölgyválasz kedvesem,

eleredt rendesen,

bocs, otthon maradt az erny?.

 

Óévet mulat a sógor,

talajra vitte az óbor,

egy részeg sztepptáncos,

parkettán ugrándoz,

elveszi a kezét jókor.

 

Megjött a vasorrú bába,

szépasszonyt játszik a bálba,

férfiak pislogják,

miközben azt mondják,

csak kijussak innen még máma.

 

Ezek limerick szilánkok,

R.Lászlós mekkrím nyalábok,

szenvedtem eleget,

átadom teneked,

Boldog Újévet Kivánok!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9 év 12 komment

Eljövetel, elmélkedés, emlék…

 

                                                                         Értünk

                                                                       Eljövetel

 

 

                                                   Jézus született ma Istennek báránya

                                                   és szívünk közepéb?l békességfa n?tt

                                                   ez a mindenség teremt?jének csodafája

                                                   hogy ím legyen világosság a sötét fölött

                                                   világítson a b?ntelen reménység lámpása

                                                   és szeretet  legyen köztünk emberek között

 

 

Egy gyertya nem ég

Elmélkedés

 

 

Terített asztal, konyhai neszek,

hallgatom, miközben óvatos,

gyertyaszagú leveg?t veszek.

Aprócska fények, kalácsillat,

halk angyaldal lopva szárnyal,

kis sz?kém befont haja táncol,

kék szemében az öröm viháncol,

fa alatt versenyt fut az árnnyal.

Míg körbe-körbe ér

tapsikolva – nézd papa – mondja

– mennyi csillogó ajándék…

Mélázok,

én is szállnék,

de rideg képeim idefognak.

Advent deres festménye,

fólia fagyott sátrában az arcok

veresek, hidegharcok,

küzdelmek kinn a télben.

Üres minden, mint a gyomor,

nem adatott örülni,

betlehemi jászolból

 szálanként szed szénát

melegedni akarván

a nyomor, tagadó módon.

Révedésem pillanatnyi fájás,

szöszkém már kis csomagját bontja,

de jó is neked kicsi drágám –

fut át rajtam.

Egy gyertya nem ég

a feny? ágán,

amíg gyújtom érzem,

lelkem egy darabja

önmagát

a jégarcok közt hagyta.

 

 

                                                                 Adventi szépség

                                                                        Emlék

 

 

                                                   Antracitot játszott éjfekete hajad,

                                                   bronzírisz tekintet, száncseng? szavak

                                                   bennem szóltak – boldogan hagyom

                                                   éledni, mert szívet égetnek a fagyon.

 

 

                                                   Havat hordó szél künn a fák alatt

                                                   arcod rajzolta a hóba, vártalak –

                                                   édes, apró mosoly, márvány kezek,

                                                   advent-esti csók – szép emlékek ezek.

 

 

                                                   Kitárult ajtón át az ünnepek zenéje

                                                   tovaszáll, s halk dallamsor mesélje

                                                   immár azt a régi szépet nekem

                                                   áldás talált meg akkor, itt voltál velem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9 év 15 komment

Dobozban hol pénz volt…

 

Mondd mikor lesz jobb már

várunk míg fellobban az oltár

gyetyafénye ami gyújtja

a múltat könyörg?n nyújtja

át a kéz benne örök üzenettel

várd istenedet türelemmel

 

Mondd mikor lesz jobb már

a szegénység szégyenfoltján

gazdagok gy?sz?je motoz

dobozban hol pénz volt

kaparnak a cinga verebek

macskát kergetnek egerek

Mondd mikor lesz jobb már

lejutnunk a halál torkán

orkán hangját viszhangozza élj

tovább szenvedj mesélj remélj

fél igazság benne az üzenet

t?z fogja oltani vizedet

Mondd mikor lesz jobb már

megélni igaz vígságot

gazságok kapuját berekeszteni

végre boldogságon sírni

írni kicsiny röpt? feleket

talán a holnap holnap a felelet

 

Rosmann László Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.