Rosmann László : Néma szólam

Nyomtatás

Megérintett egy angyal,

de ellöktem karcsú kezét,

mert ?rültté vált a hajnal –

és dörömbölését?l

nem hallottam a lágy zenét,

a finom csipkedalt;

bajomnak kinevezett diadalt

ismételtem vakon,

nem láttam, nem láttam át a falon.

Eltaszítalak – mondtam…

mikor kiszaladt bel?lem, nyomban

éreztem, elragad egy sóhaj,

s a visszamaradt óhaj

fogja átmarni lelkemet.

Így lett

a tett

egy kés, mely életlen

hasogat, akár a kíméletlen

vágy, tovább mozgatja számat,

gyere vissza… mert a bánat

apró darabokra szaggat széjjel.

Aztán egy éberálmú éjjel,

halkdalú teremben ültem

sok arc közt megt?rten,

s a beáramló alkonyon

utazva,

fátyolkéz simított arcomon,

ez ? – hát mégis eljött,

fellelt kínzó dacom között.

Hajnalon elmém faggatott,

csak kép volt, mit felaggatott

tudatom szegére vágyam?

Vagy láttam is, és szólt lágyan

lantján a megbocsájtás

éneke? – Nem tudom;

mégis áldás szikrázott

azon a néma szólamon,

két lélekhúr fonódott egybe

sóhajtón, légies, kering? duett.

Ararát visszhangján kérem,

engedd néznem

Istenem.