M. Fehérvári Judit : Concerto

Mucha: Négy évszak (faliszőnyeg) *

 

                                              

   (Ihlette Vivaldi, az il prete rosso („vörös pap”)

 

                                          L’autonno (ősz)

 

                                                           dolente, doloroso (fájdalmasan)

 

Ezer színével zsong körül az ősz

fázós, béna nyelvem

zsolozsmát vacog…

Rég nem láttalak.

Glóriád – angyalarc

démonszívvel

csöndben aláhull

nem ragyog.

Fázom.

Utolért a bánat

halk ütemre jár

az örök változatlanság

trillázva átlebeg,

mint szellemárny

hulló avarja

a fejem felett.

A fejem felett

tölgytündérek dús ághegyén

mégis kopog

csak egyre

a vert Remény.

Egyszerűen csak így.

Virágos csöndben

álmodik a kopjafa

fa gyalulta

fagy alul ta

vaszitifa

szele libbenve borzong

némán rí

peng

kísért

a tölgylevél,

akár

aranyéter

álomba ölel karja,

a felhőkkel tele,

s zarándokolni indul

égő piros könnye:

Krisztus új sebe

fénytelen zsarát

verdeső

verd eső

verdes ő

kemény

vad

zokszó

naszpa-panasz

könnyrónája hull.

 

                                         L’iverno (Tél)

 

                                                        calando (lassulva és halkulva)

 

Úgy tudtam,

a Tél váltott meg

úgy él az emlék

itt

legbelül

öreg kapuid

rég becsuktad

koldulni

szabadságod

nem volt már

hited

hóba fújt Téged is a táj,

messzire elomló

könnyeimmel hulló

gyáva pusztaság

kalapált

lapált

kala

alaka

ablaka

a Mennybe,

hogy bemenj,

menj be!

A Mennyből

ezüst-ködből

fagyszín arcod

kimintált

mécslánggal izent:

Sophia!

Sophia!

Philos Fia

özvegy Remény

légen át

jár az égen át

rianva elhagyva

földi magzatát

söpri a föld porát.

 

                                          La primavera (A tavasz)

 

                                                                   leggero (könnyedén)

 

A rét tükrében

ragyog a hóvirág

felöltvén az új ruhát,

mit csermelyek

öle szórt széjjel

az éjjel,

s most

vígan lebeg

zsengén borzong

pőre bőre

virágfüzér

lánc

e

tánc

perdül

a légtől,

akár

csipkevarázs

a csicsergő kábaság.

Ölel az erdő.

Bimbókat bontó

füttye dagasztja

a

zsendülő

vadvirágok

patyolatgyöngyeit,

s ott egy pille –Tanka,

tán Aranka

beporozza

a természet

újjáéledt csúcsait.

Ing-ring

a Fény,

s csókot

int

a

Nap

mécsesén,

ahogyan

tárul a tüll

égi kékje

nyílik a tintásüveg,

s zsengő

gyönyörrel

ring a

ring a

visszhang-illat

virradat:

Tiri – tara

tara – tiri

csek – tara

tiri  – csek

tara – tara

csek – csek

tiri – tiri

tara – csek.

Már az éj sem csatináz,

álmodj Kedves,

őriz Téged

minden

nyíló

hóvirág.

 

                                          L’estate (Nyár)

 

                                                        A bene placito (tetszés szerint)

 

Az ég íriszén

lángol a fény,

a szárnyas napkorong…

magányos jel,

ki magához ölel

ékszerré teszi

a pocsolyát,

a gazt,

a szalmaszált…

Tűzfátyolfonál –

perzsel a nyár

nyomában

aranylik a rét…

A búza, a vetés

bódultan áll.

Tikkaszt az éj is

zsibong, tántorog a fény

úgy vakít

pihegve

kánikula,

az égi Kutya.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.