Nagy Horváth Ilona : Mindig minden

 

Most messzi tájakról beszélsz,

nézem a szád,

válladra vézna palástot terít a

hűvös lámpafény,

képzeletem a combodon araszol,

csípőd mellett tépett szélű cetli moccan,

rajta rejtjeles számsorok,

bár hallanál engem, amikor így hallgatok,

bár értenéd a csendek megfellebbezhetetlen

valóságait:

lehetnék bárhol, de itt akarok lenni.

Veled. Ahol uralnom kell a kabátom

alá kúszó hideget, és magam helyett

téged ünnepellek, mert mindig téged választalak.

Minden világból mindig téged.

Megtanultam nem gondolni rá, hogy egy mozdulatra vagy,

ölemben mégis vágy sajog,

a tiédben egymásnak támasztott ujjakkal keresi helyét a kezed.

(Itt vagyok.)

Most

messzi tájakról beszélek, nézed a szám.

A szívem kéne hallanod,

fejed nyakamra hajtva vérem zúgásán aludni el,

hogy majd értsd,

a torkomon akadt múlt századi vallomások mind

igazak, ülhetsz most tétlen, lehetne egyszerűbb, de én minden világban mindig téged.

Választalak.

 

Legutóbbi módosítás: 2020.12.22. @ 11:01 :: Serfőző Attila
Szerző Nagy Horváth Ilona 310 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.