Maczkó Edit Szerző
Vezetéknév
Maczkó
Keresztnév
Edit
Ország
Hungary
8 év 3 komment

Majd holnap öld meg

Mint azt már említettem, a nyuszik etetése rám és a bátyámra hárult. Azon az emlékezetes napon nagyon esett az es?. Persze nem egész nap, csak úgy délután felé. Játszottunk, mint minden más gyerek és nem tör?dtünk mi sem magunkkal sem pedig a nyulakkal. Ha mégis megéheztünk, akkor gyorsan mártottunk kenyeret vízbe, majd kristálycukorba és nem hiszitek el, milyen felséges volt. Anya f?zött vacsorát — akkor már a közelben lév? cukorgyárban dolgozott, szezonmunkásként —, de mi mást, mint juhtúrós sztrapacskát. Ú T Á L T A M !

      ?szid? járt akkortájt. ? délutános m?szakba ment dolgozni. A munkaideje délután kett?t?l, este tízig tartott. Hogy id?ben odaérjen, bizony fél egy körül már el kellett indulnia, mert még akkor az oda és a hazavezet? utat is gyalogosan tette meg. Sajnáltam is nagyon, mint kisgyerek, de a játékosság a feledékenység, egyáltalán a gyermeki felel?tlenség még uralkodott rajtam. Bátyám vígan focizgatott a fiúkkal, én meg a barátn?mmel valami szúrós növénynek a gubójából, azokat összeragasztva, gyerekbútorokat készítettünk. Majd hamar beesteledett. Nem volt még sötét, csak beborult az ég, és elkezdett ömleni az es?.  Gyorsan beszaladtunk a házba, ami egy konyhából és egy szobából állt.

      Én édesapáékkal aludtam a konyhában. A telek nagyon emlékezetesek, mikor eloltottuk a petróleumlámpát és még este megrakták a tüzet, hogy a ház ki ne h?ljön éjszaka. Mindig úgy aludtam el, hogy bámultam a plafont. A kis karikát félig tették csak rá a sparhelten a lukra, és a t?z játéka elálmosított. Persze télen…

      Akkor ?sszel ledobáltuk magunkról az ázott ruhát, és gyorsan átöltöztünk. Az örömünk azonban nem volt teljes. Édesapám, aki nem vetette meg a jó bort, hazaérkezett. Megkérdezte, adtunk-e a nyulaknak enni. Mi mindketten, katonásan rávágtuk, hogy igen. Meg sem fordult a fejünkben, hogy megnézi, ki gondolta, hogy ? még átmegy a közelben lév? kocsmába egy kupica borra. Nem is lett volna azzal gond, de mi utána mentünk. Majd megfogta a kezünket és egyenesen a nyúlketrec felé vezetett minket. Látta ám, nem hogy enni nem adtunk nekik, de még vizet sem.

      — Na, most mindketten felöltöztök, és elmentek lucernát szedni — nem akartuk elhinni.

      Mondom, ömlött az es?. Bátyám rám adott egy télikabátot (amit éppen el?z? napon örököltem meg az unokan?véremt?l), hogy meg ne fázzak. Elindultunk a kertek alá. Olyan nagy gazban bóklásztunk a félig besötétedett ég alatt, hogy a hónom aljáig ért. Letéptünk egy jó marék lucernát, de nekem valami elvágta az ujjam és elkezdtem sírni. A bátyám nagyon sajnált. A hátára vett és úgy cipelt haza lucernástól, b?rig ázva.

      — Ha hazamegyünk, megölöm — mondta. 

      — Jaaj, Misike! Ne ma öld meg, majd holnap — kértem sírva.

      Persze fel sem fogtuk, mit beszélünk összevissza, csak azt gondoltuk, hogy nekünk most nagyon nagy a büntetésünk. Szegény édesanyám éjszaka, mikor hazaért a munkából, el sem tudta képzelni, hogy mi történt. Édesapánk sem szólt, már meg is bánta, hogy megleckéztetett bennünket. Azért így visszagondolva, meg is érdemeltük. Erre legalább tisztán emlékszem.

      Meghatározó élmény volt kicsi gyermekkorom világában…

 

 

 

8 év 7 komment

Halvány emlékeim

Azokra az évekre már alig emlékszem, amikor óvodáskorú voltam. Elmondásokból, mások emlékei, elbeszélései alapján van némi képem arról, hogy milyen is volt akkori gyermekkorom.

      Néhány fénykép maradt bel?le, köztük egy nagyon meghatározó kép rólam.

      Kicsi voltam, olyan egy-két éves körüli, sz?ke, göndör fürtjeim, összefogva a fejem búbján, ami elég fájdalmas lehetett, mivel alig volt pár szál. Csurkámba hatalmas fehér, keményített masni, szememben egy könnycsepp. Ezt a képet ma is ?rzöm. Megkérdeztem egyszer édesanyámat, miért sírok, vagy miért is könnyes a szemem. Azt mondta, nem akartam mosolyogni. Na de azért még nem kéne könnyes szemmel nézni a nagyvilágba. Majd kés?bb kiderült bátyám egyik évzáróján készült, mert ?ket fotózták. Akkoriban ritkaság volt az ilyen mifelénk, van, aki a mai napig panasszal él, hogy neki nincs kiskori képe, mert az édesanyja meghalt, a mostohája meg nem tör?dött efféle mutogatással.

      Szóval szeretett engem az én anyám, csak nem tudta igazán kimutatni, velem éreztetni sohasem. Emlékszem arra, mikor az általános iskola alsó tagozatába jártam, rajtam mindig mackónadrág volt, hosszú hajam er?sen befonva, a masni el nem maradt, csak éppen már nem volt kikeményítve.

      Édesapám vasutasként a közeli nagyközségben szolgált. Édesanyám, mint „háztartásbeli”, napszámba járt, majd este, mikor hazatért akkor f?zött. Nem felejtem el az ízi kóró illatát, nem felejtem a venyige pattogását. Nyáron mindig azzal tüzelt a sparheltbe, és a karikákat levéve róla, rátette az edényt, minél hamarabb kész legyen a vacsora. Olyan kormos volt a f?z?fazék alja, hogy k?porral kellett lesúrolni.

      A menü? Hát nem volt túl változatos. Édesapám imádta a galuskát.  A lehet?, legkülönfélébb módját készítette mindig édesanyám: túrós-, juhtúrós-, krumplis-, káposztás-… formában. Mondanom sem kell, azóta is undorodom a galuskától. A levest is annyi tésztával ette, hogy megállt benne a kanál.

      Voltak házi állataink. Nyúl, mangalica, tyúkok. Minden nap nekem és a testvéremnek kellett a nyulakról gondoskodni. Estére, mire édesapám megjött a munkából, a nyulak el?tt mindig b?ségesen kellett lenni a lucernából.

      Persze, mi nem vetettünk, nekünk nem termett. Mikor, honnan, kit?l szedtük, vagy úgy is mondhatnám: loptuk, azt már nem tudom. Arra viszont határozottan emlékszem, mikor egyszer ronggyá áztam, lucernaszedés közben…

 

8 év 3 komment

Hócsata

 

Születésem napját, még ma is gyakran emlegeti unokan?vérem, Klári. Már bátyám öt, ? pedig négy éves lehetett, mikor nekem anyám életet adott. Tél volt, éppen Vízkereszt napja.

      A katolikusok nagy ünnepe. Jézus megkeresztelkedésének emlékére a katolikus templomokban vizet szentelnek, s ebb?l a hívek hazavihetnek valamennyit, szentelt vízzel szentelik meg a házakat. Nálunk is járt aznap a pap. Keresztanyám szókimondó asszony volt és sürgette:

      — Menjen innen tisztelend? úr, ne húzza az id?t, mert Piros mindjárt szülni fog…

      Az a mindjárt olyan, este fél nyolc tájban jött el.

      Említettem már az unokan?véremet, Klárit és a bátyámat, Misit. Na, ?ket reggel, vagy a délel?tti órákba kiküldték szánkózni, meg hógolyózni, aminek ?k meg is örültek, de egy életre meg is emlegették. Ilyen hosszú kimen?jük sem volt még soha, és persze ez lett addigi életük legnagyobb hó csatája. Mondták a házban lév? feln?ttek, csak menjenek és nézzék a gólyát. Szegény kölykök, estig lesték a januári hóban a gólyát, de az csak nem akart a kéményre szállni, ami csak vígan pöfékelt, okádta a hamuszín? füstöt… Ennyit láttak és közben már meg is éheztek, de nagyon. Arra már nem emlékszik senki, hogy mit ettek napközben, vagy ettek-e egyáltalán, csak arra, hogy végre megszülettem, és bemehettek a jó meleg szobába, ahol aznap én voltam az úr, ahol aznap mindenki nekem örült.

      Ám igazán csak apám volt boldog. Persze, hogy szeret?, gondoskodó öleléssel vont magához az édesanyám, és babusgatott maradék erejével, de lelke mélyén ott lappangott perzsel? vágya: Egy kisfiú fog felsírni a hosszú vajúdás után…

 

(folyt.)

8 év 5 komment

Azon a januári napon…

 

 

1954. január 6-án, Vízkereszt napján  láttam meg a napvilágot. Tél volt, fehéren vakított a hó. Édesanyám, már kora reggelt?l vajúdott. Abban az id?ben, még bába segített a szülés levezetésében. Nem volt saját otthonunk, nem tudom hányadik árendában laktunk, de egy négyszer négyes szobában húzta meg magát a család. Akkor már volt egy bátyám, akir?l a kés?bbiekben b?vebben szólok majd.

      Édesapám nagy lázban égett. Kislány volt az álma, kislányt szeretett volna, Anyámmal szöges ellentétben. Születésem el?tt Édesanyám nagy beteg volt. Fél tüdejét plasztikázták. Hosszú id?re kórházba került, úgy, hogy itt hagyott egy pár hónapos gyereket az apai nagymamánál gondozásra.

      Mire Édesanyám meggyógyult — vagy legalábbis hazajöhetett a kórházból —, István testvérem legyengült állapotban vegetált, rövid id?n belül meghalt. Miskolcon temették el. Egyszer jártam a sírjánál, még kicsi gyerekkoromban. Egy szomorúf?z ölel? ágai alatt volt egy kis sírhant, ott nyugodott aprócska teste.

      Ez a tragédia volt az, ami miatt a szüleim még egy gyermeket vállaltak. Természetesen, vagy nem természetesen, de az Anyám kisfiú születését várta. Hát itt aztán Isten akarata érvényesült az én keser?ségemre. Este fél nyolc tájban megszülettem, de kislánynak születtem. Nem tudom mit érezhetett az Anyám, csak hallomásból tudom, hogy Apám egyetlen gyöngyszeme lettem.

 

 ( folyt…)

 

 

10 év 17 komment

A vörös iszap katasztrófa emlékére…

 

 

?sz járt,  jött a hajnal

gyötr? fájdalommal,

vérvörös kín csurgott  minden ház falán.

 

Sírtak ifjak, vének,

házuk d?lt, semmivé lett.

Fohászuk elszállt, elvitte b?szen az ár.

 

Dermedt ajkak kértek;

Isten segíts meg, kérlek!

Óvd meg a gyermek lelkét, ki b?nbe veszett!

 

Hol van, ki ellenük vétett,

mért kell szenvedni vétket,

mért csak a pénz kell? A zsarnok sosem tanul.

 

Csönd lett, égbolt vérzett.

Sorsuk semmivé lett.

A vörösiszap a párnájuk, s a végzetük.

Így veszett  semmibe egy nap az életük…

 

 

10 év 32 komment

Nap tüze perzsel, d?zsöl a tájon,
t?z-zivatar van az ég peremén,
vérpirosan süt, pusztít e nyáron,
– gazdátlan fészek a fák hegyén.

Félszárnyú gólya hervad a földön,
– eleség után indult talán -,
ez lett a veszte, szikkadt göröngyön.
Síri csend feszül a ház falán.

Füstszín? fellegek kúsznak az égen,
eltévedt szell? tolja magán,
kalászban teng?d? kenyérmag éled,
reccsen a száraz gally a fán.

Haragos daccal dördül az égbolt,
villámok cikáznak szerteszét,
zúdul az áldás, sunnyog a félhold
jég veri zordan a hegy levét.

Kicsorbult kapa fénylik az éjben.
Sósíz? könnycsepp az arcokon.
Isten haragja szunnyad a fényben,
megkönyörül a holnapon.

10 év 13 komment

Nem lesz könny?, de elkerüllek
fájni fog, majd megszokom.
Nem fogja senki észrevenni,
hogy hamis mosoly ül arcomon.

Lassan belátom, azt, hogy nem vagy,
sohasem hívsz telefonon…
Túlélem, mint annyi más bajt,
de hiányod elsorvaszt, tudom

 

 

Zenével,  

10 év 28 komment

Nincs más módja, hogy hallgathasd a verset, mint hangos verset, csak akkor, ha ellátogatsz a
blogomra…köszönöm!

http://ablakban.freeblog.hu/archives/2007/07/25/Maczko_Edit-Karady_IstvanHidak/

Megkel a kenyér
felfrissül a vér
készen már a híd
megdobban a szív.

 

Puha a kenyér
hív a szenvedély
selymes puha ágy
nyílik a virág.

 

Szikkad a kenyér
kérges a tenyér

csalfa szeret?
nincsen pihen?.

 

Hosszú még a híd
fárad már a szív
mély a szakadék
integet feléd.

 

Száraz a kenyér
korhad a pillér
törékeny a híd
elhalkul a szív.

 

Népes temet?
ékes szemfed?
leszakad a híd
elnémul a szív.

10 év 15 komment

Megzenésített vers

(meghallgatom)

 

Ma nem tudom miért, de rossz a kedvem
Ma két karral ölel a fagy
Nem tudom miért, miért csak fázom
mikor tüzével simogat a Nap.

 

Ma nem tudom miért, de csöndre vágyok
Ma belém hasít a fájdalom
Nem tudom miért, csak szürkét látok
Ma a lelkem fáj nagyon.

 

Ma nem tudom miért, de kabátot öltök,
Pedig verejtékezik homlokom.
Nem tudom mi, de elszakadt
ma cserbenhagyott a bizalom.

 

S ma fél évszázad igazsága éget
itt kéne hagyni az egészet
a világot mi rám telepszik
csöndben t?rök ? veszekszik.

 

Pókhálós évek fehérre festik
Hajkoronám dérrel vetekszik.
Ólomsúlyával ráncoltak az évek
Itt kéne hagyni az egészet.

 

Ma nem tudom mi történt velem
Ma átgondoltam az életem,
De gondolok inkább egy merészet,
hogy csak álmodom az egészet.
___________________________________

10 év 8 komment

Igaz történet

 

 

 

Azt hittem, a szívem megszakad, mikor egy ismeretlen nénivel szóba elegyedtem egy egészségügyi központban.

A minap kivizsgáláson voltam a hozzánk közel lév? intézményben, mert rozsdásodik az órám kereke, mármint a biológiai órámé. Nem kellett sokat várnom, de a nagy melegben megfájdult a fejem, a lábam is rakoncátlankodott, gondoltam, dolgom végeztével megpihenek egy kávé mellett a f?kapunál. Leültem egy asztalhoz, ahol egy id?s néni várta az unokáját, aki gyógyszerért ment neki. A néni mozdulni is alig tudott kétszeresére dagadt lábai miatt. Beszélgetést kezdeményeztem vele.

– Ide valósi tetszik lenni?

– Nem, Miskolcra – felelte.

Elmesélte, hogy a városban található id?sek otthonában él, a férje már meghalt. A gyerekei választották neki ezt a környéket, mert olyan, mint egy liget.

– A gyerekek Taktaszadán építkeztek. El?ször úgy tervezték, hogy építenek nekem is egy kis szobát, de nem futotta a pénzb?l – folytatta. – A miskolci házat átadtam az unokáimnak, mert nem akarok senkinek a terhére lenni.

Mikor leültem, még forró volt a kávém, mire a számhoz emeltem, már majdnem kih?lt, és már nem is esett jól. Nem ment le a torkomon. Egy édesanya terhére lenne a családjának? Vagy csak ? gondolja így? Azt is furcsának tartottam – ami nem szokatlan ebben az országban -, hogy a család ne küszködjön a rászorulttal, megteszi az állam helyettük. Semmi keser?ség, semmi fájdalom nem volt a néni arcán, de a szívében sem lehetett, mert meggy?z?dése volt, hogy neki ez a legjobb, legkényelmesebb helyzet, mert a gyerekek így tudják élni az életüket.

Míg a nénit hallgattam, büszke voltam magamra. Édesanyám huszonhét éves koromban meghalt. Itt maradtam két kicsi gyerekkel és az édesapámmal, akinek amputálva volt mindkét lába. Ezen kívül egy beteg testvérrel és a fiatal urammal, akivel ‘nem tudtuk’ szeretni egymást sosem, mert nekem els? volt a család. Az édesapámat a világért nem adtam volna otthonba. Akkor is élni kellett, ugyanígy fontos volt a munkaviszony, de nekem az volt a legfontosabb, hogy a beteg apámat ellássam.

Annyi minden ért már az életben. Bántottak, befelé hulltak a könnyeim. Belém rúgtak, felálltam és mentem tovább. A lelkem csak gazdagodott ezekt?l a negatív élményekt?l.

Ha szeretetet kaptam, viszonoztam. A szerelem, mint érzés nem került el, de be sem teljesedet életem folyamán, csak egyszer. Hálás vagyok így is a sorsnak, mert mindenb?l kaptam. A lelkiismeretem pedig tiszta, mert nem dobtam el magamtól azokat, akik szerettek, és akiket viszont szerettem.

 

/a történethez tartozik, hogy a néni vállalati lakásában, ami haláláig illeti meg, az unokák laknak/

 

 

 

Maczkó Edit Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.