Mentovics Éva Szerző
Vezetéknév
Mentovics
Keresztnév
Éva
11 év 20 komment

“… Ordas úrfi nyálcsorgatva settenkedik utána:
– Hú de cuki az a piros leheletnyi ruhácska! …”

 

 

 

– Szegény öreg nagymuterod ágyat nyomja betegen.

Itt van ez a kosár kaja – cipeld hozzá, hadd egyen!

 

Vedd fel ezt a piros gúnyát, meg a babos fejkend?d!

Húzd fel még a csinos csukád, ha a lábad meg nem n?tt!

 

Jaj, de szép vagy édes szentem, olyan, mint egy csepp virág…

Kerüld el az ordas farkast, mert a fogát feni rád!

 

Erre kószál a rút szerzet, s éhezik a friss húsra.

Jól jönne a kecskék után egy porhanyós kis fruska.

 

– Sose aggódj drága mutter, megtanultam vigyázni.

Nem akarom, hogy berágjon, nem fogom most fikázni.

 

Felkapta a kosár kaját, s tovaszökdelt Piroska…

– Jaj, de kurta ez a szoknya! Anyám tuti kimosta.

 

Ordas úrfi nyálcsorgatva settenkedik utána:
– Hú de cuki az a piros, leheletnyi ruhácska!

 

Kocsányon ül mindkét szeme, nyáladzik a pofája.

(Álszent módon becserkészem – nem is olyan sokára.

 

Nem vagyok én öreg róka, nem járok még nagy bottal.

Ifjú vagyok, délceg vagyok – hosszú, lompos farokkal.)

 

Nyájas képpel elétoppan: – Hová tipegsz kedvesem?

Nem nehéz a kis kosárkád? Szeretnéd, hogy elvegyem?

 

– Kedves farkas, megtisztel? részedr?l e figyelem…

nagymutterhoz húzok vele, az erd?be cipelem.

 

Egyébként meg dehogy nehéz… töltött liba van benne.

Hadd rágja az öreganyó, hogyha húshoz van kedve.

 

Felcsillan az ordas szeme: – Fenséges a kínálat.

Jó az orrom, mérföldekr?l éreztem a libádat.

 

Örülhet a drága nagyi… milyen pompás falatok…

Ha nem kell a segítségem – viszlát! Továbbszaladok.

 

– Viszlát kedves Ordas úrfi, de jól vigyázz magadra!

Itt kószál egy morcos vadász puskájával nyaranta.

 

– Mégsem volt ez olyan necces… – kuncogott a leányka,

miközben a farkas nyomát undorodva lehányta.

 

– Meglepem egy kis csokorral – szedek néhány virágot.

Libát enne, nem ám sóskát… ilyen vénlányt ki látott? –

 

dohogott a lompos farkas, s készen állt a nagy terve:

– Én leszek az unokája… drága mama engedj be!

 

– Gyere édes kicsi szentem! – szólt anyóka kedvesen.

– Akad egy kis hús is rajta? No… majd mindjárt meglesem.

 

– Nem értettem mit suttogtál, rosszul hallok – rémesen.

Cseréld ki a fülhallgatóm elemeit édesem!

 

Szörny? ez az ocsmány bagó, elrontja a hangodat…

mit keres a szép orcádon az az ocsmány vakolat?

 

Látásom is egyre romlik – karcos ez a szemüveg.

Alig látom pápaszemmel a legnagyobb bet?ket.

 

Hogy megn?ttél drága kincsem! Milyen nagy lett mindened!

Felugranék megölelni, csak ne volnék szívbeteg.

 

– Ne károgj már öreganyó, rühellem a sok ricsajt!

Bekaplak, oszt desszertnek meg letolom a jó kis csajt –

 

dörmögte, majd tágra nyitva rettenetes pofáját –

rágás nélkül le is nyelte, s kiköpte a topánját.

 

Hálósipkát húzott menten, s paplant rántott magára.

Hortyogása áthallatszott az akácos tanyára.

 

– Drága mama, hogy adhatsz ki ilyen szörny? hangokat?

Beleremeg minden ablak… potyog rám a vakolat –

 

rémüldözött a kis lányka, ám amikor belépett,

s meglátta a kedves ?sét – mit ne mondjak – elképedt.

 

Horrorfilmben nézett éjjel ilyen rémes szörnyeket…

… meg kell hagyni, hetek óta nem látta az özvegyet.

 

– Édes, drága nagyanyókám, jaj, de furcsa mindened…

(…bizonyára a maszkmester rólad kapott ihletet…)

 

– Meglehet, a sok orvosság… az a b?nös, gyermekem.

(…a hétszázát… a kis fruska rettent?en szemtelen…)

 

– Öleld meg a nagymamádat, te kis kópé, ebadta! –

szólt az ordas, s a leánykát kosarastul bekapta.

 

El is pilledt azon nyomban, s hanyatt d?lt a faágyra…

az érkez? vadász mester mély álomban találta.

 

– Teringettét, te bélpoklos, telhetetlen bolhazsák!

Megzabáltad azt a drága, aranyszív?, jó mamát?

 

Nem tetszett a menzakaja, az erdei kínálat?

Hogy a molyok rágnák ki a kopaszodó irhádat!

 

El?kapta vadászt?rét, s mit nem tesz a nagy rutin…

felvágva az ordas gyomrát – átküzdött a sok trutyin.

 

Ki is mászott szegény anyó, s a megszeppent Piroska,

majd az alélt farkas képét bizony meg is tiporta.

 

Ez alatt a bátor vadász követ hordott a zsákba,

s azt tömte az ébredez? torkos jószág hasába.

 

Befércelte, mint egy sebész – remek lett a plasztika…

– Mindig mondta édesanyám: bezabálni nagy hiba –

 

sopánkodott hasát fogva az erdei szörnyeteg.

– Elhúzok a folyópartra, most vannak a sörhetek.

 

Barna sör, vagy néhány korsó aranyszín? maláta…

jól jön most a rostban gazdag, fehérjedús kajára.

 

Kikullogott a ház elé, s mivel a k? zavarta,

elvánszorgott a közeli sziklás szél? patakra.

 

– Itt is szúr, meg ott is sajog… allergia – meglehet…

felfrissítem egy parányit a káprázó szememet.

 

De mivel a tömegvonzást a kövek is ismerik,

szólította Föld anyácskánk évezredes kincseit.

 

Így járt hát a szegény ordas, bepottyant a patakba,

s megáztatta minden tagját – pedig nem is akarta.

 

Beleveszett, vagy megúszta? Arról nem szólt a fáma,

hisz a sziklák ott lapultak plasztikázott hasába’.

 

Hogyha netán bambán kérded: mi ebb?l a tanulság?

Mese végén minden galád kiharcolja a jussát.

 

 

 

11 év 9 komment

Nagymamám emlékére, aki 110 évvel ezel?tt 1899. május 18-án született
és 1996. május 28-án – 97 évesen – hagyott itt bennünket

 

 

 

? volt a legjobb ?sz nagyanyóka,

csillogó szemmel rám nevetett,

bölcs szava intett a szépre, a jóra:

„Légy tisztes mindig, el ne feledd!”

 

Apró kis láda… mélyében kincsek:

barnuló képek, régi levél…

nyílik a zárja, hogy betekintsek,

árvuló lelkem vigaszt remél.

 

… ott áll a kertben, karján egy gyermek,

szívéhez húzza csöppnyi kezét,

lágy tavasz lengi körbe a kertet…

(tükröm még most is ?rzi szemét)

 

?szül? tincsek játszottak arcán,

földeket róva görbült a hát,

majd’ száz esztend?n vívta a harcát,

még ma is hallom int? szavát.

 

„Bárhova kerget a lüktet? élet,

légy aki voltál, nincs alkuvás.

Senki se gy?rjön két vállra téged –

fegyver az erkölcs, kincs a tudás.”

 

Régmúltak fátylán rezdül a csipke,

álmok idézik víg kacaját,

fellegek rojtján lebben az inge,

szell? simítja ?szes haját.

 

Sírhantján játszó tétova emlék –

megpihen halmán a fénykoszorú…

Tárt karja nem vár, nincs, aki megvéd,

gyászol a lelkem – nézd, szomorú.

 

Bölcs szava kísér, bármerre járok,

hangjának selymét nem feledem.

Múlhatnak évek, szánthatnak ráncok,

jóságos lelke itt lesz velem.

 

11 év 14 komment

… avagy hogyan fogjuk meg a munka könnyebbik oldalát?

(meghallgatom)

(Helyszín: falusi fészer.

Egy rozoga szekérre halmozott szalma tetején feszít méltóságteljesen három öreg macska.

El?ttük áll az eleinte kissé megszeppent fiatal kandúr, akinek számot kell adnia az eddig megszerzett tudásáról.)

Vizsgázik a macska

Ebédkészítésből vizsgázik a macska.

– Kizárt, hogy átmenjen, nézz rá, tiszta mafla.

– Ingerszegény volt tán otthon a környezet?
– Szerinted? Az anyja polcboltban kölykezett.

Szemöldökét mélám felhúzza a mester:

– Él bennem a gyanú: megbuktattam egyszer.

– Húsvét előtt – szerdán – én is már megvágtam,

egeret keresett egy bödön lekvárban.

– Figyelje a számat, olvasom a tételt:

Hogy szerez a macska puszta manccsal ételt?

Porszívózná éppen otthon a szőnyeget,

mit tesz, ha egy egér épp arra őgyeleg?

Er?sen koncentrál, tép?ődik magában…

– Olyan, mint az amott, kéklő pizsamában?

– M’ért lenne oly fontos ez az apró részlet?

Be kell, hogy cserkéssze – egyszerű a képlet.

Nebulónk nem izgul, pillantása komor.

– Eredjek utána? – mancsaival dobol…

– Töprengjen csak tovább! Minden mese írja,

hogy jár el egy macska – már hogyha nem birka.

– Említsek címeket? Lehet, hogy olvasott?

Vannak benne rókák, becsapott ordasok…

settenkedő macskák, szemtelen egerek…

Ááá… a diplomáról ezennel letehet.

De ha az egérsport nem érdekli magát,

rendeljen a Catből egy éttermi kaját!

– Nem lehet egy macska ennyire agyatlan…

szerencsétlen egér öt perce hanyatt van.

Alig kap levegőt, csak vihog az árva…

úgy kékül a feje, mint a pizsamája.

– Aki nem sportmacska, adhat még magára,

ezért röhögtetem ebédem halálra –

majd kechupot, tányért, szalvétát vett el?…

– Így, kétezer nyolcban – haver – ez a nyerő.

11 év 6 komment

Gyermekvers

 

Mikor járni tanítottál,

lehajoltál hozzám.

Azt súgtad, hogy: drága kincsem…

s megcsókoltad orcám.

 

Ölelgettél, cirógattál,

ápoltad a lelkem.

Kedves szóval terelgettél

– bármi rosszat tettem.

 

Oly sok éjjel virrasztottál

kívánságom lesve…

álmot hozó meséd nélkül

sose múlt el este.

 

Beszédre is tanítottál –

szívesen mesélek.

Elmesélem e szép napon,

hogy szeretlek téged.

 

Ahogyan a barna mackók

szeretik a mézet,

édes, drága jó Anyácskám

úgy szeretlek téged.

 

11 év 11 komment

(Gyermekvers)

 

 

Ezernyi kis apró jellel

tudattam, hogy létezem.

Számlálgattad a napokat,

vajon mikor érkezem?

 

Kés?bb aztán ágyam mellett

álmot hozott szép dalod.

Hogyha néha ny?gös voltam,

karod lágyan ringatott.

 

Mint napfény a fellegek közt,

szivárvány a rét felett,

úgy hinted szét éltet adó,

melenget? fényedet.

 

Akárhányszor születnék is,

nem kellene más nekem,

azt kívánnám századszor is,

mindig, mindig légy velem.

 

Kezemben e kis virággal

tiszta szívb?l kiáltom:

Te vagy nekem a legdrágább

Anyuka a világon!

 

12 év 3 komment

Kép: Hager Ritta: Remény

 

 

Hazánkban hontalan,

talpig magyar népek

honvágytól gyötörve

magyarságot kérnek.

 

Ölel? kar – emlék,

kolduslelkük árva…

hogy hagyhatja anyja

gyermekét magára?

 

De van még itt parázs,

– igaz, most csak szunnyad.

T?zvész árnya tépi

f?tetlen házunkat.

 

Reményfosztott álmok

suttogó himnusza…

ezt hozta el ismét

március idusa.

 

12 év 2 komment

… álmodni még lehet…

 

 

 

 

Rothadást ásító

kukák közt bolyongva

elterül teste az

útszéli nyomorba’.

Delírben fetreng?

borg?zös látomás:

 

Szeret? családban

ünnepi áldomás…

12 év 14 komment

 

 

 

Lángba borult lelkünk,

tüzelt minden szó…

izzó vágyaink – mint

gátat tört folyó.

 

Forró sóhajával

várt a baldachin,

s t?zvirágok nyíltak

ágyunk ráncain.

 

 

Lelkünk álmot kerget,

néma lett a szó…

kiapadt a medre,

elt?nt a folyó.

 

Bágyadt sóhajával

int a baldachin,

s jégvirágok nyílnak

ágyunk ráncain.

 

12 év 6 komment

gyerekvers

 

 

Oroszlán, és bárány ropja…

kezd?dhet a dáridó!

Egyenesben közvetíti

minden tévé, s rádió.

 

Állatkertünk víg bohóca

ajándékot osztogat,

míg egy kecske a vázákból

legeli a csokrokat.

 

Minden béka toronymagas

gólyalábon lépeget,

barnamackó szemlesütve

medvecukrot kéreget.

 

Nyúl Samunak nyúlcip? jár,

elefántnak trombita,

kötött sál a zsiráfunknak,

ne kelljen majd fáznia.

 

Szakáll-nyírót kap a kecske,

majmok majomkenyeret,

egereknek egérút jár,

hogy a macska rúgja meg!

 

Zebrák mellé jelz?tábla,

mókusoknak kis kerék,

cinkének egy új topánka –

elkopott a másik rég!

 

Kobra Pálnak jó nagy csörg?,

sündisznónak hajkefe.

kengurunak háti táska –

hadd legyen egy cekkere.

 

Mosómedve mosótekn?t,

s mézillatú szappant kap,

kakas Kálmán vekkerórát –
ne szundítson el holnap.

 

Bohóchalak hifitornyot,

méter magas hangfalat,

hozzá néhány jó nótát is,

így ritmusra úszhatnak.

 

Vígan járja minden róka,

szökdécsel a kis menyét,

egyedül csak Bagoly Bence

hunyorgatja nagy szemét.

 

Harsog a síp, szól a duda,

nem számít a záróra.

Ne zavarj, most farsangolunk!

Ezt írták a zászlóra.

 

 

12 év 19 komment

(… avagy: Vizsgázik a jöv? irodalmára)

 

 

 

A fene se érti… megtanultam egyszer,

de jött a felejtés, mint egy csúnya vegyszer.

Kimarta fejemb?l az összes versszakot.

Hiába – pocsék volt… Jöjjetek szebb napok!

Nem emlékszem másra, csak egy szóra: “lazán…”

Szétrobban az agyam, mint egy ócska kazán.

Elporladt vagy száz rím, visszaszállt sok pernye.

Tanárom nem érti, így csak tátog: – Ejnye!

Könny? az öregnek, el?tte a strófa.

Papírra van vetve az a nyamvadt óda.

– Mai produktuma elég ványadt, nyeszlett.

Be kéne magolni ezt a fránya verset.

„Még hogy fránya e vers… ily véleményt róla…

… bár valóban z?rös néhol egy-két strófa.

Úgy látom, a tanár tisztába’ van ezzel…”

– Tessék, itt a jegyed… kunkorodik, tedd el!

„Kit érdekel egyéb, görbüljön a farka.

Irodalmár leszek! Az ? lelke rajta…”

 

Mentovics Éva Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.