Média

Neoantik

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

Hallgasd meg!

 

Elhagyott könyvesbolt,

 mi bennem néha vár,

Dohos könyvek között

 nyitva a szívbazár,

Nincstelen sémákat

 bordázva kirakok,

Szavakban fájdalom,

 a költő én vagyok.

 

Harminchárom évem,

 részben boldog koszban,

Mindennap polcain

 meggyűrődök sorban,

Táncos huzat kedve

 felingerli lapom,

Pár kotta átkötve,

 belefojtva dalom.

 

Mily hangos volt a bolt,

 ablakán muskátli,

Ajtaján kis tábla,

„Nyitva”, jöhet bárki!

Ma százra szakítják

 a költő templomát,

Csak könyvek és könnyek,

 éltetik még szavát.

 

Dohos könyvek között

 nyitva a szívbazár,

Dobban egyet, kettőt,

 kihagy, ím meg-megáll,

Nyiss be hozzám Isten,

 lelkem csilingeljen,

Olvass könnyeimből,

 magyar anyanyelven.

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.20. @ 11:00 – Adminguru

Elbeszélés

Ómama öröke

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Dédanyám halálának évfordulóján anyák napjára felújítva

A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu  Előadó: Balla Tímea

(meghallgatom)

 

 

Amikor a boldogságot kell megosztani ők pazarló kézzel szórják, ha beköszönt a nélkülözés  eltakarják a bajt, állnak hívón-óvón kitárt karokkal, időszántotta arccal, mint Ómama…

Hasonlóan az öreg tölgyhöz, melyet megtépázhatnak a viharok, perzselhet nap, ő mindig ugyanúgy, mindennel dacolva áll, ágai, mint az ölelő karok.

Súlyos lombjával védőn tárja ágkarjait a kis magoncok fölé, felfogja azt, ami árthat, hogy mire hozzájuk leér, megszelídülve váljon puha hótakaróvá, éltető esővé, szelíden simogató sugárrá. Ott áll évszázadokon át, akárcsak a családom asszonyai, akik örökítik tovább-tovább az erőt nemzedékeken át. Szeretnek, szülnek, nevetnek, sírnak, altatót dúdolnak, de ha kell, parancsolnak, és néha gyűlölnek is.

Keresztelnek és temetnek.

*

Pápay ómama megérte a száz évet.  

Amikor ő született, a hajdani Hont vármegye az ország szerves része volt északon. Ott a Balogi járásban, Csábon látta meg a napvilágot Vitek (Viczek) János jáger leányaként, aztán később Keszihóc községbe költözött a család.

Korán maradt egyedül Teréz, a nagy influenzajárvány egyszerre fosztotta meg mindkét szülőjétől, sőt mire betöltötte a negyvenedik évét, kétszer is megözvegyült. A sietve asszonnyá tett gyereklánynak nem született még gyermeke, mielőtt beérett volna ismét egyedül maradt. A második házasságának egy kisfiú, meg egy kislány volt a gyümölcse, akiket a kelengyéjével együtt vitt magával, amikor már harmadszor állt oltár elé, hogy örök hűséget esküdjön.

A harmadik férj, Pápay József családja jónevű malomtulajdonos volt Kisbánapátiban. Fiúkból természetesen molnárt neveltek, a jól működő üzemben kellett dolgoznia még akkor, amikor magába bolondította a nem mindennapi, talpraesett asszonyka és ő feleségül is kérte a takaros özvegyet. Nemsokára búcsút mondott a malomnak — ki tudja, talán a kardos menyecske unszolására — egészen más érdeklődéssel tanult tovább, forgalmista lett, csakhamar az államvasutak tisztje.

A szorgalmas és becsvágyó ifjú családapát — a Monarchia területén a messzi is közel lévén — végül a Dunántúlra vitte a sors. Kurdra helyezték állomásfőnöknek, eztán ott töltötte a szolgálatot. Három gyermeket szült még ezután a szilaj Pápay ifiasszony (Gézát, Rózsát, Jenőt) és megállapodott, rendes családanya vált belőle. Hányatott, fájdalmas múltja emlékké vált, de kemény maradt, kérlelhetetlen, vakmerő, makacs és szigorú, mert az alaptermészete volt ilyen, és azt tovább is örökítette minden gyermekébe.

 

* *

Ifjúlány korában sem ijedt meg a saját árnyékától Vitek Teréz. Jáger édesapjának az volt az egyik feladata, hogy a birtokos földjéről távol tartsa a garázda betyárokat. Megegyezés szerint időnként megjelent a rettegett bandavezér a kialkudott gabonáért, élő jószágért és borért, ami a további rablásokat váltotta ki azon a területen. Aki fizetett, azt nem háborgatták többé fosztogatással.

Telhetetlen volt azonban a betyár, egyre több sarcot követelt és azt egyszer megelégelte Vitek papa, megtagadta a rábízott javak herdálását. A takaros, tizenhat éves Teréz épp’ akkor vitte ki apjának a vacsorát a kunyhóba, ahol és amikor az a feldühödött marconákra várt, akik már bejelentették újabb jöttüket. A legények meg is érkeztek.

— Gyüttünk a járandóságér!

— Nincs, már elvittétek egyszer! — hangzott a bezárt kunyhó mélyéről a válasz.

— Ha nincs, visszük a lyányodat, tudjuk, hogy benn van veled, gazda!

— Menjetek békével, haza ment már a lányom.

De már recsegett is a vékony deszka…

— Nosza édesapám, mentsük az életünket! — És Teréz a sarokból felkapott kisbaltával kólintotta fejbe a beszakított résen benyomulni igyekvő betyárt. Ott is maradt volna az, az ajtón lógva, tehetetlenül a vérző koponyájával, ha társai le nem szedik onnét.

Az éktelenül ordítozó betyárok már a sebesültet mentették, de távoztukban még csóvát dobtak a nádtetőre. A házikó hátsó falán vágott lyukon, a lángba boruló kunyhóból úgy tört ki a lány és az öreg jáger, hogy a hajuk szála is alig görbült…

Teréz emberpróbáló helytállásairól legendákat meséltek, amik az idő múlásával lassan megkoptak, csak gyermekei emlékeztek még.

Ha Bözsike, Teréz későbbi unokája — Jenő hét élő gyermeke közül a harmadik — talpraesetten vagy akaratosan viselkedett, édesapja dicséret vagy szidás helyett, csak ennyit mondott:

— Te nem csupán külsőre hasonlítasz Vitek Terézre! 

Nem nagyon értették ezt az unokák, mert az egyszervolt céltudatos nőből megcsendesedett kis Ómama lett, aki a rég elhunyt állomásfőnök férje után kapott nyugdíjából a nagyobb részt Jenőnek adta attól kezdve, hogy nyolcvanhárom évesen hozzájuk költözött az újonnan épített házukba. Csak annyi pénzecskét tartott meg magának, amiből fél liter rumot, egy kiló kockacukrot és néhány fej fokhagymát vásároltatott.

Szerinte, hosszú életének titka ezeknek a következetes, rendszeres fogyasztása volt.

A cukrot egy hónapig elszopogatta, egy-egy korty rummal öblítette le és a család rémét — a nem éppen illatos fokhagymát — kis késével kapargatva eszegette közbe-közbe. Foga már egy sem volt, de a kenyér héját nagyon szerette, el is majszolta megedződött ínyével.

Látása, hallása időközben nagyon megromlott, görnyedten üldögélt alacsony kisszékén és mindenről azonnal közölte elmarasztaló véleményét.

Szerinte a világ megromlott, vesztébe rohan…

Három lányunokája hajcsavaróit kicsire összehúzott, megfáradt szemével ékszereknek vélte látni és fejcsóválva motyogta:

— Ilyesmit régen csak a bálokon viseltek, ott is csak grófkisasszonyok.

Unokái puszit nyomtak a dohogó, picike Ómama megvékonyodott hajú ősz fejére, aztán szaladtak dolgaik után…

 

* *

A Teréz mama második házasságából született Kosits Ida kemény, katonás asszony hírében állt. Mintha anyja született volna újjá benne. Tehetős henteshez ment férjhez, egyetlen fiukból is mészárost faragtak.

Ez a fiú — apja után — nemcsak a nevét és a szakmát, de a jólmenő hentes- és mészáros boltot is örökölte, ráadásnak pedig a harcias mamát is. Az apa korán elköltözött a földi életből, a fiú korán nősült, Ida mama vitte a prímet kis családjában, még akkor is, amikor már ideje lett volna a másodhegedűs poszttal megelégednie.

Ez a céltudatos asszony Vitek Teréz méltó gyermekének bizonyult. Hosszú idő telt el és még mindig ő tudott elmozgatni minden hatalmat a menye, Katica keze ügyéből a saját bűvkörébe. A legkisebb unoka — úgy látszott épp’ olyan erős jellem, mint nagyanyja —, azt az energikus természetet viszi tovább, ami Vitek Teréz öröke. Mindenben az ómamára hasonlított, ezért ő lett Ida mama kedvence, neki szabadságot adott mindenben, teljesen a maga hasonlatosságára formálta, kényeztette, ebbe anyjának semmi beleszólást nem hagyott. Úgy gondolta kiművelődteti, igazi üzletasszonyt farag belőle, minden jogot, rangot — ami egy családban lehetséges — ez a kicsi lány fog megkapni. Fia sem mert ellentmondani ennek az önkénynek, tehát a mama irányította még az ő „vezetését” is.

Katica összeszorított szájjal tűrt, türelmesnek vagy inkább keménynek mutatta magát nappal, de sokszor nézte égő szemmel pirkadatig a sötét ablakot, mert az álom messze kerülte, csak könnyei áztatták a párnát. Szívében pedig nőtt a tehetetlen harag.

Hanem a fiú — úgy látszik — még valamit örökölt a hentességen kívül. Ő is korán halt meg, akár az apja, aránylag fiatal, negyvenegynéhány éves feleséget hagyva itt, meg négy, szép leánygyermeket az anyja parancsoló hatalmának kitéve.

Ám egyben ezzel jött el Katicának az ideje, immár hat szájat kellett etetnie, és minden gondot a nyakába szednie, ami egy üzlet, ház és család körül adódik.

Ekkor ismerte meg Ida a „magyarok Istenét”. A keserűség, ami évek alatt csak gyűlt-gyűlt az elnyomott fiatalasszonyban, úgy átformálta, hogy végül kitört belőle, mint a fortyogó láva.

— Mama, kérem a kulcsokat!

— Miféléket te?

— Mindet, amivel a boltba, raktárba, kamrába bejuthatok.

— De hiszen jó helyen vannak azok itt nálam, eddig is így volt…

— Ami volt, volt. Mától másképp lesz! A ház ura, a maga fia meghalt, a családért én felelek eztán! — és nem volt apelláta.

Olyan élet következett Ida számára, amit el se tudott képzelni eddig. Mert — ugye — ki látott még olyant, hogy egy meny viselje a kalapot?! Hallatlan!

Az ő céljait, törvényeit meghaladni látszott az idő.

A megkeseredett Katica mindent elrendezett, felmérte, mi fogja életben tartani a családot, lerombolta azt, amit anyósa évtizedek alatt kiépített. A házi cselédet szélnek eresztette, a háztartást kezébe vette. Az üzletet bérbe adta. Három lányának rangjukhoz méltó férjet kerített. A legkisebbnek, a kis Katinak megtiltotta, hogy szóba álljon azzal a szemrevaló, okos, de egy fokkal alacsonyabb rangú fiúval, akivel pedig úgy szerették egymást! Legfőbb bűnéül mégis az szúrt szemet az anyának, hogy ezt a szerelmet Ida mama igencsak támogatta. 

Ehelyett befogta Katit a legkeményebb kerti és házimunkába, nem engedte a szoknyája mellől, és amíg nővéreiből kisasszonyt nevelt, őt nem küldte továbbtanulni sem.

Anyósának ettől kezdve kiporciózta az ennivalót és semmibe nem hagyott többé beleszólnia.

Ida mamának menedékül a szőlőbirtok maradt. Volt ott egy arrafelé szokásos, szép kis présház. Ida néni útja minden nap féltestvére, Jenő háza előtt vitt el és a szőlőbe vezetett. Néha betért beszélgetni egy kicsit az unokaöcshöz, de nem panaszkodott.

Hogyan is lehetett volna azt bevallani, hogy neki, a kardos Kosits Idának szava sincs a saját otthonában?

— Hogy tetszik lenni, Ida néni? — kérdezték tőle és ő csendesen, bólogatva válaszolt.

— Jól fiam. Jól. Megyek, kapálgatok egy kicsit, hogy még jobban legyek.

— Miért nem pihen inkább Ida néni?

— Miért? Hát, majd egyszer elmesélem. — Aztán egyre tovább tartózkodott a présházban, be is rendezkedett, ott is aludt. Az idő teltével egyre kevesebbszer látták ballagni oda-vissza, a botjára támaszkodva, egyre hajlottabban.

— Akár az édesanyja. Az is épp ilyen szikár, hajlott öregasszony volt, de megérte a százat. Ida mama is megéri, meglátják!

Egy szép nap bekopogott a Pápay házba, megboldogult féltestvére, Jenő legidősebb fiához.

— Szervusz, öcsém. Még egyszer látni akartalak benneteket, a szép családodat. Látom, rendesen megvagytok, takarosan tartjátok apád házát. Jól van. Búcsúzni jöttem.

— Hova tetszik utazni, Ida néni kérem?

— Utazni? Ahogy vesszük. Nagy utazás lesz az…— kevergette a kis rumos teáját, amit hirtelenjében elkészítettek neki, hisz azt szerette. Halkan mormogta maga elé:

— Egyszer mindenki visszakapja azt, amit másoknak adott — és csupasz ínyével úgy ropogtatta az aprósüteményt, mintha meglenne mind a harminckét foga.

Aztán felállt, végigcsókolta a családot, görbe botjára támasztotta még görbébb, apró termetét, ami láthatóan nagy teher volt neki és felnézett.

— Na, Isten legyen veletek öcsém, én megyek meghalni.

— Ne bolondozzon Ida néni, túlél maga minket is!

— No-no, fiam. No-no.

* *

Két nap múlva, a szomszédos pince gazdájának, mielőtt a maga birtokára ért, furcsa, rossz érzése támadt.

„Ida néni pincéjén nincs a lakat, márpedig, ha itt volna, régen a tőkék között bóklászna” — gondolta. Elindult a szépen gondozott vágókon át, az árva karók erdejében, hogy benézzen a szomszédasszonyhoz.

— Merre van, Ida néni? — kiáltotta már messziről. Válasz sehonnét nem jött. Benyitott a présház nehéz, vastag ajtaján. Aztán eldobta a tarisznyát, felkapott egy kést az asztalról. De megállt. Itt már kár a sietség. Megrendülten mérte fel a helyzetet.

Az apró kis test megnyúlva lógott egy darab kötélen. Lába alatt, nagy halom megperzselődött, módszeresen feltornyozott, ezelőtt száraz fa, de már elázva. Kicsit arrébb, feldőlt kanna és hokedli feküdt az oldalán.

Az ember leguggolva nézegette a halott tárgyakat és a holtában is akaratos öregasszonyt, ott fenn.

A túl energikusan megrúgott szék kiborította a vizet, ami eloltotta a gondosan előkészített máglyát — jutott az igazsághoz —, mintha az égiek nem értettek volna egyet…

Vitek Teréz — még fentebbről —, mint egykor az apját, most a leányát mentette meg a lángok pusztításától.

 

 

* *

Eltelt tíz, nehéz esztendő. Katica egyszerre csak összeesett a tűzhely mellet. Az orvos agyvérzést állapított meg és az élet furcsa játéka, az eddig kegyetlen zsarnokságait tűrő Katira bízta a bénult asszonyt.

— Aaaadj… eeeenn… ééééhh… vavava! — jöttek a szaggatott hangok a feltornyozott párnák közül.

— Várja meg a sorát, anyám. Az előbb evett. Ha elhízik, nem bírom felemelni az ágyban! — oktatta csendesen, de keményen Kati és Ida mama kiporciózott ebédjére gondolt, míg megigazította az aznap már harmadszor cserélt lepedőt a tehetetlen test alatt.

Aztán amikor betege elszenderedett, kiment és szedett egy kis csokrot a kertben.

— Ne haragudj, Ida mama, ritkán jutok ide hozzád! Hoztam neked pár szál virágot. Violát, mert az a kedvenced volt mindig. Tudom, velünk örülsz, mert egyedül te fogtad pártját a mi szerelmünknek és holnap lesz az első házassági évfordulónk azzal, akit szeretni már többé senki se tilthat meg nekem. Köszönöm Mama! Mégiscsak nekünk, neked lett igazad. Köszönöm, hogy az életre tanítottál!

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Kisregény

Devla 2. Az öreg tanító

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kilyéni Márta tanítónőnek meggyűlik a baja cigány diákjával. Idegességében szinte a terhessége is veszélybe kerül. Férje a rendőrkocsival viszi a szülészetre. De ki fogja helyettesíteni? *

 

2. Az öreg tanító

 

Zajzoni Levente, miközben megigazította nyakkendőjét, azon morfondírozott, vajon nem feszítette-e túl a húrt a polgármesterrel a tegnapi beszélgetésen. Szó szerint semmi sértőt nem mondott neki, de Kilyéni Péter mégis nagyot nyelt szavait hallva. Alig költözött ide, máris ujjat húzott vele. Amint Mári néni, a szomszédja mesélte, nem is olyan ember, akivel tanácsos összeakasztani a bajszodat. Világéletében utálta a demagóg politikusi szónoklatokat és a rájátszást a nemzeti összetartozásra. Végeredményben csak hárította a bőbeszédű meggyőzést. Annyit mondott:

— Hagyjuk a nagy szavakat és a nemzet érdekeit. A gyermekekért vállalom el, és semmi másért.

Talán még ez sem volt igaz. Kissé „üres” lett a világ körülötte, mióta nyugdíjba vonult. Utolsó évében már számolgatta a hátralevő napokat. Fárasztotta a gyermekzsivaj. S mégis olyan kiüresedett az élete… Az utóbbi három év még Klárika gondozásával telt el. Most már őt se kell ápolnia többet… Menekült abból a házból, ahol minden apró tárgyacska látványa feleségére emlékeztette. Megcsillant a szeme. A városban, a tömbház-lakásban nem talált elfoglaltságot.

Azt remélte, itt a világ végén, e kis faluban majd elkapálgat-gyomlálgat a kertben. Virágot ültet s zöldséget, lesz egy kutyusa is, talán még tyúkot is tart majd. A szomszédok is közlékenyebbek, mint városon, ahol legtöbbjükkel a köszöntésen túl sosem jutott, bár évek óta ismerte őket látásból. Isteni manna hullott az ölébe ezzel az eséllyel, de szorongva indult a régi-új kihívás elé. Ez nem Brassó, hanem egy kis falu. Ugyanitt n?tt fel, s még vissza-visszajárt, de már idegen volt számára a vidéki élet. S egy falusi iskola más, mint a városi. Vajon meg tud felelni a kihívásnak?

— Hej, öreg Levi, hagyd a perfekcionizmust! — biztatta önmagát.

Órájára nézett. „Fiatal az idő.” Még egyszer maga elé idézte a telefonbeszélgetést Kilyéni Mártával, majd a férjével küldött, kijavított dolgozatokat nézte át, ezúttal más szemmel. Nem az érdekelte, mit tudnak a gyermekek, hanem azt az embert próbálta maga elé idézni, akit helyettesítenie kell.

— Perfekcionista — motyogta maga elé. — De másképp, mint én. Én magammal nem vagyok megelégedve, ő másokkal. Minden apró hibát, vonalon való kicsúszást kipirosozott. Beszédstílusa határozott, ellentmondást nem tűrő. Fegyelem- és eredmény-centrikus. „Éles” jelzőket használ. Hajlamos tehát a fekete-fehér gondolkodásra, az emberek két kategóriába való felosztására: jók — rosszak, szorgalmasak — lusták, okosak — buták, szabad — nem szabad. A jutalmazás–büntetés központi helyet foglal el pedagógiai elvei között. Hát, ha ezeket próbálnám követni, saját lelkiismeretemmel kerülnék szembe. Ha radikálisan változtatok a módszereken, akkor a gyermekeket zavarom majd össze. Ezért nem jó a gyermekeknek, ha tanítót váltanak. — Már kezdte bánni, hogy elvállalta. — De hát jövőre mindenképpen szülési szabadságra ment volna…— nyugtatta magát.

Az igazgatóval való beszélgetése aztán megerősítette előérzeteit. Némi habozás után előadta neki aggodalmait.

— Beszéltem a tanítóinspektorral, Váry Eszterrel — nézett az öreg tanító szemébe, aki a név hallatán elmosolyodott. — Amint hallom, tanítványa volt. Remek ajánlólevelet adott önről. Kérdésem a következő: elvállalja Márta szülési szabadsága alatt is? Ha igen, akkor szabadkezet adok. Hiszen addig még két év, és a gyermekek közben elvégzik a negyedik osztályt.

— Köszönöm, az előlegezett bizalmat.

— Nem könnyű osztály. Ott van a polgármester úr fia, Kilyéni Gábor, és Kanalas Erzsike pedig egy kivételesen problémás gyermek.

— Miért az? — próbált Zajzoni Levente egy kevésbé szubjektív véleményt kicsikarni a kislányról. Éktelen visítás előzte meg az igazgatót a válaszadásban.

— Ezért… — intett a tanítónak. — Menjen, teremtsen rendet!

Az öreg tanító két ujjal felkapta a katalógust, majd korát meghazudtoló sietséggel indult a visítás irányába.

— Eléég! — csattant fel, amint belépett az ajtón. — Azonnal hagyjátok abba!

A gyermekek közül többen riadtan futottak helyükre, csak egy piros ruhás, feltűnően kreol bőrű kislányt és egy szőke fiúcskát kellett erővel szétválasztania. A kislány ruhája hosszan el volt hasadva, a fiúcska mindkét arcán pedig véres árkokat szántott ellenfelének körme. A fiú, miután a tanító félrependerítette, még egyszer nekiugrott a lánynak, miközben a fogai között sziszegte:

— A kurva anyádat, átkozott cigány fattyú, dögölj meg!

Az osztályteremben halálos csönd lett. A várakozás ott lüktetett a levegőben. Miként fogja a tanító bácsi ráncba szedni a polgármester fiát? S mi lesz a verekedés következménye? Mindenki vigyázban állt a padban, várakozással teli rémülettel a szemében.

Az öreg tanító azonnal felmérte, hogy most versenyvizsgázik a tekintélye. Végignézett kétszer is az osztályon, majd a két delikvensen. Mielőtt megszólalhatott volna, a szőke fiúcska végigtörölte arcát, és meglátta tenyerén a saját vérét. Szemében újra lángra kapott a düh.

— Né, mit csinált velem ez a…

— Jelzők nélkül! — szólt rá Zajzoni éles hangon, hogy elejét vegye az újabb cenzúrázható szövegeknek. — A helyetekre! Akarom tudni, mi történt! Most! — tette hozzá, mert a fiúcskán látszott, hogy akadékoskodni akar. A nyomaték kedvévért a napló is csattant egyet a katedrán. „Mennyire hasonlít az apjára!” — villant át a tanító eszén. Kilyéni Gábor helyresomfordált, majd onnan kezdett vádaskodni.

— Ez a… — pillantott a tanító felvillanó szemébe, majd kissé meghunyászkodva folytatta: — nekem ugrott és belemart az arcomba! Né, folyik a vér! Egy életre itt lesz a veszett szuka karmainak a nyoma az arcomon! Most mehetek oltásra! — Eközben várakozóan végignézett osztálytársain. Amint még egy fiúcska helyeselni mert, elindult a lavina, és egymás szavába vágva álltak ki mindannyian ugyanazon oldal mellett:

— Állandóan verekedik!

— Kell is neki ok!

— Semmit se lehet mondani neki, máris üt és karmol!

—… és átkozódik!

— Elég! Egyszerre csak egy ember beszéljen, akit kérdezek. Miért ugrott pont neked? Miért nem másnak?

— Hozzá se értem Devlához! — védekezett Gábor.

Amikor ezt is többen tanúsították, a tanító meghökkent. Akkor vette észre, a kislány még mindig ott állt az osztályterem közepén, határtalan gyűlölettel nézve szembe a többiekkel.

— Neked is szóltam. Menj a helyedre!

Kanalas Erzsike tétován indult meg az utolsó pad felé, amely a többitől elválasztva, az osztályterem legvégében állt. „Szégyenpad?” — futott át Zajzoni agyán. „Nem, ez nem lehet!” — hessegette el az ötletet. Megkísértette, hogy visszahúzatja az egyik sor végéhez, végül úgy döntött, a mai hadiállapotban nem a legjobb ötlet.

— Tőled is szeretném hallani, mi történt! — szólt rá, amikor a helyére ért. — A többiek véleményét hallottam, szeretném a tiedet is hallani!

A megszólított leszegte a fejét, és dacosan hallgatott. A tanító felemelte az ujját, jelezve, hogy senki se szólaljon meg. Nem sok sikerrel.

— Devla mindig így hallgat!

— Úgyse veszi rá a tanító bácsi, hogy beszéljen!

— Márta tanító néni sem tudta!

Most mit tegyen? Végül úgy döntött, lezárja a témát.

— Akkor ezt most elnapoljuk. Gábor, menj be a titkárságra, hogy fertőtlenítsék a sebeidet és kössék be! Még be sem mutatkoztam. Zajzoni tanító bácsi vagyok. Márta tanító nénitek megbetegedett, én fogom helyettesíteni. Most névsort olvasok. Meg akarlak ismerni benneteket. Mindenki, akit teljes nevén szólítok, feláll, majd bemutatkozik úgy, amiként szeretné, hogy szólítsam. Elmondja hány testvére van, és mi a kedvenc játéka. Tehát kezdjük. Asztalos Mária?

— Devla nem kapja meg a megérdemelt büntetését? — szólt közbe valaki.

— Van testvéred? — kérdezett vissza a tanító.

— Va-an… — nézett nagyot a közbeszóló.

— Ha összeverekedtek, a szüleid meg szoktak büntetni benneteket, mielőtt mindkettőtöket meghallgatnak? Én még nem hallottam az ő verzióját. Órák után itt maradsz, hogy beszélgessünk! — fordult a vádlotthoz.

— De mi tanúsítottuk, mi történt! — akadékoskodott egyik kislány.

— Te kinek vagy a barátja? Gábornak, vagy Erzsikének?

— Gábornak…

— Akkor nem vagy jó tanú, mert a barátod pártját fogod… Ki Kanalas Erzsike barátja? ?t meghallgatom! — nézett körül.

— Neki nincs!

— Miért?

— Mert rossz.

— Koszos!

— Buta!

— Átkoz minket!

— És cigány!

— Te szeretnéd, ha a haragosodtól érdeklődne valaki rólad? — kérdezett vissza a tanító. — Mert látom, itt mindenki az.

— Megérdemli…

— Téma lezárva, mert sok a tanulnivalónk! Amíg meg nem értem, miért támadott Gáborra, nem büntethetem meg, mert igazságtalan lennék, s azt nem szeretném. Tehát megkezdtük a bemutatkozást! Asztalos Mária! Hogyan szeretnéd, ha szólítanálak? Hány testvéred van? És mi a kedvenc játékod?

— Marcsi vagyok, egy öcsém van, és szeretek babázni.

Amikor sorra került, Kanalas Erzsike felállt ugyan, de nem szólalt meg. Az öreg tanító nem erőltet

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.25. @ 10:57 – Vandra Attila

Média

A szeretet bátor

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Anyámra emlékezem újra és újra… Megint egy anyáknapja közeleg…

 

 A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu  Előadó: Pintér Lilla

(meghallgatom)

 

 

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.

Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét záró drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát is biggyesztett.

 

Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.

Az öcsém naponta zöldre dermedten jött haza a buckásra fagyott Büdös-tóról, ahol a viháncoló gyerekekkel csúszkált és esett-kelt, apu faragta fatalpba égetett, vastag csikódróton, ami a korcsolyát helyettesítette.

Én ki se mehettem, és ezért amikor lekerült rólam a gipsz, csilingelő szánnal vitt nagyanyám — egy hosszú bezártságot türelmesen viselő unokát —, friss levegővel jutalmazni. Úgy bebugyoláltak, hogy csak a szemeim maradtak szabadon, mást mindent puha birkabunda tartott melegen, ami a patyolat hó mellet szinte sárgának tűnt.

Siklott a szán, a nap ragyogott, millió, sziporkázó csillagocskával díszítve az egész világot. Egy csöpp kis madárka valóságos hózáport okozott az ágra szállva…

Az én anyám apró, kicsit félénk asszonyka volt. Soha nem nyomott többet negyvennyolc kilónál. Ha napvilágnál elmulasztotta kulcsra zárni a pinceajtót, ami a kerített udvar végében, ötven lépésnyire volt, akkor megkért valakit, hogy kísérje el, mert nem volt bátorsága egyedül kimenni a sötétbe, még ha világított is a hótakaró.

Egyszer aztán a legnagyobb télben kellett hazamennem a kórházból. Mindkét lábamon végig, és derekamig felérő gipsz volt.

A vonat a tőlünk kilenc kilométerre lévő állomásig vitt, onnét nyáron lovas—kocsi, télen szán szállította az utasokat a környező falukba. (Ez még élményszámba is vehető, de nem akkora gipszben, mint az enyém…) A szán minden vonathoz a — lakásunkkal majdnem szemközt álló — posta épülete elől indult, vitte az elutazókat és hozta az érkezőket.

Az apám felutazott értem a kórházba, egy plédet hozott is magával, de a fuvaros Kövesi Feri bácsival azt beszélték meg, hogy szalmát terít a kocsi aljába, indulás előtt beszól anyuhoz egy tollas dunnáért, amit majd még pokróccal is befed. Alul a szalma, felül a toll tart majd melegen. Nem szabad a csontkemény gipsznek áthűlnie, abban halálra fáznék hazáig.

A megbeszélt idő körül lesett az ablakon anyu, és hallott is egy száncsengőt. Nem állt meg a ház előtt a szán, hát felkapta az összecsavart, mégis terjedelmes dunnát, szaladt a postához. Ott azonban már nem talált senkit. Egy bekecsébe húzott nyakú ember sietett csak el mellette, rákérdezve:

— Csak nem a szánnal akart utazni, Aranka?

— Nem utazni, hanem ezt a takarót akartam az állomásra küldeni vele.

— Ha siet, még eléri a Nagykocsma mögött, ott vesz fel valakit…

Az én anyukám szaladva se ért el semmi járművet. Hirtelen egy teljesen kihalt téren találta magát. Sehol egy lélek, csak a hó világított. Pillanatig arra gondolt, hogy otthon még az ajtót se zárta be, a tűz is el fog aludni, meg jó lett volna valamibe belekötni ezt, a megfogni is bonyolult csomagot…— de ha visszamegy, az nagy időveszteség… — elindult hát a letaposott hóban a Kis utcán, a kilenc kilométerre lévő Pincehely felé. „Majdcsak jön egy szán…” — próbálta ámítani magát. Az otthonok ablakai sem világítottak már, a vonat érkezési ideje éjfél körül volt… Aztán elmaradtak a házak, és a szántalp nyomán csak egy lábnyomnak volt helye.

Amikor a vonat megállt, már messziről látta apu az állomásépület sarkán várakozó Kövesit. Ő is észrevett minket és sietett, hogy segíthessen a leszállásnál, meg a szánig vinni engem a súlyos gipszemmel.

— Hol van a dunyha, Feri? — ijedt meg apu.

— Tyhű, azt a! — tolta fel a „miskabácsi sapkát” Kövesi. — A Döllest köllött fővennem, siettem, elfeledtem…

Még a saját térdére szánt pokrócot is rám terítették és — több utas nem lévén — elindultunk. Először simán siklott a szán, szaporázták a lovacskák, nyakukban a vidám csengettyűkkel, de ahogy eltávolodtunk az állomástól, már a majdnem töretlen hóban kellett haladni. Előbb, a még kellemesen meleg gipszemben élvezettel néztem a szürke ég alatt, két oldalon elsuhanó, az útra behajló, hóval terhes ágakat. De nagyon hamar fázni kezdtek a kezeim, a gipsz külső fele már nem volt még langyos se. Pincehelyt elhagyva, a finom rezgéstől, és a halk, monoton beszélgetést hallva, álmosodtam. Apu emeltebb hangja riasztott fel:

— Odanézz, Feri! Ott egy alak mozog.

— Én is úgy látom…

— Ki lehet az… ilyenkor… erre?

A szán és a mozgó pont közt fogyott a távolság. Ahogy közelebb ért, már kivették, hogy valaki hatalmas csomaggal birkózik a hasig érő hóban, de rendületlenül emelgeti a lábait, törtet felénk… Apu leugrott a szánról és futva elébe ment, a lába térdig süppedve késleltette.

— Anyukám, hogyan gondoltad…

— Jaj! — hallottam anyu hangján.

Felemelt fejemmel se láttam odáig. Csak mondták később, hogy kiment lábaiból az erő, és a hóba huppant, a dunnát addig tartó kezei is erőtlenül lógtak, amikor a két férfi mellém fektette a kocsiban zizegő szalmára. Mindkettőnket betakargattak, ő a hideg gipszem mellé került, de azt súgta, hogy most úgyis nagyon melege lett…

A férfiak megállapították, az út kétharmadát — legalább hat kilométert — tett meg anyu, egy idomtalan csomagot ölelve, a magas havat taposva.

— Csak akkor ijedeztem kicsit, amikor reccsent egy-egy ág, de rájöttem, hogy a hó súlyától — magyarázta, kisebbíteni akarva a hőstettét.

Egyikünk sem fázott meg, de a pincét ezután se merte kíséret nélkül bezárni az anyukám. Mert csak a szeretet bátor… és erős.

 

A friss hó még tisztán ragyog kint… A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.

       

2005.

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Hírek

Pilinszky János

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Pilinszky János – Amiként kezdtem

  

 

Pilinszky János: Fabula

 

 

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték.

 

 

 

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, lévén a Nyugat, s szellemi utódának, a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold (folyóirat) körül csoportosultak,[1] mely lapnak 1946. és 1948. között társszerkesztője is volt; mindemellett munkatársa volt mind a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.[2]

 

  

 

Pilinszky János: Az alázatról

 

 

 

Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül – “megfeledkezik önmagáról”. A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.

 

A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: “eszembe jutott”. Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. “Hirtelen eszembe jutott”: az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe. A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. “Ez az én legjobb szobrom” – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága “magáénak” vallani, az a “saját” szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi.

 

Alázat nélkül, nincsen alkotó.

 

 

 

Pilinszky János: Vesztőhely télen (Latinovits Zoltán)

Legutóbb szerkesztette 2019.09.13. @ 11:14 – Adminguru

Pamflet

Steinmann a bóvli

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Matolcsy György ma reggel jó hírrel rántotta fel a lakásom red?nyét kívülr?l, és mosolygott be az ablakon a Nap helyett.

Ki az ágyból lusta népség, ââ?¬Å¾A legjobbak között vagyunk!!!ââ?¬Â

 

 

 

Matolcsy György ma reggel jó hírrel rántotta fel a lakásom red?nyét kívülr?l, és mosolygott be az ablakon, a Nap helyett.

Ki az ágyból lusta népség, „A legjobbak között vagyunk!!!”

Jó hallani az ilyesmit.

 

Mindjárt az elején, ?szintén meg kell említenem, hogy nem túl gyakran keltettek azzal életemben, hogy a legjobbak között vagyok… ha mégis, akkor sem volt könny? eldönteni, hogy ez biztosan jó hír-e.

 

Rögtön bevillan édes lányom általános iskolai harmadik osztályos szül?i értekezlete.

Meghallgattuk tisztelettudóan Mária néni osztályf?nök beszámolóját a gyerekek közösségi magatartásáról,  az osztálypénzr?l, a nehézségekr?l, amik miatt kénytelenek vagyunk egy kisebb osztályterembe költözni, amit a konyhából választottak le egy gipszkarton fallal. Azt is meghallgattuk továbbá, hogy a lurkók a kés?bbiekben nem használhatják az alsó tagozatosok udvari játszóterét, mert a mászóka és a többi kedves játék nem kapta meg az EU-s sztenderd megfelel?ségi engedélyt. A mérleghinta is eltörött, de a kérdést megnyugtatóan rendezték oly módon, hogy bár pénz nincs az elkövetkez? években, hogy hintát vegyenek a gyerekeknek, de minden eszközre kitettek egy táblát, hogy tilos használni. Addig is kimehetnek persze a gyerekek az udvarra és nyugodtan szaladgálhatnak a kikopott f? emlékét elfed? porban.

Majd szépen beálltam a sorba, hogy személyesen is érdekl?djem édes lányom tanulmányi el?menetelér?l.

Az ilyesmi egyébként igazából nem arról szól, hogy majd meghallgatom a problémákat, és még aznap este felcsigázom a lányom tudásvágyát. Inkább arról, hogy magamról állítsak ki egy lehet? leghihet?bbnek t?n? hamis képet, miszerint életünk epicentrumában az iskola, és azon belül is a harmadik osztályos matematika, szorobánra optimalizált oktatási metodikája áll. És ha a pedellus néni látja rajtam az elhivatottságot, másnap bevillan érdekl?d? tekintetem emléke, miközben lányom felelés közben tanácstalanul áll kezében a krétával a számhalmazok problémája és a várakozó tekintetek el?tt.

Mert köztudottan „Steinmann a zseni” sosem a mi gyerekünk.

A kedves szül?, szül?i értekezleten megnyilvánuló szorgalmi eredménye holnap kedvez?bb, vagy legalábbis elnéz?bb megítélést biztosít szeme fénye számára.

 

Sorra kerültem, az asztalhoz járultam, illend?en bemutatkoztam, én vagyok a Szeréna apukája, elnézést, hogy én vagyok itt egyedül férfi, de a mama ilyenkor dolgozik, tehát velem kell beérnie.

– Semmi baj Nemes apuka, – mondta Mária, miközben a naplóban lapozgatott gondterhelten. – Lássuk csak, – mondta, de én nem láttam, csak ? a jegyeket.

Egy ideig csendben tanulmányozta lányom els? mérhet? eredményeit, majd becsukta a könyvet és összefoglalóan közölte a verdiktet:

– Nemes apuka, a lánya nincs a legjobbak között…– majd egy auftaktot kivárva még azt is hozzátette nyomatékosan: – Bizony.

Ekkor süvített be egy jeges fuvallat a kommunikációnkba.

Én még a kötelez? és megel?legezett mosollyal az arcomon készültem a remélhet? legkedvez?bb hírekre, lévén a mondat elhangzása után még nem telt el annyi id?, hogy a várthoz képest lehangolónak számító meglepetés átrendezhette volna arcizmaimat. Lelkem még a korábbi, jóles? tudatlanságból táplálkozó, alaptalan der? tartalékait élte fel.

Mária felnézett, számon kér?en tekintett rám, hogy milyen lépéseket kívánok tenni, ezen tarthatatlan helyzet orvoslása irányában. Én viszont lelki szemeim el?tt pici lányomat láttam, aki csak nemrég kezdte el általános iskolai tanulmányait.

Bevillant, hogy els?ben a legels? tanítási napon hazajött, majd közölte, hogy a maga részér?l befejezte tanulmányait a közoktatás alaprendszerében, és minden bizonnyal visszamegy az Óvodába.

Magyarázatként, hasonlóan Beamter Bubi dzsessz-zenészhez – (http://hu.wikipedia.org/wiki/Beamter_Jen%C5%91) akit Örkény tett hallhatatlanná az olvasók számára -, annyit adott el?, hogy azért hozta ezt a döntést, „mert ott jobb”.

Erre a képre ráadásul azonnal az agyamba villant egy másik. Magam is hasonlóan tettem, negyven évvel korábban, az els? osztály els? tanítási napja után.

1961-et írtunk. Mármint nem én, hanem a többiek, akik már tudtak írni, na nem az írás élvezeti értéke értelmében, hanem csak úgy, tölt?tollilag. Megrendülve a tudás belvárosi panteonjának nyomasztó hangulatától, a jeges germán istenn? küllem? Melánia osztályf?nök néni padlólakkal fixált másfél hullámos frizurájától, mely alapjaiban rendítette meg nyiladozó libidómat, (fontos hozzátennem, hogy velem ellentétben Kádas Peti hat évesen közölte, hogy gyerekek, a Schöntálernénak milyen jó segge van) azonnal barátságot kötöttem Halász Pityuval. Azután ketten, hat és fél évesen, hátitáskánkkal nyakunkba vettük a közeli utcákat, hogy kiszell?ztessük a nyomasztó nap emlékét gondterhelt fejünkb?l. Sorra került az óvoda is, tehát nem igaz, hogy a nosztalgia az öregkor jellemz?je, vagy mindenestre én már igen korán elkezdtem. Persze tudom, hogy már a nosztalgia sem a régi.

Err?l meg anyám riadt tekintete ugrik be, amint délután fél hatkor Vécsey Lili barátn?jével futólépésben végigpásztázta a szóba jöhet? helyeket, míg végre rám talált a Belvárosi Kávéház kapualjában.

 

Így elmerengve ízlelgettem az imént elhangzó váratlan bejelentést, és elgondolkoztam, hogy apa és lánya mennyire hasonló lelki világú emberkék. Mérlegelve az elhangzottakat, ismételtem magamban: „Az ön lánya nincs a legjobbak között! Bizony!”- kikínlódtam magamból a mindenki számára megnyugtató megoldást.

– Mit gondol Nemes apuka? –kérdezte sürget?en Mária, a nagyon komoly pedagógus.

– Ha nincs a legjobbak között, akkor egyszer?en ültesse közéjük! – válaszoltam megkönnyebbülve, hiszen ki a fenét zavar, ha az egyetlen lánya nem eminens, lényeg hogy a szívzöreje nem kíván semmiféle korlátozást. Vannak barátai, és különben is nekem ne szidja senki a lányomat, számomra pont úgy jó, ahogy van, a többi meg a pedellusok dolga, és ha pocsék munkát végeztek, akkor ne rajtam kérjék számon a következményeket!

Ez hallatlan. Pont olyan ez, mintha a dolgozat beadásánál a lányom a tanár pofájába vágná a füzetet, mint keszty?t a párbajnál volt szokás anno: – Nézze meg milyen pocsék munkát végzett! – kommentárral.

 

Na de Matolcsy úr nem Mária néni.

„A legjobbak között vagyunk!”

És nem mondott hülyeséget, nem is hazudott. Mert nem azt mondta, hogy a legjobbak vagyunk, csupán annyit, hogy akik között vagyunk, azok a legjobbak.

Én nem tudom kikre gondolt, és hogy milyen értelemben. Talán földrajzilag? Lehet. Itt, a mindennapos örömünkre szolgáló Kárpát-medencében jó lenni.

Bizony!

Ukrajna mellett lenni jó dolog, Szerbia sem kutya, Szlovákia meg egy f?nyeremény.

Bizony!

És azt sem tudom, Matolcsy úr kire gondolt az alanyt illet?en; az országon belül. Személyünkben egyszer?en jó társaságban vagyunk. Rengeteg a Nobel díjas, és a volt díszpolgár típusú emberünk.

 

Reich Tomi barátom – aki a teljesen reménytelen helyzetben lev? magyar jégkorongsportban töltötte el gyakorlatilag egész életét, a mindig fedetlen, hideg pályákon -, mesélt hasonló esetr?l. Jól kikaptak a Jászberényt?l, de mástól is mindig, az edzések idejére zsebb?l, svarcban fizették a pályadíjat a gondnoknak, a Rolbát is maguk vezették a szünetben, majd a 11:2-es zakó után, Tomi megveregette a csapattárs Dick Feri sisakját: Jó voltál nagyon, és én?

 

Nincs itt semmi ok az aggodalomra. Matolcsy, jó emberünk. Magából az irodalomból ruccant át képzelt f?h?sként a hírrovatba. Egyenesen Karinthy életm?véb?l, és egyszerre megtestesítve két novellah?st, A rossz tanuló felel-t és a Jó tanuló felelb?l, Steinmannt, a zsenit. Olvassátok el mindkett?t, ha eddig nem tettétek volna, nem áll módomban Karinthy helyett elmagyarázni, kik ?k.

Matolcsy viszont Steinmann önbizalmával adja el? a Rossz tanuló kínlódását a tábla el?tt.

Mi meg ülünk a padban és kínosan röhögünk.

Talán majd egyszer kijön végre Polgár Ern?, leveszi rólunk a rontást, és megoldja a feladatot.

 

 

http://mek.niif.hu/00700/00719/00719.htm#6

http://mek.niif.hu/00700/00719/00719.htm#5

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Nemes Iván

Elbeszélés

Két asszony

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Készülő családregényem részlete

(meghallgatom)

 

Az 1910-es években, a falun elitnek számító középosztály megteremtette magának külön kis világát, amíg az első világégés bele nem szólt ebbe is, mint minden másba. A jobb sorsra érdemes falusiak hétköznapjait legényegyleti rendezvények, teadélutánok, zártkörű bálok, és az olvasókör színesítette. Egyáltalán nem volt olyan megvetni való az a poros, falusi élet. Helyi amatőr színjátszókkal gyakran még zenés népszínműveket is bemutattak, ahová bárki jegyet válthatott.

Anyáink és apáink ismerték a módját — és éltek is vele —, hogyan pezsegtessék az élet ama felét, ami a hétköznapok munkálkodásából maradt.

A férfiak pinceszerekkel oldották meg a nők távoltartását azzal az ürüggyel, hogy finom boraikkal egymás előtt büszkélkedhessenek. Igazából azonban: hogy szabadon elengedhessék magukat, és annak a hölgyek ne lehessenek tanúi, ahogyan a szesz már a fejekbe szállt. Hogy a hazaérkező férjek milyen állapotban kerültek nejeik elé, az már egy másik dolog.

Ha igazságosak akarunk maradni, előfordult maximum csak politizáló, vitázó est is, ami viszont véresen komoly szóváltásokba volt képes átcsapni.

A szüretek, a disznóölések és -torok is jó alkalmakat szolgáltattak a társasági élet fenntartására.

A nagycsaládok és a komaság azonban délutáni kávézásra vagy parádés vacsorák ürügyén is szívesen gyűltek össze, sokkal személyesebb, árnyaltan meghittebb jelleggel. Ezek az összejövetelek mindig másik házban, örök körforgásban zajlottak. Meghatározott rend, részben rang szerint is csoportosítva, és a háziasszony specialitásaihoz igazítva.

Az úri és úribb vagy a nem is szigorúan előkelő körök közti távoltartást kicsit oldotta a falusi összezártság. A gyógyszerész felesége szerda délutáni haboskávéinak és süteményeinek — amit a bóbitás szobalánnyal szervíroztatott — rendes vendégei az orvos és neje, a plébános, a kántor volt, de külön meghívások is akadhattak hozzá az egyébként rangon aluli társaságból, amennyiben az ominózus személy rendkívüli módon kitűntette magát valamivel.

Az ifjú kántor édesanyjának ízletes vacsoráira a kiterjedt família minden tagja járt, ilyenkor csak az aprónépet hagyták otthon.

A fiatalok társaságba bevezetésétől az összehozott jegyességig, sok mindenre alkalmat adott ez a társasági érintkezési forma. Falun nem vették túlzottan komolyra azt sem, ha a rangjánál egy kicsivel feljebb, vagy lejjebb házasodott az a fiatal. Fontosabb a róluk kialakult múlt, vagy jövő képe. Az idősebb, tapasztalt asszonyok az állandó kapcsolattartással, bölcsességeikkel is segíthették a párválasztás előtt állókat. Nem mintha ezt ők egyértelmű örömmel vették volna, akadt bizony, aki nem kért belőle. Az öntudatosabbja, akinek volt önálló elképzelése nem örült, hogy szinte semmi nem maradhatott titokban az ilyen közösségekben. Arra azért mégis jó egy nagycsalád, hogy többé-kevésbé minden helyzetben számíthattak egymásra a hétköznapokban is.

Egy—egy összejövetel az új divatok megbeszélésére, kézimunkafortélyok átadására és finom receptek kicserélésére is remek alkalmat adott. Nem beszélve a jó kis pletykák terjesztéséről! A hírek amúgy is igen gyorsan terjedtek, de meg kellett azokat kissé fűszerezni, hogy még élvezetesebbekké váljanak. Hogy aztán azokban mennyi a jó, vagy rosszindulat, ki firtatta azt? Ha mégis megtette valaki, akkor még szórakoztatóbbá vált az egész!

Március végén még korán esteledett, hétre gyülekezett Katalin asszonyhoz a vacsorára hívott vendég-koszorú. A hirtelen jött felmelegedéstől kissé pilledten, urának karján érkezett Mária, az Ausztriából származó, az ozorai, Esterházy birtokra Szászrégenből áttelepült, sokgyermekes uradalmi állatorvos, Huszár Ferenc legidősebb lánya. Nyolcévesen csak annyit tanított meg az akkor még Schorn Maria-val az édesanyja, hogy:

„Nem tu-dok ma-gya-rul”. Azóta hibátlan magyarsága már nem is árulkodott arról, hogy más az anyanyelve.

A szülők több fiatalembert is kinéztek két nagylányuk, Mariska és húga, Irma számára megfelelő férjnek, köztük egy biztos állású, uradalmi erdészt is, akit háztűznézőbe hozott egy jóakaró a Huszár kisasszonyokhoz. A kisebbik leány már úgy határozott, hogy a zárdában, ahol eddig tanult, felveszi a fátyolt és őt nem lehetett erről lebeszélni.

A „jó parti” csalódottan távozott, mert egyik lány sem adta neki a kezét, a talpraesett Mariskától is kosarat kapott. Ö is meglehetősen makacsul ment a saját maga választotta úton. Szülei óhajtásai ellenében a snájdig és bohém, de szegény, fiatal borbélylegényt választotta férjül, aki a társaság kedvence volt.

 

Pápay Jenő a vándoriparosok akkor még divatos útját bejárta már, szakmai és egyéb tapasztalatokat Olasz— és Németországban gyűjtött. Egészségügyi képzettséget is szerzett, hogy tudott fogat húzni és a sűrű, rossz vér lecsapolásához „köpölyözni” is, kis üveg-harangocskákkal, ami a piócák kiűzésével ebből a felcseri tudományból, jelentős haladásnak számított.

A férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptevőt szerették benne. A kiharcolt esküvő után Mariska nagy igyekezettel tartotta őt kordában, eleinte több, később kevesebb sikerrel. Kezdeti befolyására csakhamar önálló borbélyüzletet nyitottak, ami aztán a környék legnagyobb forgalmát bonyolította. Két kisfiúk született azóta, és már várták a harmadik gyermeket. A szülők kénytelen—kelletlen megbékéltek Mariska választásával.

Az amúgy is gömbölyded asszonyka nehézkesen döcögött be nagy pocakjával a vacsoravendégek közé. Azonnal a legkényelmesebb fotelba ültették, dereka mögé egy díszpárnát dugtak és mindenki körülötte sürgött-forgott.

— Drága Mariskám, milyen kedves tőled, hogy a te állapotodban sem hanyagolsz el bennünket. Hiszen otthon is annyi gondod lehet! A kisfiúkat kire tudtad rábízni? — érdeklődött Katalin asszony.

— Karola mama vigyáz rájuk, le is fekteti őket. Mostanában úgyis sokszor veszi át gondjaim nagyrészét, mert már nagyon nehéz nekem. Még szerencse, hogy húgaim nőnek, Margitka sokat tud már segíteni, de Erzsike kicsi még. Otthon is túl nagy a teher a Mama vállán!

Erzsike a legkisebb húga volt Mariskának, az ő második kisfiával egyidős. Mióta férjhez ment, hol a Mama, hol Mariska volt áldott állapotban. Abban az időben a bőséges gyermekáldás nem számított ritkaságnak. Sajnos a csecsemő-halandóság sem.

— Bizony, bizony! — bólogattak az asszonyok, és közben össze-összenéztek.

— Mikorra várod a babát?

— Talán két hét múlva… — sóhajtott Mariska, visszaigazítva a feje búbjára tűzött laza kis kontyból rakoncátlanul elszabadult fürtjei egyikét, amik az aggodalmasra igazított arcocskáját vidámítva keretezték.

A szoba mélyén egy szék magas támlájára könyökölve állt Juliska, a házigazda köztiszteletben álló unokahúga. Az ő magasra fésült barna kontyából egyetlen elszabadult tincsecske sem bújt elő. Királynői tartását minden ifjú és éltes hölgy irigyelte csakúgy, mint a rafináltan szabott kosztümjeit, amelyeket maga varrt.

Sudár termetét suhogó taftból készült kétrészes ruhája még jobban kiemelte, annak ellenére, hogy blúzán a magasan záródó nyak alatti — mell magasságából induló — sima részt, apró pliszébe rakta, az oldalt a csípőjéig ért, de elől ívelten meghosszabbította, így tűntetve el dereka vonalát. Az akkoriban még divatos, halcsontos fűzők elismert mestere volt ő, de már csak kivételes esetben vállalt munkát. Férje, a nála tíz évvel fiatalabb órás-mester mellett már nem kényszerült folytatni ezt a szép foglalkozást, a megye hölgyeinek nagy bánatára.

Juliska harminc éves korában a család rábeszélésére mondott igent a letelepedni szándékozó vándorórásnak, Hohlfeld Lénárdnak.

Addig korán megözvegyült édesanyjával és annak alig felcseperedett húgával élt, kézimunkázásból, no meg az ügyesen haszonbérbe adott kis szőlő-birtokocskából, amit fiatalon meghalt, neves kádármester apja hagyott rájuk. Egyetlen öccsét, taníttatni is futotta a három hölgy jövedelméből. István így később a pécsi szénbányák igazgatóságán szép karriert futhatott be. Bányamesteri rangjára büszke lehetett a család.

Kautz Juliska fehérnemű-készítő szalonjának jó hírét a megye határain túlra szájról-szájra adták a nemesasszonyok. Csak válogatott kuncsaftoknak dolgoztak.

Kedves, de zárkózott és határozott, magabiztos teremtés volt. Már rég’ lemondott arról, hogy a megye határain belül megfelelő párra találjon.

Gyermekek utáni vágyakozásáról azonban minden bennfentes tudott. Ezért amikor feltűnt a faluban, az addig soha nem látott csodajárgányát — a velocipédet — tekerve egy fiatalember, a szemfüles asszonyságok hamarosan méltó partinak találták őt szeretett Juliskájuk számára. A komoly hölgy első tiltakozásai dacára, a józan megfontolás győzött — jobb a konty a gyűrött pártánál, mondván —, kis idő múltán mégis egy kiegyensúlyozott házassághoz vezetett a céltudatos, ifjú idegennel. Lénárdról egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy hódító szépfiú, inkább egy jól öltözött — vékonysága ellenére is — kölyökmackóhoz volt hasonlatos.

Hamar elterjedt róla, hogy bérelt kis szobájában szorgalmasan javítja a hozzá vitt, beteg órákat, pontosan fizeti a koszt-kvártélybért a ház asszonyának, közben párnapra másik falukba is átjár dolgozni. Soha nem látták vendéglőkben, csak egy-egy hosszú sétát tett esténként.

Nem titkolt célja volt, hogy valahol megállapodhasson… Aztán amikor már társaságba is hívogatták az is kiderült, hogy kellemes gitárjátéka mellé eldünnyög érzelmes operett dalokat és tréfás — ahogy ő nevezte: „kuplettákat”. Ezeknek a szöveges kottáit beszerző útjain soha nem mulasztotta el megvásárolni. Az itteni társaságban az előbbiekkel főleg a hölgyeknek okozott nagy örömet, az utóbbiakkal az uraknak, mert nemegyszer merészen pikáns kis dalocskák voltak azok a kuplék.

Szülei házában húgaival, Bertuskával, Mártuskával és öccsükkel, Gyulával kisebb házi koncerteket is szoktak rögtönözni.

Mariska papája azt is kinyomozta, hogy ez a fiú bécsi származású és így kitűnő partner az általa oly nagyon hiányolt „dajcsoláshoz” is, mert itt senkivel nem tudott eddig egy jót beszélgetni az anyanyelvén. Sőt, szívesen fogadta volna vejéül is.

A hölgyek tanácsa és persze a fiatalok, mindhárman másképp döntöttek. Órásfeleség Juliskából lett és Lénárd hamarosan az esküvő után Jenőfire magyarosította osztrák nevét.

Az ifiasszony kortalan vonásai felett tökéletesen tudott uralkodni, tiszteletet parancsoló jelenség volt, de az ő rovására írható, nagy korkülönbség egyre kevésbé tűnt fel az idő múlásával. A vézna órás csakhamar pocakot eresztett, neje szoknyáján ülő, jó férj vált belőle. Egy hat éves kislány boldog szülei voltak. A kis Ilonkán kívül azonban apró sírhantok tanúskodtak arról, hogy már három gyermeket temettek el.

A párhónapos iker csecsemők és a két éves Jancsika halála nemcsak a lelkét gyötörte meg, de az élettelen magzatainak szülésébe majdnem bele is halt Juliska, a megpróbáltatások mégsem hagytak a külsején semmi nyomot.

 

*

Nagy barátságok is születtek azidőtájt, nem csupán a vérrokonság volt szoros kapocs.

Horn Imre, aki eredetileg csizmadia mester volt Ozorán, később munkafelügyelő lett a közeli Vám puszta gazdaságában. Hosszú ideig nagyon jó barátságban volt Jenőfiékkel, esténként hol egyiküknél, hol másikuknál jöttek össze kártyázni.

A jó ismeretségből komaság lett. Horn Imre és neje, Prell Matild iker gyermekeit, Jánost és Veronkát, valamint Istvánt is Jenőfiék tartották keresztvíz alá.

Lénárd és Juliska iker gyermekeit és a kisfiúkat — Jancsikát — pedig Hornék kereszteltették. Sajnos ez a három gyermek meghalt, de a komaság és egy aranyos történet is fennmaradt a két családban.     

Amikor a várandós Matild kikísérte a viziten náluk vendégeskedő, szintén gyermeket váró Juliskát, a kapuban a vendég megjegyezte:

— Matild mi nem is ketten, hanem négyen búcsúzkodunk.

Ezen akkor jót nevettek!

És a szülések után kiderült, hogy nem is négyen, hanem hatan voltak, mivel mindketten ikreknek adtak életet. Aztán sokáig emlegették:

— Hányan is beszélgettünk mi akkor a kapuban?

A napi kapcsolat Juliska halála után lassan megszűnt, de arra emlékezett mindkét család, hogy Hornék Margit nevű kisebb lánya mindig „Jenőfi keresztpapát” mondott a testvérei után, akkor is, amikor már Burza Józsefnénak hívták, pedig őt már nem is Jenőfiék kereszteltették.

Juliska az életébe nem engedett idősebb nénjeinek beleszólni és a fájdalmait, gondjait szigorúan magánügynek tartotta. A hölgykoszorú kénytelen volt ezt tiszteletben tartani.

— Milyen jól nézel ki Juliska drágám! Ugye híztál pár kilót? — kérdezte ezen az estén némi irigységgel vegyes kárörömmel a szétfolyt termetű Teruska.

— Valóban, felszedtem valamicskét. De most nem is bánom. — Mosolyát elnyomva hajolt az asztal fölé, hogy precízen megigazítson egy terítéket.

A konyha felől étvágykeltő illatok lopakodtak be. Hamarosan mindenki a gőzölgő tányérjával foglalatoskodott és az elragadtatott dicséretek csak úgy röpködtek a levegőben, a finom ételek páráival kergetőzve.  

Mariska nyögdécselve, teljesen elpilledve zökkent vissza a vacsora előtti karosszékébe. Nagy pocakját dédelgette, a társaság megkülönböztető figyelmétől kísérve. Amíg a férfiak elvonultak egy kártyapartira, Juliska — miután segített a két fiatal, viháncoló lánykának az asztal leszedésében — kerített magának egy másik díszpárnát és elnézést kérve, elhúzódott a lámpa fényköréből, hogy pár jótékony percre lepihenjen a dívány sarkában. Nem keltett ezzel semmi feltűnést, hiszen a megszokott, ilyetén röpke sziesztájának elmaradása jobban feltűnt volna a társaságnak.

 Kint a konyhában Teruska sóhajtozva törölgette az aranyszélű tányérokat.

— Szegény Juliska! Mennyire szerettek volna ők is több gyereket! Biztosan fájó szívvel látja, hogy Mariskáék már a harmadikat várják maholnap. — A többiek is sajnálkozva helyeseltek.

A két lányka kuncogását leszámítva csendben kerültek elő a legfrissebb, megmutatni kívánt kézimunkák. Mire a csacsogás is egyre jobban felhangosodott Juliska is előkerült, felfrissített arccal és frizurával.

— Mostanában látták nálad a fürgedi jegyzőnét. Csak nem sikerült rábeszélnie egy fűző elkészítésére? — érdeklődött a kíváncsi Bözsike.

— Tényleg azért jött, szerette volna, de mostanában arra sehogyan nem lenne időm — válaszolta Juliska és újra elnyomott egy mosolyt.

A hölgyek élénk nevetgélésekkel kísérve túlságosan elmerültek a fontos eszmecserékben, apró történeteik, kis tapasztalataik és receptjeik kicserélésében. Figyelmüket elkerülte Juliska huncut arckifejezése.

Miután Lénárd elbűvölte a társaságot a „Londonban, hej…” és a „Szellők szárnyán” dallamaival, áthívták őt a férfiak a gitárjával együtt, a kártyaasztal közelébe. Amíg az előkészületek folytak, el-elsütöttek egy helyi anekdotát, vagy viccet. Most is megszólalt a segédjegyző:

— Jenő, te biztosan többet tudsz a volt mestered legutolsó foghúzásáról.

Mivel a férfipletyka legfőbb színtere egyébként is a fodrászműhely vala…

A feltett kérdés nyomán általános derültség támadt. De Jenő nem akart nyilatkozni.

— Majd én elmesélem! — kiáltott a harsány fakereskedő.

— A sógorának nehezen jött ki a fájós zápfoga, de megitták már a háznál található összes pálinkát, ha annak elmegy a hatása, a koma nem ül még egyszer a borbélyszékbe fogat húzatni. A pálinkában rejtőzködik nem csak a fájdalomcsillapító, de a bátorság is. Hát nem eresztette, húzta-húzta még a székből is le, szék mellé a földre. A nagy zuttyanástól aztán a fogóban maradt a pudvás fog.

— Ez nem egészen így történt — szólt közbe valaki.

— Hanem tovább húzta, ki az ajtón és csak akkor esett hanyatt, amikor a sógor lába elakadt az udvaron lévő szőlőtőkében. A fogóban meg ott éktelenkedett már az a rossz fog.

Hatalmas nevetés közepette el is hitték, hogy ez így esett meg.

— No, erre koccintunk! — emelte poharát a kádár és kiosztotta a kártyalapokat.

A szépművű falióra méltóságteljesen kongatta el a tizenegyet.

Ahogy múlt az idő, úgy lett egyre csapzottabb Mariska arcocskája a vidám loknik keretében. Nehézkesen felállt, átment a zsongó ebédlőn.

— Jenő! — rebegte végül a füstbe borult kisszoba ajtajához támaszkodva.  — Én már nagyon elfáradtam. Mehetnénk?

Azonnal mozgolódás támadt, hiszen az előrehaladott állapotra ki ne lenne tekintettel! A férfiak sietve befejezték a partit és szedelőzködni kezdtek. A hölgyek is a falióra felé pillantgattak, az idő tényleg, igencsak elrepült.

Juliska tekintete a fejek felett találkozott férjuram kérdő pillantásával, aki alig észrevehetően bólintott.

A levegőbe cuppanó puszik mellé senki nem mulasztotta el, mégegyszer megdicsérni és megköszönni a remekül sikerült estét és a finom vacsorát.

Az éjszaka hűvösében ki-ki az otthona felé igyekezett. Akadt, akinek azért furcsa hiányérzetet okozott, hogy Juliska nem azzal köszönt el, hogy — legközelebb nálunk —, pedig ő következett volna a sorban…

Jenő szokásos korareggeli borotváló körútja elején, az első kuncsafttól lépett ki az utcára. A túloldalon sietős léptekkel közeledett valaki.

— Hol jártál te ilyen korán Lénárd? — kérdezte, amikor felismerte az ifjú órásmestert.

— Csak a bábaasszonyt kísértem haza…

— Honnét?

— Hát tőlünk.

— Mit keresett nálatok a bába?

— Ó, hajnalban egy apró kislányunk született! — válaszolt az boldogan sugárzó arccal, hatalmas bajuszát büszkén megsimogatva.

— Miii? — hüledezett a másik babaváró apa.

— És hála Istennek Juliska és a kis Aranka is jól vannak, de megbocsáss, most sietek…

Jenő pislogva nézett a barátja után, még a kezét is elfelejtette leengedni a kézfogás után, csak maga elé hebegte:

— Gratulálok…

Akkor még hogyan lehetett volna sejteni, hogy a már két fiúcska boldog apukája, Jenő — aki olyan értetlenül nézett Lénárd után azon a reggelen — majdani menyének születéséről kapott hírt.

    Hét nap múlva a kis Mariska is megszületett. Cseperedő koruktól kezdve együtt játszott a két kislány és barátságuk felnőtt korukban sem ért véget.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Média

boys in the middle

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Hallgasd meg!

 

 

Mottó:”jobb oldalamon fiúk, bal oldalamon fiúk,

középen is fiúk, csak Te nem vagy itt”

Napodat hozhatod arcom elébe

ám fényességed éget távolról is

miféle tükör lehetsz az égből?

Benned virágzanak isten álmai

angyalok ülnek árny szemeidben

fehér szárnyukat így pihentetik

belevesznék odaadóbban mint

e földi létben megengedett

rész-szemcséket egybeforrva

arcoddá… értem tehette ezt?

Bonthatok mennyet kódolva vagy

benned mutatja meg Isten arcát

a magasztosat.

Szép vagy oly szép mint

keresetlen élek közt a lágy

poros útszél földig hajló szél

zsolozsmázó kérges kezek

mosolyban érlelt igyekezet

ígérete égi otthonunknak

lángban születő szellem

csendre ügyelő pásztor

áradó látomás a vízben

roppanó dióban a mag

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.20. @ 11:02 – Adminguru

Egyéb

A nagy üzlet – IV.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Komédia két felvonásban, négy képben, /Játszódik a rendszerváltozás kezdetén – sajnos, aktuálisabb, mint valaha./ *

2. kép

 

 

Szín: ugyanaz, de a virágok között ismét ott a karácsonyfa.

 

Amikor a függöny felmegy, Kuti egy fotelban ül, újságot olvas. Új, divatos szabadidőruha van rajta, de már ez is ki van térdelve, és lóg a feneke. Kutiné – otthonkájában – vacsorához terít.

 

Bözsi néni: /jön be, kiöltözve, a fején kalap, a kezében retikül./ Jó estét!

Kuti: /leengedi az újságot, az orra hegyére csúszott szemüveg fölött néz rá/. Megjött, Bözsi néni? Hogy van a doktor úr?

Bözsi néni: /a táskájában kotorász/. Elég nyúzott szegényke! Nem cserélnék vele, annyi szent! /Közben megtalálta a keresett recepteket, Kutinénak nyújtja./ Tessék, Icukám!

Kutiné: /silabizálja a receptet/. Alig lehet kiolvasni… Na, ez lesz a Valeriána

Kuti: Mitől ideges, Bözsi néni?

Kutiné: /ingerülten/. Ezt én kértem… /Böngészi a másik receptet is./ Ez meg mi a csuda…?

Bözsi néni: Azt nekem írta fel a doktor úr, majd váltsa ki azt is, Icukám!

Kutiné: Jó, Bözsi néni, meglesz. De mire kapta?

Bözsi néni: Csak valami étvágytabletta… /Kimegy./

Kuti: Akkor ki ne váltsd!

Kutiné: Majd ha bolond leszek! Ha tudtam volna, hogy ennyit eszik…

Kuti: Hát arra éppen utaltak bizonyos jelek…

Kutiné: És most már a kenyérkéjét se hozza.

Kuti: C’est la vie, mondaná Lonci.

Kutiné: Ráadásul mennyi borsot tör az orrod alá!

Kuti: Most már elmondhatom, hogy te vagy az életem sava, Bözsi néni meg a borsa. Hehe!…Vacsora mi lesz?

Kutiné: Zsíros kenyér ecetes hagymával. Kuti: /elhúzza a száját/.

Kutiné: /kifakad/. Örülök, hogy erre is telt még!… Holnap kapok fizetést.

Kuti: /összehajtja az újságot, és leveszi a szemüvegét/. Anyukám, mit csinálsz te a pénzzel? Elkártyázod? Ne vedd szemrehányásnak, hogy szóvá teszem, de mintha rohamosan esne az életszínvonalunk… Dacára annak, hogy egy éve albérlőink vannak… Mondd, anyukám, fizetnek ezek rendesen?

Kutiné: Eddig fizettek! Csak most decemberben volt egy kis fennakadás, amikor Borika beteg volt, és nem számolták el időben a táppénzét.

Kuti: És azóta se?

Kutiné: Azóta meg volt egy karácsony… Fizetést ők is csak holnap fognak kapni. Ezzel szemben a pénzük már egy hete elfogyott, amint te is láthattad.

Kuti: Miből látnám? Engem nem avattak be a pénzügyeikbe.

Kutiné: Engem se, de én kitaláltam. Mit gondolsz, miért jelennek meg minden áldott este vacsoraid?ben?

Kuti: Azt hittem, ez valami új üzlet. Hogy talán befizettek nálad vacsorára.

Kutiné: Dehogy fizettek! Mondom, hogy még a lakbérrel is tartoznak. /Odaül Kuti mellé, a másik fotelba./ Töprengtem már eleget, hogy mit is csináljak?… Sajnálom őket, de mi se állunk olyan jól, hogy őket is kosztoljuk a végtelenségig. Egyelőre az a megoldás marad, hogy vacsoraidőben nem nyitunk ajtót.

Kuti: Jelzem, ez már Bözsi néninél se vált be.

Kutiné: /nem is figyel arra, mit mond a férje/. Nem nyitunk ajtót, és kész. Már ma sem!

Kuti: Anyukám, ezt mégse lehet.

Kutiné: Mi az, hogy nem lehet?! Számold ki, amit megettek nálunk az elmúlt hét folyamán, abból ma is normális vacsoránk lehetne.

Kuti: /megsimogatja a felesége vállát/. Szóval ezért kell neked a Valeriána.

Kutiné: Nemcsak ezért. Gondolod, hogy a bolt egy szanatórium? Lassan a veszélyességi pótlék is jogos lesz nekünk, pláne a pénztárban, s közben mégis attól rettegünk, nem kapjuk-e meg a munkakönyvet.

Bözsi néni: /jön be, már az otthoni ruhájában/. Icukám, nem vacsorázunk még? Nagyon megéheztem ettől a kiruccanástól.

Kutiné: /feláll/. Máris, Bözsi néni. /Beszól Lonci szobájába./ Lonci! Vacsora! /Kimegy./

Lonci: /jön be, kiöltözve, kifestve/. Na, ma milyen formában esszük a krumplit?

Kuti: Téved a kisasszony! Nincs krumpli!

Bözsi néni: Ma fizetés előtti nap van…

Lonci: Tehát zsíros kenyér lesz hagymával. /A szoba közepére áll, meghajol, és szavalni kezdi./ A krumpli fénykora és hanyatlása a Kuti családban…Fizetés utáni napokon lőn belőle rakottkrumpli, gulyás, rántotthús kísérőjeként püré, majd a napok múlásával majonézes saláta, feltét nélküli főzelék, pogácsa, nudli, grenadírmars. Ám mára elfogyván a krumpli, gyászt és koplalást hagyott maga után. De vigasztalódjunk! Mely vala múltbéli étkünk, a holnappal újra eljön közénk. Halleluja!

Kutiné: /a szavalat közben bejön, kezében egy tálca/. Lonci, neked az agyadra ment az egyetem?

Kuti: /gúnyosan megtapsolja a produkciót/. Remek volt, igazán remek! Ha jól értettem az előadásodat, akkor ma fogyókúrázol, nemdebár?

Lonci: Nem, apus, de randim lesz. Így már itt sem vagyok. Csók, mindenkinek! /Az ajtóból visszaszól./ Bözsi néni! Megeheti a részemet! /Kimegy, csapódik utána az előszoba ajtó is./

Kuti: Hát akkor lássunk hozzá! Jó étvágyat!

(Esznek csendben. Néhány másodperc múlva csengetnek. Kutiék nem mozdulnak, mintha nem is hallották volna, csak esznek tovább.)

Bözsi néni: /fürkészve néz egyikről a másikra/. Csengettek… Maguk tán nem hallották?

Kutiné: Dehogynem! Hallottuk mi is, Bözsi néni!

(Újra csengetnek.)

Bözsi néni: Miért nem nyitnak már ajtót? Ezek biztosan a Robiék lesznek.

Kuti: Mi is úgy gondoljuk, éppen azért nem akarunk ajtót nyitni.

(Csengetnek.)

Bözsi néni: Dehát most miért nem akarják beengedni be őket?

Kutiné: Mert vacsorázunk.

            (Csengetnek.)

Bözsi néni: Hát aztán?

Kutiné: Jaj, nem érti, Bözsi néni? Szilveszter óta minden este átjönnek, pont mindig vacsoraidőben. Egyszerűen nem bírjuk tovább kosztolni őket, hiszen, tudja, mi is olyan nehezen élünk.

Kuti: /izgatottan/. Hallgasd csak!

(Zajok kintről: kulcs fordul a zárban, nyílik a bejárati ajtó, beszédfoszlányok.)

Kuti: Anyukám, ezeknek a mi lakásunkhoz is van kulcsuk?

Kutiné: /megzavarodva/. Nem létezik!

(Lassan nyílik az ajtó, egy katonaruhás fiú lép a szobába, mögötte óvatoskodik Robi és Borika.)

Andris: /nagyon meglepődik/. Nahát! Ti meg itthon vagytok?! Szervusztok!…

Kutiné: /letaglózva/. Kisfiam! Ilyen váratlanul?!

Andris: Vissza is mehetek, ha rosszkor jöttem… /Robiék felé int./ Éppen csengettek, de nem nyitottatok ajtót. Már azt hitték, valami baj van!

Kutiné: Nincs baj, csak éppen vacsorázunk… ücsörgünk… beszélgetünk… vacsorázunk…

Bözsi néni: Nem egészséges az, hogyha az ember „vacsorálás” közben állandóan felugrál. Teszem azt, most is, mióta asztalhoz ültünk, négy ízben csengettek. Ki győzné, ennyiszer kiszaladgálni, közben meg elh?lik az étel.

(Robi és Borika egymásra sandítanak. Rövid csend, mindenki zavarban van.)

Kutiné: /megöleli végre Andrist/. De jó, hogy itthon vagy, kisfiam! /Megsimogatja a haját./ Fáradt vagy, ugye? Meg biztosan éhes is… /Elsírja magát./ És nincs itthon semmi, de semmi… semmi…/Megtörölgeti a szemét./ Ha holnap jöttél volna! Holnap már kapok fizetést…

Andris: /megpaskolja az anyja hátát/. Ne butáskodj, anya! Méghogy nincsen ennivaló? /Kilép az előszobába, fülénél fogva behúz egy katonai utazótáskát, s kiborítja a szoba közepére; rengeteg konzerv gurul szét a szőnyegen./ Elkértem a srácoktól, mi már látni sem bírjuk a konzervet.

Kutiné: /könnyeit törölgetve szedegeti a konzerveket, visszarakja a táskába/.

Robi: /segédkezik Kutinénak/.

Kutiné: /kifelé indul a táskával/. Szerencsére kenyér van bőven. Gyere, Borika, csinálunk néhány szendvicset! /Kimennek Borikával./

Robi: /Kutihoz/. Amíg elkészülnek azok a szendvicsek, nem szobrozunk egyet, Géza bátyám?

Kuti: Benne vagyok!

(Kuti és Robi kimennek az előszobába, kabátot, kucsmát, sálat hoznak be a karjukon, öltözni kezdenek.)

Andris: /kíváncsian szemléli őket/. Ti meg hová készültök ebben a hófúvásban?

Kuti: Csak ide az erkélyre…/Grimaszt vág Bözsi néni felé./ Cigarettázni!

Robi: Mert Bözsi nénit zavarja a füst.

Bözsi néni: /morzsákat csipeget az abroszról/. Zavarni, nem zavar, a tüdőráktól félek. De különben is, nem jobb a tiszta levegő? Mind a ketten felhagyhatnának azzal a büdös bagóval… Csak az egészségüket rongálják!

Kuti: Bizony, elég huzatos az erkély!

Bözsi néni: Szívhatna kevesebbet, például! Amióta az erkélyre jár dohányozni, többet öltözik-vetkőzik, mint a rosszlyányok… Tényleg, Gézuka! Miért nem pipázik inkább? Azt mondják, az egészségesebb a cigarettánál.

Kuti: Majd nyáron, Bözsi néni! Most csontkeményre fagynék, mielőtt végigszívnám a pipa dohányt. Na, gyere, Robi!

(Kuti és Robi kimennek az erkélyre.)

Andris: /körbejár a szobában, nézelődik/.

Bözsi néni: Lassan leszerelsz, én meg elfoglaltam a helyed. Biztosan haragszol rám.

Andris: /derűsen/. Elég széles az ágya, Bözsi néni, lábtól lábig ketten is elférnénk rajta.

Bözsi néni: Ej, mindig bolondozol!…Hát mi van veled? Mesélj! /Végigméri a fiút./ Csak nem nősülre van kilátás?

Andris: De jó szeme van, Bözsi néni! Éppenhogy nősülni akarok. Azért is jöttem, hogy beszéljek róla az öregeimmel.

Bözsi néni. Aztán ki csavarta el a fejed, te gyerek? Andris: /fényképet vesz el?/. Ő az!

Bözsi néni: Nagyon hozzádvalónak látszik.

Andris: /visszaveszi a képet, nézegeti ő is/. Tanítónő. Két évvel idősebb nálam, de nagyon szinkronban vagyunk.

Bözsi néni: Látszik rajta, hogy komoly teremtés. Vedd csak el, Andriskám, vedd el minél előbb, nehogy másnak engedd!

Andris: A hajlandóság megvan mindkettőnk részéről, dehát a körülmények… Ott, a faluban, lakhatnánk olcsón, de én nem találnék munkát. Itt, Pesten jól keresnék, de hol lakjunk? Ez a nagy kérdés! Hacsak… Bözsi néni be nem fogadja őt is az ágyába…

Bözsi néni: Ugyan, eredj már! Kifigurázod a szegény öregasszonyt! Ez a hála, hogy annyit vigyáztam rád? Emlékszel, az írás-olvasást is velem gyakoroltad elsős korodban? Istenem, hány, de hány délutánt ültél végig nálam a konyhaasztal mellett, amíg anyádék haza nem jöttek… Most meg csúfolódik, nézze meg az ember!

Andris: Jaj, csak meg ne sértődjön, Bözsi néni!

Bözsi néni: /elneveti magát/. Remélem, az esküvődre meghívsz!

Andris: Persze, hogy meghívom. Majd táncolunk is együtt, jó? Tud lambadázni?

Bözsi néni: Öreg vagyok én már a tánchoz… Öreg vagyok én már mindenhez, fiam.

Andris: /őszinte aggódással/. De azért jól van, ugye? Nem betegeskedik?

Bözsi néni: Nem hál’ istennek! Nincs más bajom, csak a hetvenöt évem.

Andris: Anyámékkal jól kijön?

Bözsi néni: Most már jól, igazán nem panaszkodhatok. A húgod néha szemtelen, de aranyszíve van. Ő szokta megmosni a hátam, ha fürdök. Anyád… Ő mostanában nagyon ideges meg fáradt. Nem csoda, sok van a vállán! A család, a munka! Nem nyugalmas ma a kereskedők élete, tudod? Ha elszakad nála a cérna, én meghallgatom.

Andris: És apa?

Bözsi néni: /nem kis büszkeséggel/. Ne nevess ki érte, fiam, de azt hiszem, hogy az apád megkedvelt mióta ideköltöztem. A múltkor „véletlenül” meghallottam, hogy azt mondta az anyádnak: „Ez a Bözsi néni egész rendes kis öreglány, már bánom, hogy azelőtt olyan utálatos voltam vele.” Meg, tudod, volt egyszer, hogy nyertem a totón, tizenkettesem volt, bizony. Azt nagyon értékelte! Azt hiszem, azzal kezdődött a változás… Azóta is együtt totózunk, és mostanában, képzeld, még ultizni is szoktunk.

(Kuti és Robi jönnek be fázósan az erkélyről. Vetkőznek.)

Bözsi néni: Milyen az idő?

Kuti: / fázósan dörzsöli össze a kezét/. Kellemes, igazán kellemes. Nem megy napozni, Bözsi néni?

(Kuti és Robi kiviszik a kabátokat. Ugyanakkor Borika jön be egy hatalmas tálca szendviccsel, mögötte Kutiné egy pezsgősüveggel, és visszajön Kuti is Robival.)

Kutiné: /megemeli az üveget/. Ez még szilveszterről maradt… Azóta van behűtve…

(Körbeülik az asztalt, jóízűen falatoznak. Andris kibontja a pezsgőt, koccintanak, harsányak, vidámak.)

Kutiné: /bekapcsolja a TV-t/. Halkabban egy kicsit, gyerekek, nem hallom a híreket!

Robi: Hírünk nekünk is van. Kettő is!

Kuti: Egy jó meg egy rossz?

Robi: Ahogy mondja, Géza bátyám! Melyiket mondjam előbb?

Kuti: Talán a rosszat… Robi: Munkanélküli lettem.

Kuti: /keserűen bólogat/. És mi a jó?

Robi: /harap egy nagyot a szendvicséből, s tele szájjal mondja/. Gyerekünk lesz…

 

 

 

– Függöny –

 

V É G E

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Józsa Mara

Média

Hol állsz?

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }saját fotó *

Hallgasd meg!

 

 

Hol állsz?

 

Anyátlan gyermek a homokozó szélén

legörbült szájjal – eszetlen rombolás.

A könnyekből épült homokvár ledőlt,

s nem maradt utána semmi más,

csak dac – és az őszinte gyűlölet,

a percenkét megálló szív szava,

a lüktető gondolat, egy néma fohász,

egy tébolyult elme bódult tudata.

A gondolat, mint egy bűvös kocka,

teljesen mindegy, merre forgatod,

csak nézőpont kérdése az élet,

s mi bűnöd van, másra is foghatod.

Rejtélyes az ablak két oldala,

a kint és bent, mint örök talány.

Itt lesz egy nőből háziasszony,

vagy útszélen álló utcalány.

A térdeplő gyermek szárnyakat kap,

vagy esetleg fejére szarvakat;

ki mondja meg, hogy melyik voltál,

és ki írta elő sorsodat.

Legutóbb szerkesztette 2019.06.20. @ 11:07 – Adminguru

Egyéb

Visszapillantó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

  

Ahogyan egy-egy elárvult pillanat után visszaköszönnek gyermekkori álmaim, éppen úgy köszönnek vissza tévedéseim is. Már alig fér a fejembe ez a sok élet adta lecke. Akit megmosolyogtam egykor, mert kissé bolondosnak hittem, reggelente, amikor kilépek a házból, nem megy arrébb a küszöbről, hogy én kiférhessek az ajtón. Csak akkor mozdul meg, amikor már a szemembe nézett. Pillanatnyi figyelmet parancsol magának és elkísér a kapuig. Addig, amíg azt nem mondom: – Én bolond. Bocsánat te, az akkor bolondnak hitt!

Aztán valaki más kezd el nyomomba szegődni. Én nem lépek kőre, nem lépek félre és mégis, picit meghúzódik a bokám, lassításra kényszerülök. Hátrafordulok, és lám, mögöttem botorkál az az ember, aki elpanaszolta nekem egyszer, hogy mennyire fáj a lába és azt senki sem hiszi el neki, mert látszólag makkegészségesnek tűnik. Én magam sem hittem neki, de ő mindezt megérezhette akkor, különben nem követne. Csak akkor tűnik el, amikor azt mondom: – Fáj a lábam. Egészségesnek tűnök. Bocsánat, hogy akkor nem hittem neked!

Alig tűnik el, még az utca végén sem járok, amikor megpillantom elhaladni azt az autóbuszt a főúton, amivel éppen utazni szerettem volna. Ahogyan a busz elhagyja a belátható útszakaszt, elém sétál egy férfi. Az a férfi, aki egykor nem jött el egy randevúnkra, mert lemaradt a buszról és én akkor nem hittem neki. Szembejön, köszönt és mintha csak be szeretné pótolni az elmúlt éveket, történetekbe kezd. Kicsit bosszant. Nem tudok figyelni rá, és csak akkor fordul le mellőlem egy kereszteződésnél, amikor azt mondom neki: – Ne haragudj, de én most maradtam le a buszomról, ideges vagyok, nem tudok figyelni rád. Bocsánat, amiért akkor nem hittem neked!

Stoppolok a falu végén. Sokáig nem vesznek fel. Egyszer csak megáll egy autó. Az anyósülésen dobozok hevernek, a sofőr háta mögé ülök. Ketten vagyunk, zene szól, nem beszélgetünk. Ő egy sz?ke hajú, fehérbőrű fiatalember. Bambulok ki az ablakon, majd mintha szólna… a visszapillantóba pillantva megrémülök. Egy fekete hajú, kreol bőrű, mosolygós férfi szól hozzám. Megkérdezi, hogy hová tartok és mióta állok az útszélén. Válaszolok, aztán ő saját történetébe kezd. Egyszer ő is állt már az útszélén szakadó esőben, de senki sem vette fel, céljáig gyalogolt és aztán úgy megfázott, hogy napokig nyomta az ágyat. Megkérem őt, hogy álljon meg és tegyen ki ott, ahol éppen vagyunk. Nem is ért talán, megáll, kiszállok az autóból, becsapom az ajtót. Ő elhalad, én már tüsszögök. Aztán keservesen kiáltok a semmibe: – Bocsánat!  – Az autó csak ekkor tűnik el…

Aztán egész álló nap mást szinte nem is teszek, mint egykori vétkeimmel találkozom. Este már meg sem lepődök azon, amikor valaki bekopog hozzám. Fáradtan kinyitom az ajtót, ott áll előttem az a régi barátom, akinek segítségére szorultam még annak idején… szállást adott. Emlékszem, éppen oly váratlanul kopogtam be hozzá, mint ahogyan most ő hozzám. Átfutnak előttem az aznapi találkozások képei és betessékelem magamhoz őt. – Gyere, ülj le! Egyél valamit! Szomjas vagy? Ez lesz itt az ágyad. Az a kék törölköző lesz a tiéd a fürdőszobában. Most fáradt vagyok, de reggel majd mindent elmesélsz. Köszönöm, hogy jöttél, és ne haragudj, amiért ma már nem tudok figyelni rád!

Másnap reggel sokáig beszélgetek vele. Meghallgatom. Megköszöni. Aztán kinyitom az ajtót, már-már köszönteném a küszöbömön álló bolondos barátomat, aki reggelente…, de hiába dörzsölöm szemeimet, ő már nem áll a küszöbömön. Állok a ház előtt, megvárom, amíg éjjeli vendégem beszáll az autójába, elhajt. Aztán figyelek és fülelek… A vendégem még visszatolat. Mosolyog, újra megköszöni, hogy nálam tölthette az éjszakát, és aztán én ledöbbenek, amiért autójában megpillantom azokat az embereket, akikkel előző nap találkoztam… valahol, képzeletben… Már mosolygok én is, ahogyan kórusban elköszönnek: – Úgy vigyázz másokra, mint magadra, mert mindenki benned van és te mindenkiben ott vagy!

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Kőmüves Klára

Novella

Perselypénz

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Két picike öregasszony ballagott az úton, görbebotjaik, egymásnak válaszolva, szaporán koppantak az aszfalton.*

 

 

Két picike öregasszony ballagott az úton, görbebotjaik egymásnak válaszolva, szaporán koppantak az aszfalton.

   Szótlanul haladtak sokáig, majd mikor az egyik megtorpant, mintha csak megpihenni akarna egy sóhajtásnyit, rögtön megállt a másik is, és kicsit félrefordulva nézett vissza:

   – Menjünk lassabban, Veron?

   – Nem! Csak eszembe jutott a Rozál. Te tudod, hogy milyen beteg lett?

   – Hallottam valamit… Megverte az Isten! – mondta inkább alázattal, mintsem megvetéssel.

   – Meg! – ingatta a fejét a másik, amikor megindult. – De nem ezért hoztam fel. Éppen azt fontolgatom, hogy meglátogassam–e. Te, Julis, eljönnél velem?

   A kérdezett nem felelt. Tűnődött, vagy konok hallgatása volt a válasz?

   – De megrágódsz rajta! – csattant fel mérgesen Veron.

   – Elmehetek éppen… – hangzott végül kényszeredetten.

   A kérdező újra megállt, és előre lendített botjával megállásra kényszerítette a másikat is. Szembefordult vele, és kitartóan kereste, hogy a szemébe nézhessen.

   – Holnap, litánia előtt, bemehetnénk hozzá.

   – Holnap? – pislogott erősen az öregasszony, hogy ilyen hamar a szaván fogják. – Várjál csak!

  – Mi dolgod volna? – koppant élesen a bot hegye az út kövén.

   Julis nézett rá rezzenés nélkül, és kérdéssel próbált védekezni.

   – Neked meg mért olyan sürgős?

   – Elég, ha én tudom. De mi dolgod?

   – Nem is a dolgom végett…

   – Rögtön gondoltam – mormogta neheztelőn Veron.

   Julis egy pillanatra társa karjára tette a kezét:

   – Meggondolnám még… Azért mégiscsak nagy vétke van…

   – Nem tudhatjuk! De ha van, ha nincs, megbűnhődött már eléggé. Ami meg maradt, azt majd lerendezi vele az Úr. Mi nem ítélkezhetünk! – és ajkait dacosan csücsörítve hirtelen meglódult.

   – Várjál már! De könnyen sértődsz! – kiáltott utána mind jobban lemaradva a másik öregasszony.

   Veron megállt, s állát dölyfösen előre szegezve, igazának tudatában várt.

   – Nem sértődök én, csak felmérgelődtem. Mert mindenki annyira tudja, hogy Rozál volt a bűnös! Aztán hol a bizonyosság?

   – Ha kicsit előbb van a jelölés, lelepleződött volna! – vágott vissza hevesen Julis.

   – Most ezt mondod, mert nem tűnt el a jelölt pénz.

   – Az nem! De előtte mindig kevesebb volt a perselyekben! – dohogta az asszony, fújt is egyet–kettőt, aztán elcsendesedett. – Így mondta András.

   – Ha kevesebb volt! A jelöléskor nem tűnt el semmi, az számít!

   – Akkor nem! De Rozál hogy elmaradt hirtelen! Neked nem gyanús ez se?! Mintha valaki súgott volna neki, hogy vigyázzon!

   – Ugyan ki? – hangzott, mint egy sóhajtás.

   Ezután nem szóltak egymáshoz, ballagtak csendesen, míg egyikük haza nem ért.

   – No, Isten veled! – mondta Julis némi nehezteléssel a hangjában, és sietett tovább, de pár lépés után visszanézett. – Holnap hányra jöjjek?

   Veron sértődött arccal tekintett felé:

   – Egy órával előbb, mint szoktál. De annyit nem időzünk Rozálnál, majd inkább a templomban mondunk el érte néhány imát.

   – Jól van – és már fordult.

   – Isten áldjon! – szólt utána emez, és benyitotta a kiskaput.

 

Másnap Veron a megbeszélt időben a ház előtt toporgott, de a társa késett; elfelejtette volna, hogy miben egyeztek? Negyedóra is eltelt már, mire feltűnt az utca végén.

   – Jó halál lennél! – dobta elé epésen a szavakat.

   Amaz megállt, és levegő után kapkodva mondta:

   – Te se hallottad, mi? Nekem is csak induláskor mondta Perec Ica, hogy meghalt a Rozál.

   – Nem tudtam – mondta Veron halkan, és belesápadt. – Isten nyugosztalja!… Gyere be egy kicsit, mondd el, amit megtudtál!

   Az egyszerű udvarban mindenütt muskátlik: fazekakban, ládákban, cserepekben. Ott telepedtek le közöttük, a gangon.

   – Elvitte hát magával a titkot… – oldotta ki a kendője csücskét Veron.

   – Akkor mégiscsak gyanakszol te is! – vágta rá hevesen Julis, és ültében közelebb hajolt.

   A másik zavartan kerülte a tekintetét.

   – Nem úgy gondoltam… De időnként eltöprengek az eseten. Vajon tűnt el a pénzből vagy nem? Meg, hogy ő volt–e vagy valaki más? Akkor az ő bűnössége mellett szólt minden, de nem tudhatjuk bizonyosan. Isten bocsássa meg, hogy néha–néha arra hajlottam, ő tette! – Felnézett, s egy pillanatra összeakadt a szemük. – Nekem Rozál a padtársam volt az iskolában, meg kicsit a barátnőm is…

   – Mégse tudod, hogyan vélekedj róla?!

   – Nem tudni, hogy valójában mi lakozik egy emberben.

   – Igaz! Én mégis úgy vélem, a gonosz árnyéka vetődött Rozálra, mikor a bűne miatt az Úr elfordította róla a tekintetét…

   – Lehet – mondta Veron, majd hirtelen felpattant. Arcán erős izgatottság látszott, ahogy az ablakpárkányról felkapkodta a dolgait. – Gyere! Elmegyünk a házhoz!

   Nyúlt a botjáért, és máris az utcán volt.

   – Elkérem a fiától a szentképet, amit egyszer én adtam Rozálnak – magyarázta, amíg a kaput zárta.

   – Minek ez a sietség? – dohogott a másik. – Temetés után szokták az ilyet.

   – Szokták! De nem akarom, hogy az a kép máshoz kerüljön! – s reszkető kézzel a zsebébe gyömöszölte a kulcsot.

   – Bolondot csinálunk magunkból! – méltatlankodott Julis.

   – Akkor maradj! Megjárom egyedül is! – vetette oda Veron, és úgy megindult, hogy a másik öregasszony csak Rozál házánál érte utol.

   A kapu tárva–nyitva, bementek az udvar közepéig.

   – Adjon isten! Van itt valaki?

   Kisvártatva a halott menye lépett a gangra, még tarka ruhában volt, s kíváncsian méregette a két öregasszonyt.

   – Fogadd részvétemet, lányom! – lépett közelebb Veron.

   – Köszönöm.

   – Elsőbben is azért jöttünk, hogy megmondjuk, imádkozunk a megboldogultért.

  – Köszönjük, Veron néni…

   – Meg elkérnék egy képecskét, amit egyszer én adtam Rozálnak… Kedves emlékem fűződik hozzá…

   A menyecske arcán ingerültség futott át, de lenyelte a mérgét.

   – Jöjjenek beljebb! – mutatta az utat. – Valamelyik imakönyvben lehet, abból meg van több, ahogy szentképből is rengeteg!

   Bevezette őket egy dohszagú hátsó szobába, amelyben szőnyeg nem volt, csak néhány kopott, régi bútor. A két öregasszony az ajtóból nézett körbe, s a tekintetük ugyanott állt meg. A széles ágyban érintetlen volt minden; a párnák még őrizték Rozál fejének nyomát, a vaskos dunyha is csak félrehajtva, az ágy előtt pedig ott árválkodott a két félretaposott műbőrpapucs.

   A meny egy intéssel közelebb hívta őket az ablak előtt álló asztalkához. Az elsárgult, itt–ott szakadt csipketerítő alatt szürke porréteg vonta be az asztal lapját, melyen rendetlen összevisszaságban hevert Rozál néhány személyes tárgya: szemüveg, gyógyszeres dobozok, rózsafüzér, imakönyvek, egy csorba peremű ibolyacsokros porcelánbögre, kistányéron száraz kiflimaradék meg egy befőttesüveg pár szem cseresznyével vagy meggyel.

  – Itt a polcon is vannak imakönyvek – mutatta az asszony, leemelt párat, s azokat is odatette az asztalkára. – Keresgéljenek nyugodtan, nekem ezer dolgom van – ezzel magára hagyta a két öregasszonyt.

   Ráncossá aszott májfoltos kezével Veron azon nyomban lecsapott az egyik imakönyvre. Felemelte, s mielőtt kinyitotta volna, sebtében keresztet vetett.

   – Isten szent nevében! – dünnyögte, és átpörgette a lapokat.

   Néhány szentképen megállt a tekintete, megnézte, megfordította, majd nyúlt a másik kötet után, de abban sem akadt arra, amit keresett.

   A harmadik egy nagyméretű könyv volt, melynek vajszínű kaucsuk fedlapja erősen repedezett már, de azért a mintázata jól látszott; a szélén indák futottak körbe, a közepét pedig kereszt alakú dombornyomás díszítette. A lapok éle aranyozva, az oldalán kapocs, melynek a csatja ki tudja, milyen régen törhetett le. Jó súlyos volt, Veron nem is bírta tartani, az asztalra fektetve lapozta fel.

   Az első oldalon egy bejegyzés állt: „A Bodó család tulajdona”, s mindjárt a következő két lap között egy erősen meggyűrődött szentkép lapult. Az öregasszony mohón kapott érte, és megfordította; a kép hátulján, ahogy sejtette, ott volt: „7.”

   Julis is közelebb hajolt.

   – Csak nem ezt kerested?

    Amaz bólintott, és a kis képet megkönnyebbült sóhajjal a saját imakönyvébe csúsztatta:

   – Mehetünk.

   De nem a templom felé, hanem a haza vezető útra fordult.

   – Nem érzem jól magam! – nézett vissza Julisra, aki megtorpant a kapu előtt.

   S valóban nagyon sápadt volt, az ajka szilvakéken remegett, szeme körül mély árkok feketélltek, és a levegőt is erősen zihálva szedte, de mégis szinte futott hazáig.

   Ott Julis kezébe nyomta a hatalmas kapukulcsot.

   – Nyissad te, az én kezemben nincsen erő!

   Odabent rögtön leült a gangra kitett fonott karosszékbe.

   – Nem kéne lefeküdnöd egy kicsit? – topogott mellette aggodalmasan a másik öregasszony.

   Legyintett egyet, és fel se nézett közben, úgy pusmogta:

   – Nem akarok, de egy kis vizet hozhatnál! Ott a bögrém a kút mellett. Engedd ki jól, hogy hideg legyen! – adta az utasításokat alig hallhatóan.

   Ivott pár kortyot, aztán a kezeit az ölébe ejtve simogatta a zománcos bögre harmatos–hűs oldalát.

   – Jobb már, nyugodtan elmehetsz! – szólt szelíd tekintettel.

   Nem kellett kétszer mondania, Julis felpattant, hirtelen összekapkodta a holmiját, de még egyszer megkérdezte:

   – Biztos, hogy jobban vagy, mert nem nagyon látszik rajtad.

   – Jobban, ha mondom! Eredj csak dolgodra!

   – Majd később elnézek, ha megetettem a jószágot – de ahogy lelépett a verandáról, még egyszer visszanézett. – Én a helyedben ledőlnék egy cseppet…

   Veron megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott.

   Kivárta, amíg Julis után nyikorogva becsukódik a kapu, aztán a zsebéből lassú, nehézkes mozdulattal előhúzta az imakönyvét. Remegő ujjakkal hajtogatta a lapokat, míg rá nem bukkant a Rozáltól elhozott szentképre. Nézte–nézte, s a szeméből megindultak a könnyek…

 

   Lassan húsz éve lesz, de olyan elevenen él benne, mintha ma lett volna. Búcsú előtti napon történt, vitte a templomba a szépen kimosott, kikeményített csipketerítőket. Már az oltár előtt térdet hajtva hallotta a hangokat, a sekrestyeajtó elé érve pedig tisztán értette a bentiek minden szavát.

   – Vegyes címletű pénzeket jelöljön, András! – mondta a pap.

   – Biztos, hogy szükséges, esperes úr? – bizonytalankodott a templomszolga.

   – Elkerülhetetlen. Nekem sincs kedvemre, de nem tudok jobbat. A perselypénzt valaki dézsmálja, ezt tapasztaljuk. Előbb csak harmaddal, később a felével is kevesebb lett a szokásosnál a gyűjtés. Sejtjük, hogy ki feledkezett el az Úr hetedik parancsolatáról, de hogyan vádolhatnánk meg, ha nincs bizonyítékunk? Tegye csak, ahogyan kértem!

   – És ha nyilvánvaló lesz, hogy ki a tettes? Mit teszünk? Feljelenti?

   – Először elbeszélgetek vele. Meghallgatom, miért tette, látok–e megbánást. A büntetést elsősorban a Mindenható Atyára bízom, de vannak e világi törvényeink is, amelyek mindenkire vonatkoznak. Aki tehát a perselypénzt lopkodja, kettős bűnt követ el.

   – Fel fogja jelenteni?

   – Meg kell tennem!

   András olyan nagyot sóhajtott, hogy Veron az ajtón át is meghallotta. Gyorsan visszalépett az oltár elé, újra térdet hajtott, és közben jó nagyot tüsszentett. Az orrát még akkor is törölgette, amikor belépett a sekrestyébe.

   – Megfázott, Veronika? – mosolygott rá az atya.

   – Csak megcsapott a hűs levegő a kinti forróság után – hebegte.

   Gyorsan lerakta a terítőket, és elköszönt, nehogy feltűnjön a remegése.

   Szédelegve ment hazafelé, annyira fejbe kólintotta, amit hallott. Csakis bennfentes lehet a tettes, ilyen pedig csak egy van: Rozál. De hogyan mentse meg a szégyentől, a meghurcoltatástól? Szólni nem szólhat neki, mert a figyelmeztetéssel egyben gyanúsítaná is.

   Otthon is csak ezen járt az esze, sokszor megállt, hogy mit is akart, hová is indult, végül már az urának is feltűnt:

   – De szalajka az eszed máma! Tán rosszul aludtál?

   Legyintett, s tett–vett tovább. Vendégeket vártak a búcsúra, már csak pár óra volt az érkezésükig, addig rá akart nézni mindenre. Itt is, ott is akadt még kis igazítanivaló; amit kellett, megcsinálta, elrendezte.

   A szobába is még egyszer benézett, s lám, csak az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy csálén áll a néhány könyv a polcon. Nyúlt hirtelen, hogy igazítson rajtuk, de az ujjai beleakadtak a nippek alatti csipkébe, megrántotta, s dőlt le minden: összetört a porcelán madár, szerteszóródtak mind a könyvek. Leesett az imakönyve is, és kihullott belőle a sok szentkép. Nagyjából egy kupacba estek, csak egy Szűzanya–kép repült messzebbre. Ahogy lehajolta érte, a keze már félúton járt, akkor ötlött az eszébe, hogy ezt a képecskét dobja figyelmeztetésül az egyik perselybe. „De megérti–e?” Nézte a képet, aztán elmondott egy imát. Mire a végére ért, jött a sugallat, igen, megüzeni neki, amit az atya mondott, a 7. parancsolatot. De nem volt bátorsága kiírni: „Ne lopj!”, így csak annyi került a kép hátuljára: „7.”. Remélte, hogy Rozál ennyiből is ért majd!

   Aztán lassan összehajtogatta, egészen apróra, ahogyan a papírpénzt szokták a perselybe csúsztatni…

   Ahogy idáig ért az emlékezésben, Veron fájdalmasan felsóhajtott. Jót tett akkor? Vagy nem? Ez a kérdés szünet nélkül gyötörte. Az Úr hogyan ítéli meg a cselekedetét? Őrlődött, de tettét meggyónni nem merte, mert nagyon félt az atya szemrehányó tekintetétől. Különösen András hirtelen halála után volt nehéz a szíve, mert közvetve abban is bűnösnek érezte magát, és bármilyen vezeklést szabott ki önmagára, mindig kevésnek találta.

   Nézte a Szűzanya szelíd arcát, és hirtelen nagy–nagy hálát érzett, mert megértette végre: hogy oly sok gyötrődés után most a kezében tarthatja a képet, az a megbocsátás üzenete. Sovány kézfejével letörölte a maradék könnyeket, a szentképet egy pillanatra a szívéhez szorította, aztán visszacsúsztatta az imakönyvébe. A lapok lassan összeborulva zárták maguk közé a titkot, s Veron lelkében megnyugodva vette fel a rózsafüzért. A keresztet gyengéden az ajkához érintette, majd fekete eres kezeit szoknyája fészkébe ejtve morzsolgatta a szemeket. Fejét a falnak támasztva, lehunyt szemmel belekezdett az imába.

   Így találtak rá, a félig pergetett olvasóval a kezében, amint az ajkára merevedett az utolsó „Ámen”.

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Józsa Mara

Kisregény

Törpefenyők II/5. Házinyúlra nem lövünk!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Noémira eleinte rákacsint a szerencse…

 

Házinyúlra nem lövünk

 

Dimény János képvisel? nem tartozott Noémi szimpátiái közé. Az a típusú férfi volt, akire tapadtak a n?k. Nem egyszer lehetett látni n?k által körbevéve, vagy amint valamelyiknek a fülébe sugdosott valamit, miközben átölelte. Így aztán a kelleténél többet megengedett magának, legalábbis Noémi értékrendje szerint. Mint az ilyenekkel történni szokott, nehezen viselte az elutasítást. Noémi tartózkodó magatartása úgy hatott rá, mint a ragadozóra a vér szaga.

Dimény elég nagy befolyású ember volt, Luca óva intette. Az 1985-ös választásokon is képvisel? volt, még az MSzMP színeiben. Azóta MDF-tag lett. Nemcsak helyezkedni tudott, de jó volt a memóriája is, s rendkívül sok mindent tudott másokról.

Noémi nem tudta miként rázza le képvisel? tolakodását. Dimény szeretett a n?k válla fölött betekinteni az iratokba, s közben „véletlenül” a kezét sem tartotta otthon. NLuca figyelmeztetésére gondolva, durván ellökni sem merte. Noémi pechjére elég sok kapcsolata volt vele, hiszen a külügyi bizottság tagja volt. Egyre feszélyez?bb lett a képvisel? jelenléte, másokkal ellentétben a humorát se díjazta. „Amerikában beperelhetném szexuális zaklatásért!” – villant át Noémi agyán. Neki pont egy ilyen per nem hiányzott. De hát esélye se lenne…

Ezúttal sem úszta meg. Dimény kikísérte, majd az ajtón kilépve megfogta a kezét, hogy megcsókolja búcsúzóul. Noémi vonakodva engedte át a kezét.

– Milyen finom tapintású kacsója van! – próbált Dimény bókolni. Az se zavarta, hogy többen is elmentek mellettük, nem engedte el a lány kezét. – Boldog lehet az a férfi, akit ezekkel a kezekkel ölel át – nézett a lány szemébe várakozóan. – Eljöhetne velem ma vacsorázni munkaid? után…

– Köszönöm, nem… – próbált Noémi a meghívás elöl kibújni.

– Ugyan, ne butáskodjon, nem várja otthon senki. S egy vacsora…

Ekkor férfikar ölelte át Noémi vállát. Nemcsak átölelte, hanem magához is vonta. Noémi els? pillanatban heves mozdulattal akarta lerázni, de felismerte Gábor hangját. 

– Nem akar menni! – szólt Diményre.

A két férfi farkasszemet nézett. Gábor jó fél fejjel lehetett magasabb, s kajakos múltja is meglátszott az izmain. Dimény cingár alakja úgy hatott vele szemben, mint bicikli a tank el?tt.

– Jaaaa… Megértettem! Házinyúlra nem lövünk! – választotta Dimény a visszavonulást.

Noémi szíve a torkában vert. Önkéntelenül a védelmet adó férfitesthez simult. Csak miután a képvisel? elt?nt a kanyarban lett hirtelen feszélyezett az intim közelségt?l.

– Ööööö… köszönöm, hogy védelmedbe vettél – pirult el talpig, kibújva az ölelésb?l. Még az kellene, hogy meglássa ?ket valaki! Gáboron is látszott a zavar. – Állandóan rám nyomul, s tapogat – magyarázkodott a fiúnak, mintha felmentést próbálna találni neki.

– Vettem észre… – kereste Gábor is a szavakat. Végül elterelte a szót.

– Na, hogy megy a beilleszkedés? Nem evett még meg az irodasárkány? – utalt Szalaynéra.

– Képzeld, felírt egy fordítói tanfolyamra! S van végleges munkahelyem! – kapott Noémi az alkalmon.

– Tényleg? – örvendett meg Gábor. – Ezt meg kell ünnepelni! Egy üveg pezsg?vel le kell locsolni! Meghívlak vacsorázni – mutatta Gábor az ujjával, hogy kettesben. – Tudok egy remek kis intim helyet.

– De… Ebb?l az alkalomból nekem kellene megvendégelnem téged – jött zavarba Noémi.

– Kérlek… – zsarolta meg Gábor. – Az én örömöm.

– Ezt majd eldöntjük! Vár az irodasárkány! – szaladt el Noémi, mintha attól félne, hogy Gábor meggondolja magát. A saroknál még visszafordult egy pillanatra. – Nem is olyan sárkány, mint els? pillanatban látszott!

 

Noémi csak kés?bb döbbent rá, hogy csapdába került. Hiszen már nagyon el van adósodva Gábornak. Neki köszönheti a munkahelyét, most ebb?l a hülye szituból is kihúzta, s ráadásnak a vacsorameghívás… S nincs is úgy öltözve. Egész nap ebben a ruhában volt a nyári h?ségben, amihez amúgy sincs hozzá szokva. Brassóban átlagban négy-öt fokkal hidegebb van, mint itt. Vissza kellene mondania. Pedig ezt tényleg meg kellene ünnepelni! Yvettel kissé feszült a viszonya a tegnapi összet?zésük óta, Luca és Klári rendben lenne, de Yvett… Ha ?t nem hívja, hülye helyzetbe hozza a lányokat, Szalaynét mégse hívhatja… A szomszédaival épp csak köszön? viszonyban van. Ünnepelni szeretne, meghívást kapott, s ? most épp vissza akarja mondani… „Tisztára agyalágyult vagyok!” S ha visszamondja, akkor így hálálja meg Gábornak, hisz ez most már kész sértés lenne… Jaj, milyen rossz egyedül…

Az egész napos önemésztés közben id?nként rettegve pillantott az órájára, s az id?, mely máskor csigalassúsággal haladt, most mintha turbóra kapcsolt volna. Luca éles szemét nem kerülte el Noémi hangulatváltozása.

– Mi bajod? Mit nézed folyton az órát? Hova sietsz?

– Nem sietek. Túl gyorsan telik az id?… – vallotta be Noémi.

– Tesséék? Szerelmes vagy a munkahelyedbe? Akkor maradj itt aludni, ha nem bírsz elválni t?le! – ugratta Luca. – Na ki vele, tessék vallani a néninek!

Noémi könyörg? szemekkel nézett kollégan?jének szemébe, de Luca könyörtelen volt. Megismételte a parancsot.

– Na, ki vele!

Klári is meghallotta. ? is odajött. Beleszagolt a leveg?be.

– Itt férfiszagot érzek!

Noémi segélykér?en körülnézett, mintha keresne valakit, aki pártját foghatná. Végül lemondóan sóhajtott, s néhány szóban felvázolta dilemmáját.

– Meghívnak vacsorára, te ünnepelni akarsz, s visszautasítod? Azt, aki kimentett egy tök hülye szituból? Kutya legyek, ha te nem estél fejre! – háborgott Luca.

– Szerintem neked kényszerzubbony kell! – kontrázott rá Klári is. – Jókép? pasi! Fogd meg!

– Ti mit csináltok itt? Mi van itt klub? S a jelentés már készen van? – h?tötte le a kedélyeket az Yvettel érkez? Szalayné.

– Azonnal. Csak el?bb Noémit be akartuk utaltatni a diliházba. Képzelje…

– Ha a jelentés az asztalomon, meghallgatom miért – ment át az irodájába Szalayné.

 

Noémi még húzta az id?t a munkaid? lejárta után, hátha talál valami kiutat. Gábor rányitott.

– Már féltem, hogy komolytalannak tartottál, s elmentél – szabadkozott. – A külügyminiszterrel volt egy megbeszélésünk, s elhúzódott.

– Nem vagyok rendesen felöltözve… – tett egy kísérletet Noémi, miközben az irodaajtót kulcsra zárta. Jó ürügy volt, hogy ne kelljen közben Gábor szemébe néznie.

– Jaj, ti n?k! Nem a Hiltonba megyünk, s nem filmeznek. Egy eldugott kis vendégl?be viszlek, ahol beülünk egy szeparéba, kiváló a kaja, bort és a kiszolgálás. Nem egy drága hely, de én nagyon szeretem. Egyetemista koromban fedeztem fel, amikor még nagyon meg kellett számolnom a kiadásaimat, de nagyon megszerettem azt a helyet. Én is ugyanabban az ingben vagyok, amit reggel felvettem. Indulás! Ellenvetés nincs! – tolta meg finoman Noémit. – Tudom, hogy a Cinkotai HÉV hányig jár. Ezzel se gyere! 

 

– Na, megbántad, hogy eljöttél? – incselkedett Gábor Noémivel.

– Tényleg kedves hely. Nekünk is volt egy hasonló kis törzshelyünk egyetemista korunkban. Voltunk drágább vendégl?ben is, de ott éreztük magunkat a legjobban.

Noémi még folytatta volna, de mögöttük nagyot dördült az ég.

– Jön a vihar. Szaladjunk! Mutasd az utat! – eredt futásnak Gábor, Noémi kezét megfogva, s maga után vonva a lányt. Ám a következ? pillanatban a nyakukba ömlött a dézsa. Tán még a b?rük alatt is vizesek lettek egyetlen szempillantás alatt. Noémi néhány lépés után lefékezett.

– Még hasra esünk… Sötét van. Úgyis mindegy…

A végén még élvezték is. Vidáman integettek a mellettük elrobogó autóbusz utasainak. Gábor a kapuból vissza akart fordulni, de Noémi behúzta.

– Normális vagy? Még a kutyát se kergetik ki ilyen es?ben. Gyere be és várd meg, amíg eláll az es?. Egy pillanat, csak lekapom magamról a vizeset. – Amikor egy perc múlva fürd?köpenyben, és törülköz?be csavart hajjal kilépett a fürd?szoba ajtaján, Gábor még mindig ott állt tétován az el?szobában, csepeg? ruhában. Kint már jég verte az ablakot.

– Nem maradhatsz ebben a vizes ruhában. Vesd le, adok egy b?vebb pulóvert… Vagy egy pokrócot.

Gábor nem mozdult.

– Vesd már le azt a vizes inget, ne reszkess itt nekem! – fogta meg Noémi a Gábor ingének az alját, hogy áthúzza a fején. A vizes ing tapadt, ráncigálni kellett, s a fürd?köpeny öve kioldódott…

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.25. @ 10:58 – Adminguru

Elbeszélés

A bűn

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bűneiről nem szívesen beszél az ember; ki szeret alsógatyában mutatkozni dísz-szmokingos, estélyi ruhás társaságban?
Hacsak…
Hacsak nem kiírni-üvölteni akar épp magából egy több, mint húsz éve nyomasztó emléket. Hacsak nem tanulságnak szánja ifjabb embereknek.
Ilyen esetben indokolt a lelki-gatyára vetkezés: vetkezem tehát.

A nékem rendelt tanáridő első húsz évét igazi iskolában, valódi pedagógusok között töltöttem el, és sokat közülük barátomnak is mondhattam.
A poétikai cezúra ott van itt, hogy a következő tíz évet – mígnem véglegesen nyugdíjba nem vágtak, és lettem énektanárból éneklő (torzítva Arany János kryáját) – már csak oktatási intézményekben töltöttem, tanárok között.
Hiába, no!
Értékek vesztek, hulltak, mentek veszendőbe.
De úgy látom, a magunk korabeliek körében divatos lett a nyafizás, a szép múlton való csámcsizás,  hát gyorsan abba is hagyom.
Utánam Olvasó, gyerünk a lényeghez!
Meglehet, a „hernád-egyetem” – ahogy tanítványaink ironikus-szeretettel nevezték gyakran azt az iskolát, mely egyébként „csak” szakmunkásképző-szakközépiskola volt – épp általunk lett „iskola”: úgy esett, hogy vagy heten-nyolcan, fiatal, kezdő tanárok, majdnem egy időben kerültünk oda, ott kezdtük tanulni a szakmát, és lassan magunk képére formáltuk a sulit.
Abban vita nem lehet, hogy kiemelkedett mindannyiunk közül Sz.Berci. Ma is ? a pedagógus számomra, a pedagógus, aki nem „professore”, hanem az a szolgálója a gyereknek, aki a hellén világban reggel megfürdette a kölköt, elkísérte az iskolába, ügyelt rá, mert  – ezt sose feledjétek Ti zseniális mai tanárok! – a paidagógosz eredetileg ez volt.

Valljuk meg: belekeveredtem a pókhálóba, azért fecsegek ennyi bevezet?t, pedig hát, magam után vezényeltelek Olvasó, egy bekezdéssel előbb.
De hát igazán nem tudom, hol is kéne a pókháló finom szálainak fölfejtését kezdeni.
Avval kezdjem, hogy akkortájt avattak éppen a buddhista rend tagjává? És hogy bolond buddhista lettem akkor? Tévedékeny buddhista? Dogmatikus buddhista? Vagy a nyelv melyik szava helyénvaló itt?
Vagy avval a szerdai nappal kezdjem, amikor…?
Vagy avval, hogy jól felépített tanári-baráti rendszerünkbe új, különös fickó érkezett?
Legyen már rend!
Kronológia, mesél? barátom, id?rend, valamiféle bármilyen REND!
Sződd a selymet elvtárs, fond a meseszálat!

Jó, legyen rend: amikor az informatikát beemelték a tantárgyak sorába, megérkezett egy infomatika-tanár sulinkba: F.Feri
Zseniális, de különös fickó volt: magának való, csöndes. Szó sincs arról, hogy ne barátkozott volna velünk, jó fej volt, de szinte semmit sem tudtunk róla, mert semmit magáról nem mondott.
Szinte semmit.
Abban az időben az én tudásvágyam f?ként két területre irányult: nagyon meg akartam érteni és magamévá tenni a Buddha tanítását, mintegy lelkembe olvasztani, életformámmá tenni. A másik nagy ambícióm volt, hogy megértsem és megtanuljam a számítógép használatát.
(Nem annak van most ideje, hogy elmeséljem, miként „törtünk be” az iskolánkba érkezett els? „iskolai kompjúter” lakhelyére Sz. Gabival és H. Andrissal, hogyan tanultuk ki a „basic-nyelvet” annak demonstrációs programjából: dehogy van annak ideje!)
Tény csak az: gyakran töltöttem időmet az újonnan kialakított informatika teremben, és így kerültem közelebb Ferihez, közelebb, mint bárki más annak idején, és így tudtam meg róla egyet-mást.
Például azt, hogy valóban kiváló programozó-informatikus, meg azt, hogy magánélete minden, csak nem derűs.

Szerda lett egy napon, szerda. (Már ha jól emlékszem.)
Berci, az igaz tanár, suliba jövet szívinfarktustól magát-megadón zuhant a trolibusz megállójának padjára, onnan a mocskos flaszterra, aztán sivító ment?autó vitte az intenzív-osztályra: voltunk páran, akik döbbent csöndben néztük utóbb az üvegablakon át Bercit, és reménykedtünk nagyon.
Eltelt két nap: ahogy a kardiológus mondta nekünk, a három kritikus napból kettő, és péntek lett, amolyan hurrá-péntek.
Abban az évben az órarend-készít? hölgyek és urak kegyesek voltak irántam, mindössze négy órát tettek péntekre, volt hát id?m minden pénteken a gépteremben tanulgatni délután kett?ig, háromig olykor, annál is inkább, hogy óra sem volt tizenegytől már, a terem üres volt.
Feri tehát már tíz óra után készülődni kezdett: kicsit még segített nekem, türelmesen felelgetett kérdéseimre, aztán elköszönt, és elment.
Dél körül lehetett.
Eszemben nincs ismeretterjesztésbe kezdeni, de egy mondat erejéig itt meg kell állnom, és megjegyezni, hogy sok-sok részlet-tanításon túl, mi a buddhista szellemi magatartás alapja. Nos, nem más, mint az ego lépésről-lépésre való csökkentése, mintegy loccsantgatása a tudat kelyhéből. Egyszerű oka van ennek: ha a tudat csordultig telve az Énnel, akkor oda más – Isten, Buddha tana, bármi – igen nehezen férhet el.
Ha tehát én akkor, mikor Feri kiment a teremből pénteken dél körül, már igazi buddhista lettem volna, és nem csak afféle rendtaggá avatott, föl kellett volna neszelnem távozásának napnak felh? mögé búváshoz hasonlatos voltára.
De nem voltam az, egészen elkápráztatott a saját énem nagyszerűsége: hisz még buddhista mivoltomra is büszkén tekintettem: ó, sancta simplicitas!
Úgy délután háromig elszöszögtem a számítógéppel, aztán gondosan bezártam a termet, a kulcsukat leadtam a portán, és hazaindultam.
A Körút – Wesselényi utca sarkán szálltam le a troliról, átvágtam a hatos villamos megállójába, és ott találtam a megállóban F. Ferit. Kérdeztem, hogyan sikerült ilyen hosszú utat megtennie három óra alatt. Azt mondta, hogy lent volt a Rókalyukban (az egy kocsma a Wesselényiben), megivott néhány fröccsöt.
Még mindig nem gondolkodtam el azon, hogy ez az ember egymagában ácsorgott, ivott egy ócska krimóban vagy három órán át, csak haza ne kelljen mennie: még mindig nem gondolkodtam el.
A fröccsök miatt, vagy kapaszkodási kényszerében Feri váratlanul kinyílt, és mesélni kezdett magáról, sorsáról. Válásairól, több házasságból való gyerekeiről, akik semmibe nem veszik, jelenlegi feleségéről, aki még annyira sem tartja, mint gyerekei.
Megjött a hatos, fölszálltunk, és ő még mindig beszélt. Aztán a Rákóczi térhez értünk: annyit tudtam, hogy ő valahol itt lakik. Készülődött is a leszálláshoz, de még megkérdezett, nincs-e kedvem meginni vele a sarki csehóban egy sört.

És én ekkor követtem el az első hibát, az elsőt, mely bűnbeeséshez hasonló.

Sosem vetettem meg a kocsmákat, soha egy-egy korsó sört, soha egy kocsmai beszélgetést, csakhogy akkortájt – mint mondtam – masszív buddhistának véltem magam, aki nem piál, nem cigizik, húsételt nem eszik, még húsvéti sonkát sem. Nem ám! Inkább beledöglik a húsvéti ünnepekbe, úgy ácsingózik a sonka után, de nem eszik belőle!
Mondtam már: semmit sem tudtam a buddhizmusról, még azt sem, hogy az er?szaktétel önmagunkon merőben idegen a Tan szellemét?l.
Nemet mondtam hát, és rém büszke voltam magamra.
Tudom, ma már tudom – sajnos későn -, hogy épp akkor lettem volna igazi buddhista, ha leszállok a villamosról, elmegyek egy emberrel egy sört meginni, meghallgatom azt az embert, aki nyilvánvalóan kapaszkodni próbált egy embertársába, és az életbe.
Csakhogy nem ezt tettem: örök szégyenemre, gyalázatomra.

Eltelt a hétvége, hétfőn reggel a suliba tartottam. A Dembinszki utcáról ráfordultam a Hernádra, és akkor…
Figyelem, olvasó! Most nem metaforát mondok, nem jelképet alkalmazok: akkor életemben el?ször megértettem, mit jelent a földbe gyökerező láb a valóságban. Megértettem, mit jelent, amikor az utolsó csepp vér is lecsurog valahová az alsó végtagba, elzsibbasztja, megbénítja azt.
Mert amikor megláttam az iskola homlokzatán lebegő gyászlobogót, pontosan ez történt velem.
”Istenem! Berci meghalt!” – kondult, dördült meg a szívem, és nem fért el a mellkasomban, a mellkasom majdnem szétvetette.
Elvergődtem a portáig, köszöntem, és kérdeztem a portás bácsit a gyászlobogó felől. És reszketve vártam Sz. Berci nevét.
Nem az a név hangzott el.
A portás bácsi közölte, hogy pénteken éjjel F. Feri öngyilkos lett, levetette magát az emeletről, az ablakon át, a mocskos utcára.

Én pedig ekkor követtem el a második hibát, bűnbe estem másodjára is.

Bármennyire szeretném, nem kerülhetem el a vallomást, hisz többek közt ezért írtam meg ezt az egész nyomorult történetet.
Szóval: megkönnyebbültem.
Világosan emlékszem az akkori érzésemre: bizony megkönnyebbültem, hogy nem Berci, hanem Feri neve hangzott el.
Azóta – sok éve – gyakran végigjátszottam magamban mindezt: újra meg újra játszottam végig.
Tudom: Ferinek ez volt a sorsa, végzete, karmája.
Mégsem tudok szabadulni egy gondolattól: talán ha akkor elmegyek vele a kocsmába, és meghallgatom, és nem vagyok olyan átkozott buddhista-paraszt, talán elodázhattam volna halálát.
Mert semmi mást nem akart az az ember, mint egy másik ember közelségét, valakinek a közelségét, aki meghallgatja őt, akinek kibeszélheti magából az öngyilkos indulatot.
Tudom, tudom, hogy nem így van, nem járultam hozzá Feri halálához, kicsi vagyok én ilyesmihez, de szabadulni az önvádtól mégsem tudok azóta se.
Nem járultam hozzá halálához, de életéhez sem!
Bárhogy forgatom, szépítem: b?nt követtem el, bűnös vagyok.
 

Peroratio
Sajnálom, tényleg, annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.
Hahogy fantáziám és nem a valóság mondta volna tollba e történetet, akkor bezzeg lenne mindkettő, de hát nem így volt.
Nincs itt semmiféle megtisztulás, nincs itt semmi „boldog vég”: mert úgy igaz, hogy Berci akkor még megúszta, néhány hónap múlva visszatért közénk, de telt-múlt pár esztendő, és csak elment közülünk egy szépen berendezett, égi iskolába, és azóta ott tanít.
Azok a fiatal tanárok megöregedtek, meg szét is szóródtak: ki tanár maradt, ki „pályát módosított”; mindenesetre széjjelszóródtunk.
Ami azt illeti a „hernád egyetem” is megszűnt már: összevontak néhány tucat iskolát, létrehoztak valami tanulógyártó kombinátot, ami csak messziről emlékeztet iskolára.
Hej, haj!
Sajnálom, igazán annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.

Legutóbb szerkesztette 2019.07.08. @ 08:17 – Kavyamitra Maróti György

Média

A porból

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }saját fotó *

Hallgasd meg!

 

A porból

 

 

A tarkón lőtt angyalok utolsó rezdülése,

majd levágott csirke a konyhakövön,

a megdöbbent szemlélő háborgó lelke

intő szavak a könyöködön.

A templomi szolga a perselyt rázza,

utolsó filléred is Istennek kell,

a család estére a vacsorát várva

könyörgő szemekkel letérdepel.

– Oh Uram, add meg nekünk…-

S a fohász keresi a süket fület.

Kenyeret sosem tetted az asztalra,

idáig is megvoltunk nélküled.

Számodra csak játékszerek vagyunk,

ránk osztott sorsok, mint apró díszletek

az ártatlan gyermekek könyörgő szava,

mint falrahányt borsó, rólad pereg.

Brávó! – légy büszke hitvány művedre,

hol a pénz beszél és a kutya ugat,

földi szolgád  a tenyerét dörzsöli,

s nincs benne egy cseppnyi bűntudat.

Felsőbbrendűséged bűvös tudatában

egy jóságos mosoly álszent képeden,

megdoblak kővel, dobj meg kenyérrel,

ha a földre esik, én akkor is felveszem.

Legutóbb szerkesztette 2019.06.20. @ 11:08 – Adminguru

Média

Lanyhadal

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

(meghallgatom)

Fáradtan szuszog az óra,

a pizza kifutó már régesrég rosszakat álmodik…

mélysötétbe fullad a bugyuta csend

…szekrényekre némult morál fakul.

s a függöny szövőnőjének jaja lett

 az egyetlen értékelhető pont.

Zöldül a Nap,

torkos fák alatt veszít pásztát

a minduntig céltalan.

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Média

Ma nem tudom…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Megzenésített vers

(meghallgatom)

 

Ma nem tudom miért, de rossz a kedvem
Ma két karral ölel a fagy
Nem tudom miért, miért csak fázom
mikor tüzével simogat a Nap.

 

Ma nem tudom miért, de csöndre vágyok
Ma belém hasít a fájdalom
Nem tudom miért, csak szürkét látok
Ma a lelkem fáj nagyon.

 

Ma nem tudom miért, de kabátot öltök,
Pedig verejtékezik homlokom.
Nem tudom mi, de elszakadt
ma cserbenhagyott a bizalom.

 

S ma fél évszázad igazsága éget
itt kéne hagyni az egészet
a világot mi rám telepszik
csöndben t?rök ? veszekszik.

 

Pókhálós évek fehérre festik
Hajkoronám dérrel vetekszik.
Ólomsúlyával ráncoltak az évek
Itt kéne hagyni az egészet.

 

Ma nem tudom mi történt velem
Ma átgondoltam az életem,
De gondolok inkább egy merészet,
hogy csak álmodom az egészet.
___________________________________

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Novella

A táskás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Krajova ronda-szép város! Ez csak első hallásra tűnik egetverő ellentétnek, de nem az. Valamikor, a 80-as évek elején, kiküldetésemben először láttam szutykos pályaudvaron, lépcsőn alvó embertömeget, akik a napfelkelte után megjelent, “hivatásos” cipőpucolókkal takarítatták, vikszoltatták cipőiket.

Mi volt a kiküldetés lényege? Tulajdonképpen, egy szóval: semmi! Olyan 10-15 terméket a vállalat szolgálati kocsiján leszállítottak az akkor virágzásnak induló, de soha ki nem virágzott Olcit gyárhoz. A bőség zavarában minden egyes termékre egy “kompetens delegátust” küldtek, akinek az volt a dolga, hogy a gyáron belül, a vállalati kocsitól a célhelyig elszállítsa azt a néhány darab próbaterméket, aztán ugyanolyan keserves, hosszú vonatozással visszamenjen Váradra, ahogyan odaérkeztek. A tulajdonképpeni munka jó ötpercnyi volt csak, az egészet egy személy nyugodtan lebonyolíthatta volna egy óra alatt, vagy hamarabb. Hogy minden jól alakuljon, a vállalati kocsi a megbeszélt időponthoz képest két órával később érkezett. Mi, kiküldöttek – kompetensek – csak álltunk és vártunk, majd a fárasztó vonatút után átvánszorogtunk a gyárral szembeni nagy kiterjedésű rétre, olyan piknikfélére, ami evést, ivást ugyan nélkülözött, de egy kis pihenőt azért beiktattunk. Felváltva egyikünk mindig a gyár bejáratát vizslatta, hogy érkezik-e már végre a várva várt szállítóeszköz. Érkezett! Pillanatok alatt túl voltunk a “munkán”, a gond csak az volt, hogy utána tapasztaltabb kollégáim úgy szétszéledtek, mint a kámfor. Alig találtam vissza az állomásra, hiszen ahol soha nem jártam, nem ismerhettem a közlekedési viszonyokat. Fogalmam sem volt, hogy mi hová vezet, mi hová visz. Nem mondhatnám, hogy a krajovaiak túl kommunatívak lettek volna, egy taxisofőrt leszámítva, aki a reggeli gyárhoz jutásomban segített, kimondottan jó szándékkal. A gyomrom a torkomban volt az idegességtől, mikor észleltem, hogy valahol a városközpontban kacskaringózunk. Tény, hogy a busz oldalára, mint végcél, az állomás volt megjelölve. Hosszas városnéző keringőzés után, nagy örömömre tényleg elérkeztünk az állomáshoz.

A menetrend szerint csak nagyon soká indult hazafelé vonat. Természetesen mindig és mindenből van kiút, így az átszállásos hazautazást választottam. Eszemben sem volt még fél napot – a tudom is én miért, de nekem egy cseppet sem szimpatikus – Krajován tölteni. Első osztályra vettem jegyet, nem akartam, hogy megismétlődjön az, ami az odaúton történt, tudniillik az egyes fülkékbe húszan is bepréselődtünk. Mozdulni sem lehetett, arra rágondolni sem, hogy valahogy kijuss a folyosóra, ott ugyanis egy tűt sem lehetett leejteni. No, ezt jól tettem, mert az egész első osztályú vagon színüres volt. Kinéztem magamnak egy fülkét, meg kell mondani, a körülmények valóban első osztályúak voltak, a másodosztályhoz képest feltétlenül. Úgy döntöttem, lefekszem aludni, mikor a 15-20 üres fülke közül, amit későbbi útitársam választhatott volna, ide berobogott, lepakolt, elhelyezkedett és eldöntötte, velem fog utazni. Az elején alapjaiban szándékoztam meghiúsítani ebbéli törekvéseit, viszont ő egy makacsul, olyan irritálóan barátságos, bőbeszédű, harsány, igen kellemetlen társaságként elkezdett beszélni. Levegőt sem vett, folyamatosan beszélt.

– Hát pajtás, mi ismerjük egymást, egy gyárban dolgozunk! Látlak már téged, majd minden nap. Tudom is, hogy hol dolgozol!

– Igen, én is emlékszem rád. Azt hiszem, aludnom kellene egy kicsit.

– Á, semmi értelme, mindjárt Temesváron vagyunk.

– Az a mindjárt még jó néhány óra és onnan még ugyancsak nagyon sok óra, míg Váradra érünk.

– Na jó, majd később alszunk, most beszélgessünk egy kicsit.

És nyomta, nyomta, nyomta…, közben az idegeim gitárhúrként pengtek. Egyetlen gondolat járt az agyamban folyamatosan, hogy ki kellene jutnom a fülkéből és átmenni egy másikba. A gond az volt, hogy rájöttem, igen kedvelt útitársam egyszerűen utánam jönne, mert ő unatkozik. Előbb-utóbb majd elálmosodik, gondoltam, hadd beszéljen még egy kicsit és felvettem azt a titkos pózt, amikor az ember félig becsukott szemmel néz valakit teljes igyekezettel, hogy semmit ne értsen az általa közölni óhajtottakból. Megpróbáltam lazítani. Átmeneti barátom erőszakosabb volt a sokévi átlagnál és a táskájára mutatott.

– Látod ezt a táskát? Minden itt van, ami valaha bármikor, bármire kellhet, akár az Everest tetején, akár az Antarktiszon.

Valójában egy ütött-kopott aktatáskát szorongatott a hóna alatt, betegesen féltve, még egy öltöny sem fért volna el benne. Nagyon bizarrnak tűnt, amit mondott. Az is volt! Kezdtem megijedni a sráctól, abban az értelemben, hogy ez tényleg nem száll le rólam Váradig, az pedig igen sok óra…

– Van ebben papír, ceruza és figyelj, egy zseblámpa. Gondold el, bárhol eltévedek, azonnal van zseblámpám.

Hát, gondoltam, ez aztán a túlélő felszerelés…

– Két konzerv, három szelet kenyér és egy fél liter víz. Meglepetés nem érhet soha, sehol.

– Biztosan kihúzod vele egy hétig!

– Ha kell, sokkal tovább. Amíg meg nem találnak, ha valahol eltévedek. Ne ijedj meg, az orvosok szerint egy

olyan betegségem van, ami nem is betegség. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nálam ügyesebb és okosabb ember egyszerűen nem él a világon.

A hideglelés és hátborsódzás közepette igyekeztem nem figyelni. A gond, hogy nem lehetett nem figyelni.

– Valami olyant kapsz most, amit csak kevesek. Felolvasom a verseimet!

Egye fene, biztosan van 3-4 verse, meghallgatom és a végén békén hagy. Nagyon óvatosan, hogy bele ne lássak a titkos, túlélő, mindenre használható táskájába, kiemelt belőlük három vaskos füzetet.

– Hát ezek azok. Felolvasom neked őket egytől-egyig.

Hú, gondoltam, ez gond lesz. Az első verset a borzalmak borzalmának tudnám önkényes alapon elnevezni. Meghallgatása után a többiekre nem figyeltem oda, súlyos hiba, mert kikérdezett. Na, gondoltam, kiszúrok veled.

– Add ide a füzeteidet, elolvasom.

– Remek, olvasd el és adj mindegyikre jegyet. Tudod egytől tízig, utána írd is alá! De, ezt még hallgasd meg! Ceausescu elvtársról olyan szép verset írtam, hogy csoda.

Nem mertem üvölteni, meghallgattam. Az összes Ceausescu vers közül ez volt a legceausescusabb, egy förmedvény. Na, kinyitottam a füzetet, gondoltam véviglapozom, mint egy gyors olvasó, adok rá neki nyolctól fölfelé és békén hagyjuk egymást.

Ám tele volt aláírásokkal és jegyekkel… Mind tízes! Sokakat molesztálhatott hasonlóképpen, mint engem. Lassan, olvasás nélkül lapoztam és adtam a tízeseket. Igyekeztem nem túl gyorsan csinálni. Ha nem a műveivel foglalkozom, akkor beszél, és az rosszabb. Így érkeztünk meg Temesvárig. A műveinek felét átlapoztam. Tulajdonképpen a címeket sem olvastam el. Az első két vers tanulmányozása után világossá vált, hogy legalább akkora költő ő, mint amennyire én bagoly-bivaly vagyok. Az órámat bámultam folyamatosan és csak azt vártam, hogy egyszer már Temesváron legyünk és lepattintsam magamról ezt a rám tapadt, hirtelen szerzett, furcsa idegrendszerű “barátot”.

Iszonyú kavargás után, az átszállást megejtve, majdnem elordítottam magam, mikor az ugyancsak elsőosztályú, de hússzor olyan kopottas vonat ugyanazon fülkéjében kapott helyjegyet a táskás is. Itt nem volt már menekvési lehetőség, az első osztály is dugig volt. Mellettem ült és súgva mondta, hogy nézzek bele a táskájába, mert ilyent ő még soha senkinek nem engedélyezett rajtam kívül. Gondolom, ez is a lelkivilágának egyik duzzanata lehetett, elképzelhetetlen, hogy épp én lettem volna az első táskanéző. Kinyitotta! Újságpapírban zsíros kenyér szeletek, a verses füzetek, egy köteg írógéppapír, írószerek, zseblámpa és egy fél literes csordogáló üveg.

– Hát mit mondjak öregem, ez tényleg túlélő felszerelés, ennél több, biztos, hogy a világon sehol nem kell!

– Mondtam én neked! Na, itt van még ez a füzet, nem olvastad el. Légyszíves, amíg Váradra érünk olvasd át és értékeld! Tudod jól, ez nekem nagyon fontos. Nem csak a legjobb közgazdász, a legjobb költő, a legjobb építész, a legjobb férj, a legjobb barát, szeretnék lenni, hanem úgy mindenben általában a legjobb!

Én ehhez annyiban hozzásegítettem, hogy az összes versére szántam úgy 2-3 percet és közben az órámat fondorlatosan figyeltem, hogyha szükséges, akkor akár újra is “olvassak” meg nem értett “műveket”, csak el ne kezdjen beszélni. A tízeseket úgy csaptam oda az aláírásommal, mint más a legyet a légycsapóval. Arad után kicsit már könnyebb volt. Jött  Szentanna, Szalonta… megkönnyebbültem,  megérkezünk, gondoltam. Még egy 20 percet elviselem ezt a hyperzsenit, aztán irány haza.

– Figyelj holnap találkozunk a gyárban. Ne felejtsd, a táskáról senkinek nem beszélhetsz, még a létezéséről sem, arról meg pláne, hogy mi van benne.

– Megígérem, hogy nem fogok a táskádról beszélni.

– A versekről beszélhetsz, azokról elmondhatod a véleményedet. Láttam mindenhol tízest adtál, gondolom, hogy ez egyértelműen tükrözi a hozzáállásodat.

– Úgy van barátom, tükrözi, nagyon tükrözi! Különben te gyakran szoktál Krajovára járni?

– Hetente 2-3-szor, nagyon szeretem ezt az életet.

– Én először voltam és remélem, hogy utoljára. A 24 órából egy percet sem tudtam aludni, semmi értelme nem volt az egész napnak és holnap reggel mehetek dolgozni.

– Szabadság barátom, szabadság! Ilyen a szabadság, nem vagy kötve a munkaidőhöz.

– Szabadság, vonatokon meg állomáson kínlódni?

– Ne finnyáskodj! Ha nem jössz Krajovára, találkoztál volna ezekkel a briliáns művekkel?

– Igazad van, igazad van, ezekkel nem találkoztam volna – hagytam rá.

Begurultunk Váradra. Temesvárról távolsági hívással tudattam a nejemmel érkezésemet, akivel éppen egy éve voltunk házasok. A lelkére kötöttem, hogy ki ne merjen jönni elém, hazatalálok magam is. A villamosok még valószínűleg járnak. Ő meg 6-ra járt dolgozni. Ott várt az állomásban, egymás nyakába ugrottunk, aztán hazacsörömpölt bennünket a villamos.

Csak néhány nap múlva tudtam a csodálatos versíróról, de főleg a csodatáskáról, amiről beszélni sem szabad, említést tenni. Nem igazán jött, hogy elhiggye, hogy ilyenek is léteznek.

Megjegyzem, a “barátommal” másnap találkoztam a gyárban, egy morgással, köszönés gyanánt elment mellettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy a további kényszerű barátkozás elmaradt. A táska akkor is a hóna alatt volt. Tudtam, hogy mit visz benne. A titkot, amiről nem volt szabad beszélni!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Boér Péter Pál

Egyéb

hang, hatás – Jagos István Róbert

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fejem felett egy vén akác, …
Jagos István Róbert:

 

Elringatott
(előadja Kovács Ágnes)

 

Elringatott
(YouTube változat)
Legutóbb szerkesztette 2019.06.26. @ 15:45 – Adminguru

vegyes

hang, hatás – P. Tóth Irén

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }… Ne mosolyogj… csak olvass tovább!

George Bacovia: December

Fordította és elmondja: P. Tóth Irén

Az eredeti vers megzenésített változatát énekli: Nicu Alifantis

Szerkesztette: Tóth Antal Csaba

Legutóbb szerkesztette 2019.06.26. @ 15:45 – Adminguru

Média

hang, emlék – Verő László

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Talán marad valami
holnapra is –
talán…

2007 február 25 – Lektor interjú

Cafe Héttorony

2006. augusztus 2., szerda, 18:14

Legutóbb szerkesztette 2019.06.21. @ 12:45 – Adminguru

vegyes

hang, hatás – Serfőző Attila

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }egy zárt vázlat árnyékában…

hang-sor
Legutóbb szerkesztette 2019.06.26. @ 15:44 – Adminguru

Vers

Hang-sor

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 (meghallgatom)

Egyívású mederben hallgat,

 titkunk

 színe kesernyés.

 Elmés dallamát komponáló kék

keresi fisz nélküli helyét

 egy zárt vázlat árnyékában…

talál.

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

vegyes

hang, hatás – Horváth Nóra

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Gyűlölök és szeretek. Miért?

A levelek anyja
Világra szóló!
Legutóbb szerkesztette 2019.06.26. @ 15:44 – Adminguru

Vers

Világra szóló!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(meghallgatom)

                                                           Lemerült a Víz alá,

                                                           kopoltyú nélkül vett levegőt,

                                                           lábai összenőttek, ujjai behártyásodtak,

                                                           pikkely formájú szirmai a halakra hasonlítottak;

                                                           ha emlékezetem nem csal,

                                                           rémlik, mintha látnám. Szemeim szaporán pislogtak,

                                                           és kipróbálták védeni a változást,

                                                           ellenszegült piros erezetű tekintet,

                                                           de a világ hatalma magával sodorta.

 

                                                           Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,

                                                           föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,

                                                           csak a könnyedség fogadott magába,

                                                           úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

 

                                                            Iszapot öntöttek kiszáradt számba,

                                                            tátongó hangot csikar ki belőlem. Buborék

                                                            szétpukkadt, kitártam neki karom,

                                                            de magára hagyva a felszínre törtem. Megvallom

                                                            gyorsan eliszkolt alakom elől,

                                                            vízkörpályákkal a fejem fölött hadakoztam;

                                                            egy sellő lett belőlem,

                                                            rászed a Hullámok habjai emlékeim felidézésére,

                                                            nem szed ki belőlem semmi olyat, amit szeretne.

 

                                                            Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,

                                                            föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,

                                                            csak a könnyedség fogadott magába,

                                                            úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

 

                                                            Emlékszem. Gyermekkori meséből származom,

                                                            az első oldalából csobbantam ki. Vizes

                                                            lett a sima, ránctalan papírlap,

                                                            homokba maradt hullámmorajlás,

                                                            Ursula lábnyoma bevésődött,

                                                            dallamot csen, visszhangfakasztás

                                                            némítja el sellő énekem;

                                                            mese életre kelt,

                                                            erős színeket harsányabbra vettem. 

 

                                                            Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,

                                                            föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,

                                                            csak a könnyedség fogadott magába,

                                                            úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Média

Kópia

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(meghallgatom)

Visszakérem minden „hozzádírtam”,

s a születendőket is,

 súlytalansággal sújtottjaimat,

 az egymást kölcsönösen feltételezőket,

hisz’

anyjukat vesztik… ha nem szeretsz.

Cserebere fényekre nem vált

az odaát,

a jog feltételezi igazát, s ha

ringó bölcsőre lel,

mint elhangolt gitár,

hamisan ölel.

Belém kulcsolódtál,

– hallom sikító csönded –

véremben kiabál.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Média

Tapsifüles kalandjai

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Őri István és Péter Erika – közös vers

 

(meghallgatom)

Tapsifüles vajon mit les?

répaföldön ő mit keres?

Éhes nagyon, korog gyomra,

vágyik egy kis répa-torra.

Két lábra áll, körbetekint,

répasereg feléje int.

Hívják táncra, lakomára,

csurog már a nyuszi nyála.

Majd kiugrik a nyúl szíve,

mintha hívnák: gyere ide!

“Elinduljak – vagy maradjak?

Mi lesz, hogyha rajtakapnak?”

Töri fejét Tapsifüles –

nincs mit tenni, gyomra üres.

Nekivág hát nagy merészen,

fűben bújva, lesre készen.

Tapsifüles eszik, eszik,

ám a gazda közeledik!

Kovás puskát vállra vetve,

így érkezik nagy sietve.

Bizony-bizony ő a gazda,

egyre csak jön, s nő haragja.

“Gyanús hangok, szórt levelek,

ez bizony csak tolvaj lehet!”

Répaföldjén körbetekint,

hallja ezt a hangot megint.

Lábujjhegyre állva járkál,

“Itt valaki répát rágcsál!”

“Itt a tettes, itt van, itt van,

hosszú füle épp kivillan!”

Tapsifüles teste reszket,

felejtené ezt a percet.

Nagyot ugrik, szedi lábát,

mentené már az irháját.

Fut utána a morc gazda,

le is pottyan a kalapja!

Kiabálja: “Állj meg, tolvaj!”

Tapsi megáll és megszólal:

“Mindhiába futsz utánam,

nagyon fürge az én lábam!

Nem akartalak meglopni,

gyomrom kezdett el korogni.

Ha nem eszem, nem lesz tejem,

éhes öt nyuszi-gyerekem.”

Megsajnálja őt a gazda,

nyomban múlik nagy haragja.

“No, nem bánom, megbocsátok,

majd gyakrabban nézek rátok.”

Ettől fogva minden reggel

fél órával korábban kel,

nyuszikákat jár etetni,

hisz pár répa neki – semmi.

A répaföld megint csendes,

Tapsifüles engedelmes,

talán tündér  védte, óvta,s tanította igaz szóra.

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

Média

(…jóllakott szemeidben)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

kép ef.Zámbó István: A csend megérintése

 

(meghallgatom)

jóllakott  szemeidben kuckóm a csend

az utca vérszegény vörös alkony

csak az égbolt keskeny szája

szivarízű fellegbe vegyül nyálad

puszta kezedben gyújtod a szálat

 

mondd jó lenne vélem de csak hallgat éppen

rongyai alól a kóc megérint szerényen

csak álldogálsz mosolyarcok vonulnak

 

esőfelhőid lekonyulnak

Legutóbb szerkesztette 2019.06.19. @ 20:26 – Adminguru

vegyes

hang, hatás – Mórotz Krisztina

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }dalol az éj, dúdol csendenben…

Hiányjelek
Legutóbb szerkesztette 2019.06.26. @ 15:44 – Adminguru

Média

hang, hatás – Horváth Nóra

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }felkavart illúziók

Illúzió a kövön

 

Felkavartál…
Legutóbb szerkesztette 2019.06.21. @ 12:26 – Adminguru