santha erno : A bíró

Bírónak lenni nem egyszer? dolog…

 

Szeretem a bíróság épületének sajátos légkörét, a magas mennyezet?, tágas termek el?kel? hangulatát, a klasszicista homlokzat mértéktartó és mégis ünnepélyes megjelenését. Ismerek minden zajt, az el?csarnok visszhangzó zsongását, mintha tengeri kagyló mészházát tartanám a fülemhez, ajtók csukódását, talárok súrlódó neszét, az iratok papírlapjainak zizegését a folyosókon, a siet?s léptek kongását, amely a jelenlév?k fontosságának büszke tudatát jelzi és a bizonytalan csosszanásokat, amelyek a megvádoltak rettegésér?l árulkodnak.

Minden nap úgy érzem, mintha templomba térnék be és nem a munkahelyemre. Az igazság szentélye ez, ahol én is misét celebrálok. Számomra ez nem munka, hanem szent rítus, az ?si törvények szellemének meg?rzése, Isten k?bevésett parancsolatainak végrehajtása. Az isteni igazságszolgáltatás letéteményese vagyok rendíthetetlen, megvesztegethetetlen és tévedhetetlen. Felszentelt f?pap az igazság misztikus világában.

Én is megkaptam az igazság pálcáját, mint Hammurapi, Babilónia királya Marduk f?istent?l. A törvények a szívembe róva emlékeztetnek küldetésemre minden dobbanással. Kitörölhetetlen, mint a diorit oszlopokba vésett akkád ékírás, amely a nagy és bölcs király törvényeit hirdeti.

Nap, mint nap ünnepélyes áhítat tölt el, amikor belépek a tárgyalóterembe. Mindenki feláll, és a beszélgetés tompa moraja elhallgat. Tudom, hogy a tiszteletadás nem személy szerint nekem szól, hanem az igazság magasztos eszméjének, amelyet büszkén, de mégis alázattal szolgálok. Fejet hajtok üdvözlésképpen és egyben fogadva alattvalóim hódolatát, ugyanakkor jelezve, hogy kegyesen megengedem, hogy leüljenek.

Ma háromszor játszódott le el?ttem a ceremónia, három tárgyalásom volt.

Gyalog sétáltam haza a csíp?s ?szi szélben, lábaim el?tt az id?nként nekiiramodó fuvallat lehullott leveleket söpört kis kupacokba, majd ismét felkavarta ?ket, míg a zaklatás el?l menekül? leveleknek valamely szélvédett zugban sikerült békére lelniük.

Az otthonom számomra békés kuckó, megtehetném, hogy kirekesztem bel?le a peres ügyek tolakodó emlékeit, leemelhetném valamelyik híres író b?rbekötött könyvét, és olvasásba mélyedve feledhetném a napi gondokat. A dolgozószobám minden falát beborítják a könyvek, csak az ablak és a faragott tölgyfaajtó felülete kivétel. A könyvek úgy kúsznak fel a falakra a könyvespolcok támaszát használva kapaszkodónak, mint az örökzöld repkény a házak oldalára.

Szundíthatnék egy félórát, átlépve Hüpnosz, az alvás istenének birodalmába és fiai kedves álmot láttatnának velem, csak ne Phobetor legyen az, a rémálmok istene, inkább Morpheusz vagy Phantaszosz.

Vonzódom a régmúlt id?k isteneihez, a porladó ?sök bölcs eszméihez, az évezredekkel ezel?tt kimondott gondolatokhoz és hiszek a múlt emléktárában felhalmozódott örökérvény? igazságok erejében.

Eléggé fáradtan értem haza. A szellemi munka, a feszült figyelem éppúgy kimeríti az embert, mint a fizikai er?feszítés. Mégsem akarok lazítani, kikapcsolódni, felejteni. Fejemben ilyenkor kavarognak a gondolatok, visszacsengenek a tárgyalásokon elhangzott mondatok, még egyszer ellen?rzöm magam, hogy helyesen értékeltem-e mindent, szabatosan fogalmaztam-e meg a véleményemet, elég határozott voltam-e és f?leg az ítéleten rágódom, hogy minden tekintetben és maradéktalanul igazságos volt-e.

Látom magamat, ahogy ott ülök a bírói pulpituson, meghallgatom a tanúkat, mérlegelem a tényeket, figyelembe veszem az enyhít? és a súlyosbító körülményeket, és végül ítéletet hozok. Bölcs és átgondolt ítéletet, kinek-kinek b?nei és érdemei szerint. Hatalmam van, és én jóra használom fel.

Tizenöt éve vagyok bíró, és nincs mit a szememre vetni. A lelkiismeretem olyan tiszta, mint a sarkvidék érintetlen hava, amint szikrázó fehéren csillog az alacsonyan járó nap ferde sugárzásában. Egyetlen szakmai fórumon, vagy kötetlen beszélgetés során sem kérd?jelezték meg ítéleteimet. Ez nagy szó a jogi világ féltékeny környezetében, ahol inkább mondanak rosszat a kollégákról, mint jót, mert el?rejutni, megközelíteni a csúcsot, itt is csak a többiek letaposásának árán lehet, mint minden szakmában, ahol hierarchikus rendszer uralkodik. Mindenesetre tény, hogy bírói hiba miatt sohasem kellett egyetlen ügyemet se újratárgyalni, és a ráér? statisztikusok szerint a bíróság teljes tárgyalási anyagában az én ítéleteim ellen volt a legkevesebb fellebbezés. És ami talán még nagyobb szó, az ügyvédekkel folytatott oldott hangulatú beszélgetések során gyakran elhangzott, hogy a döntéseimmel még az elítéltek is sokszor egyetértettek.

Ma is, mint mindig, feleségem kedves figyelemmel vesz körül, ebédet melegít és tálal, mert nem szoktam a bíróságon ebédelni, az ebédid?t is munkával töltöm. Ebéd után, ami rendszerint kés?délutánt jelent, elterpeszkedem a kedvenc fotelemben, és a lábaimat felrakom egy lósz?rrel kitömött puffra. Rágyújtok egy pipára és magam mellé készítek egy pohár jéghideg sört, amelyb?l id?nként kortyolok egyet. Ez amolyan rítus nálunk. A feleségem is letelepszik a közelemben és hallgatunk egy sort. A feleségem tudja, hogy arra várok, hogy megkérdezze, mi történt a nap folyamán a bíróságon. Én tudom, hogy ? meg fogja kérdezni, de egy kis id?t mégis csendben töltünk, mintegy froclizva egymást, hogy ki szólal meg el?bb. Kicsit megpiszkálom a pipámat, szippantok bel?le egyet, és magasra fújom a füstöt. A feleségem szereti az illatosított dohány szagát. Kortyolok egyet a habzó italból, lehunyom a szememet és hagyom, hogy újra leperegjenek el?ttem a nap eseményei.

A feleségem néha megkérdezi, hogyan telt a napom, néha nem várom meg a kérdést, magamtól kezdek beszélni.

– Az els? tárgyalás ma családon belüli er?szakról szólt – kezdem a beszámolót. – Még ha csak szólt volna, de kiáltott, rikoltott, ordított – folytatom. – Nem a tárgyalás hangneme volt hangos, tudod, azt nem t?röm, azonnal kiüríttetem a termet, ha rendbontás történik, az er?szak ténye volt égbekiáltóan durva és nyilvánvaló.

A feleségem kötött, vagy horgolt, nem figyeltem meg jól, mindenesetre az ölében matatott valamilyen fonállal és t?vel a kezében. Id?nként felpillantott és láttam a szemében az érdekl?dést.

– Velem szemben ült a vádlott – meséltem tovább -, kisportolt, izmos óriás. Látszott, hogy nincs öltönyhöz szokva, a zakó alatt kidomborodtak az izmok. A teremben meleg volt, az izomkolosszus homlokán gyöngyözött az izzadság. Talán életében el?ször nem ? irányította az eseményeket, itt nem volt félelemkelt? a megjelenése, itt mertek ellentmondani neki. Ez is szokatlan lehetett számára.

A felperes filigrán termet?, elb?völ?en bájos asszony, csak fél fenékkel ült a padon, és sötétbarna, meleg szemében riadtság tükröz?dött. Mellette ült a leánya, er?sen hozzábújt és kezében agyongy?rögetett rongybabát szorongatott. Nem nézett senkinek a szemébe, látszott rajta, hogy szeretne bárhol máshol lenni, csak nem itt.

– Na, gondolom, vesztett ügye volt az izomagyúnak – jegyezte meg a feleségem ingerkedve -, csinos asszonyka, védtelen kislány egy izompacsirtával szemben, nem lehet kétséges a per kimenetele. A férfinem lovagias képvisel?je a bírói pulpituson elégtételt szolgáltat.

– Ne sértegess – emeltem meg a hangom, ami alig fordul el? a feleségemmel szemben, de egy pillanatra valóban dühbe jöttem. – A tárgyilagosságomat és az igazságosságomat nem lehet megkérd?jelezni – jelentettem ki, de aztán rájöttem, hogy csak ugrat. Ez érzékeny pontom volt, rosszul t?rtem még a tréfát is. Nyeltem egy nagyot, és úgy tettem, mintha nem történt volna semmi.

– Szóval, megnyitottam a tárgyalást – folytattam -, megállapítottam, hogy lefolytatásának akadálya nincs.

Most a visszaemlékezésnek olyan része következett, amely még a feleségemre sem tartozott, úgyhogy hosszasabb hallgatásba burkolóztam. ?szorgalmasan matatott a t?vel és fonállal, megszokta, hogy gyakran szünetet tartok az elbeszélésben. Úgy gondolta, hogy id?re van szükségem, amíg feldolgozom, és elmondásra alkalmas formába hozom a történetet.

Emlékezetemben folytatódtak a tárgyalás eseményei, de én hallgattam. Azt mégsem mondhattam el a feleségemnek, bármilyen meghitt viszonyban voltunk is, hogy Jusztícia szobra velem szemben alig észrevehet?en megmozdult. Ez még azel?tt történt, hogy az ügyész egyáltalán megszólalt volna.

Én állíttattam oda a szobrot, szeretem látni, hogyan ítéli meg a teremben elhangzottakat. Most a pallost tartó keze leheletnyit el?re mozdult és a pallos felé es? mérlegserpeny? lesüllyedt. Valószín?leg senki sem vette észre az apró változást, csak én.

– B?nös – szólalt meg Jusztícia, persze nem a szobor, hanem a bennem él? római kori istenasszony. Amikor felesküdtem arra, hogy az igazságot fogom szolgálni, mellém szeg?dött. Az ítélete mindig igazságos és félreérthetetlen módon közli velem a döntését. Természetesen a kellemes alt hangot rajtam kívül más nem hallja. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a tárgyalás végén el fogom marasztalni a vádlottat. Jusztíciának mindig feltétel nélkül engedelmeskedtem, hiszen erre esküdtem fel. Tizenöt éve ad nekem tanácsot mindenegyes tárgyalásomon.

Magától értet?d?en szoktunk azért vitatkozni is, a legjobb házasságban is vannak nézeteltérések, ez pedig nem is házasság. Kapcsolatunk mentes minden szexuális töltést?l, kizárólag jogi jelleg?. Még gondolatban sem vagyok h?tlen a feleségemhez. Milyen bíró lenne az, aki maga nem tartja be az erkölcsi normákat?

Szakmai vitánknak is megvan a protokollja. Négyen veszünk részt benne, Jusztícia, az ügyész, az ügyvéd és jómagam.

Ha Jusztícia úgy dönt, hogy b?nös a vádlott, a vitát rendszerint az ügyvéd kezdi el, és kés?bb csatlakozik az ügyész is. Ha Jusztícia ártatlannak találja a vádlottat, a feketetaláros ügyész kezdi a vitában felsorakoztatni az érveit.

Mind a ketten, az ügyész és az ügyvéd, szakasztott úgy néznek ki, mint én, csak miniat?r változatban, mint a marionett figurák. Úgy hasonlítunk egymásra, mint az egypetéj? hármas ikrek. Az ügyvéd fehér talárt visel, az ügyész feketét, így tudom én is csak megkülönböztetni ?ket.

Ã??ket nem látja és nem hallja rajtam kívül senki más. Furcsa is lenne, ha mindig harmadmagammal jelennék meg a tárgyalásokon, két groteszk törpe kíséretében. A vitájukhoz sem szólok hozzá fennhangon, csak gondolatban. Azt hihetnék, hogy meg?rültem, és magamban beszélek.

Azért magam is úgy gondolom, hogy talán egy egészen kicsit valóban ?rült vagyok.

Visszatérve a tárgyaláshoz, alighogy kimondta Jusztícia a b?nösséget, azonnal felpattant az én marionett ügyvédem.

– Honnan tudjuk, hogy b?nös, amikor még el sem hangzott a vádbeszéd?

– Csak rá kell nézni – érvelt az ügyészem -, rá van írva a brutalitás. A feleség és a gyermek arcáról pedig lerí a félelem. Nem is mernek ránézni.

– Ezen a fórumon csak a bizonyított tényeknek adhatunk hitelt – mondta az ügyvéd -, feltételezéseknek és megérzéseknek nincs helye.

– Ezzel én is egyetértek – szakítottam meg a vitát -, de most oda kell figyelnem, meg kell adnom a szót az ügyésznek.

– Miért nem én képviselem a vádat, kérdezte a marionett ügyészem egészen komolyan?

– Mert olyan kicsi vagy, mint egy bábfigura, nem vennének komolyan, és f?leg azért, mert csak az én képzeletemben létezel – válaszoltam, persze csak gondolatban. – Egyébként pedig annyira hasonlítasz rám, hogy rögtön tudná mindenki, hogy csak a meghasadt énem egyik része vagy. Az meg mégsem lehet, hogy egy tárgyaláson ugyanaz legyen az ügyész, az ügyvéd meg a bíró.

A feleségemhez fordultam és folytattam a tárgyalás történetét.

– Az ügyész el?terjesztette a vádat és ismertette a tényeket, amelyeket majd a tanúvallomások fognak bizonyítani, a családf? szadista brutalitását, a kórházi ápolást igényl? tettlegességet, a lelki terrort, az embertelenséget.

Most megint olyan rész következett, amelyet csak magamban gondoltam végig, nem mondtam ki fennhangon a feleségem el?tt.

Amikor a tárgyaláson az ügyész befejezte a vád ismertetését, képzeletem marionett ügyvédje felugrott elém az asztalra és hirtelen hanyatt vetette magát, a kezével és a lábával kapálózott és kijelentette, hogy a vádlott tényleg b?nös. Úgy nézett ki, mint egy hátára fordított tekn?sbéka. Nem tör?dött vele, hogy esetleg poros lesz a hófehér talárja, de bizonyára tudta, hogy megkövetelem a környezetemben a kínos tisztaságot. Ha már ilyen gyerekesen viselked? munkatársaim vannak, nekem kell ügyelni rá, nehogy tekintélyt romboló megjelenésükkel aláássák a presztízsemet.

– Feladom – nyilatkozta még mindig kapálózásával fejezve ki tehetetlenségét -, ez egy brutális állat, ítéljük el.

– Két év fegyházban letöltend? szabadságvesztés – deklarálta az ügyészem.

Jusztícia szobra alig észrevehet?en bólintott.

– Megvan az ítélet – gondoltam -, minek húzzuk tovább az id?t?

Ismét a feleségem felé fordultam, aki lehajtott fejjel a kézimunkájára koncentrált, úgy látszik, olyan részhez ért, amely nem megy gépiesen, oda kellett figyelnie, talán a szemeket számolta, szaporított vagy fogyasztott, vagy valami ilyesmi.

– Már az ügyész bevezet?jéb?l is kiderült, hogy a tárgyalás végeredménye nem kétséges, ezért felgyorsítottam a tárgyalás menetét.

Rövidre fogtam a tanúk kihallgatását, akik csak azt vallották, amit az ügyész megjósolt, nem nagyon kellett odafigyelnem.

Tudod, szívem, nálam a perek nem tartanak végeláthatatlanul hosszan, szeretek gyorsan a végére járni a dolgoknak. Csak kivételes esetben napolok el tárgyalást, nem szeretem az id?húzás céljából benyújtott újabb bizonyítékokat, újabb tanúk meghallgatását, újabb szempontok figyelembevételét. Ez még a vádlottnak is jobb, nincsenek hamis remények, hónapokig, évekig tartó feszültség, idegeskedés, gyomorfekély és neurózis.

– Igazad van drágám – jelezte a feleségem, hogy figyel, csak nem tud feltekinteni a munkájából.

– Ebben az esetben is gyorsan kihirdettem az ítéletet és vége az ügynek – mondtam, és megint elhallgattam, a gondolataim kissé elkalandoztak a szóban forgó tárgyalástól és általánosságok jutottak eszembe.

– Azért mehet ez ilyen gyorsan nálunk – gondoltam -, mert ha mi hárman (a két marionett másolatom és jómagam) egyetértésre jutunk, és Jusztícia is rábólint, nincs többé mire várni.

A mi bíróságunknak az is el?nye, hogy nem kell a végletekig kitartani a ránk osztott szerepek mellett. Az ügyvéd éppúgy elismerheti védence b?nösségét, mint ahogy az ügyész is visszaléphet a b?nösség hangoztatásától. Amikor az ügy világossá válik, megegyezünk. Nálunk nem érvényesülnek presztízskérdések, nem számoljuk, hogy ki, hány pert nyert, nem játszanak szerepet anyagi szempontok, nem lesz több az ügyvéd nyeresége, ha hosszan elhúzza a tárgyalást.

És még egy nagyon fontos kérdésben van különbség köztünk és a többi jogász között. Ã??k mindenáron pert akarnak nyerni, az ügyész el akarja ítéltetni a vádlottat, az ügyvéd fel akarja mentetni védencét, de legalábbis enyhe ítéletet akar kiharcolni, teljesen függetlenül attól, hogy a vádlott b?nös-e vagy ártatlan. Bennünket az igazság érdekel. A b?nöst az ügyvédem éppen úgy el akarja ítéltetni, mint az ügyészem és fordítva is igaz, az ügyészem is fel akarja menteni az ártatlant. Mert ez a lényeg, nem?

– És mi lett végül az ítélet? – kérdezte a feleségem, aki egy ideje már nyugtalanul fészkel?dött a helyén. Láttam rajta, hogy valami tennivalója van, szeretne felkelni, de nem akar megbántani azzal, hogy nem hallgatja végig a történetemet.

– Két év fegyházban letöltend? szabadságvesztésre ítéltem a vádlottat – mondtam. – És képzeld, az ügyvéd odajött a bírói emelvényhez sustorogni.

– Bíró úr, kérem – mondta és láthatóan zavarban volt -, nem lehet fegyház, csak fogház, a védencem nem visszaes?, még nem volt elítélve.

– Még hogy nem visszaes?! – fortyantam fel. – Hányszor bántalmazta az asszonyt és a gyermeket? Számtalan alkalommal – adtam meg a választ a saját kérdésemre. – Mi ez, ha nem visszaesés? Az, hogy eddig nem volt elítélve, ez a jogrendünk és a társadalmunk szégyene és hibája. Ezt most kijavítjuk. Fegyház! – csaptam az asztalra.

– És, lehet fegyház? – kérdezte bizonytalanul a feleségem.

– Persze, hogy nem lehet – válaszoltam -, de ez az igazságos ítélet.

Most itt, otthon, a fotelemben ülve, elmosolyodtam az akkori mérgemen, nagyot kortyoltam a még mindig h?s sörömb?l, ideje áttérni a második ügyre.

– Ugye, nem felejtetted el, hogy ma este programunk van, drágám? – kérdezte a feleségem, és felállt.

– Természetesen nem – hazudtam, mert tökéletesen kiment a fejemb?l. A feleségem is pontosan tudta, hogy elfelejtettem, de nem dörgölte az orrom alá.

– Nem haragszol, ha most magadra hagylak? – kérdezte a feleségem. – Készül?dnöm kell.

– Menj csak, szívem, nyugodtan – válaszoltam -, én még egy kicsit rágódom a mai nap eseményein. Úgyis hamarabb elkészülök nálad.

A mai második tárgyalásunk könny? ügy volt.

Szerényen öltözött középkorú özvegyasszony volt a felperes. Láthatóan feszélyezte a hivatalos környezet.

– Fogadjunk, hogy nem saját jószántából kezdett el pereskedni – mondta a marionett ügyvédem.

– Rögtön megkérdezem – válaszoltam neki gondolatban, mert engem is érdekelt a dolog. Az asszony nem úgy viselkedett, mint aki könnyen rászánja magát, hogy a bíróság el?tt álljon ki az igazáért.

– Hogyan került kapcsolatba az ügyvédjével? –  kérdeztem a felperest.

Senki sem értette, hogy ez miért fontos az ügy szempontjából, de nem tör?dtem a csodálkozó pillantásokkal.

– A szomszédasszonyom beszélt rá, hogy perre vigyem az ügyet, ? ajánlotta az ügyvéd urat – válaszolta kötelességtudóan az asszony.

– Na, ugye, mondtam – jegyezte meg elégedetten a törpe ügyvédem az asztalom szélén ülve, és vidáman lóbálva lábait.

A per tárgyát az elhalálozott férj életbiztosítása képezte. A biztosító társaság nem akart fizetni.

A férj kötött valamikor egy életbiztosítást, amelynek kedvezményezettje a felesége. Ahogy ez már lenni szokott, a szerz?dési feltételek között egészen apró bet?kkel szerepelt egy záradék, hogy öngyilkosság esetére nem érvényes.

A tárgyalás során a tanúvallomásokból kiderültek a részletek.

Az els? tanúként a bank pénztárosát szólítottuk, ahol a férj biztonsági ?r volt.

– Aznap – vallotta a pénztáros -, bejött egy ballonkabátos, borotválatlan férfi, aki a kabátja alatt valamit rejtegethetett, mert furcsán kidudorodott hátul. A férfi egyenesen felém tartott, kigombolta a kabátját és benyúlt alá. Ted, vagyis a biztonsági ?r, aki megha… – a tanú szeme megakadt az özvegyen, majd bizonytalanul elhallgatott, aztán folytatta -, aki tragikus körülmények között elhalálozott, el?kapta a pisztolyát, és cs?re töltötte, majd ráfogta a férfire. A férfi nem zavartatta magát, benyúlt a zsebébe és kivett egy zacskó aprópénzt. Csoda, hogy Ted le nem l?tte.

A pénztáros még hosszan ecsetelte, hogy a férfi az aprópénzt akarta papírpénzre váltani és a kabátját kiboltosító tárgy egy borosflaska volt, amelyet a nadrágja farzsebébe dugott.

A bank egyik ügyfele lépett az emelvényre tanúskodni, aki történetesen ápolón?.

– A biztonsági ?r az események után szinte rosszul lett az izgalomtól – adta el? az ápolón?. – Nagy nehezen sikerült neki visszagyömöszölni a fegyverét a pisztolytáskába, de aztán le kellett ültetni, kapott egy pohár vizet, egy kicsit pátyolgattam, törölgettem a verejtéket a homlokáról, amíg jobban nem lett.

A bankfiók igazgatója elmondta, hogy megdicsérte a biztonsági ?rt a gyors reagálásért.

A feketetaláros marionett ügyészemnek mondanivalója volt.

– Azért el?ttem kétséges, hogy az ?r alkalmas volt-e feladatának betöltésére – jegyezte meg. – Egy profinak nem kellene okvetlenül rosszul lennie, ha el? kell rántani a fegyverét. Arról pedig jobb nem is beszélni, hogy mi lett volna, ha lövöldözésre kerül sor a bankban, ahol ügyfelek is voltak.

– Kérem, ennek semmi köze az ügyhöz – háborodott fel a fehértaláros ügyvédfigurám és szúrósan nézett az ügyészre, ahogy én szoktam rendreutasítani a tárgytól eltér? jogászokat.

– Persze, hogy ugyanúgy néz, mint én – gondoltam -, hiszen a hasonmásom.

A felperest, az özvegyet szólítottuk tanúskodni. Fekete ruhája, megtört, fénytelen szemei és arcának mély ráncai id?sebbnek mutatták, mint a valódi életkora volt. Körülvette a gyász hangulata, szinte érezni lehetett a temet? leheletét, a sírokon hervadó virágok illatát, az ?szi avar elmúlást hirdet? szomorúságát. Meghalni ?sszel stílusos. Az ember akaratlanul is elképzelte, ahogy az asszony reménytelen gépiességgel végzi otthon a mindennapi teend?it, elvégzi azt, amit kénytelen megtenni és azután is céltalanul matat, igyekszik elfoglalni magát, hogy elterelje figyelmét a bánatáról.

– Hogy neked milyen élénk a fantáziád – jegyezte meg az ügyvédem, aki természetesen olvasott a gondolataimban, hiszen hasadt énemnek szilánkja.

– A férjem aznap zaklatott lelkiállapotban ért haza – vallotta az özvegy, kezében szüntelenül gy?rögetve egy fehér zsebkend?t. – Izgatottan mesélte a nap eseményeit, a három gyerek is körénk gy?lt. A férjem lecsatolta a pisztolytáskát, kivette a tárat a fegyverb?l, az átélt idegfeszültségt?l még mindig remegett a keze. Amikor el akarta tenni a pisztolyt, az hatalmas dördüléssel elsült. Eszembe jutott, amit a pisztolyról tudok, Ted gyakran magyarázott róla, megértettem, hogy maradt egy töltény a cs?ben.

– Mi történt azután? – segített neki az ügyvédje.

– A férjem felordított és én megláttam, hogy a combján átvérzett a nadrágja és a vérfolt nagyon gyorsan növekszik. Rászorítottam a kezemet a vérfoltra, hogy megakadályozzam a vérzést, de Ted, a férjem verg?dött, lecsúszott a székr?l a padlóra. Lehúztam róla a nadrágot, hogy lássam, hol sérült meg. A lágyékhajlatban volt a seb, amelyb?l minden szívdobbanásra fröcskölve tört el? a vér. Újra rászorítottam a kezemet a sebre, úgy látszott, hogy csökken a vérzés, de Ted továbbra is verg?dött, dobálta magát, a kezem minduntalan lecsúszott, minden tocsogott a vérben, a gyerekek rémülten sírtak, szörny? volt. Akkor elájulhattam, mert csak arra emlékszem, hogy a sebb?l már csak szivárog a vér, el?ször örültem neki, de aztán Ted teste néhányat rándult és nem mozdult többé. Hívtam a ment?ket, de tudtam, hogy már kés?. Kivittem a gyerekeket a szobából, próbáltam megnyugtatni ?ket…

Az asszony nem tudta tovább visszatartani a sírást, lehajtotta a fejét és meg-megrándult a válla. Nem tett fel neki senki további kérdést.

Miel?tt távozott az emelvényr?l, még halkan hozzátette:

– Nem akarok én nyerészkedni Ted halálán, úgysem lehet pénzzel kárpótolni az elvesztését, de itt vannak a gyerekek, akiket fel kell nevelnem.

A boncolást végz? patológus elmagyarázta, hogy a lövedék kiszakított egy darabot a f? ver?érb?l, ezért vérzett annyira. Az is jobb lett volna, ha az ér egészen átszakad, mert akkor az ér csonkja vissza tud ugrani a szövetek közé és magától is csillapodik valamennyire a vérzés. A halál oka elvérzés volt.

Egy pszichiáter szakért? b?beszéd?en el?adta, hogy a férfi még otthonában is a sokk hatása alatt állt és ennek tudható be, hogy elfelejtkezett a cs?ben maradt l?szerr?l.

– Jópofák ezek a biztosítók – lamentált a fehértaláros ügyvédem -, ahelyett, hogy tisztességesen fizetne a szerencsétlen asszonynak, megpróbálja öngyilkosságnak feltüntetni az esetet.

– Az öngyilkosság lehet?sége azért fennáll – vetette közbe meggy?z?dés nélkül a feketetaláros marionett ügyészem.

– Majd valaki pont akkor fog öngyilkosságot elkövetni, amikor otthon van a felesége és a három gyermeke – torkollta le a marionett ügyvédem. Természetesen nem szíven vagy fejbe fogja l?ni magát, hanem combon. Nem beszélve arról, hogy semmi oka nem volt az öngyilkosságra. Az ügyei a legnagyobb rendben mentek, családi élete rendezett és éppen egy horvátországi nyaralást terveztek.

Ezután már a feketetaláros marionett nem is igyekezett ellentmondani, csak bólogatott.

Ebben az esetben is meghoztuk az ítéletet, a biztosítónak fizetnie kell.

Jusztícia egyetértett.

A továbbiakban nem volt érdekes, hogy ki mivel érvel, a kérdést eldöntöttük.

– A biztosító keresetét elutasítom, a halál oka baleset volt – hirdettem ítéletet. – Kötelezem a biztosítótársaságot, hogy az életbiztosítási kötvényben szerepl? teljes összeget tizenöt napon belül fizesse ki, tekintet nélkül arra, hogy a perben lesz-e fellebbezés vagy nem.

– Továbbá kötelezem a biztosítótársaságot, hogy a három kiskorú gyermek taníttatásának költségeit huszonnégy éves korukig vállalja magára.

Az igazi ügyvéd megint odajött akadékoskodni.

– Igen tisztelt bíró úr, a taníttatás nincs benne a biztosítási kötvényben vállalt kötelezettségekben, annak kifizetésére nem ítélhet?ek.

– Dehogynem – torkoltam le. – Én vagyok a bíró, nem?

Láttam, hogy Jusztícia szobra elmosolyodik és kétszer is bólint. Hallottam a hangját is.

– Bölcs és igazságos ítélet – mondta.

A feleségem hozott még egy pohár sört, letette mellém, majd szótlanul kikészítette az öltönyömet és a fényesre pucolt cip?met, amelyben az esti programon részt kell vennem. Ez finom, de határozott és félreérthetetlen sürgetés volt.

– Már a harmadik ügynél tartok – nyugtattam meg a feleségemet, ez már gyorsan megy.

A harmadik ügy, amelyet még át kellett gondolnom, egyértelm?. A vádlott baltával agyonütötte a szomszédban lakó szeret?jét, számos csapást mért rá még azután is, hogy az asszony már meghalt. A vérengzés utolsó szakaszát hat szomszédasszony látta, akik összefutottak a lármára. Nem mertek szembeszállni a feldühödött emberrel, meg különben sem lett volna értelme, az áldozat már nyilvánvalóan halott volt.

– Hat szemtanú, vadállati brutalitás – jegyezte meg az ügyészem. – Ha ehhez hozzávesszük, hogy annakidején a feleségét is agyonütötte… Az ügyvéd akkor elérte, hogy jogos felháborodásban elkövetett emberölés miatt ítéljék el, pedig közönséges gyilkosság volt az is.

Az ügyvédem nem szólt egy szót sem, nem volt mit mondani.

Jusztícia arca elsötétült, szomorúsággal vegyes haraggal tekintett maga elé.

– Az ügy világos – gondoltam. Az igazi ügyészbe és ügyvédbe, valamint a tanúkba beléfojtottam a szót. A szokásos perekhez képest olyan rekordgyorsasággal végeztünk, mint a legdrágább étteremben elfogyasztott gyertyás, romantikus vacsorához képest egy gyorsbüfében bekapott szendvics lenyelése.

– Kötél általi halálra ítélem – nyilatkoztattam ki ellentmondást nem t?r? hangon.

Ennek ellenére az igazi ügyvéd megint sustorgott.

– Mi lesz ebb?l – gondoltam -, szokássá válik és ez már mindig így lesz?

– Bíró úr, szabad legyen teljes tisztelettel megjegyeznem, hogy a halálbüntetést már régen eltörölték – mondta az ügyvéd, és szája sarkában gúnyos mosolyt láttam megvillanni.

– Ennél enyhébb büntetés erre a b?nre nincs – vágtam el a vitát -, majd fellebbeznek.

Szerencsém volt, hogy végére értem az eszmefuttatásnak, mert eddig tartott a feleségem türelme, aki rosszallóan az órájára nézett.

Magamra kaptam az öltönyt és még idejében odaértünk a partira. A feleségem nyugtalansága is elszállt. De csak rövid id?re.

Éreztem, hogy ismét feszültté válik, pedig társaságban általában otthonosan mozgott és elb?völ? tudott lenni.

Aztán nekem is felt?nt, hogy valami nincs rendben körülöttünk.

A társaság tagjai furcsán mustrálgattak, lapos pillantásokat vetettek rám, majd elkapták a tekintetüket, amikor visszanéztem rájuk. Egyesek, akikkel eddig bens?séges jó viszonyban voltunk, elkerültek, mások pedig, olyanok, akikkel eddig egy szót sem váltottam, keresik a társaságomat, de úgy éreztem, mintha csak közelebbr?l akarnának szemügyre venni, mint egy ritka, érdekes állatot.

– Valami nincs rendben velem, szívem? – kérdeztem a feleségemet. – Nincs nyitva a sliccem, vagy nincs rajtam felemás cip?, esetleg zokni?

A feleségem biztosított, hogy az öltözékemmel minden tökéletesen rendben van.

Amikor egy pszichiáter barátom félrehúzott, már tudtam, hogy honnan fúj a szél.

– Szeretném, ha holnap felkeresnél a rendel?mben – mondta halkan, hogy a többiek ne hallják -, furcsa dolgokat hallottam mostanában rólad, amit meg kellene beszélnünk.

– Szokatlan ítéleteket hozok, ez a baj? – kérdeztem nyugodtan.

– Valami ilyesmir?l van szó – válaszolta -, ha te is észrevetted, az már fél gyógyulás.

– Miért, beteg vagyok? – kérdeztem gonoszul, pedig pontosan tudtam, hogy hova akar kilyukadni.

Az összejövetelr?l korán eljöttünk, nem tartóztatott senki, de nem is néztek ki a társaságból.

Hazáig a kocsiban hallgattunk, otthon levetk?ztünk és bebújtunk az ágyba, egymásmellé. Feltámasztottam magam ül? helyzetbe a párnákkal, a feleségem is így tett. Nem nyúlt a megszokott mozdulattal az éjjeliszekrényen fekv? könyvért, csak várt és hallgatott. Tudta, hogy el fogom mondani, hogy mir?l van szó.

Töredelmesen bevallottam mindent, a titkos látomásokat, a furcsa ítéleteket, Jusztíciát, a két marionett másolatomat, meg a bólogató szobrot. Jól esett beszélni róla, bántott, hogy titkom van a feleségem el?tt, egészen megkönnyebbültem.

A feleségem nem szörnyülködött, csendben átnyúlt felém, megfogta a kezem és csak annyit mondott:

– Azért, menj el holnap a pszichiáterhez.

Ezután felvette a könyvét és a legnagyobb lelki nyugalommal olvasni kezdett.

Másnap felkerestem a pszichiáter barátomat a rendel?jében és bens?séges eszmecserét folytattunk.

– Tudom, hogy mostanában kicsit furcsák az ítéleteim – vágtam a kérdések elébe. – A döntéseim viszont mindig megalapozottak és igazságosak – magyaráztam. – Azt is tudom, hogy nem mindig egyeznek meg a jelenlegi jogszabályokban leírtakkal, de mit csináljak, ha így igazságosak?

Ezután elmeséltem ?szintén mindent hasadt énem apró másolatairól, az igazság istenasszonyának segít?kész szobráról, bels? vitáinkról és a meghozott ítéletekr?l.

A barátom hallgatott és bólogatott, már azt hittem, hogy van valamilyen rokonság közte és Jusztícia szobra között, persze csak ami a bólogatást illeti. A pszichiáterek mindig így tesznek és csak reménykedhetünk benne, hogy nem alszanak nyitott szemmel az egész beszélgetés alatt, hanem néha oda is figyelnek. Jelen esetben abban reménykedtem, hogy barátom végigalussza egyfolytában gyónásom teljes idejét és emlékezetkiesése lesz mindenr?l. De barátom figyelt.

– Az érdekes az – tettem hozzá befejezésül -, hogy tudom a két marionettfiguráról, az ügyészr?l és az ügyvédr?l, nem léteznek, Jusztícia sem létezik és a szobor nem mozog, nem bólogat. Mégis olyan jól megvagyunk négyen.

– Ebben van némi ellentmondás – szólalt meg végre a pszichiáter -, hogy jól megvagytok négyen a nem létez? három lénnyel. De úgy látom, hogy nincs nagyobb baj, a valóságérzeted nem veszett el, van betegségbelátásod. Hallucinációid vannak. Az agyban megbomlott bizonyos szerves anyagok mennyiségének az egyensúlya, ez okozza a bajt. Felírok neked gyógyszert, amit naponta háromszor kell szedned rendszeresen és rendbe jön minden. Vegyél ki két hét szabadságot, az elég arra, hogy a gyógyszer hatása mutatkozzon.

 

Megfogadtam a tanácsot, elutaztam a feleségemmel Olaszországba és a sok csoda láttán elfelejtettem minden gondomat, a bíróságot, a tárgyalásokat, a hallucinációkat. Rendszeresen szedtem a gyógyszereimet, hála feleségemnek nem felejtettem el egyszer sem bevenni ?ket.

Barnára cserzett a délvidéki nap, kicsattantam az egészségt?l és csak úgy feszített belülr?l a munkakedv, amire hazatértünk. Jó is volt így, mert vártak az elintézetlen ügyek.

A tárgyalások kissé lassabban folytak, mint eddig, a hallucinációim által biztosított segít?társaim nélkül hosszabb id? kellett nekem, hogy kialakítsam véleményemet, de minden rendben folyt.

A bajt akkor észleltem, amikor ítélethirdetésre került sor. Bizonytalan voltam. Jól ismertem a törvénykönyveket, utasításokat, rendeleteket, kiegészítéseket, szóval mindent, amit csak egy bírónak tudni kell. Az ítéleteim mindig helyesen beleillettek a minimálisan és a maximálisan kiszabható büntetés közötti hézagba. Ezzel nem is volt baj. De nem éreztem a magabiztosságot, nem tudtam minden esetben kétséget kizáróan, hogy b?nös vagy ártatlan áll-e el?ttem, nem voltam biztos benne, hogy a törvény papírja által el?írt határokon belül helyes mérték? büntetést szabtam-e ki. Kezdett megkopni a hírnevem, a csalhatatlanságomba vetett hit. Eddig magam is szilárdan hittem, hogy legalább olyan csalhatatlan vagyok, mint a római pápa. ?vallási ügyekben, én a jogiakban.

Mostanában, amikor otthon belevetem magam a kedvenc fotelembe és iszogatom a sört, nem tölt el a bizonyosság jóles? érzése, hogy ma ismét mindent helyesen cselekedtem.

Nem mesélek a feleségemnek diadalittasan és büszkén a tárgyalásokról, inkább meger?sítést várok t?le, hogy helyes volt az ítéletem.

Kicsit összeroppantam, görnyedtebben járok, nem megyek a járda közepén, inkább a falhoz húzódom. A feleségem szemében néha sajnálkozó kifejezést vélek felt?nni, bizonyára már nem annyira büszke a férjére, az igazság rendíthetetlen bajnokára.

Egy hete a sörösüveg helyett a konyak után nyúltam. Ekkor megijedtem magamtól.

– Nem leszek alkoholista – jelentettem ki fennhangon.

– Mit mondtál, drágám? – kérdezte a szomszéd szobából a feleségem.

– Ó, semmit, csak köhögtem, szívem.

Akkor hagytam abba a gyógyszerek szedését.

Ma megint hárman ültünk a bírói pulpituson, a két marionett másolatom és én. Jusztícia egyértelm?en bólintott, amikor eldöntöttem az ítéletet.

Ismét biztos vagyok magamban és az ítéletem helyességében. Valamit azért tanultam, rettenetesen vigyázok, hogy a meghozott ítélet összhangban legyen a törvénykönyv minden bet?jével. Ezután senki sem fog emiatt belémkötni.

Halkan dúdolok, amint peckesen lépdelek hazafelé a járda kell?s közepén és iszonyúan jól érzem magam.

Legutóbb szerkesztette - santha erno