Woody Allen:
Needleman emlékezetére
Négy hete már, hogy Sandor Needleman meghalt, ami számomra még most is felfoghatatlan. Ott voltam a hamvasztásán, ahová a fia kérésére vittem flekkenhúst, de végül mélységes bánatunkban a sütögetésb?l nem lett semmi.
Needleman megszállottan tervezgette tulajdon temetését. Egyszer meg is jegyezte nekem: „A hamvasztás sokkal jobb, mint a temetés, de mindkett? jobb, mint eltölteni egy hétvégét Mrs. Needlemannel.” Végül a hamvasztás mellett döntött, a hamvait pedig a heidelbergi egyetemre hagyta, amely szélnek eresztette azokat a négy égtáj felé, az urnát pedig visszaváltotta.
Most is el?ttem van gy?rött öltönyében, és szürke mellényében. Súlyos gondolataiba merülve rendszerint elfelejtette kivenni a vállfát a zakójából, miel?tt felöltötte. Egyszer egy princetoni tanévzárón figyelmeztettem erre, mire ? csak annyit felelt szelíden mosolyogva: “Sebaj, így legalább, akik vitába szállnak az elméleteimmel, azt hiszik, ilyen széles vállam van.” Két nappal kés?bb bevitték az ?rültek házába, mert váratlanul hátrabukfencet csinált egy Sztravinszkijjal folytatott nyilvános beszélgetés közben.
Needleman nem volt könnyen érthet? ember. Sz?kszavúságát h?vösségnek vélték, pedig ? igenis képes volt az együttérzésre. Egy alkalommal, miután szemtanúja volt egy különösen megrázó bányaomlásnak, nem tudta befejezni a második tányér palacsintáját. Hallgatagságát is rossznéven vették, noha ? azt vallotta, hogy a beszéd révén nem lehet megfelel?en kommunikálni, és még a legmeghittebb diskurzusaiban is inkább zászlójeleket használt.
Amikor elbocsátották a Kolumbia Egyetem tantestületéb?l, mert összekülönbözött az iskola akkori igazgatójával, Dwight Eisenhowerrel, porolóval a kezében megvárta a híres ex-tábornokot, és addig püfölte, míg az be nem menekült egy játékboltba. (A két férfi ugyanis ölre men? nyilvános vitát folytatott arról, hogy az iskolacseng? az óra végét jelzi-e, vagy a következ? óra elejét.)
Needleman mindig nyugodt halált remélt. “A könyveim és jegyzeteim között, mint Johann fivérem.” (Needleman bátyja egy red?nyös íróasztalba fulladt bele, miközben rímszótárát kereste.)
Ki gondolta volna, hogy Needlemant, mikor ebédidejében egy ház lebontásánál bámészkodott, fejbe találja a bontógolyó? Az ütést?l Needleman er?sen sokkos állapotba került, majd széles mosollyal lehelte ki a lelkét. Utolsó, titokzatos szavai a következ?k voltak: “Köszönöm, nem. Pingvinem már van.”
Needleman, mint mindig, halálakor is egyszerre több munkán dolgozott. Az egyik egy Etika volt, amely azon az elméletén alapult, hogy “a jó és becsületes viselkedés nemcsak fölöttébb erkölcsös, de telefonon is lebonyolítható.” Volt még egy félkész szemantikai tanulmánya, melynek bizonysága szerint (amihez körömszakadtáig ragaszkodott) a mondatszerkesztés velünk született, a nyafogás viszont tanult képesség.” Végül dolgozott egy újabb, holokausztról szóló könyvön. Ebben már kivágós figurák is lettek volna. Világéletében foglalkoztatta a b?n problémája. Elég meggy?z?en érvelt amellett, hogy valódi b?nr?l csak abban az esetben lehet szó, ha elkövet?jét Blackie-nek vagy Pete-nek hívják. Akadémiai körökben botrányt kavart, mikor ? maga is lepaktált a nemzetiszocialistákkal, pedig hiába tornázott és vett táncórákat, még a díszlépést sem volt képes megtanulni.
Számára a nácizmus nem volt több, mint a sz?rszálhasogató bölcselkedéssel szembeni természetes reakció, és folyton azon dolgozott, hogy a barátaival is megkedveltesse ezt az ideológiát, hogy aztán nyakoncsíphesse ?ket és megjátszott indulattal odabökhesse: “Hogy neked mekkora orrod van!” Els? hallásra könny? megkritizálni Hitlerrel kapcsolatos nézeteit, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni saját filozófiai írásait sem. Elutasította a kortárs lételmélet tanait, és kijelentette, hogy az ember már a teremtés el?tt is létezett, csak nemigen akadt tennivalója. Needleman különbséget tett a kisbet?s és a nagybet?s lét között, tudván, hogy az egyik jobb, de mindig elfelejtette, melyik. Needleman szerint az ember szabadsága az élet értelmetlen voltának tudomásulvételében áll. “Isten hallgat,” – mondogatta gyakran – “már csak az embert kellene rávenni, hogy fogja be a száját.”
“Az ember Valóságos Létezésre” – fejtegette Needleman – “csakis hétvégén képes, és akkor is kocsit kell bérelnie hozzá.” Needleman szerint az ember nem valami természeten kívüli “dolog”, hanem a természet része, és kizárólag olymódon kaphatja rajta magát tulajdon létezésén, ha el?bb úgy tesz, mintha oda sem figyelne, majd hirtelen körbeszalad a szoba szemközti sarkába, remélve, hogy így visszanézve megpillanthatja önmagát.
Az emberélet egészére az Angst-Zeit kifejezést használta, ami körülbelül annyit jelent: a Szorongás Ideje. Ezen azt értette, hogy az emberi teremtmények arra vannak kárhoztatva, hogy az “id?ben” létezzenek, noha a dolgok nem is ott történnek. Huzamos elmélkedés után becsületes intellektus lévén meggy?z?dött arról, hogy ? voltaképpen nem is létezik, a barátai sem léteznek, és hogy egyedül a hatmillió márkás adósságáról szóló elismervénye valóságos. Ezért is b?völte el annyira a nemzetiszocialisták er?-elmélete, azaz – Needleman szavaival élve – “A barna ing jól kiemeli a szemem színét.” Miután kiderült, hogy a nemzetiszocializmus pontosan azzal fenyeget, amivel szembeszállt, Needleman elmenekült Berlinb?l. Bokornak álcázva magát, szakaszonként három-három fürge szökelléssel oldalvást haladva jutott át a határon anélkül, hogy bárki észrevette volna.
Hírnevének hála, Európában mindenütt, ahol megfordult, diákok és értelmiségiek versengtek, hogy segítségére lehessenek Needlemannek. Még menekülés közben is jutott ideje az Id?, Lényeg és Valóság, avagy a Nagy Semmi módszeres átértékelése, valamint egy könnyedebb hangvétel?, de annál ragyogóbb értekezése, a Hová menjünk ebédelni bujkálás alatt megjelentetésére. Chaim Weizman és Martin Buber pénzadományokat gy?jtöttek, továbbá aláírásokat a kérelemhez, mellyel Needleman engedélyért folyamodott, hogy emigrálhasson az Egyesült Államokba, csakhogy a szállodában, ahol lakni akart, éppen teltház volt. Mikor a német katonák már csak pár lépésre voltak prágai búvóhelyét?l, Needleman úgy döntött, mégiscsak elutazik Amerikába, ám a repül?téren nagy felt?nést keltett, mivel a csomagja nehezebb volt a megengedettnél. Albert Einstein, aki ugyanarra a gépre várt, felvilágosította, hogy ha kivenné a sámfát a cip?jéb?l, vihetné az összes holmiját. Ett?l fogva rendszeresen leveleztek. Einstein egyszer így írt neki: “A maga munkája meg az én munkám nagyon sokban hasonlítanak. Bár az igazat megvallva számomra még most sem teljesen világos, miben is áll a maga munkája.”
Ha már Amerikában volt, Needleman lehet?ség szerint részt vett nyilvános vitákban. Megjelent a híres Nemlét, avagy mit tegyünk, ha váratlanul rajtunk üt cím? könyve, és a már klasszikusnak számító nyelvészetfilozófiai munkája, az A lényegen kívüli funkcionálás szemantikai módjai, amib?l sikerfilmet is készítettek Még az éjjel elrepültek címmel.
Jellemz?, hogy felszólították, távozzon a Harvardról, mivel belépett a Kommunista Pártba. Úgy érezte, csak olyan rendszerben lehet szó igazi szabadságról, melyben nincs gazdasági egyenl?tlenség, a társadalmi modellt pedig egy hangyabolyhoz hasonlította. Órákig el tudta nézni a hangyákat, miközben elérzékenyülve dünnyögte: “Közöttük aztán van egyetértés! Ha csak egy kicsivel csinosabbak az asszonyaik, nekik sikerült volna.” Meglep? módon, mikor az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság beidézte, többek nevét kiadta, majd a barátai el?tt filozófiájára hivatkozva védte magát, mondván: “A politikai tetteknek nincs erkölcsi következménye, mert azok a valódi Lét birodalmán kívül esnek.” Ezúttal az akadémikusok közössége nem siette el a dolgot, mert a princetoni tantestület csak hetekkel kés?bb döntött úgy, hogy Needlemant meghengergetik szurokban és madártollban. Needleman mellesleg ugyanezzel az érveléssel igazolta két fiatal diáklánynak a szabad szerelemr?l alkotott sajátos felfogását, ám egyik sem volt rá vev?, s?t, a már érettebb tizenhat éves fel is jelentette.
Needleman elszántan kardoskodott a nukleáris kísérletek leállítása mellett, s egy ízben Los Alamosba repült, ahol számos tanítványával együtt megtagadta, hogy elhagyják egy esedékes atomrobbantás helyszínét. Mikor megkezd?dött a visszaszámlálás, és kétségtelenné vált, hogy a kísérletet a tervek szerint végrehajtják, a fültanúk szerint Needleman valami olyasmit motyogott, hogy “Ajjaj”, és gyorsan eliszkolt. Az újságok csak arról felejtettek el beszámolni, hogy aznap még egy falatot sem evett.
Nem nehéz felidézni Needlemant, a nagy közéleti személyiséget. Ragyogó, elkötelezett ember, a Módok stílusai szerz?je. Számomra mégis a magánember marad mindörökké emlékezetes, az a Sandor Needleman, akinek a fején mindig ott volt valamelyik kedvenc kalapja. Annyira, hogy még a hamvasztásán is kalapban volt. Méghozzá milyen kalapban! Vagy az a Needleman, aki olyan szenvedélyesen szerette a Walt Disney-filmeket, hogy bár Max Planck világosan elmagyarázta neki, hogy az csak egy rajzfilmfigura, nem lehetett lebeszélni róla, hogy megpróbáljon Minnie Mouse-szal személyesen beszélni telefonon.
Amikor Needleman nálam vendégeskedett, megtudtam, hogy van egy bizonyos márkájú tonhalkonzerv, amit különösen szeret. Telepakoltam hát vele a vendégkonyhát. Túl szégyenl?s volt beismerni el?ttem, hogy él-hal érte, de mikor úgy hitte, egyedül van, az összeset felbontotta, és azt duruzsolta nekik: “Ti mind az én csemetéim vagytok.”
Mikor vele és a lányommal hármasban elmentünk a milánói operába, Needleman annyira kihajolt a páholy korlátján, hogy leszédült a zenekari árokba. Ahhoz persze túlságosan büszke volt, hogy elismerje a baklövést, így aztán még egy hónapig minden este visszajárt az operába, és elismételte a mutatványt. Hamarosan enyhe agyrázkódása lett. Javasoltam, talán abbahagyhatná a lees?sdit, hiszen már elérte a célját. Azt válaszolta: “Eszemben sincs! Még párszor megcsinálom. Nem is olyan rossz ez!”
Emlékszem Needleman hetvenedik születésnapjára. A feleségét?l pizsamát kapott, ami láthatóan csalódást okozott neki, mivel egy új Mercedest szeretett volna. El kell ismerni, férfiasan viselkedett, mikor visszavonult a dolgozószobájába, hogy ott tombolja ki a dühét egymagában. A partira már mosolyogva tért vissza, a pizsamát pedig felvette Arabel két egyfelvonásosának bemutatójára.
Fordította: Gyarmati Gergely
Apám és Janó bácsi fiatalok voltak. Budapest pedig szép.
Apám volt fiatal is. Bizony ám!
És volt fiatal Kass János grafikusm?vész is. Igazából egyszerre voltak fiatalok, annyi különbséggel, hogy Janó bácsi mintegy tíz évvel id?sebb volt apámnál. Már akkor is, amikor még mindketten fiatalok voltak. Az alábbiak 1965-ben történtek. Apám a M?szaki Egyetem hallgatója volt már. Azért „már”, mert azt megel?z?en az Iparm?vészeti F?iskola m?termeit koptatta három és fél éven át, amíg a textiltanszék vezet?je, S. E. el nem tanácsolta. Így lett aztán Gyarmati Lajosból építészmérnök. Nem is akármilyen. Ma, hetven fölött, Tatán él, és egy tatabányai, lelkes amat?rökb?l álló rajzkör tagja, a körvezet? mellett egyetlen „profiként”, hiszen neki annak idején volt módja szert tenni némi gyakorlatra. Nomeg tehetségnek sincs híján, hogy finoman fogalmazzak. Portrékat rajzol, és t?zzománcokat készít. De olyanokat, hogy az csuda! Több önálló kiállítással is dicsekedhet. Fiatalon talán csak álmodott err?l.
Jól tette.
Janó bácsival már egyetemistaként is jó kapcsolatban volt, és ez a baráti viszony még évtizedekig fennállt közöttük. Kass János ezért „Janó bácsi”. Mert én, mint izgága, gyapjas fej? kiskölök így ismertem meg ?t. Aztán, mire feln?ttem, az id? elsodorta egymástól apámat és Janó bácsit, de az emlékeken ugyebár – közhelyesen szólva – nem fog a múlt.
Namármost: 1965-ben az MSZMP pályázatot hirdetett egy budapesti „összkép” megalkotására, mely egy felületen ábrázolja a város valamennyi jellegzetes épületét, kitüntetett m?emlékeit, tereit stb. Egy szimbólum-kollekciót vártak tehát, mely összességében nem más volt, mint maga Budapest. A verseny gy?ztese Janó bácsi lett. A pályázati beadvány nyilvánvalóan egy hordozható méret? papíron látott napvilágot, ám, mint kiderült, az elvárás ennél sokkal nagyobb volt. A szó szoros értelmében. Épült ugyanis akkor Budapest VII. kerületében, a Dózsa György úton, vagy annak valamelyik bels? torkolatában egy pártház. Ronda volt, persze, szinte minden esztétikának híján való. Talán ennek ellensúlyozására az épület aulájában jókora, mintegy negyven négyzetméteres falfelületet üresen hagytak, amire hófehér sütt?i mészk?lapokból álló burkolat került. Erre a helyre szánták az országatyák a dics? alkotást. Janó bácsi kerített hát egy talicskányi csomagolópapírt, és részr?l-részre, léptékhelyesen felnagyította kompozícióját a kell? méret?re. E leped?ket aztán precízen felkopírozták a hatalmas felületre. Így került oda a Parlament, a Lánchíd, a Tudományos Akadémia, a Halászbástya, és számos más nevezetesség kontúrja – jellegzetesen Janó bácsi stílusú megjelenítésben, természetesen.
Apám, a fiatal, eddig valószín?leg nem is tudott semmit az egészr?l. Ám egy nap Janó bácsi felkereste, és így szólt: „Lajoskám! itt van négyezer forint, vágd zsebre, és rögtön elmondom, mir?l van szó”.
Az ifjú építészhallgató kis híján elájult a vaskos, százasokból álló bankóköteggel a kezében. Ilyet ? még sosem látott. Abban az id?ben az átlagkereset jó, ha ezerötszáz forintot kitett. Gyanakvásra nem volt oka, hiszen akkor még nem létezett kandi kamera. Janó bácsi rögtön ki is józanította: „Mindössze annyi lesz a dolgod, Lajoskám, hogy szépen beülsz az aulába, ülsz, ücsörögsz, és amikor a fiúk egy kávét, vagy bambit innának, vagy megéheznének, akkor elkíséred ?ket a legközelebbi étterembe, és fizeted, amit rendelnek. Pénz nem számít. Nyugodj meg, én is benézek majd minden nap, csak nem tudom, mikor, mert annyi dolgom van, hogy ki se látok bel?le.” Ebben maradtak.
Apám tehát elhelyezkedett a pártház aulájában, és jobb dolga nem lévén, nézte, hogyan dolgoznak a „fiúk”. Nyolc-tízf?s gárda volt, mindegyikük tiszteletet parancsoló fehér köpenyben. Sebészi pontossággal kezdték kivésni a hatalmas falra felvitt ábrákat nagyobb, kisebb, majd még kisebb szerszámokkal. Zengett az el?csarnok, repült a mészk?törmelék, s?r?n szállt a por, csattogtak a kalapácsok, feszültek a vés?k, és a köpenyek egyre fehérebbek lettek. Szép lassan belepte ?ket Budapest. Apám ?szinte csodálattal bámulta a munkálatokat. Ahogy a kontúrok centinként elt?ntek, apránként tapinthatóvá vált a város. Szilánkonként fogyott a fal, és lett ezáltal több és több. Amikor pedig szünetet tartottak, atyám „munkához látott”, és átkísérte a vésnököket a legközelebbi vendéglátóipari egységbe. Ilyenkor a fehér köpenyek fogasra kerültek az aulában. Nem vitték magukkal Budapestet. A vendégl?ben mindig jó volt a hangulat. Apám Csekonics báró szerepében kissé ügyetlenül feszengett. Nem nagyon értett ehhez. „Kérjetek csak nyugodtan! Amit, és amennyit csak akartok! A számla az enyém.” A fiúk jóíz?en ettek is, ittak is, és közben kölcsönösen megkedvelték egymást az ifjú építészhallgatóval, aki jámbor volt, kedves és elfogódott. Kedélyes viszony alakult ki közöttük. Majd visszasétáltak a mészk? fal alá, a létrák ismét megteltek fehér köpenyekkel, csattogtak a kalapácsok, araszoltak a vés?k, surrogott a csiszolópapír. Apám pedig tovább gyönyörködött a „fiúk”, és Janó bácsi munkájában. Néhány napig tartott az egész. A varázslat beteljesült. A m? teljes valójában kibontakozott, alaposan lepucolták, szép, tiszta várost hagytak maguk után. A szerszámokat ládákba rendezgették, a köpenyek pedig mentek a patyolatba. A víz azóta bizonyára már a tengerekig hordta a negyven négyzetméteres Budapest porrá lett fölöslegét. Apámtól barátságosan elbúcsúztak a m?vészi vésnökök, és minden jót kívántak neki, mint leend? mérnöknek. Az aula elcsendesült. Majd megtelt, de ez a történet nem err?l szól.
Drága apám minderre nem úgy gondol vissza, hogy micsoda káprázat volt a zsebében duzzadó bankóköteg (mert az csak eszköz volt számára, nem az övé volt – azért maradt bel?le neki is „munkadíjként” néhány száz forint), hanem hogy kicsit az övé is a fal, amelyen a kontúrok nyomán elt?nt, és el?t?nt egy város, ahol akkor élt. A m?: Budapest.
Ha Janó bácsi látta volna apám valamelyik kiállítását, biztos vagyok benne, hogy a megnyitó után odasomfordált volna hozzá: „Lajoskám, le vagyok ny?gözve! … Maradt még valami abból a négyezerb?l?… Nem? Semmi gond! Gyere, meghívlak! Azt eszel, és iszol, amit csak akarsz! Én fizetek!”
Olyan, mintha értelmes szöveg lenne, nem? Vagy talán inkább csak zene ez?…
(meghallgatom)
saznajte više
Borsmátó helyén fergeteg indiótó
Salavassal forró kranáter andalog
Lépten-nyomon lekellettek
Mentek a liobálba
Kövéren, seresen, bajadán szelt a Zog.
Sapállattól csalinásig kevés a tolladó
Levelébe fojt reggelente a nehéz altalány
Barna triórák erre ne rettenjetek
Fakiodár kell ide, nem bél
Mert öreg valahány
Gyermekkorom, édesanyám, gobelin
Anyuka ott ült a szöv?szék el?tt.
Szemüveges lett egy szerda délel?tt.
Mikor így megláttam, még aznap délután,
azt mondtam magamban: no lám, no lám!
Kézben nehéz villa, hogy azzal üsse le
szálanként színeit, így lassan lett tele
formákkal a széles, nagy fonal-plakát,
amit anyuka nézett szemüvegén át.
Voltak ott királyok, égbolt, és kerék.
Az égbolt néha zöld, a kerék néha kék.
Eltöprengtem olykor, miért olyan kevés,
amit anyuka egy nap fonal-falába vés.
Végül bámultam csak a finom kárpitot.
Színt a színbe sz?ve díszpompáztak ott:
a h?s nagy fonal-király, és fonal-kerék.
A szöv?szék el?tt már rég üres a szék.
E színek most is égnek annyi év után.
Fonal fonalba t?nik szerda délután.
? ott ül, és a villa zenget ezer húrt.
Én már meg se törlöm: szemüvegembe bújt.
Gyermekkorom, és édesanyám
Anyuka ott ült a szöv?szék el?tt.
Szemüveges lett egy szerda délel?tt.
Mikor így megláttam, még aznap délután,
azt mondtam magamban: no lám, no lám!
Kézben nehéz villa. Azzal ütötte le
a sok színes fonalat, hogy legyen tele
formákkal a széles, nagy fonal-plakát.
Anyuka nézte mindezt új szemüvegén át.
Voltak ott királyok, égbolt, és kerék.
Az égbolt néha zöld volt, és a kerék kék.
Eltöprengve néztem, miért olyan kevés,
mit villája egy nap fonal-plakátba vés.
De ? volt az, ki végül falakat beborított
rengeteg színével, melyeket összefont ott
a nagy fonal-plakáton. Királyok, és kerék.
A szöv?szék el?tt anyám már nem ül rég.
Itt világít még a sok szín szememben.
A fonal-szálak benne pompás rendben.
Látom, ül és villája penget megannyi húrt.
Már meg se törlöm: szemüvegembe bújt.
“Gyilkos lettem ââ?¬â?? zaklatott a lelkiismeret. Semmi nem mossa le rólam!”
Nem mondhatnám, hogy nagy akvarista vagyok. Viszont nem volt kutyám. Se macskám, se hörcsögöm, se lovam. Egy lovat, esetleg egy orrszarvút még valahogy elpesztrálgat az ember másfélszobás odújában. Nade egy kutyát, vagy hörcsögöt!
Csak vicceltem.
Elég az hozzá, hogy valami harántimpulzus folytán, egy tréfás pillanatomban szereztem be tízliteres akváriumomat, melynek mandátuma – mint kés?bb kiderült – fél évre szólt. Otthonosan berendeztem. Kavicspadló, növények, miegyéb. Tettem bele vizet is, meg halakat. Talán ez utóbbit nem kellett volna.
Ha a halakat kihagyom, most bizonyára nem ülök börtönben. No, de haladjunk csak sorjában.
Az üvegdobozban ment is minden rendben, az oktalan színes állatkák jókedv?en úszkáltak. Szemmel láthatóan prímán érezték magukat. Én is örültem nekik. Boldogan nyugtáztam: otthonomban megjelent a Biológia. Cirka egy hétig esténként büszkén szemlélgettem is frissen felállított vízi világomat. Pontosabban a halacskák világát, melyet egykett?re megszoktak, mint új lakóhelyüket. Mert én magam nem szívesen laknék akváriumban. Meglehet, ha hal lennék, még akkor sem. Nekik viszont semmi bajuk nem lehetett vele. Gondolom, ?k meg szárazon nem élnének semmi pénzért. Talán, ha emberek lennének, még akkor sem.
Aztán, ahogy várható volt, persze beleuntam a kopoltyúsok életének esténkénti elmélyült tanulmányozásába. Különben sem voltam az a kifejezetten otthonül?s fajta, a halak miatt pedig túlzás lett volna lemondanom ígéretes esti programjaimról. Napközben meg, ha egyáltalán otthon voltam, akadt elfoglaltságom b?ven. Summa summárum, hanyagolni kezdtem újdonsült családtagjaimat. S?t, hogy ?szinte legyek, kishíján megfeledkeztem róluk. Enni is jó, ha kéthetente kaptak. Végül bele kellett tör?dnöm: tényleg nem én vagyok az akvaristák gyöngye.
Összesen hat halam volt. Három pár. Kedvükre lubickoltak, tekintgettek jobbra-balra. Én nem zavartam ?ket, ?k nem zavartak engem.
Tisztában voltam vele, hogy a vizet id?nként cserélni illik. Fél év alatt mégsem sikerült egyszer sem rászánnom magam a viszonylag szimpla, és kis háziállataimra nézve nemcsak jótékony, de szükséges m?velet elvégzésére. Gondatlanságomnak meglett a következménye. Szerencsétlen halak! Ha tudták volna, milyen lesz az új gazdijuk! Mintha nekünk hónapokon keresztül ugyanabban a ruhában kellene járnunk, anélkül, hogy egy másodpercre is levehetnénk.
Esküszöm, ennél még a börtön is jobb. Idebent sokszor eltöprengek azon, nem érezték-e magukat bezárva abban a tízliternyi folyadékban. Bármennyire is ostobák – gondolom ilyenkor –, mozgástérre nekik is szükségük volt! Én már csak tudom! Skatulyányi cellám nem az a kimondott szahara. Klausztrofóbia gyötör. Mindenesetre alaposan megfizettem a könnyelm?ségért, hogy halakat vásároltam.
Akvarisztikai ismereteimet azóta sem b?vítettem, de úgy hiszem, ha legalább kétszer lecserélem a vizet, nem történik meg az, ami dönt?en megváltoztatta az életemet, és amire borzongással gondolok azóta is. Tudom, még a halálos ágyamon is többször eszembe jut majd. Kész téboly!
Szóval, a háromból az egyik pár sziámi harcos volt. Csodaszép élénkkék jószágok. A hím valamennyiük közül a legstrammabb. Nagyobb a többinél, s mint afféle vérbeli harcos természet? példány, er?fölényét ki is használta. Magabiztosan közlekedett, megjelenése tiszteletet parancsolt. Mindig az övé volt az els? falat. Már amikor enni kaptak nagy ritkán.
Elneveztem Góliátnak.
Teltek-múltak a hetek. A halacskák úszkáltak, tekintgettek jobbra-balra. Én is jöttem-mentem, tekintgettem, végeztem a dolgom. Az akvárium belépett megszokott bútordarabjaim sorába. Fel sem t?nt, hogy már lassan fél éve együtt élünk. Még annak idején, a felszereléssel együtt vettem egy tasak szárított bolhát. Nahát, abból alig fogyott. Igazán nem tudom, mégis mire gondoltam, honnan vetten a nagyralátó merészséget gyenge pillanatomban, mikor betértem a díszhalashoz. Elvégre kutyából nem lesz szalonna. Hogyan is hihettem, hogy majd töretlen buzgalommal gondozom ?ket! Megjegyzem, barátaim megjósolták a csúnya fiaskót, amivel állattartási kísérletem végz?dött. Igaz, azt azért ?k sem gondolták, hogy rács mögött végzem. Most is kiver a víz! Hát ki gondolta volna!
Nyolc évet kaptam.
Egy reggel, ünnepszámba men? etetés közben vettem észre. Góliát már korábban is mintha kicsit lomhább lett volna. A betegség Dávidja nyilván már akkor pörgette parittyáját. Az elhasználódott víz! Szemei helyén gombost?fej nagyságú hályogos hólyagok éktelenkedtek. Alaposabb vizsgálat után megkövült, páncélos golyóknak t?ntek. Egy foton nem sok, annyi sem juhatott be a látószervébe. Vakon kóválygott, fogalma sem lévén, hol van. ?, aki a zsákmányszerzésben mindig élen járt, most meg sem moccant a várva-várt szárított bolhára. Csak a fehér bot hiányzott az uszonyáról, meg egy fekete szemüveg az orráról.
Hosszan elnéztem, és nem tudtam, mitév? legyek. Végtére is, nem vagyok én Jacques Cousteau. Szomorúan felhívtam az egyik hozzáért? ismer?sömet. A diagnózis alapján azt javasolta, miel?bb vegyem ki, mert ha ragályos kórban szenved, megfert?zi a többieket is. A vízcserét illet? hanyagságomat elhallgattam.
Megkaptam tehát életem legnagyobb feladványát: távolítsam el a haldokló Góliátot – egyel?re gészségesnek t?n? társai közül. De hogyan? Semmi eszközöm nem lévén, mivel halásszam ki? Uramisten – gondoltam –, ha ennek nem tudok a végére járni, hogy fogom én lecserélni a vizet? Hogy ?szinte legyek, nem akartam én se a vizet lecserélni, se Góliátot kivenni. Az utóbbit azonban sajnos, muszáj volt valahogy megoldanom. Egy miniat?r pecabot miniat?r csalival hamvábanholt próbálkozás lett volna, hiszen Góliát teljesen világtalan volt. Rendben, és ha sikerül kiügyeskednem, mihez kezdjek vele? Hogy szabaduljak meg t?le? Képzelhetni, milyen gyötr? gond volt ez nekem, gyakorlatlannak. Igazi lelkiismereti kérdés. mivel az egy él? állat, még ha együgy? és vak is. Tegyem bele egy bef?ttesüvegbe és várjam meg, míg magától kimúlik? Na, azt azért nem! Az ilyet a legkegyetlenebb kínzások közé lehetne sorolni. Ám én, aki egy legyet sem tudnék agyoncsapni, milyen módszerrel végezzek balsorsú meghitt barátommal – az eutanázia jegyében?
Lehet, hogy nem túl sokat tör?dtem velük, ennek ellenére a szívemhez n?ttek. Különösen Góliát, a kedvencem, akit most meg kellett gyilkolnom. Ezer szörny?bbnél szörny?bb horrorisztikus lehet?ség merült fel: petróleumba dobom, lehúzom a vécén, felemelem a kalapácsot és behunyt szemmel lesújtok stb. Egymás után vetettem el a kivégzési módokat, míg végül megtaláltam a legmegfelel?bbet.
Határoztam hát, és cselekedtem.
Most itt ülök a zárkámban, mint többszörös gyilkos. B?ven van id?m utólagosan fontolgatni, jól tettem-e amit tettem. Ezennel megállapítom, hogy a probléma erkölcsi súlyának ismeretében a lehet? legjobb megoldást választottam – ha már mindenképpen gyilkosnak kellett lennem.
A pohár aljára éppen egy korty vizet engedtem. ? még utolsó perceiben is búsan nyelte a h?vös életet. Lám, az ösztön nagy úr, gondoltam, és gondolom ma is.
Egészben csusszant le a torkomon. Eszembe sem jutott, hogy megrágjam, de biztos, ami biztos, befogtam az orromat. Azt hittem, órákig küzd majd a gyomromban. Tévedtem. Pár perc múlva néma csend és moccanatlanság állt be bend?m sötét haltemet?jében. Szerencsétlen Góliát még jól is járt, hogy amúgy sem látott semmit, így legalább nem lepte meg az odabenn tátongó síri fénytelenség.
Mondanom sem kell, az el?re kitervelt gyilkosság terhe aznap éjjel nem hagyott aludni. Gyilkos lettem – zaklatott a lelkiismeret. Semmi nem mossa le rólam! Álmatlanul hánykolódtam reggelig.
Napokig nem merészkedtem az akváriumnak még a közelébe sem. Talán nem kell részleteznem a lelki tusát, amely kishíján az ?rületbe kergetett. „Gyilkos! Gyilkos!” – zúgott fel újra és újra fülemben.
Hogy Góliátot méltó nyugalomban hagyjam, jó darabig nem vettem magamhoz táplálékot. Kegyeleti okokból a székelést is kerültem, ameddig csak bírtam. Az akvárium, benne a poshadó vízzel teljesen ki is ment a fejemb?l, mintha nem is létezett volna. Cellám rideg magányában egyre kísért a visszatér? gondolat: ha akkor veszem a fáradságot, és lecserélem a vizet, most talán nem kell gyufát mártogatnom.
Egy hét múlva bátortalanul pillantottam be a zavaros vízbe az algás üvegen keresztül. Tudat alatt fel voltam készülve arra, amit?l úgy rettegtem: azóta ketten vakultak meg. A másik sziámi és egy törpeharcsa.
Rutinosan nyeltem le ?ket.
– Többszörös gyilkos! – harsogta ocsúdó lelkem, mikor a hatodikkal is végeztem. Jobbnak láttam egy csapásra túlesni az egészen. El?bb-utóbb ?ket is elérte volna a szükségszer? végzet. Ett?l a belátástól vezettetve elködösült elmével sietve lemészároltam valamennyit. Magamon kívül, öt hallal a gyomromban, zihálva ragadtam meg a néptelenné vált akváriumot, és gondolkodás nélkül kihajítottam a nyitott ablakon.
Épp csak kezdem megszokni a börtönéletet – már amennyire lehet. Nyolc év viszont nagy id?. El?re látom, hogy a gyilkosságsorozat szakadatlan önmarcangolásba hajszol, és egy pillanatra sem enyhül majd rettent? tettem súlya. Nyolc évig biztosan nem.
Képtelen vagyok napirendre térni fölötte. Minduntalan érezni vélem, ahogy Góliáték ficánkolnak a gyomromban, és a tömény sav marja szerencsétlen jószágokat. Egész testemet megrázza néma küzdelmük csöppnyi életükért.
Igaz is! Hogy miért vagyok lakat alatt? A vízzel teli akvárium éppen fejbetalált egy huszonhárom éves fiatalembert odalent az utcán. Ott helyben szörnyethalt.
