Kiss-Teleki Rita : Már nem hallod

Elolvasta:
11
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Dr. Téglássy Főnix felhúzta a lábait, aztán kinyújtotta. Egy fiatalember átugrotta és kárörvendőn rávigyorgott, mire ő gyorsan maga alá húzta és szorosan átkarolta őket, hogy ellent tudjon állni a vágynak, hogy újfent kinyújtsa újjászületett izmait. Állát térdére fektetve válaszolt.
– Az érzelmeim helyes kifejezése. Nem csak a negatív érzelmeket, hanem az öröm szavait is meg kell tanulnom kifejezni. De fontos az is, hogy törődjek magammal. Ne csak azokat a dolgokat akarjam megélni, amik a túlélést szolgálják.
– Vannak-e vágyai? Olyan, amiről tudja, hogy szerette volna csinálni, de soha nem volt bátorsága, türelme vagy ideje hozzá?
– Szerettem jógázni, de hol volt akkoriban idő! Nem beszélve arról, hogy akkoriban kiröhögték az embert, ha ilyesmivel foglalkozott. De most van rá lehetőségem és pénzem is. Mi tagadás, elhagytam magam az utóbbi években. Talán kimozdulhatnék – vigyorgott a koldusra cinikusan. – Vagy talán megtanulhatnék újra járni.
– Bölcsebb lenne még maradnia egy kicsit. – szúrta le a kezdeményezést a koldus. – Előbb legyen biztos abban, hogy eléri a pálmafát. De ha itt az idő, mozgassa magát testileg és szellemileg egyaránt. Elmélkedés gyanánt egy kis reggeli torna, hogy megláthassa, milyen fizikai kondícióban van. Azonban amikor biztos a dolgában, habozás nélkül keressen fel egy jóga klubbot.
– Igen. Ma már vannak olyan közösségek, amelyek az én korosztályomnak kínálnak szellemi és testi felfrissülést. Ez az ötlet jónak tűnik. Holnaptól minden reggel mozgok egy kicsit, és délután sétálok egyet. A feleségem biztos meglepődik majd, és megkérdezi mi történt velem. Ha meg jógázni kezdek, az még jobban felcsigázza. Ez is egy újabb helyzet a kommunikációra.
A mentora figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Fontos, hogy ne akarja legyőzni őt, mert akkor…
Dr. Téglássy Főnix úgy bólogatott, mint egy óvodás, aki megértette, hogy többé nem öntheti az asztalra a kakaót és nem rajzolhat az ujjával belőle, házat, napot, ablakot.
– Akkor az oroszlán győzött. Értem mire gondol.  Ne legyőzni akarjam a másikat, hanem helyzetbe hozni. Meg kell vallanom, ez nálunk gyakori volt. Erős egyéniségek vagyunk és a vitáink nagy részében az igazságunk mindig fontosabb, mint az érzelmeink. Holott, ha most ránézek, a szócsatáink tele voltak érzelmekkel, szinte dühvel és kegyetlen érvekkel harcoltunk. Még inkább tapostunk a másikon, ha az a gyengeség jelét mutatta. Ezen is változtatnom kell. Most már látom, erőszakos voltam a beszélgetéseink alatt, és nem néztem milyen érzéseket váltok ki a másikból a nyersességemmel. Meg kell tanulnom tapintatosnak lennem, odafigyeléssel, megértéssel kell fordulnom a másik fél felé. Talán ez megoldás lehet ahhoz, hogy közös platformra kerüljünk. Ez pedig a pálmafa.

A koldus akkurátus mozdulattal elvette a sapkát az öléből és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Kezével úgy csinált, mintha mérleg lenne, majd elismerően bólintott.
– Szép kis summa. Látja milyen szépen dolgozott? – kérdezte, majd átnyúlt Dr. Téglássy tenyeréért és belepergette a munkája gyümölcsét. Közben várakozóan a szemébe nézett.
–  Van még egy utolsó kérdésem. A beszélgetés elején feltettem Önnek azt a kérdést: hány pontra szeretné feltornázni a házasságát? Akkor azt mondta öt ponttal már kiegyezne. Most hány pontra saccolná az esélyeket.
– Kilencre biztos nem. Inkább hetest adnék. De tudja mit? Miért ne akarjam a kilencest?
Legyen kilenc – csapott a térdére.

Már–már boldognak érezte magát. Menni akart, felugrani és hazarohanni, de fogva tartotta a félelem. Attól rettegett, hogy ez az egész csak az elméjében játszódik, és abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst megtöri ezt az egész légkört azzal, hogy megpróbál kitörni belőle. Most már maradni akart. Már inkább attól félt, hogy valóban meghalt és képtelen megvalósítani mindazt, amit ez a koszos koldus megvilágított benne. Azonban a beszélgetőtársa nem hagyta, hogy ez a félelem teljesen eluralja. Kérlelhetetlenül folytatta a kérdezősködést, miközben felnézett az égre. Elállt az eső.
– Ez nagyszerű! – mosolygott rá némi huncutsággal a szemében. – Sajnos lassan lejár az időnk. Hogy érzi magát?
– Köszönöm a kérdést, sokkal jobban. Sokkal könnyebben. Tele vagyok kérdésekkel önmagam felé. Azt hiszem, ma sokat megláttam abból, ahogyan eddig gondolkodtam, és bár látom a hiányosságaim egy részét, kezdem érteni, miért történik velem mindez. Azt is megláttam, hogy nem kell belenyugodnom a helyzetembe, most nem az a cél, hogy visszafordítsak valamit, hanem az hogy felismerjem a lehetőségeimet, és éljek is vele.

Úgy mondta, mint egy eminens diák, akit kihívtak felelni. Ettől a felismeréstől egy kicsit megszeppent.
– Belátom, hogy az élet nem egy gépezet, amit szakértelem nélkül egy csavarhúzóval meg lehet javítani. Pedig hát hetvenöt éves vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy lemondtam magamról. Az Önnel való beszélgetés ráébresztett arra, hogy új megoldásokat kell keresnem, ha minőségi változásokat akarok elérni az életemben. Az első lépés, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok megújulni, és bízni magamban és másokban. Akkor elérek egy olyan oázisba, ami mindannyiunk boldogságát szolgálja.
– Ennek igazán örülök. A viszontlátásra – mondta a koldus és egyszerűen keresztül nézett rajta.

Pontosan érezte a pillantásán, hogy nem vesz róla tudomást. Csak egy villanás volt az egész a koldus szembogarában, de Dr. Téglássy Főnix nyugalmazott egyetemi tanár számtalanszor látta már ezt a mozzanatot a felesége szemében. A közönyt, ami akkor jelenik meg, amikor már valaki lemond a másikról, és úgy érzi, minden elveszett. Lényegtelen, hogy miért és hogyan létezik a másik, mit keres a környezetében, él-e, hal-e, van, vagy nincs? Egyre megy!
Némi felháborodást érzett. Meg akart szólalni, de aztán másképpen döntött. Inkább hagyta, hogy eluralja az érzés. Szerette volna, ha beleég a retinájába a felismerés, amit a koldus szemében látott közömbösség váltott ki belőle.

Aztán hirtelen magába szippantotta az élmény. Látómezejét betöltötte az űr, ami a koldusból áradt és Dr Téglássy Főnix tudatát elnyelte a közömbösség sivatagának homokja.

– Halló! Halló! – hallotta egy végtelennek tűnő másodperc után.

Az első, amit megérzett, egyfajta sikító fájdalom volt, ami minden porcikáját átjárta. Rettegve kinyitotta a szemét és egy kisebb sóhajjal nyugtázva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Pásztázó tekintetében csak lábak jelentek meg, amelyek siető léptekkel haladtak tova a látómezejéből. Felnézett. Egy szikár, varjú testű férfi görnyedt fölötte. Mosolyogva rátette a mellkasára a kezét.
– Kérem, ne mozogjon – mondta megnyugtatóan. – Kórházba visszük. Összeesett az utcán és valaki kihívta a mentőt.
Rémülten keresett a gondolataiban. Megvannak-e még a kincsei? Aztán a mentősre nézett.
– Kicsoda? Nem tudja kicsoda? – kérdezte sürgetően.
A mentős furcsán elemelte róla a tekintetét, ő pedig követte a pillantását, és a siető lábak között meglátta járda szélén ücsörgő alakot.
– Az a vak és süket koldus. Hát nem fura? – csóválta a fejét. – Honnan tudta, hogy maga bajban van? Addig rángatta az embereket, míg megszánták és valaki felhívott bennünket.

Elolvasta:
18
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

– Azt mondta, a kapcsolatuk eddig nyugodt, stabil és kiszámítható volt. Ezen  definíciók közül,  Ön szerint,  melyik eleme az oázisnak?
– Ha sorban megyünk a víz és az élelem semmiképp. Azt nem akarhatja megsemmisíteni, hiszen minden elpusztul, ha az nincs. A ház sem lehet, mert az is a túlélés záloga. Akkor marad a kerítés. A védelem. Úgy gondolja olyan erős kerítést építettem köré, ami már inkább börtön, mint menedék? – kérdezett vissza meglepetten. –  Ha meggondolom, mindenhová együtt mentünk. Tulajdonképpen soha nem kerestem az izgalmat az életemben, és soha nem is gondoltam, hogy erre szüksége van, de mindenhová elkísértem. Ha innen nézzük, azt látom, hogy igazából önmagunkért nem tettünk semmit, csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzéséért jártunk ki a házból. Én mindenhova elvittem autóval, ahova menni szeretett volna vásárolni. Ha valamilyen akció volt az Aldiban, akkor oda, ha Pennyben, akkor oda. Úgy gondoltam, gesztust teszek, ha elmegyek vele, de ő ezt érezhette úgy is, hogy ellenőrzöm.
– Szeret vásárolni?
– Dehogyis! – megrázta a fejét.
És tényleg! Megmozdult. Újra megpróbálta. Olyan nagy lendülettel indított, hogy imbolyogni kezdett a felsőteste. Kétségbeesetten maga elé rántotta a kezét, és lám, ez is sikerült. Hirtelen megpróbált felállni és megszólalni egyszerre, de egyik sem vezetett sikerre. Egy darabig előre dőlt, mint egy imádkozó dervis, aztán az ujjaival visszafelé lökte magát és a fejével egyensúlyozva kiegyenesedett.
A koldusra nézett, aki vigyorogva nyugtázta az erőlködését, aztán kérdőn ránézett. Dr. Téglássy megadva magát a sorsnak, vett egy nagy levegőt és folytatta.
– Mindig megvártam a kocsiban. Addig rágyújtottam, vagy telefonáltam valamelyik gyereknek. Aztán ha végzett, hazamentünk.
– Beszélgettek?
– Nem igazán. Nem volt miről. Ha volt is miről, az sem volt több öt mondatnál összesen. De mindig így volt ez köztünk. Tudja, ha sok szó esett, az valami tőlünk független téma volt. Inkább vitatkoztunk. Igen, azt hiszem, ez érdekes. Sosem magunkról beszéltünk, hanem folyton valami semleges témán keresztül kommunikáltunk egymással.
– Ön szerint miért volt erre szükség?
– Talán mert úgy gondoltam, erre van igénye. Szerintem ő meg ugyanezt gondolta rólam. Sosem kérdeztük egymás lelki világáról vagy érzéseiről a másikat. Ha fájt valami, keményen megmondtuk. Érveltünk, de magáról a fájdalomról vajmi keveset beszéltünk.
– És az öröm?
– Öröm? – vinnyogott gúnyosan.
Nevetni szeretett volna, de csak vinnyogott. Hitetlenkedve megint megpróbálta és újfent sikerült. Halványan motoszkált benne egy gondolat, hogy miért is van ez a csodálatos, de apró léptékű gyógyulás, de annyira szürreális volt a sejtése, hogy azonnal elhessentette. Inkább vinnyogott még egy kicsit. A koldus vele örült.
– Látja elkezdett dolgozni. – és felemelte az ölébe pihenő sapkát, hogy láthassa. Egy pénzdarab csillogott benne.
– Fog ez menni. Csak bátran, így tovább! – biztatta.
Dr. Téglássy pislantott, biccentett és vinnyogott egyszerre, majd folytatta.
–  Meg kell, hogy valljam, az örömre nem nagyon volt szavunk. Illetve nekem biztos nem. Ez most megdöbbent, hogy így kimondtam, mert eszembe jutott, hogy a lányom egyszer azt mondta: „Apuci tudod milyen rosszul eset az, mikor teherbe estem és boldogan felhívtalak: Nagyapa leszel! Erre te azt mondtad: Majd akkor szólj, ha megszületett.”
– Miért pont ez a történet jutott eszébe?
– Talán azért, mert ez jellemezte a legjobban az élethez való hozzá állásomat. A túlélés. Minimális érzelmek, haszonelvűség. – szomorúan megrázta a fejét. – Most nem érzem magam túl jól. Mintha felrobbant volna bennem egy bomba. Itt kell rájönnöm, hogy az egész életem a túlélésről szólt. És másokra is így tekintettem. Leginkább azokra, akik közel álltak hozzám.
– Ha fókuszban tartja ezt a gondolatot, hogyan tudná ezt a metaforánkba helyezni?
– Az én világnézetemet? – kérdezett vissza homlokráncolva, mert már érezte, hogy ez is megy.
– Igen? – bólogatott a megmentője.
– Sivár. Kopár. Azt hiszem, a történetben az én világom a sivatag. Valójában én a sivatagban éreztem magam biztonságban, és nem az oázisban.
– És most jött az oroszlán? – csapta vállon az önjelölt terapeuta, amitől megint dőlni kezdett, de most már hamarjában visszatornázta magát.
– Nem lehetne, hogy nem ütlegel folyton?
– Jaja. Bocsánat. Így nem tud dolgozni. – motyogta a koldus. – Folytassa csak.
– Igen. Jött az oroszlán. Ebben az esetben az oroszlán természetes része a sivatagnak. Ez a lételeme. Nekem kell felismernem azt, hogy nem az oázisban éltem eddig, hanem a sivatagban. Nem rajtam múlt, hogy eddig nem találkoztam a fenevaddal. Azokon múlt, akik eddig elfogadták ezt a sivatagot, és befogadtak az oázisukba. És most…nem tudok bejutni az oázisba, ha nem tudom rávenni magam, hogy felálljak és felmásszak a pálmafára. – emelte fel a mutató ujját. –  És még valami. Nincs valami párnája abban a másik szőrös zsákjában? Átázott a nadrágom, és kissé hideg az őszi aszfalt. Főként ha közben esik.
– Hát persze. – felelte udvarias kapkodással a koldus. Hátra nyúlt és egy másik, nagyobb, barna zsákból előhúzott egy eléggé szétfeküdt polárból készült párnát. Elégedetten ránézett.
– Már érzi az esőt. Ez jó! Ez nagyon jó!
Dr. Téglássy fölé magasodott és a hóna alá nyúlva, egy mozdulattal maga felé rántotta, majd a hűlt helyére pottyantotta a párnát. A lendülettől magatehetetlen test előbb felpattant, majd visszahullott a párnára. A koldus is visszatelepedett a helyére. Még foghegyről odavetette neki.
– A kutya szokott rajta feküdni. Jó meleg és alulról nem ázik fel, mert ilyen nyavalyával van bevonva. – és már dobta is felé a következő kérdést.
– Akkor most már nem Ön a cselekvésre buzdító dervis, hanem térdeplő és esdeklő önmagában nem hívő szereplő?
– Nagyon úgy néz ki. – bólogatott. – Mintha ragaszkodnék a homokhoz.
A nyitott tenyerébe bámult mintha ráhulló vízpermet a kezei közül kipergő homok volna.
–  Pedig csak fel kellene emelnem a fejem, hogy meglássam a pálmafát? Talán jobban kellene bíznom másokban? Vagy azokban, akik közel állnak hozzám?
– Vagy a pálmafában, hogy megtartja mindkettőjüket.
– Arra gondol, hogy a bizalom a pálmafa? De hát most vesztettem el? Még annyira sem bízom a feleségemben, mint eddig? Hogyan bízzak olyasmiben, ami éppen most hagyott cserben? Na, látja ez az, amit szánalmasnak tartok! Undorodom attól, hogy megalkudjak és elviseljem ezt a helyzetet. Viszont, ha nem teszem, megesz az a dög. – lemondóan legyintett. Megint a végére ért egy reménytelen gondolatsornak. Mindig ez van, ha sokat gondolkodom.  – morfondírozott. – A vége úgy is a semmi.
– Maradjunk a pálmafánál. – ütötte tovább a vasat a koldus. – Konkrétan a pálmafában nem hisz, vagy abban, hogy azt mondja a felesége: ha felmászol velem a fára, az oroszlán éhesen távozik, mi beérhetünk az oázisba.
– De hát ő azt választotta, hogy…Nem, az nem lehet! Ez azt jelentené, hogy pont ő az, aki meg akarja oldani ezt a helyzetet, és úgy, hogy engem is meg akar tartani. Ez lenne a bizalom? Esély? Üzenni akar?
A koldus arcára önelégült vigyor szélesedett ki.
– Ha üzenni akar, akkor mit tartalmaz ez az üzenet?
– Hogy van ott egy pálmafa? Hogy bízzak benne? Ne csak a túlélésre koncentráljak. Hogy emeljem fel a fejem. Bízzak benne? Legyek nyitottabb a világra? Hogy fejezzem ki az érzéseim? Merjek szeretni? Merjem kifejezni a szeretetem?  – most kettétört.
Erre nem akart menni. Ezeket a kérdéseket már régóta fogalmazta, de már az első megtestesülésnél visszanyomta őket egy sötét sarokba. Túl sok volt mögötte. Túl sok félelem és szembesülés. Inkább béklyót vert rájuk és hagyta sorvadni őket, hátha belepusztulnak a rabságba. De úgy látszik nem így történt.
–  Ha a lányomra gondolok, őszintén megvallva, nagyon örültem a hírnek, de féltem kifejezni az örömömet. Inkább elutasító voltam, mert féltem a csalódástól. Így biztosra mentem. Ha megvan, akkor az megvan, ha meg nincs, nem kell róla beszélni. Az emberek mindig álmodoznak, de az élet nem ilyen.
– Milyen?
– Kegyetlen. Ami most velem történik az is ezt igazolja. A nejem csak úgy közölte velem, hogy nincs választásom. Illetve van, de az egyik sem az enyém. – tessék, így kell ezt: Takarodj vissza a homályba! – üvöltötte magában, mint egy önjelölt Gandalf a Fehér Mágus.
A koldus mintha érezte volna a pokoldémon Balrog megjelenését a kettőjük között feszülő éterben. Megnyugtatóan a vállára tette a kezét.
– Engedje meg, hogy rávilágítsak egy ellentmondásra. Ha eddig az Ön világa túlélésre épült, akkor úgy vélem, a felesége az Ön életfelfogása szerinti megoldást is felkínálta. Élhetnek úgy, mint eddig, de ő, az érzelmei kifejezésére, a bizalomra épülő kapcsolat megélésére talált egy partnert, akivel szeretné mindezt megélni. Egyet ért ezzel a megállapítással?
– Azt akarja mondani, hogy önmagammal szembe állított. Döntsem el széna vagy szalma? Ne az oroszlánnal foglalkozzak, hanem a pálmafával? Ebben az esetben az oroszlán  az én életem része és nem az övé, hiszen az én sivatagomban él, pont úgy, mint a pálmafa. Az oroszlán az, ami fogva tart, lebénít és egyben a sivatagom része is. –

Dr. Téglássy erre igazán nem számított. Ugyanis miközben beszélt, érezni kezdte a merevedését.
–  Ezt hogy! Ez nem lehet! – hüledezett magában. Szép lassan az ölébe helyezett sapka alá csúsztatta a kezét és végigsimított a dudorodó nadrágján. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy szülinapi tortával. Fájó és mégis édes. De igaz. Újra férfinak érezte magát. Hirtelen pattanásig feszítette izmait, hogy felpattanjon és elrohanhasson innen, nehogy ellopja tőle valaki ezt az érzést, de a lábai csak rángatództak, mint egy megkergült marionett bábu.
Néhányan kíváncsian megálltak és várakozón figyelték a rángatódzó vinnyogó szemüveges vénembert, aki megpróbál felállni. Egy idős néni már a pénztárcáért nyúlt, amikor a koldus hirtelen megszakította Dr. Téglássy Főnix performanszát. Egyszerűen visszanyomta ültébe és a szemébe nézett.
– Még nem vagyunk készen. – lehelte felé. – Ha készen lesz, érezni fogja. – és visszatette a sapkát az ölébe. A nénike megnyugodva a csillámpónis sapkába dobott némi aprót, és tovább állt.
Főnix feltolta az erőlködéstől lecsúszott szemüvegét és beletörődött a helyzetbe. Ami volt, elmúlt. Azonban már nem a reménytelenség szült benne hegyeket, hanem a várakozás és a türelmetlenség. Ferde mosollyal bólintott és folytatta.
– Túl kell lépnem a félelmeimen. Olyan döntéseket kell hoznom, amik nem a túlélésemet szolgálják, hanem oázissá teszik a sivatagomat. Rendben,– bólintott eltökélten. – Akkor nézzük a pálmafát, ami esetünkben a bizalom és az érzelmek elfogadása. Ha végig gondolom, akkor rá kell ébrednem, hogy nem ő az, aki nem érzi jól magát ebben a sivatagban, hanem én. Én magam akartam találkozni az oroszlánnal, hiszen én tettem élhetetlenné az életem magam és az ő számára is úgy, hogy kényszerhelyzetbe hoztam őt, az életfelfogásommal, és az érzéketlen kommunikációmmal. Igen, ez egy váratlan és meglepő ellentmondás. – hadarta most már hevesen bólogatva. – Ha azt akarom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, az képtelenség, hiszen – mert minden jel arra mutat, hogy én magam sem akarom. Csak folyton ismétlem önmagam, és ez már elsivárosodott bennem is és benne is. Kiüresedett a kapcsolatunk. Éreztem, de nem akartam beszélni róla. Ismételgettem a megszokott mantráimat és leszegtem a fejem. Valóban, így lehet. Én akarok változtatni csak nem volt merszem, ezért olyan helyzetbe hoztam magam, ahonnan rálátok a dilemmámra!
A koldus a szájára tette ujját.
– Halkabban beszéljen, mert mások is hallják.
– Beszél! – kiáltott fel Dr. Téglássy, de olyan hangosan, hogy egy, az anyukája táskájába kapaszkodó kisgyerek sírásra görbítette a száját.
– Igen, egy ideje már egész jól formálja a szavait, de törölje meg a száját, mert mihelyst megszólal, csorog a nyála. Így nem fog keresni semmit. Szóval koncentráljunk a pálmafára. Jelen esetben mi kell Önnek ahhoz, hogy elhiggye, ha felmásznak a pálmafára, akkor bejut az oázisba?
Főnix papírzsebkendő után kutatott, de a zsebében lévő összes dolog szétázott. Úgyhogy akkurátusan a tenyerébe öntötte a pénzérméket a pónis sapkából és jobb híján a sapkával törölte meg a száját.
– Elsősorban az, hogy nem akarok a sivatagban maradni. Márpedig a képlet ezt mutatja. – mondta miközben visszahelyezte a sapkát az ölébe és visszapergette a keresetét.
– Ha nem akarok itt maradni, akkor irány a pálmafa! Aztán ha az oroszlán éhesen elkullogott, irány az oázis. Tudja mi az érdekes? Az, hogy visszagondolva már értelmetlennek tűnik számomra az, hogy kinyomozom, kivel csal a feleségem. Csak növelném a problémát önmagam számára, hiszen egyértelmű, hogy az asszonyt nem kapnám vissza, csak mélyíteném a kettőnk közötti szakadékot. Halmoznám a bajt. A másik tervemmel az volt a gond, hogy el kellett fogadnom azt, hogy létezik egy másik.
A koldus megértően bólogatott.
– Ebben az esetben találnunk kell egy olyan jövőképet, amiben mindketten örömmel léteznek és nincs benne az a bizonyos másik. Ha a másik az oroszlán, abban az esetben mivel tudná rávenni, hogy ne támadjon Önökre?
– Azt már belátom, hogy semmiképpen sem az a helyes, ha a földre vetem magam. Itt az a lényeg, hogy bízzak magamban, felálljak és elérjem a pálmafát. Bocsánat. Együtt érjük el a pálmafát. Beszélgetnünk kell. Le kell ülnöm és beszélgetnem kell vele. El kell felejtenem az oroszlánt. Nem az a lényeg! Azt hiszem, ez a helyes látásmód. Egyszerűen nem szabad tudomást vennem róla, mert akkor nem tudok másra gondolni, csak a bennem zúgó csalódottságra és a tehetetlen dühre. Képtelen lennék odafordulni. – megadóan megrázta a fejét. –  Tulajdonképpen rengeteg kérdésem van feleségemhez, amit sosem kérdeztem meg tőle, pedig szerettem volna. Igen, ez első lépésnek nagyszerűen hangzik. Tudja, nagyon furcsa ezt kimondanom, de izgalmasnak találom, és nem félek tőle.
– Képesnek érzi magát erre a lépésre?
– Eleinte biztos nem. De majd figyelek, hogy a pálmafára koncentráljak, és ne az oroszlánra.
Hja, a bennem lévő oroszlánra! Na, tessék! A beszélgetés elején voltam a megoldó ember, aztán lettem a térdeplő ember, és most megtalálom a bennem lévő oroszlánt.
Zsibbadt a lába. Határozottan bizsergett. A lábujjaira koncentrált és érezte a bennünk zsiborgó vért. Megmozgatta őket. Már nem rángatódzva reagáltak, hanem szépen, ahogy kell, mozogtak sártól és kosztól feketéllő cipőjében.
Szórakozottan zongorázott velük.
– És a sivatag? – szakította meg a melódiát a beszélgetőpartnere. Főnix megvonta vállát.
– Az a múlt. A múlt megoldásai, amivel szakítanom kell. Fel kell hívnom a lányomat és beszélnem kell vele. A fiammal is van mit megbeszélni. Először a pálmafa. Meg kell tudnom nyílni azoknak, akiket szeretek. Bíznom kell bennük, hiszen ők is bizalommal voltak irántam, de miattam csak egyre messzebb kerültek tőlem. Tulajdonképpen nem is kell visszaszereznem semmit, csak saját magamat. Azt, hogy képes vagyok belátni saját magammal szemben, hogy ez az élet már nekem nem jó. Nem érzem jól magam benne. Olyan jövőképet kell teremtenem, amiben jó élni, és azoknak is, akik körül vesznek.
– Mi az első lépés önmaga felé?

Elolvasta:
19
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Dr. Téglássy Főnix feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Na, ez szép! – dohogott magában és idegesen megrázta a kabátja ujját. Permetszerű apró sárcseppek fröccsentek szét róla. Erőltetett közönnyel nézte a cipőjét, nadrágját beterítő alvadt sarat, aztán felnézett az égre és halkan elmormolt egy kéretlen imát.
– Még ez is! – sziszegte. Elege volt az egészből. Most már végleg betelt a pohár. Arcára félszeg vigyort erőltetett a kín, ami belül feszítette. Aztán lassan csak elindult. Beállt a sorba. Az illékony forgatag ritmusa elringatta, ahogyan lépdelt a járdán, némán, lassan emésztő émelygéssel a gyomrában.  A siető tömeg közömbös némasággal fogadta magába. Elnyelte és egyre nagyobb biztonsággal magába olvasztotta, ahogyan az idős férfi felvette a lüktető folyam ritmusát.
– Akár egy hatalmas test. – jelent meg benne a metafora.
De a mardosó fájdalom kéretlenül kilökte a harmóniából. Nekiment egy fiatal férfinek, aki éppen a telefonját babrálta. Az fel sem nézett, még csak meg sem várta, míg valami bocsánatfélét recseg felé. Tovasodródott. Már egy öreg néni arca jött szembe vele, aztán egy férfi, majd egy kislány mosolygott rá félszegen. Megpróbálta újra felvenni a ritmust. Beleolvadni a szürkeségbe. Semmivé válni, de a fejében száguldó zűrzavar megakadályozta. Hirtelen lüktetést érzett a tarkója körül, szeme előtt a tömeg elmosódott. Mintha kézzel elmaszatoltak volna egy frissen festett képet. Még érezte, ahogy a lábaiból kifut a vér, de ezt már csak egyfajta halvány megállapításként konstatálta szertefoszló elméje.  Pár percig egy szürke tömegben kavargott a tudata, aztán – mint egy véletlen gombnyomásra bekapcsolt kamera– látni kezdett. Semmi egyéb. Próbálta mozgatni a végtagjait, de sehogy sem sikerült. Sem a keze, sem a lába nem mozdult, akárhogy parancsolta.  Kétségbeesetten bámulta az emberek lábait, ahogy elsietnek a tekintete előtt. A bőre azonban érzett. Érezte, ahogy az eséstől homlokára fröccsent sár lefolyik az arcán a szájába, de a fejét hiába próbálta mozdítani, sehogy sem sikerült. Érezte a sár keserű ízét, ahogy végigcsorog a szája ívét követve.  Aztán egy arcot látott a szemei előtt.
– Jöjjön ember! Hát mi van magával! Na, jól van, látja, mi már csak így vagyunk. Ha már így leereszkedett az én szintemre, hát ne feküdjön itt nekem! Majd én megtisztelem, mert látja, hogy ezeknek mindegy! Ezek nem törődnek azzal, aki idelenn van. Csak löknek neki valamit, aztán ennyi!
Nem voltak fogai. Érezte a bűzét, hiszen egészen közelről beszélt az arcába. Szőrös volt, büdös és undorító.  Nagy durbincs orra minden szónál fintorgott, ahogy formálta a szavakat, és ettől olyan komikus lett az ábrázata, mintha a mimikája nem követné a szavai tartalmát. Látta, hogy vigyorogva beszél hozzá és ő zsigerből szeretne tiltakozni, menekülni, de képtelen volt rá. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha kívülről nézné, ahogy a megmentője rángtatja – néha saját testével védve – az ő magatehetetlen testét a járdáról a fal tövébe. Ahogy forgatta ide–oda, imbolygó, rángatódzó képekben látta a sietős lépteket, néha egy–egy szoknya, nadrág, láb és kéz villanását, és a sötétszürke eget, amiből megállíthatatlanul zúdult arcára az eső. Hunyorgón pislogva konstatálta az aszfalton folyó sáros esőlét, ami magával sodorta az eldobott cigarettacsikket, az üres kilapított és elázott sörös vagy papírdobozokat.
– Most végre beadom a kulcsot. – dohogta magában. – Itt fogok megdögleni valami koszos, alkoholista koldus ölében. Ez jár nekem, ez a sors, ez a végzet. Megérdemlem.
Újabb rángatást érzett a nyaka körül és mintha páran bele is rúgtak volna, amíg a koldus behúzta a járdáról a házfal keskeny eresze alá.
– Na! Így mindjárt jobb. Ezek vagy átlépnek magán, vagy egyszerűen addig gyalogolnak szerény személyén, míg belekopik a járdába. De az is lehet, hogy amikor már meghalt, kihúzzák az út szélére – megrázta a fejét – Nem biztos. Inkább az, hogy belepaszírozzák a járdába.
A koldus megragadta a felöltője gallérját és egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal ülő helyzetbe rántotta Dr. Téglássy Félix magatehetetlen testét. Majd vállait nagy műgonddal eligazította, de előtte még tehetetlenül összegabalyodott lábait is keresztbe rakta maga előtt. Aztán a sártól mocskos kezeit komótosan letörölte és óvatosan tenyérrel felfelé a térdére helyezte, és nyugtázva az eredményt rávigyorgott.
– Ez nagyszerű! Így már munkába állhat!
Főnix felvihogott magában.
– Mint egy döglött buddha! Egy kolduló döglött buddha!
– Ugye – bólogatott a koldus, mintha hallotta volna a szavait. – Keresünk magának valami kalapot is – és a háta mögé nyúlt, ahonnan elővarázsolt egy rózsaszín iskolatáskát.  Megrázta.
– Ebben lesz, ni! A tartalék.
Kinyitotta, majd hosszas kotorászás után előhúzott egy sildes sapkát, amire csillám pónik voltak mintázva. Az ölébe tette.
– Ami bejön, az a magáé – jelentette ki fontoskodó arccal. – Én nem vagyok tolvaj. Sőt elárulok magának egy titkot. Ez a varázssapkám. Ezt csak olyankor veszem a kezembe, ha nagy a gond. Ha minden elveszett – vállon veregette, amitől Főnix magatehetetlen teste dőlni kezdett.
– Hő! Na, jól van! Hagyom dolgozni.
Ültek csendben egy időtlen pillanatig. Főnix próbálta feldolgozni magában az eseményeket. Összeesett az utcán, és az emberek egyszerűen kikerülték, vagy ráléptek. Míg ez a szédült koldus úgy gondolta, hogy ő még él és be akar ülni, koldulni. Bevette a boltba, mert valószínű magányos és kissé bolond. Most itt ül, mint egy faszent, mert mozdulni képtelen, kénytelen elfogadni a helyzetet.
– Valószínű haldoklom – aztán kijavította magát – Remélem.
A koldus végül megtörte a csendet.
– Tudja milyen ez? Elmesélek magának egy történetet. Egyszer két dervis szelte át a sivatagot, és éppen egy oázis felé tartottak, amikor az egyik dűne mögül egy hatalmas sivatagi oroszlánt pillantottak meg, aki éppen feléjük rohant. Az egyik dervis azonnal eldobta mindenét és a sivatag porában térdepelve kérte az ő istenét, hogy mentse meg. A társa azonban fölé hajolt és így kérlelte:
– Miért abajgatnád ezzel Istent! Hiszen nézd, ott egy pálmafa! Másszunk föl rá és megmenekülünk.
Kivárt egy pillanatig, mintha időt adna arra, hogy Dr. Téglássy Főnix megláthassa a történet kvintesszenciáját, de a doktor arcán az értelem halvány szikrája sem csillant fel. Kutatóan ránézett és folytatta.
–  Mi a véleménye? Ön melyik szereplővel tudna a legjobban azonosulni?
– Jelen esetben? Jelen esetben talán a pálmafát meglátó dervissel tudnék azonosulni.
– Úgy hogy itt ül, és azt is nekem köszönheti? – nevetett fel a koldus.
– Céllal indultam el. A cél a pálmafa.
A koldus csóválva lehajtotta fejét. Mintha elmélyülten számlálná a pár centivel az orra előtt lehulló esőcseppeket. Dr. Téglássy tisztán lélegzett, tisztán látott, és érezte is az arcát verdeső, a tetőről sűrűn, permetszerűen pattogó esőt. De ennél többre, egyelőre képtelen volt.
– Belevághatunk? – kérdezte egyszeriben a koldus. Dr. Téglássyt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy önkéntelen válaszolt.
–  Bele.
– Akkor talán kezdjük azzal, hogy elmondja a találkozásunk okát. Kérem, próbálja meg egyszerűen és tömören megfogalmazni.
Dr. Téglássy Főnix semmit nem értett. Egy darabig segélykérőn forgatta a szemeit. Még mindig az utcán volt, és még mindig bénán csorgó nyállal figyelte az előtte elhaladó lábakat. Eddig úgy tudta, beszélni sem tud.
– Tömören nehéz lesz, de megpróbálom. Hetvenöt éves vagyok, és most volt az ötven éves házassági évfordulónk.  Elég régóta élünk együtt, két gyereket neveltünk fel tisztességben. Voltak súrlódások az elmúlt ötven év alatt, de megvoltunk. A lányom negyvenhat éves a fiam negyvenhárom. Önállóak, családot alapítottak. Mi maradtunk. Öt évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, de sikerült kilábalnom belőle. Most tavasszal leültünk az ötvenedik évfordulón, csak úgy azt mondani: Köszönöm.
Nem dívott a családban az ünneplés. Csak ennyi: Kösz. Nos, most másképpen történt. A feleségem leült velem szemben az asztalhoz és azt mondta:
– Jobb, ha tőlem tudod meg, mint mástól. Van valakim. Hetente kétszer-háromszor elmegyek hozzá. Ne tartóztass! Cserébe itt maradok, ha neked így jó. Ha ágynak esel, ápollak, mosok rád, főzök. Mindent úgy, mint régen. Elhagyni nem akarlak, de nekem erre a kapcsolatra szükségem van. Ha nem egyezel bele, elválhatunk. Gondolkozz rajta és adj választ, ha úgy érzed, tudod, mit akarsz.
Ezt mind a saját szájából hallotta, pedig halál biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem szólt. Megpróbált a torkára koncentrálni, hátha legalább egy gyenge nyögést képes produkálni, de sehogy sem sikerült.
A koldus érdeklődve rápillantott.
– Egy tízes skálán nézve milyennek értékelné eddig az esetig a viszonyukat?
– Úgy érti, hogy a tízes a számomra ideális házasságot jelképezi? Mondjuk, milyen volt akkor, mikor még elkezdtük?
– Igen – bólogatott a másik.
– Hát a kezdethez képest jócskán változtak a céljaink is és jómagunk sem azzal a hévvel égünk, ha érti, mire gondolok. Bocsássa meg az őszinteségem, de a történethez kapcsolódik egy fontos információ. Nevezetesen, hogy amint már említettem, öt évvel ezelőtt súlyos gerincproblémával műtöttek. Azóta képtelen vagyok házas életet élni. Ez jócskán lepontozza a viszonyunk minőségét. Szóval, ha a kezdet tíz pontos, akkor ez a műtét óta négy, de a jelenlegi helyzetben kettő pontra tenném.
Megpróbálta megrázni a fejét és üvölteni.
– Állj! Ezt nem én mondtam! Én nem beszélgetek a nyílt utcán haldokolva egy csillám pónis sapkával a kezemben egy koldussal! Én haldoklom. Valószínű strokom van, vagy valami gerincideg bénulásom. Bármi, csak nem az, ami most történik velem!
A koldus érdeklődve a szemébe nézett miközben hálát rebegett a sapkájába hulló pénzérmének.
– Hála és köszönet minden fillérért. És mit gondol, ha megoldja ezt a helyzetet és továbbra is együtt maradnak, hány pontra szeretné feltornázni a házasságát?
– Az ötössel már kiegyeznék.
– Tehát az ötös alatt azt érti, hogy minden úgy, mint régen?
– Igen. Kivéve a házaséletet. Tudja a feleségem hatvanöt éves. Nem igazán gondolnám, hogy neki oly nagy szüksége van a szexuális életre.
Megadta magát. Feladta a tagadást. Úgy gondolta, nincs választása. Bárhogy próbálta megakadályozni, a szavait akkor is hallotta. Magában felvihogott. – Akkor lássuk mi lesz! Ekkor érezte meg először, hogy az egyik ujjperce megmozdul.
A koldus folytatta.
– Mielőtt találkoztunk, milyen tervei voltak a helyzet megoldására?
– Két dolog mindenképp megfordult a fejemben. Az egyik, hogy leleplezem a feleségem szeretőjét. Azt elmondta a nejem róla, hogy nős, családos ember. Úgy gondolom, hogy ha a másik asszony megtudja a valóságot, akkor megszakad a viszony. Számomra ez így tisztességes, hiszen ez egy lopott kapcsolat, egy színjáték csupán, ami azért létezik, mert titkos. A másik dolog, hogy alkuba bocsájtom az együttélésünket, ami, meg kell hogy mondjam, rám nézve szánalmas végeredményre vezet.
– Mit tartalmaz ez az alku?
– Azt, hogy belemegyek a viszonyba. Feltételekkel, de ettől már undorodom. Mindegy. A lényeg az, hogy úgy érzem, képes vagyok engedményeket tenni a túlélés érdekében. Heti egy találka, nem több. Cserébe nem adom be a válópert, nem piszkálom a dolgot. Mondhatni, az élet folyik tovább a megszokott medrében.
A koldus megvakarta az állát. Kicsit félrenézett, mintha már előre tudná a választ a következő kérdésére.
– Ön szerint mi az, amire a felesége vágyik és a másik féltől megkapja, de Öntől nem?
– Nem tudom. Talán az érzelmek. Sosem voltunk érzelmes, babusgatós fajta. Én úgy gondolom, nem is igényeltük. De talán ezt is újra meg kell vizsgálnom magamban.  És valóban ezt érezte, de mielőtt még elkalandoztak volna a gondolatai, a koldus folytatta.
– Nos, én azt javasolnám, hogy ezzel a témakörrel most inkább ne foglalkozunk – fogalmazott keményen.
–  Ha megengedi, én visszatérnék a kezdeti hasonlatunkra. Ebben az esetben a cél az oázis. Részmegoldás a pálmafa, ami esetünkben az azonnali helyzet megoldását jelenti. Ezt azt jelenti, hogy változásokra, változtatásokra van szükség. A percepció szintjén el kell fogadnunk, hogy megváltozott Önök között a kapcsolat minősége. Esetünkben azt javaslom, hogy ne a másik féllel foglalkozzunk, hanem az Ön megoldási kulcsait, heurisztikáit tárjuk fel. Megkereshetnénk azokat a beidegződéseket a kapcsolatban, amik elfáradtak, avittak és használhatatlanok. Törekedjünk inkább ezek felülírására, behelyettesítésére, minőségibbé tételére. Meg kell találnunk azt a stratégiát, amivel mindketten eljuthatnak az oázisig.
Hirtelen szünetet tartott, mintha rádöbbent volna, hogy sokat beszélt, majd kis szünet után megkérdezte. – Mit gondol a jelen helyzetben Ön és a felesége egy térben gondolkodnak?
– Nem hinném, hiszen az ő oázisa a kettős kapcsolat fenntartásában van, amit én nem tudok elfogadni. Mert, leszögezem, képtelen vagyok elfogadni! Ötven éve élünk együtt, és most, amikor már valóban együtt lehetnénk a szép nyugdíjunkból, ő másnál keresi a boldogságot?
A vér az agyába tolult, amikor meghallotta a szavait. Viszketett a füle, szerette volna megvakarni, de kénytelen volt elfogadni a viszketés tényét. Ekkor fogta föl, hogy a bal keze szép lassan ökölbe szorul. Viszont ettől a mozdulattól, ami valószínűleg a vállából indult, elkezdett elcsavarodni. Mint egy iszappal teli zsák, úgy dőlt szép lassan a mellette kuporgó férfira.
– Hő. Ne siessen! Még az elején tartunk – mondta széles mosollyal amaz és visszatornázta Főnix testét régi pozíciójába. Mindössze annyit változtatott rajta, hogy maga felé fordította a fejét.
– Ha az oázist az otthonával azonosítjuk, lehetségesnek tartja, hogy mindketten jól érezzék magukat ebben az oázisban? – kérdezte ugyanazzal a mosollyal.
– Egyetlen esetben, ha elfelejti ezt a viszonyt. – válaszolta faarccal dr. Téglássy.
– Milyen volt eddig ez az oázis?
– Nyugodt, stabil, és kiszámítható. Meg volt a szerepe és a rendje a dolgoknak. Az ötven év alatt megszoktuk egymást. Meg voltak a határaink, ezt tiszteletben tartottuk, és ragaszkodtunk is hozzá. A szokásaink, az életritmusunk olvasható és kiszámítható volt. Ez adta a kölcsönös biztonságot és stabilitást. Számomra ezek a dolgok voltak a kapcsolat alapjai. De úgy látszik, számára ez már nem volt elég.
– Meg tudná mondani, mitől lesz oázis az oázis? – folytatta a koldus.
Dr. Téglássy Főnix kezdett belemelegedni a játékba. Fura kíváncsiság szállta meg, ahogy sodródott a koldus által feltett kérdések tengerében. Végül is ez róla szól! – villant át az agyán az örömteli felismerés. Mert eddig valahogy semmi sem szólt róla. Eddig valahogy semmi sem szólt semmiről.
– Van benne víz és élelem, mert egy sivatag közepén van, ahol ez élet, vagy halál kérdése. – válaszolta önmagából fakadóan. –  Van benne fedett szálláshely, ahová menekülhetünk a pusztító meleg és az éjszakai hideg elől. Van kerítés, ami megvéd a vadállatoktól. – sorolta.
– Ha így nézzük, az oázisban megtalálható minden olyan dolog, ami szükséges a túléléshez. Igen, ha jól meggondolom, talán ez az, amiben jelenleg különbözik a kettőnk oázisa. Az én világomban talán a túlélésé a főszerep, míg az övében az élettel járó veszélyek, kihívások is részei az oázisnak. Bennem minden, ami kívülről jön, veszélyt hordoz, míg számára ez inkább izgalmassá teszi az életét. Ez esetben, érthető mit szeretne a feleségem! Nem az oázist szeretné elpusztítani, hanem azt a viszonyrendszert, amiben eddig éltünk.
Megdöbbenve hallgatta a saját magát. Nem is tudta, hogy vannak ilyen gondolatai! Valahogy ilyen dolgokon sosem törte a fejét. Mindig a jelenben élt. A stratégiai gondolkodása kimerült a mindennapi történések és szükségszerűségek minél egyszerűbb és hatékonyabb kivitelezésében. Mielőtt még ezen felismerésen elácsoroghatott volna a tudata, a koldus tovább pörgette az amúgy is szétzilált elméjét.

(Folyt köv.)

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két komoly egyetemi hallgató: Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.
– Idd meg a teádat! – biztatta a fiú Mariskát.
– Kísérjelek el a bentlakásig?
– Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát.
– Menj, add be az indexedet!
– Rendben van! Még látlak, például holnap?
– Lehet, nem ígérem…
–Itt leszek, ebben az időben.

Mariska ott volt másnap, elfogadta a pohár citromos teát, de a bánat, a zaklatottság nem tűnt el az arcáról. Szólni sem szólt sokat, csupán annyit, „Semmi baj, jól vagyok”, ami a mellékelt ábra szerint, nem volt igaz.  Csöndesen üldögélt a székén és szorongatta a poharát.
– Milyen türelmes vagy, Tamás! De nem tudok beszélgetni. Túl nagy a keserűség bennem. Majd holnap … talán.
Így ment ez még pár napig, de véget ért a tanév és ki kellett költözni az internátusból. Ezen az utolsó napon Mariska átadott egy teleírt füzetet a fiúnak.
– Beszélni még most sem vagyok képes a történtekről, ellenben írni, azt tudok. Leírtam hát, íme itt van a füzet:

„Értelmiségi családból származom. Ezt szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy ne kelljen később magyarázkodnom a magatartásom, a világhoz való viszonyom miatt. Apám ügyvéd, anyám történelem tanár az általános iskolában, én pedig másodéves hallgató vagyok a történelem-régészet szakon. Sokan azzal bölcsködnek, hogy már zsenge gyerek korukban ezt vagy azt csinálták, ami a mostani hivatásukhoz vezetett. Én nem szerettem a földben kurkászni, köveket, csontokat, meg miegymást keresgélni, gyűjtögetni. Anyám munkája, a történelem sem érdekelt. Inkább rajzolgatni szerettem, babával játszani, ide-oda tekeregni a városban. Mikor arra került a sor, hogy tovább tanuljak, egyértelműnek tűnt, hogy vagy jogra, vagy a történelem szakra iratkozom. Mintha a világon más nem is létezne. Az ügyvédi pálya nem vonzott, de a dolgozatjavítás piros ceruzával még annyira sem. Mikor rákerült a sor, mégis a régmúlt idők felé sodródtam. Az első évi bukdácsolások után megszerettem anyám szakmáját. Rájöttem, hogy mennyi minden társul ehhez a tudományhoz. És még több a régészethez! Ez már igazán izgalmas, érdekes kezdett lenni.
Andi nyitotta rá a szememet erre.  Andi igazi nevén Antalfi András, de mi az évfolyamon csak Andinak szólítottuk. Csoporttársam és az előadásokon mellettem ült. Halk, de lelkes kiszólásai, mindig felhívták a figyelmemet az élőadás érdekesebb részeire.  Így aztán odafigyeltem, megértettem miről beszél az előadó.

Kiderült később, hogy a múlt kutatása nem egyszerűen az évszámok felsorolásából áll. Számtalan kiegészítő tudományt kell mellé megismerni. Latin nyelv és más kihalt nyelvek, földrajz, filozófia, vallástan, jogtudomány, közgazdaságtan – hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyek mind szükségesek, ha meg akarsz érteni egy kort. Ezek mellett ott van továbbá az, amit nem nélkülözhet a régészet: kémia, fizika, biológia, anatómia, fényképészet, rajztechnika, hogy ne soroljam tovább!

Szóval, Andi mellettem ülve egyfolytában kommentálta a hallottakat, előadás után néha meg is beszéltük az érdekesebb részeket.
A gyakori beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem lett belőle. Elmerültem ebben a nagy érzésben! Minden órámat, minden percemet a közelében akartam tölteni, érezni az érintését, a simogatását. A napok egybefolytak, éjjel róla álmodtam, s reggel rohantam, hogy újra lássam, érezzem a közelségét, az illatát. Ő is így érzett irántam – minden jel arra mutatott – kereste a társaságomat, simogatott, csókolt, amikor csak alkalom volt rá. A hozzám intézett szavai is ezt bizonyították. Százszor, ezerszer elmondta, hogy én vagyok a mindene, hogy milyen jó velem, hogy mennyire szeret. Szabad napjainkon, délutánjainkon elmentünk cukrászdába, moziba, a közeli fürdőbe. Egy gyógyfürdő indult nem rég a varostól tizenöt kilométernyire, ahova a városi autóbusz is kijárt. Minden szombat-vasárnapot ott töltöttünk. Jó volt a hőforrás meleg vizében lubickolni és a medence körüli park fáinak árnyékába heverészni. Hűvös idő esetén a nagy, üveges csarnok nyújtott menedéket. Legtöbbször a jegyzeteimet is magammal vittem és elnyúlva deszkapriccsen böngésztem a legutóbbi előadás anyagát. Andi is hozta a könyvét és leült mellém a deszkapriccs szélére, olvasson hozzá az izgalmas előadáshoz.
Az ázsiai, pontosabban az Indus-völgyi ókori civilizáció keltette fel módfelett Andi érdeklődését. Minden könyvet, minden cikket felkutatott, ami csak elérhető volt. A könyvtár alkalmazottai szívesen segítettek megkeresni a témába vágó munkákat, s még engem is megkért, böngésszem a katalógust.  

Gondoltam, hogy múló szenvedély, de egyre jobban elmerült a témában, már egyébről sem tudtam vele beszélni. Áradozott egy tökéletes társadalomról, egy háborúk, konfliktusok és uralkodók nélküli társadalomról, ahol mindenki tudja a helyét, a dolgát, a korlátait. Vitattam a következtetésit, de nem vette rossz néven, sőt kíváncsi volt a véleményemre, ha nem is fogadta el. Harag nélkül vitáztunk, inkább évődve, nem erőszakosan. Aztán közeledett a vizsgaidőszak és számomra háttérbe szorult az Indus-völgy civilizációja. Öt vizsga állt előttem, egyik rázósabb, mint a másik. Andi ellenben mindegyre visszatért a témára és tovább fejtegette az elképzeléseit.
–Hidd el, kedvesem, az egy csodálatos világ lehetett. Fegyverek, s erőszak helyett a szellem uralkodott. Az egy spirituális, a tudatra épülő társadalom volt.
– El is söpörték a rátörő népek, hogy csak néma romok maradtak utánuk – ellenkeztem.
– Én úgy gondolom, valahol tovább él, rejtőzik ez a szellemiség.
– Nem vitatom, akár igazad is lehet.
– Igazam van!
Naponta ismétlődtek hasonló kis viták, de ezek nem befolyásolták egymás iránti érzéseinket. Részemről biztosan nem! Mindez azonban háttérbe szorult a közelgő vizsgák miatt. Az első szigorlat mindjárt az ókori kelet története volt, ami szorosan kapcsolódott ehhez az Andi által kedvelt témához. Nagyon izgultam a vizsga előtt, de nagyon jól sikerült. A civilizációk közötti hasonlóságról és különbségekről kérdezett a prof. Elmondtam részletesen, hogy a hasonlóságot a természetes környezet adta, a különbséget pedig az emberek magatartása, viszonya egymáshoz és a munkához.
– Tessék ezt pontosabban megmagyarázni! – szólt a prof kissé meglepődve.
Erre a felszólításra én kifejtettem, hogy a Nílus völgyében és Mezopotámiaban erős központi hatalom uralkodott, élén egy isten-királlyal, az Indus-völgy társadalma egy teljesen eltérő rendszerre épült. Nevezetesen az elit réteg erőszakmentesen, az emberek tudatán keresztül vitte véghez az akaratát. Tömeghipnózis és tudatmódosító szerek segítségével. Ez a matriarchátus keretei között valósult meg, hiszen a nők a gyerekszülés és nevelés által részesei a teremtés csodájának és személyes hatásuk erőszakmentesen érvényesül. – Mintha Andi szavait hallottam volna visszacsengeni a saját számból. A professzor úrnak azonban tetszett.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Kérem az indexét!
A megadott magas osztályzat mellé meghívást kaptam, legyek a nyári szünidő alatt önkéntes gyakorlok a tanszéken. A vizsga sikerétől mámorosan rohantam a kedvesemmel megosztani a jó hírt. És akkor jött a hideg zuhany – az ajtaja zárva, a kilincs alatt egy cédula rajzszeggel odatűzve: „hívást kaptam, megyek”. Ennyi csupán, se aláírás, se megszólítás, se, hogy hova megy, se, hogy ki hívta. A házinéni semmiről sem tudott.
Felhívtam azonmód a szüleit. A válaszuk teljesen letaglózott, a földbe döngölt!
– Elutazott – jött a ledöbbentő válasz.
– Hogy? Hova?
– Indiába. Tudod, már rég készült, és tegnap jött meg a levél, hogy elfogadták a jelentkezését a Bombayi Egyetem nyári kurzusára.

Elsötétült előttem a világ, s lehuppantam a földre. Mellettem lógott zsinórján a telefonkagyló, valaki egyfolytában hallózott benne, s ez a hang fájdalmasan visszhangzott a fejemben. Meg az a néhány szó, amit egy pillanattal ezelőtt hallottam: elutazott … már rég készült … India … Bombay … nyári kurzus.
– Becsapott, hazudott! – üvöltöttem belül az agyamban.
Csak ültem tovább a földön, fülem mellett himbálózott a telefon és bennem tombolt a fájdalom. Egy kis idő múlva odajött valaki, visszaakasztotta a telefont és hozzám hajolva megkérdezte „jól vagy?”
– Remekül! Soha jobban! – dünnyögtem.
Aztán az a valaki hozott egy pohár vizet, s biztatott, igyam meg. Megittam. Akkor segített felállnom, leültetett az asztalhoz, pilulákat adott, hogy nyugodjak meg, később lefektetett az ágyamra, rám dobott egy pokrócot, én pedig elaludtam. Másnap reggel ébredtem, s látva, hogy le sem vetkőztem, úgy aludtam, megértettem, hogy nem rémálom volt az egész, hanem a rideg valóság. Próbáltam összeszedni magamat, de csak kábán lézengtem ide-oda a világban. Napok teltek ebben az állapotban. Közeledett a következő szigorlat ideje, de nem volt erőm egyetlen sort sem elolvasni a tananyagból. Egy nappal a vizsga előtt elmentem halasztást kérni, és ott, a dékáninál összetalálkoztam veled, Tamás, aki meleg citromos teával és diszkrét hallgatással próbáltad gyógyítani a lelkemet.
Úgy tűnik sikerrel.”

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A lány első éves az egyetemen, ahol a fiú ötöd. Az Egyetemi Kórus az akkori XI-es előadóban próbál, aminek az ablakai a szökőkútra néznek. Szemezgetnek, szemezgetnek, a kékek összekapcsolódnak a barnákkal.

Aztán próba utáni séták következnek, át a Nagyerdőn a Régi Vigadó felé, hogy a Pálmánál elérjék az egyes villamost. Érintik az akkor is nagyon romantikus, apró Békás Tavat. Többnyire – nem kis bosszúságukra -, akad egy „gardedámjuk” a tenorból, aki a fiú padszomszédja.  Lassanként sikerül őt lekoptatni.

A fiú a diplomázás után messzire kerül. Marad a levelezés és az epekedés.

1964 már ismét Debrecenben találja a fiút. A helyzet komolyra fordul:

Szerződés

Alulírottak kötelezzük magunkat, hogy ezen írás keltétől számított egy éven belül összeházasodunk.

Ezen lépésünk anyagi bázisát takarékoskodásunk alkotja, mely tevékenységet a HIMNEMŰ fél addig is köteles gyakorolni, és legalább 5 000 Ft kp-vel kell rendelkeznie az eljegyzési stb. költségeken kívül.

A NŐNEMŰ lény közben kénytelen lesz sikeresen elvégezni a II. évet a Kossuth Lajos Tudományegyetem vegyész szakán, mert a fenti, takarékoskodó lény (férfi) 4-es vegyész lányt hajlandó feleségül venni.

Kelt: Hajdúhadház, 1964. augusztus 18-án.

      /Nőnemű lény:                                           /Hímnemű lény:

(halasztott vizsgás közeg)                                 (HIM, okl. fizikus)

Záradékok:

1. A halasztás okozója a HÍMNEMŰ lény
2. Eljegyzés: 1964. november 5. , Helyszín: Piacz u-i ékszerüzlet, ahol a HÍMNEMŰ lény rövid lejáratú kölcsönt vesz fel a NŐNEMŰ-től, hogy meg tudja venni mindkét gyűrűt.
Magyarázat: nem mindig lehet karikagyűrűt venni, s ha van, akkor le kell rá csapni. A karikák relatíve nem  drágák!
3. Esküvő: 1965. február 6-án, a debreceni III. ker-i tanácsnál, majd az Árpád téri ref. templomban, déli 12 órakor.

Szombat, mínusz 14 fok, ragyogó, kék ég, éles északi szél. A NŐNEMŰ menyasszony gyalog megy, körömcipőben az Árpád térre. Csaknem jéggé dermed, mert a HÍMNEMŰ vőlegény a „pereputtyot” gyűjti be, taxival. Az esketést az após celebrálja.

*

Az esküvő óta annyi idő pereg le, hogy ma a KÜLÖN NEMŰEK 57. házassági évfordulójukat ülik, nagyszülők és a NŐNEMŰ lényből „Kaméliás Hölggyé” válik. Magán a bokron is arcmaszk díszeleg, amit a virágüzletben helyeznek rá.

Debrecen, 2021. 02. 06.

Elolvasta:
22
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Késő délután érkezek anyám látogatására. Mindig ilyenkor szoktam. Figyelmeztettek, hogy lehetőleg ugyanabban az időben jöjjek, mert így egy stabil, fix pontot tudunk adni neki az összeomló világába.
– Kalmár Ádám, Gábor Zsuzsannához – közlöm a portán, és zakómból kiveszem a személyimet, mire beengednek. A látogatások egyre nehezebbek. Csak állok sokszor, és nézem, ahogy hallgat a lába elé meredve. Már meg sem ismer.
Anyám a nagy aula egyik asztalánál ül, és előre-hátra dülöngél. Vörös pulcsijában, amit anno még maga kötött, csak úgy virít a fehér csempével kirakott puritán helyiségben, mint egy eleven szimbólum.
Köszönés után leülök vele szemben, és megkérdezem:
– Hogy van? – Soha nem tegeztem. A tisztelet megmaradt a gyermekivé váló elméje előtt is. Anyám réveteg tekintettel rám néz, hunyorog, és lassú mozdulattal felém mutat:
– Téged ismerlek – közli, és elmosolyodik egy pillanatra, majd elkomorul az arca. Ingatja a fejét. Látszik, hogy küzd elméje sötétjével, de nem találja a keresett adatot.
A fia vagyok, mondanám, de meglepetésemre folytatja:
– Az emlékezet mindig csak játszik velünk. Furcsa, rejtélyes szavakat sugdos a fülünkbe, halvány képeket lenget a szemünk előtt. Nem is halvány… Inkább homályos képeket… Tudod ez olyan, mint a tejüveg, vagy mikor az ablakra veri a viharos szél a vizet és csak homályosan látod a külvilágot miatta.
Lassan bólogatok. Értem én, persze. De mit akar ebből kihozni most? Hogy így homályosodik el az ő emlékezete is? Szólni akartam volna, de egy belső érzés megállított. Hadd beszéljen, ha most beszélni akar. Hisz beszélni is egyre kevesebbet beszélt már. Magába fordult, ahogy romló állapotára ő is ráeszmélt.
– Fülelsz, hátha megragadsz véletlenül egy pillanatot: a reggel kávéillatát, frissességét… vagy amikor a nagyinál együtt vacsoráztunk… Hangosan kiáltanak feléd: Mire vársz? Gyere már! És te loholsz, kapkodva a röppenő pillanatok után. – Újra gondolataiba mélyed, és lemondóan ingatni kezdi a fejét. – Olyan sokan üldözik a múlt vibráló képeit! De az emlékezet… – kezdte ismét. – Mutat, hív, és incselkedőn elrohan. Mutat, csábít, majd elillan… Mutat… csábít… mint amolyan gonoszkodó mesebeli tündérlény. Aztán egyszer, mikor nem várod, mikor már nem is gondolsz rá – ragadja meg a karom, hogy már majdnem fáj –, egy papírra vetett írásban, képben megjelenik, ami megállítja ezt a forgatagot. Rab lesz a színekben az érzés, a ritmusban a hangulat, a történetben a reszkető igazság – kisebb csend után fejezte be a gondolatát: – Azt hiszem, ezt nevezik művészetnek.
Csillogó szemekkel néz rám, melyben most tiszta értelem tükröződik. Arca a lelkesedéstől kipirult. Fáradtan nézem ezt a rögeszmés tekintet, ahogy hallgatásában rám függeszkedik. Lassan megismétlem:
– Emlékképek csapdái, mint művészet?
Hevesen bólogatni kezd, és lassan egy képet tol felém. Egy hónapja írattam be művészetterápiára, hátha lassítani tudnánk a kór terjedését, mely észrevétlenül emészti fel a személyiséget, a tudást, a tudatosságot. A képen vörös tintával egy nyitott koponyájú emberi fej, ahogy könyörgőn felfelé néz. A szeméből kibuggyanó könnycseppben egy fa árnyképe, rajta hintázó kislánnyal.
Anyámra pillantok, ahogy maga elé meredve ismét ringatózni kezd a széken.
– Holnap elviszlek hintázni, Zsuzsika, jó lesz? – simogatom meg anyám haját, ahogy egy apa tenné. Gyermeki ártatlansággal, félrefordított fejjel rám mosolyog.
A művészet… az emlékek csapdái. Ennél világosabban nem is mondhatta volna. Újra a képre nézek.  Lehet a jövőt is emlékezni? Állok fel elgondolkodva, majd begombolom a zakómat.
Azt hiszem, lehet, állapítom meg, ahogy anyámat magára hagyom a hintázó jövőjében.

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

– Én vagyok a legöregebb köztetek – szólt a búzaszem, és lehúzta arcmaszkját, hogy barátai jobban értsék mondandóját, és minthogy némi kételyt látott kétszemélyes hallgatósága szemében, hozzáfűzte:
– Jó, rendben, nektek is megvan a magatok történetisége. Azonban ősidők óta én vagyok az emberiség egyik fő tápláléka a gabonafélék közül. Kérdezlek benneteket, mekkora az én, illetve az engem megtermelő ember megbecsültsége, társadalmi presztízse?
Nyilván tudjátok, alacsonyabb és igen magas képzettségi fokon, akár technológiám akadémikusaként, emberek, éjt nappallá téve, kérges kezekkel, orcájuk verítékével, elméjük maximális kihasználásával termelnek, nemesítenek – uram bocsá’- gén manipulálnak, hogy mindenkinek kenyér jusson az asztalára.
Kérhetek-e én és az engem előállító ember stólát, jattot, borravalót, hálapénzt, mert mindenkor rendelkezésre kell állnom, hogy ne éhezzen, éhen ne haljon az emberiség?

Az alátét és a szike megszeppenve hallgatta a búzaszem szóáradatát, amit őkelme kérdésként zúdított rájuk. Először az alátét eszmélt, a szike pedig rosszat sejtett a zsigereiben, meghűlt benne a vér, és gondolkodóba esett.
– Nos, az az olajos kezű munkásnő, aki engem három műszakban, rozsdamentes szalagacélból, automata présgépen stancolással előállít, az a beállító lakatos, aki nélkül nem megy a masina, ha a medve rosszul jár le az anyagra, az a mérnök, aki kiszámította a szükséges présnyomást, aki tervezete a kivágó szerszámot, az a mérnök-informatikus, aki megírta az automata szoftverének algoritmusát, az a műszaki pedagógus, aki kiképezte a melóst, a mérnököt, az számot tarthat-e külön anyagi elismerésre, hálapénzre, „tisztességes” munkabére és erkölcsi megbecsülése mellett? Akkor még nem beszéltem arról, ott vagyok mindenféle technikában a világ minden iparágában, az otthonokban, a kórházakban, a klinikákon. Nélkülem leállna a modern életvitel! – fejezte be az alátét szónoklatát, és úgy kihúzta magát, hogy rögvest rugós alátét vált belőle.

A szike érezte, feladták „barátai” neki a leckét. Azonban nem azért végzett tizenkét szemesztert az egyetemen, letette a hippokratészi esküt, nem azért volt évekig rezidens, majd szakorvos, szerezett PHD fokozatott, esetleg jócskán fentebb mászott a tudomány további garádicsain, hogy most ne tudna a kifejezetten ellene fent éllel feltett kérdésekre frappánsan megválaszolni.

– Különös szakma, élethivatás a miénk. Azt értem, velem azonosítjátok az egész orvoslást, ami mostanra olyannyira szerteágazó lett, hogy jó néhány kollégám egész praxisa során – kivéve általános tanulmányait -, színemet sem látja. Legfeljebb zsineget vág el velem. A különféle sebészek, traumatológusok, anatómusok, kórboncnokok egyik frekventáltan használatos eszköze vagyok. Ez a helyzet a nőgyógyászaton is. Azok a kezek és személyek, akik engem használhatnak, velem beavatkozásokat végezhetnek, igencsak mély emberi, mondhatni, bizalmi és intim kapcsolatba kerülnek pácienseikkel. Ez elengedhetetlen előfeltétele a hatékony gyógyításnak. Különösen igaz a kölcsönös bizalom fontossága a pszichiátriákon és a nőgyógyászaton. De valamilyen szinten minden kollégám életeleme, hogy eredményesen gyógyíthasson. Az orvoslásnak, a lelkiismeretes hozzáértésen kívül, van azonban egy társadalmi vonatkozása. Az egészségügyi szolgáltatások – különféle okok miatt -, mindig szűk kapacitást képeznek. Mondhatni, állandó orvoshiány volt, van. Következmény: várólisták, halasztott műtétek, gondozások, gépies protokollok előfordulása. Orvosok erőn felüli megterhelése, túlhajszolása. Mindez igaz az orvosi személyzetre is, akik nélkül sincs eredményes orvoslás. Mind erre rátesznek alaposan különféle vészhelyzetek, természeti katasztrófák járványok stb. Lássuk most mindezt a betegek, a páciensek oldaláról! A beteg mindenképpen, de különböző mértékben kiszolgáltatott helyzetben érzi magát, fél. Számára a biztonság – és itt a lelkikre gondolok -, nem a tűre, a fehér köpenyre, a szikére, az irtózásra, a fertőzési veszélyekre stb. -, egyet jelent azzal, hogy stresszes állapota minimálisra csökkenjen. Ezért mindenféle áldozatra, az anyagiakat is beleértve, képes. Igyekszik hát, biztonságot, némi „meghittséget”, együttérzést, szimpátiát vásárolni. Nem kikerülhető, hogy szakorvosaink – a társadalom, a hatalom, a politika minden igyekezete ellenére -, nincsenek még igazán jól megfizetve. De jó irányba haladunk. A hálapénz „intézménye” viszont évszázados beidegződés. Kétségtelen, a kollégák egy része a javadalmazásnak ezt a kissé megalázó, féllegális formáját előre betervezik büdzséjükbe, hogy életnívójukat tartani tudják, ami alapvetően fontos gyógyító, kutató, oktató tevékenységük minőségéhez.
Álljon itt egy példa: csaknem hatvan évvel ezelőtt – meséli egy páciens -, megkérdeztem orvos nagybátyámat, aki külföldi egyetemeken (Göttingen, Párizs) szerzett orvosi diplomát, adjak–e hálapénzt nejem első szülését levezető nőgyógyásznak. Válasz: Szégyellem, de azt kell mondanom, adjatok, fiam, mert félő, az asszonykát nem olyan figyelemmel, gondossággal látják majd el.

Változott az óta lényegeset a helyzet?

A búzaszem, az alátét kórusban mondja: – Lényegében nem. És a pék azért nem tarthatja kenyeréért járó áron túl a jattért a markát, mert terméke nem hiánycikk, legfeljebb száraz, de nem mérgező.

Konklúzió helyett: még vannak, és lesznek orvosok, akik etikájukkal összeférhetőnek tartják a szabad orvosválasztást hálapénz fejében. De már olyanok is, akik nem fogadnak ajándékot sem el, noha nem veti fel őket a pénz.

Befejezésül egy szakállas vicc:
Miért „gazdag” a szülészorvos, és miért „szegény” a szemész?
Mert a szemét senki sem kapartatja ki.

Elolvasta:
30
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

– Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta.
Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe[1] mentem iskolába, ott más gyerekeknek is hiányzott az apja, mert távol voltak valamiért. Messzi vidékeken, városokban dolgoztak, mint bányászok, erdőmunkások, hivatalnokok, katonák. De ők időnként hazajöttek, vagy üzentek, hírt adtak magukról, és a gyerekek órákig tudtak róluk mesélni, hogy mikor mit csináltak, merre jártak. Mindenféle különleges ajándékokat hoztak a gyerekeknek meg a többi családtagoknak. Csak én nem tudok az enyémről szinte semmit, legfeljebb, hogy egy nagyon-nagyon távoli országban él, amiről csupán annyit tudok, hogy ugyanez a végtelen ég terül föléje.
– Kislányom, már elmondtam, milyen volt, hogy nézett ki. A szemedet tőle örökölted. Éppen olyan kék, mint az övé, mint a tavaszi égbolt. De te nem a kinézetére vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki belül van.
– Mesélj!
– Ő egy olyan ember, aki nem is tudja, milyen okos, milyen értékes. A világot a saját szemüvegén keresztül látja, s az nem más, mint a matematika. Én magam is ebben a cipőben járok, jól megértjük egymást. Talál a szó! Táncolni azonban nem szeretett, nem tudott. Nos, ebben különböztünk. Szombatonként elmentünk az összejövetelbe, a bálba, ott találkoztunk. Hívtam ki a parkettre, de nehezen mozgott, aztán belejött és követte a mozdulataimat, lépéseimet a maga suta módján. Ezen aztán lehetett nagyokat kacagni. Miután jobban megtanulta a nyelvet, sokat beszélgettünk. Én elmondtam, hogyan éltünk gyermekkoromban, ő beszélt a szüleiről, barátjáról, iskoláiról. Legtöbbet mégis a matematika iránti szenvedélyéről beszélt. Szerettem hallgatni. Ameddig táncoltunk fogta a vállamat, én pedig a derekát öleltem, de nem értem át. Ó, az én elefántom[2]! Ó, az én bajnokom!
– Nagyon hiányzik, ugye? Nekem is nagyon, pedig nem ismerem, nem láthattam, nem hallhattam a hangját sohasem. A barátnőm, Katja mégis azt mondja, hogy irigyel, mert egyáltalán van apám valahol a földi világban. Ő elveszítette az édesapját. Ráomlott egy összedőlő ház az építkezésen, ahol dolgozott. Éjszaka felébredek és míg nézem a sötétséget, elképzelem, hogy itt van a szomszéd szobában vagy kint ül a konyhában, és ha majd reggel kimegyek, rám köszön és megkérdezi, mit álmodtam. Arra is sokszor gondolok, hogy egyszer mikor délután megjövök az iskolából, ő nyit ajtót, megkérdezi, hogy telt a napom és találkoztam-e érdekes emberekkel?
– Látod, anyukám, tele van a fejem vele. Ha elnyom az álom, akkor is őt látom, megjelenik előttem, alakja bizonytalan, csak kerekre tágult kék szemeit látom, amint rám merednek és hív magához. Gyere ide kékszemű, gyere, hisz’ hozzám tartozol – mondja, de amint kinyújtom felé a kezemet, eltűnik. Feleszmélve megértem, hogy apám számomra csak álmaimban, csak fantáziáimban van jelen.

snitt

(Egy évvel később)

Szekeres Sanyi most itt áll a repülőtéren, lába mellett az iszákja, és ott a várakozók tömegéből rávillan egy szempár. Megismeri az őt váró két nőt – az egyik Ina, a másik egy kék szemű nagylány. Ő lehet Benedetta. Táskáját felkapva rohan hozzájuk a tömegen keresztül. Végre előttük áll. Ina kinyújtja a kezét, megsimogatja az embere arcát.
– Baba, Baba! – suttogja elfúló hangon.
Mellettük a lány szinte elvarázsolva nézi a jelenetet, majd az ég felé lökve a karjait, felkiált:
– Tom tenger[3]! Nagy ég! Itt van hús-vér valójában ez én édesapám! Itt van az apám! Nem legenda!

[1] Kizil – Tuva fővárosa
[2] a hétszeres győztes címe a birkózásban
[3] tom tenger (mongol) – nagy ég

Elolvasta:
40
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ködtakaróban piheg a táj,
Benne csönd honol, alszik a szél,
Nosza, virágot ebben találj!
Kopár ágakon hízik a dér.

Éri-e ujjam lágyan a kedvest,
Éled-e bennem vágy és remény,
Szívemen ének, ami befest,
Amíg egemen ébredez fény?

Pergetem, fogyik üres időm,
Rab ma a test, röptess hát, lélek,
Tavába meríts a szónak, a szépnek!

Bár jön a kór, mit, ha túlélek,
Lesznek-e társaim, ifjak és vének,
Kikből múlt java, újé kinő?!

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(Turai Kamil méltatásával)

Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.
– Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.
– Az édesapád.
– Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?
– Az édesapád! – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.
– Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.
– Tessék!
Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.
– Nem ismerem magát. Volt szerencsém!
– Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel be­széltél?
– Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.
– Viktorral, azzal, aki nyolcvannyolcban disszidált? – kapta fel a fejét a felesége.
A tanár vállat vont.
– Elég topis az öreged – pislantott a monitorba az asszony is. – Biztos, hogy ő az? Eddig azt hittem, meghalt az édesapád.
– Akár ő, akár nem, irreleváns, küldd a fenébe és menjünk ebédelni.
– Ejnye, de goromba lettél egyszerre! Igazán ezt akarod?
– Te mit gondolsz?
– Halló, maga ott a kapuban, megkérhetném, hogy távozzék?
– Ez Indig Igor úr lakása? Szeretnék vele beszélni.
– Szeretne veled beszélni – érzékenyült el a remegő hangra Ingrid Igorné.
– Én viszont nem. Világos? – keményedett meg a tanár arca hirtelen.
– Hát, szerintem, bocsáss meg, de nem kellene mégis tisztázni, mit akar? – ellenkezett óva­tosan Indig asszony, nehogy felingerelje impulzív természetű férjurát. – Amiért nem a faterod, attól még meghallgathatod, nem? Hátha… hátha segítségre van szüksége, ha viszont mégis a faterod…
– Itt van a nagypapa? – hallotta meg az utolsó mondatot Indigék nyúlánk, tíz év körüli kisfia, aki éppen ekkor toppant a szobába.
– Hogy a csudába lehet itt – tiltakozott bosszúsan a családfő –, amikor ezerszer elmondtam, hogy meghalt, te észkombájn.
– De Igikém, hogy állíthatsz olyasmit, amiről magad sem vagy meggyőződve?
– Már megint kekeckedsz? Egyáltalán tudok én veled olyat közölni, amit te kommentálás nélkül elfogadsz?
– Bocs, ez csak egy szerény megjegyzés volt. Vagy boldogabb lennél, ha mindenre bólintok? – perlekedett a két szülő.
– Khm! – köhintett az ajtóban váratlanul valaki.
A szülők meghökkenve bámultak a szakállas, kék dzsekis öregre. Mellette Ernő fiuk bazsaly­gott. Hát ezek meg hogy jöttek be úgy, hogy észre sem vették őket!
– Behoztam a nagypapát az esőből.
– Maga még mindig itt van? – reccsentett az öregre Indig úr. – Ernuska, miért hoztad ide ne­kem ezt a csavargót?
– De hiszen ő a nagypapám.
– Ezt maga mesélte be neki?
Az öregember válasz helyett elkezdett könnyezni, és csak sírt, szipogott némán, szomorúan.
– Apuka, miért sír a nagypapa? Megbántotta valaki?
– Még hogy nagypapa! Na, elég, elég, ne komédiázzon itt nekünk, mert ez nálam nem jön be.
– Elnézést! – vette le szájmaszkját a túlvilágról érkezett (nagy)papa, és megtörölte szemeit.
– Teszi gyorsan vissza azt a nyavalyás szájmaszkot! Még csak az hiányzik, hogy megfertőz­zön bennünket. Köszönöm, és most volna szíves elhagyni a házamat?
– Nem hallgatnál meg előbb? Csak tíz percet kérek, vagy még annyit sem, aztán ha akkor is ragaszkodsz hozzá, ígérem, örökre eltűnök az életedből.
– Távozzék!
– Apuka, miért küldöd el a nagypapát?
– Dehogyis küldi – csitítgatta fiát Igorné. – A te apád megértő, jó ember, aki mindenkin, még egy kivert kutyán is segít, ha rászorul. Igaz, kedvesem?
A férfi tekintete tétován rebbent az asszonyról a fiára, róla pedig az öregemberre, akiben las­san felismerte harminckét éve dobbantott édesapját. Ami azt illeti, jócskán megvénült a gaz­ember. Teljesen megőszült, meggörnyedt, arcán a ráncok akár a fák évgyűrűi sorakoznak, egyedül a két kiálló szemfoga nem változott.
– Gyere, nagypapa, ülj ide a radiátorhoz! – fogta kézen Ernő a vacogó öreget.
– Szegény ember, teljesen átázott – sajnálta meg Indig asszony. – Nem éhes? Várjon, hozok magának egy kis élelmet, nem, jobbat ajánlok: meghívjuk ebédre.
– Éljen, velünk ebédel a nagypapa!
– Én, veletek? Isten áldja meg a jóságát – hajolt meg az öreg hálásan –, bár nem tudom, mit szól hozzá a professzor úr.
A történelemtanár zavartan gyújtott cigarettára. Már most mit tegyen? Ha kidobja az apját, mindenért bosszút állhat, mindenért, de ezzel nemcsak Ernuskát sebzi meg, hanem még le is járatja magát előtte, más szóval az apja után elveszíti a fiát is. Idegesen túrt gyérülő hajába. Dilemmatikus helyzet, melyik megoldást válassza? Hagyja a feleségét jótékonykodni? Mi lesz akkor a bosszúval, mely apja felbukkanásával újult erővel lángolt fel a szívében? Nem, ezt az alkalmat semmiképp sem hagyhatja ki.
– Jöjjön, kedves papa! – törte meg a csendet az asszony, miután a férje se bűt, se bát nem mondott. – Igornak semmi kifogása, sőt, megtiszteltetésnek veszi, hogy a papával ebédelhet.
– Egy pillanat! – vett elő a szekrényből egy infrahőmérőt meg egy kézi fecskendőt Indig úr. – Na lássuk! 36,8°C. Normális. Nyújtsd előre a kezedet! – fertőtlenítette az öreg eres kézfejét. – Így, ez is rendben van.
– Mi az ebéd, anyuci? – kérdezte Ernőke.
– Majd meglátod – sietett előre a ház asszonya, és két perccel utóbb már hozta is a forró, gő­zölgő húslevest. – Parancsoljatok! Papa, miért oda ült? Üljön csak ide a főhelyre! Igorkám, át­adnád helyedet a papának?
Indig úr vasvillaszemeket vetett a nejére.
– Jó étvágyat! – mondta az asszony.
– Köszönjük – rebegte az öregember.
Egy darabig szótlanul kanalazgatták a levest, majd Indig úr váratlanul felpattant az asztaltól.
– Szent isten, mi a baj? – riadt meg az asszony, és még jobban megdöbbent, amikor férje te­kintetét követve észrevette, hogy az öreg orrváladéka a tányérba folydogál.
– Anyu, nem vagy jól? – meredt Ernő az anyjára, aki kezét szája elé kapva büfögött.
– Semmi vész, csak egy kicsit félrenyelt! – legyintett maliciózusan a ház ura.
Indig Igorné kisietett a szobából. Csend. A kék dzsekis vendég rosszat sejtve kapott az or­rához, és mindent megértett.
– Hát akkor én megyek. Bocsánat a zavarásért! – kászálódott fel vérvörös arccal. – Örülök, hogy láthattalak. Valamelyik nap azért még fölkereslek, hiszen alig váltottunk pár szót egy­mással. Föltéve, hogy beengedsz – tette hozzá reményvesztetten.
– Ne menj még, nagypapa! Én is akarok veled beszélni – kérlelte a fiúcska. – Apuci, szólj már neki, hogy maradjon!
– Maradj még! – engedett a kérésnek rövid vonakodás után a családfő. – Meg vagy elégedve?
– Meg.
– Akkor engedd meg, hogy előbb mi beszélgessünk egymással! Mégpedig négyszemközt, ha nem haragszol. Mit akarsz tőlem? – mordult apjára, amint egyedül maradtak. – Elfelejtetted, milyen szavakkal váltunk el, amikor hazádat, családodat otthagyva átsprinteltél a határon? Idézem: Jól vésd az agyadba, ha most elmész, nem tekintelek többé apámnak, és semmi közünk egymáshoz.
– Nem felejtettem el, de azt hittem, pontosabban reméltem, hogy felnőve toleránsabb leszel meg bölcsebb is, és azóta te is rájöttél, mennyire fájt magatokra hagynom bennetek.
– Mégis magunkra hagytál, csak azért, mert néhányszor megnyirbálták az önérzeted, jogaid, nem szólva a pénzről, pozícióról, mert azért gondolom, az is benne volt a pakliban. Nagy dolog, hiszen az ország többségével ezt tették, mégsem vette azonnal nyakába a világot, hanem befogta a száját, mert ennek a többségnek mind volt egy gyermeke, apja, anyja, akiket az ő gondjaira bízott a jóisten – robbant ki a tanárból, mintha az egész, hosszú évek keserűségét, fájdalmát egyszerre akarná apjára önteni.
Az öreg alig hitt a fülének. Természetesen nem várta el a fiától, hogy hősként, még kevésbé szánandó kéregetőnként üdvözölje, de ez a megvetés, gyűlölet egy kicsit sok, ennyire azért nem számított.
– Lett volna ugyan még egy megoldás, ám ehhez kissé több vér kellett volna legyen a p… Eh, hagyjuk, nem érdemes ragozni.
– Milyen megoldás?
– Ha szembeszállsz a komcsikkal, ha már annyira buzgott benned a forradalmár – nézett szembe apjával az egyetemi oktató. – Akkor még büszke is lettem volna rád. Papolni könnyű, éljenezni, tapsolni sem sokkal nehezebb, de harcolni… Na, az már veszélyes, így hát szégyen a futás, de hasznos, gyorsan felhúztad a nyúlcipőt.
Idősebb Indig elhalványulva kapott a szívéhez. Fia szeme megvillant, de nem mozdult. Hagy­ta, hadd markolássza a mellét és szenvedjen.
– Köszönöm, ne fáradj! Nagyon kedves vagy, de kibírom.
– Ki bizony, mi több, még ironizál is a nyomorult. Csavarjunk csak rajta még egyet! – puk­kadozott a méregtől. – Mellesleg megérte? – nézett végig rajta gúnyosan. – Megkaptad, ami­ért itthon hasztalan pedáloztál?
– Pedáloztam?
– Küzdöttél, ha így jobban tetszik.
Tényleg érdekel?
– Valójában nem.
– Akkor miért kérdezted?
– Látni akartam, milyen arcot vágsz a kérdésre.
– Milyent vágtam?
– Mint aki savanyú almába harapott. Az viszont határozottan érdekel, miért csak most, negy­venegy év után, még kimondani is elképesztő, jutottunk eszedbe. Egyáltalán mit kívánsz ezek után tőlem meg a fiamtól?
– Látni akartalak, mielőtt meghalok.
– Olyan beteg vagy? A szíved?
– Még elég jól ketyeg.
– Azért markolásztad az előbb annyira?
– Átmenetileg. Adott esetben bárkivel előfordulhat, de már jól vagyok.
– Covid–19?
– Cold (hideg).
– Nocsak, megtanultál angolul?
– Szükségből, de ha két nyelvem is van, a szívem csak egy és oszthatatlan.
– Szép szavak. Szóval semmi különösebb bajod sincs.
– Nincs.
– Akkor honnan veszed, hogy nemsokára meghalsz?
– Érzem.
– Értem, tehát hazajöttél meghalni.
– Igen. Csupán arra kérlek, hogy…
– Aha, most bújik ki a szög a zsákból.
– Nothing (semmi.), meggondoltam magamat.
– Nagyszerű! Jöttél, láttál, elmehetsz – könnyebbült meg Indig úr, és nem faggatta tovább.
Menjen csak, tűnjön el minél hamarabb, még ha ezzel a bosszúja is füstbe megy. Pedig igazán nem ártana megleckéztetni egyszer az öregét. Az ám, de hogyan? Régebben még akadt ötlete, és türelmetlenül leste, mikor toppan haza tékozló faterja. Hát nem toppant, ezért megpróbálta elfelejteni az egészet. Jól teszed, bocsáss meg neki, dicsérte meg az édesanyja. Ember ő is, és mint ilyen, vétkezhet. Igazából nem is azért mert elhagyott, hanem amiért megfeledkezett mi­rólunk, és megegyezésünk értelmében a mai napig sem vett magához.
– Köszönöm, hogy beengedtél. Üdvözlöm az unokám. Megölelhetlek utoljára?
– Eszedbe ne jusson, tartsd a távolságot, nehogy minket is infektálj!
– De hát én nem vagyok fertőzött.
– Talán nem, talán igen. Ezzel a Covid–19-cel senki sem mehet biztosra. De hogy lásd kivel van dolgod, megengedem, hogy végigedd…
– Az utolsó ebédem?
– Fel a fejjel, öregúr! Fertőzés ide-oda, ahogy ismerlek, te még a járvány harmadik hullámát is túléled – tartóztatta az ősz szakállú és hajú aggastyánt, hátha evés közben kiókumlál valamit, amivel mégiscsak elégtételt vehet a sérelmén.
– Harmadik hullám is lesz? Istenem, mikor lesz már vége ennek, mikor lesz? Sorry (bocsá­nat), költői kérdés volt.
– Éhes vagy?
– Mint a farkas.
– Ez a beszéd! Akkor ülj vissza az asztalhoz, mindjárt szervírozom a második fogást is, mert a feleségem … Hogy is magyarázzam?
– Nem kell magyarázni, mindent megértettem.
– Iskender kebab, vadgombás polenta, Gundel-palacsinta, brazil kávé – rakta tele csakhamar az asztalt mindenféle finomsággal. – A feleségem személyesen kotyvasztotta, aki él-hal a spe­ciális fogásokért. Remélem, ízleni fog. Előtte azonban igyunk egyet! – töltött tele két poharat Fütyülős likőrrel. – Sopánkodunk, siránkozunk, azért jól élünk. Egészségedre!
– Neked is – esett az öreg ezután az ételnek, vigyázva, nehogy megint kiszivárogjon az orrá­ból valami; nem is lett volna probléma, ha a műfogsora nem ragad egy cubákba. – Sorry!
– Ne törődj vele, megesik. Fő az étvágy, és az van, úgy látom. Mikor jöttél Magyarországra?
– Egy éve.
– Már egy éve, és honnan?
– New Orleansból, Louisiana állam.
– Nehéz sorod volt? – kérdezte ki Igor gépiesen egyre fásultabban konstatálva, hogy a leg­halványabb bosszúterv sem rajzolódik ki az agyában.
De hát muszáj neki bosszút állni? Nem elég, ha az egészet rábízza a koronavírusra? Kinyírja az a fatert, meg őt is ráadásul.
– Ez is költői kérdés volt?
– Oké, ugorjunk! Hogy fogadtak idehaza? Lakás, nyugdíj?
– El van rendezve. Egy idősotthonban élek, itt a város szélén.
– Nahát, és csak most szántad rá magad, hogy meglátogass?
– Jöttem volna én korábban is, de nem volt hozzá kurázsim – simított végig Indig Viktor a homlokán.
– Fáj a fejed?
– Egy kicsit.
A tanár szeme felcsillant.
– Hűha, baljós jel, és ha ehhez hozzáadom az orrfolyást és köhögést, mert, ugye, köhögsz is?
– Előfordul. Nyilván meghűltem.
– Aligha, ez bizony Covid-19, öregúr.
Indig Viktor megszédült.
– Impossible (lehetetlen), hiszen lázam sincs.
– Pillanatnyilag, de lesz, amint hazaérsz.
– Uramisten, most mit tegyek? Kórházba nem mennék, mert ahhoz képest, hogy ott milyen állapotok uralkodnak, az idősotthon is kismiska. No, persze, ha a kórházban van még egyál­talán szabad ágy – meredt rémült szemekkel maga elé. – Te mit tanácsolsz?
Indig úr kezdte sejteni, miért kereste fel a fatere.
– Hogy lépj olajra, még mielőtt megfertőznél minket is – jelentette ki komoran.
– Jaj, de kegyetlen vagy, pedig éppen arra akartalak megkérni, hogy legalább addig fogadja­tok be, amíg tart ez az őrület.
– Nem vagyok kegyetlen, csak veled ellentétben, én törődöm a családommal – gyújtott újból cigarettára.
– Vagyis eszedben sincs megbocsátani.
– Mit bocsássak meg, amikor még bocsánatot sem kértél, édes apukám.
– Nem kértem? Akkor most kérek – hullt térdre az édesapa. – Bocsáss meg, amiért a politikát előbbre helyeztem a családnál.
Indig Igor hitetlenül pislogott: az öreg elismerte, hogy bakot lőtt, sőt, büszke, vastagnyakú rebellis létére is megalázkodik előtte. Hajszálra így képzelte valamikor ő is magában – terült szét arcán a győztesek öröme.
– Vessző, folytasd! Esetleg így: amivel egzisztenciális és lelki válságba taszítottad anyámat is, engem is. Azt hiszed, ezen egy szimpla bocsánatkéréssel át lehet csak úgy siklani? Főleg, ha minden deklarációd ellenére még mindig meg vagy győződve, hogy a sok rossz közül te a legkisebb rosszat választottad – ébredt fel benne a gyanakvás.
– Vagyis hazudtam? Nem, esküszöm, én valóban mindent megbántam. Segíts rajtam, mielőtt engem is kicsinál ez a nyavalya! – rázta meg az öregembert a köhögés.
Jaj, ne! A tanár szívébe belenyilallt a szánalom: hát mégis csak koronavírusos a faterja? Nem mintha mást állított volna eddig is, de az csak blöff volt, hogy valami módon ezzel is össze­törje, megalázza az öreget. Tiszta sor, de miért fáj neki ez?
– Kapsz elég levegőt? Ne nyissam ki az ablakot?
– Nem szükséges, mindjárt megnyugszom. Szóval befogadsz? Ekkora házban csak akad ne­kem is egy zug, egy kamra, akármi, ahol meghúzhatom magamat.
– Ízek, szagok? Velük nincs problémád?
– És ha nincs, akkor befogadsz? – élénkült meg a sokat megért globetrotter.
– Ni csak, hogy félti az életét! Érdekes, mostanáig úgy tudtam, az emberek öregkorukban nem félnek annyira a haláltól.
– Nem félnek, amíg messze van, de annál inkább, minél jobban közeledik.
– Akkor készülj fel, és búcsúzz el méltósággal az élettől. Légy férfi, és mutasd meg a világ­nak, hogy egy örök vesztes is tud emelt fővel veszteni – szavalta a tanár immár gépiesen, és már maga sem tudta, alapjában véve mit akar ettől az embertől.
– Örök vesztes? Thanks (köszönöm). Van még ilyen laudatio a tarsolyodban?
– Málé, egocentrikus, inadaptív, béna, fafejű, élhetetlen – sorolta fáradtan, és elképedve érezte, hogy már nem akar megtorolni semmit sem.
– Tüneményes! Még csak egy kérdés, az utolsó: Mi történt az anyáddal? Egyáltalán él-e még?
– Nem – válaszolta tompán, mélabúsan, és elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit gyerek­korában annyiszor énekeltek neki a szülei:

Tente, baba, tente!
Fejed hajtsd ölembe!
Jó anyád is álmos már,
Téged is elaltat már.

Az öreg lassan feltápászkodott, picit habozott, majd remegő kezével megsimogatta a kisfiát.
– Nyugodj meg, bogaram!

***

Turai Kamil: PNP, A SZPÍ

(Petrozsényi Nagy Pál novellaportréja)

I.

(A született prózaíró)

Több született vagy vált prózaíró ismerősömnél-barátomnál (a továbbiakban szpí) vettem azt észre, hogy végtére is felszámolják magukat, akár a szú. Szétfolynak, szétforgácsolódnak ezermillió alakjuk-alakzatuk közt. Mert mégiscsak, akárhogy vesszük (kapjuk) a „szpí” lényege az, hogy számtalan számú szereplőket-személyeket teremt, akárcsak (szerényebb mértékben) a Jóisten. Jószerével átcsobogtatja önmagán az egész emberiséget (egy echte Balzac, Zola avagy Musil, Esterházy). Node, mialatt ezeket a számos-számtalan fiktív perszónákat világba-veti, úgyszólván elli-vetéli. ködközönyökbe-köldökközepekbe vész az egy-egyetlen eleddig evidens, a saját, a sajátos. Jóformán mindegy lesz, hogy ki s ki-nem, én avagy más, a másik. Mind egy már, mindegy. A másik a másom, máslom a másikakat. Oldja a kontúrjait a szent-magú én. „Énekké ekéződik-ékesül ama Én” – ( a költő szavával, aki is költő – a „szpí”-vel ellentétben – minden más-másságot magába-szív, elsajátít avagy lop, s ezáltal az eredendő bűn-tolvaj Ádámság – merül el a végtelen sokaság egyes-egyedi bőr-börtönébe, azaz pusztul el ellenkező haláltusájában a „szpí”-vel). A szpí tehát mint holmi jézusi búzaszemek, úgy és azáltal nyer és hoz hatvanszoros és hatmilliószoros élet-terméseket, hogy azt az egyetlen sajátot-sajátost elrohasztja-elveszti. Azt már, népiesen szólván, baszhatja. Node, csakazértis, a szpí is mégiscsak csakis ember-ből van. Márpedig ez az ember (zember) élni akar, mi több: örökké (akár Napóleon vágóhídi hadfiai), tehát az elkártyázott-elkárhozott-elördögösitett egy-egyetlen saját-sajátságos életke helyett teremt itt a Földön ezer és ezermillió életeket-életecskéket. Azaz “külömb-külömbféle” helytelen s helyes Helyzeteket. (Ahogy is láttam én többet, többször és tömkeleges tömb-tömörséggel, hogy a választott-született „szpí” direkt önmaga ellenében kreál-fú fel levegőteli-luftballonos helyzeteket, hogy ezáltal  – jobb helyében – önálló személyiségre tegyen szert. Az eljátszott, alludált millió szerep így testesül meg fokról-fokra a beálló-alakoskodó alakzatokban.) Nos persze sokan – úgynevezett írók-írogatók – igyekeznek ezt az átkozott-ördögbagzotta „szpí”-séget   kijátszani-túljátszani-aluljátszani. Ők a pszeudó-írók (a továbbiakban se „ppí”). Velük nem érdemes foglalkozni, mivel nincsenek. Se másolhatatlan másságukban, se másikságuk  másaiban. Maradnak – már ameddig, azaz mindig – a „született prózaírók”. Akik, kvázi, az egész emberiséget képviselik. Belerontva és rondítva a teremtés rendjébe, egy világfi  Szun Vu-kungként hanyigálják ki az űrökbe, a zűrökbe miljom szőrszálaik ezermiljom személyiségjegyeit, olyannyira, hogy végtére is –  egy se marad! Nos, ilyen „szpí”-perszóna az én Petrozsényi Nagy Pál  emberöltős barátom és ős-ellenlábasom is!

II.

(A „szpí” életei)

Mekkora totális aranyrög-hendikeppel (todzicher trotli tromf-trotil-robbanással) indul az, akinek megölték az apját halhatatlanul, s akit a fia gyilkolt meg még élvén? P. (P.N.P. trotil-alapanyag) még harmincegynehány éve úgy tudta, hogy tiszteletreméltó református tiszteletes édesapja öngyilkos lett, P.N.P. kisgyerekkorában. Úgy Dej + Ceausescu határvonalán, a Nagyantant-gyártotta alattomosan aljas – Pi-Romániában  (trotil és Pirománia!) Nem lehet az Pali, mondok én, hívő  református pap, oszt öngyilkos?! Merthogy őt ezzel etették  kisdedkora óta (nyilván , nehogy az eleven magyar legényke netán bosszúállásra vetemedhessen). S Pali ezt – kényelmesen és kényszeredetten – benyelte: egy fél életre. Úgyhogy negyvenéves kora tájt illett ráébreszteni a  vakvalóságra: nézzen már utána annak az annó dacumál dák akasztókötélnek. Utánanézett, s hát persze hogy kiderült, az ateista-vörösfasiszta-antihunnita román halálkommandók tették el láb alól az ott lábatlankodó színmagyar papot, álságosan aljas búcsúlevelet is hamisíttatva, azzal a fenyegetéssel, nehogy az egész családját kiirtsák! Szép nyugati módra! No de ez még semmi, nem sok. Hanem amikor az immár 80 esztendős, a megszálló rablóországot négy évtizede maga  mögött hagyó, elvált és elhagyatott „szpí” – felesége halála után cefetül magára maradva – megpróbálja felvenni a kapcsolatot a réges-régen szülőanyjánál feledett édesegyszülöttjével, a regebeli Igorral, s az  – széles hátba az éles kés – kerek-perec megtagadja az apját, azzal az együgyű fennszóval, hogy: nem ismerlek téged, sose is láttalak, tűnj el a balfenéken, ne sajnáltasd magadat, viseld el sanyarú romlásod, hallani sem akarok rólad többet! Úgyhogy aztán a pórul járt apa annyit se tud meg, hogy egyáltalán hogyan és miként él egy szem fia? Van-e családja? Született-e unokája? Mind-mind ezt a családi hátteret, ha még élni akar, magának kell kitalálnia, felmerítenie a semmisségekből. Mert ha fia talántán nem is nemezett unokákat, ám az a fránya „szpí”-toll mégiscsak előgargarizál. Pedig az Igor nem is csak haki panelproli ám, hanem nagyméltóságú egyetemi rektor és Oregon-akadémikus balneotéta! Ezt húzd ki aztán, nyájas Olvasó, ha tudod, ha bírod cérnával…Nos ilyféle halálszületések és születéshalálok közé feszülve-szorulva, vajon mihez kezdhet a szánalmas mai halandó? Hát, ugye, lészen belőle avatott „szpí”. Aki vegyíti az elviselhetetlen halálsötét valóságot a jól megérdemelt és megharcolt mesebeli idillel. Feltámasztott Édesapával és bűbájosan grószpapis képzelt Unokával. S – ilyen hátterek előterében – vajon miképpen tekinthessünk el a vakuljmagyar-vakló-valóságtól? Lehetséges-e merőben, pusztában a bevésett prózabetűben bíznunk?

III.

(Bogaram-bogarászás)

Olvassuk át újra, olvadjunk bele a novellába (mert novella, azaz „újdonság”-át átszövi a Covid aktualitása, mint Boccacciót a pestis). És dráma is ez a szűk öt oldal, tragikomikus rémdráma O’Neill-módra, négy szereplővel, ezeréves megvilágításokkal és elsötétedésekkel, történelmi prolidráma – shakespeare-iáda, szamárfüles végjáték Beckett-be avatva. Az alaphelyzet: a kisebbségbe vehemedett kolozsvári (gyulavári?) villa kapujánál ácsorog az esőben egy mai-maszkos de ókék-dzsekis vénember. A kötött sapka sem mellékes: közgondozott. Furcsa randi! Édesapád  – Nem ismerem magát! – Második jelenet: katalizátor az ebéd, s a melegebb szívű feleség. Ő az öreg remegő hangjára ELÉRZÉKENYÜL. A nagyfiú IRRELEVÁNSNAK ítéli, hogy valóban a „faterja” ácsorog-e a kapu előtt. De a megoldás kulcsa a kis unoka, aki ismeretlenül is vágyik a sokszor meghalatott nagyapára. Ő nem „kekeckedik”  –  tesz (beengedi a „csavargót”), sőt maradásra marasztalja. Aztán van egy kis infektív intermezzo, hogy ne feledjük, nem Euripidész óhellén korában járunk. A „kivert kutya” képzete lassanként felkelti a zordon apa-fia lelkét: felismeri a „dobbantott gazemberben” a mégiscsak-apját. Pláne, hogy az unokában semmi bosszúvágy, csak szerető kíváncsiság! Az öreg siralmasságára a fiúcska Éljen-je a válasz. Az apa-fiú „se bű, se bá” továbbgörgeti a cselekményt. Már ameddig : merthogy az elasztikus „orrváladék” (magyarul takony) beteszi a kaput ismét. (Ettől kezdve a ház asszonyára ne számítsunk. Feleslegessé vált. Deus ex machina, lecsippentjük a színről.) Sőt, az unoka is – már módjára – mehet, pozitíve megtette a kötelességét. Marad a két főszereplő, mint egy mesterien egybemesterkedett Márai-regényben…A Fiú továbbra se tekinti apjának az apját, nem toleránsabb, mint amikor disszidálásakor kitagadta. Mármint Fiú az Apját, fájdalmában. Felidézik az akkori – Ceaușescui-szorongatottság kényszerpályáját, amikor is az Apa a családja helyett a  szabadabb politikát választja. Emigrál Magyarországra (illetve Amerikába) – úgyhogy 41 esztendő kiesik családatyai emlékezetéből. Olykor a legegyszerűbb ősmagyar kifejezések is angolul tolulnak nyelvére: sorry, nothing, cold. A Fiú végtére kifogy a bosszú-ötletekből s megvendégeli Apját kebabbal, polentával, Gundel-palacsintával. Sőt, fütyülős konyakkal koccinthatnának – ha nincs az a fránya vírus meg műfogsor. Akkor derül fényre, hogy az öreg már egy éve itt rostokol a városszéli idősotthonban, csakhogy nem támadt „kurázsija” a látogatásra, zavarásra. Nem véletlen gyanakszik hát a Fiú, hogy a járvány sarkantyúzta meg az apai vonakodást. Tudniillik: a rohamosan vírussá fertőzött „globetrotte” (a szinonimacsokrát vesszük lentebb) szemet vet a sokhelyiséges családi villára. Végső kétségbeesésében zokogva térdre veti magát, s csókolná Fia kacsóját, ha az engedné (Covid 19). A végponton ott vagyunk, ahol a part szakad, a kezdetnél, csak kissé magasabban. A Fiúban felidéződik a hajdani anyai altatódal dallama-szövege: TENTE. Az Atya pedig megsimogatja a fejét, mint egykor: Nyugodj  meg, bogárkám! ( Sírnivaló, lankadhatnánk el Füst Milánként a Lear király Cordélia-ölében, ha nem lenne az egész jelenetsor valóságosan sírnivaló.)

IV.

(Írj – iszonyt irtva!)

Mert – ne kerülgessük tovább a forró kását – mégiscsak a művészi metamorfózis csodájával szembesülhettünk az előzőekben a „szpí” P.N.P. varázslatos önhipnózisa révén. Másként fogalmazva: a képírás írásművészeti beavató hatalmával, az őskori vadász-szuggesztió naprakészen orvosoló originális változatával. Mi is lenne más a művészet célja, minthogy élhető idillé domesztikálja az elviselhetetlen rettenetet. Édes fájdalommá (dolce dolore) a keserű karóba húzást! Valóságossá az alávalóságot! Ma már kevés számunkra – mármint: igényeseknek – kevés, kutyára kevés – a szórakoztató irodalmárosdi, de az okostojáskodó értelmezősgesdi is! Mágiára, szeretet-extázisra, élet-feltámasztásra van szükségünk! Ne parancsoljon senki-Rilke ránk, hogy változtassuk meg az életünket – merthogy éppen azt nem tudjuk! Változtasd te meg Író a mi életeinket, mivelhogy éppen azért tartunk. Vége azoknak a szép primadonna-időknek, midőn az Író Úr leereszkedvén fővárosi fődíjazott piedesztáljáról nagy kegyesen eladogatja s dedikálgatja a velejéig zseniális önkielégítését. Nem, nem Portársak! Varázslatot várunk, s nem vagyunk hajlandók hajbókolni a  csavaros-trükkös öniróniai-írói nárcizmusok láttán. TESSENEK MINKET – nem magukat – BOLDOGGÁ TENNI! Akár azzal – mint ősi bölényrajzosok és rituális rigmusregölők – hogy megteremtik számunkra itt a Földön (nem ám a beláthatatlan Túlvilágon) a tökéletes beteljesülést, a maradéktalan megbékélést. Írásukkal IRTVA az iszonyatos ijedelmünket, vagy – méginkább – Heideggerrel fogalmazva – Irtást-Lichtungot – Tisztást támasztva (feltámasztva) a nyomasztóan sötét anyagerdő rengetegében. Nos, ehhez járul hozzá, a maga módján megszenvedvén és megszerettetvén, Petrozsényi Nagy Pál is írásművészetével. Nem „szavajátszón” (ahogy Arany ítél), nem is ugrabugrálva fickósan bohóckodván, hanem ama ősóceáni óriásteknős módjára, aki is százmázsás testsúlyával cammogva évszázadok alatt teszi meg univerzális útját a törzsfejlődésünkben, elérve mihozzánkig. De valódi problémákat őröl selymes-semmissé ez a Tartaruga.

[Illusztráció: Öreg ember, Chris Modarelli festménye]