Kiss-Teleki Rita : Már nem hallod

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy hónap telt el a temetés óta. Azóta senki sem járt a házban, a zsalus ablakok is, mintha gyászoltak volna, hiába sütött a nap, bezárkózva várakoztak … A ház előtt álló hatalmas fenyőfa ágain azonban, nagy volt a hangoskodás. Verebek és cinkék repkedtek a vadrózsa bokor és a fenyő között. A bokor alján egy edény üresen tátogatott. Néhány hónapja még vízzel volt tele. Idejártak a verebek, cinkék fürdeni, inni, néha a vadgalambok és darazsak, méhek is látogatták az edényt, amit Vilma néni mindig megtöltött, hogy friss legyen. A gangon ülve gyönyörködött a röptükben, csivitelésükben. No, meg a pillangók táncában, amikor a nyári orgonabokor virágain repdestek. Sárga, fehér és tarka pillangók. Néha, egy-egy kék is megjelent, ilyenkor Vilma néni még a lélegzetét is visszafogta. Megmozdulni sem mert, nehogy elrepüljön. Annyira szerette őket.

A természetnél csak a gyerekeit és az unokáját szerette jobban. Anna négyéves koráig itt lakott, ebben a régi házban, nagymamája szeretetében fürödve. Nagyapját nem ismerte, mert egy napon kivándorolt Kanadába, aztán évekkel később meghalt. Vilma néni ritkán beszélt róla. Anna szülei akkor költöztek a közeli kisvárosba, amikor a kislányt óvodába íratták. Nem volt nagy a távolság a falu és a városka között, így gyakran találkozhattak. Anna erősen kötődött a nagyijához. Sokszor iskola után is a régi ház felé vitték lábai. A helyi busz szinte a ház előtt tette le. Rengeteg közös témájuk akadt, és mindketten szerelmesek voltak a könyvekbe. A szép filmeket, s a zenét is szerették… Mindent megbeszéltek, megvitattak. Anna mindig számíthatott a szüleire, de nagyi szeretete nélkül még az egyetemen is árvának érezte volna magát.

Kicsit szorongva, szomorúan közeledett a házhoz. Most nem biciklivel jött, mint korábban olyan sokszor, hanem autóval. Elhatározta, hogy elvisz néhányat a nagyi kedvenc könyvei közül. Azokat, amiket Vilma néni szinte rongyosra olvasott. Úgy érezte, nem a temetőben van hozzá közel a nagyi, sokkal inkább ebben a régi házban, amit egykor Vilma néni szülei építettek. Nem volt nagy, de minden volt benne, amire egy családnak szüksége lehet. Még egy kis konyhakert is tartozott a házhoz. Az udvaron régi kerekes kút, valaha nagy segítségére volt a néninek.

Amikor odaért a házhoz, a szomszédok éppen kint csevegtek a kapujuk előtt. Szöszmötölt kicsit az autóban, arra várt, talán bemennek ezek az emberek, akik számára idegenek voltak, hisz csak pár éve költöztek a nagyi szomszédságába. Nem akart beszélni senkivel. Most csak nagyival akart lenni.

Amíg a táskájában matatott, eltűntek a szeme elől.  Kiszállt az autóból és elindult… Egy ideig csak állt az udvaron, nézte a ház falait, a gangon árválkodó, elszáradt muskátlikat, az üres hintaágyat, a bánatos udvart, talán csak a futórózsák bírták lehajtott fej nélkül.

Nem sírt, csak a torkában nőtt egyre erősebben valami, ami nem engedte, hogy a kulcsot a zárba helyezze. Csak állt megkövülten, és megrohanták az emlékek, az eltelt huszonöt év… Majd erőt vett magán, és benyitott a házba. Először abba a szobába ment, amibe születése után hazahozták a szülei, és később is az övé maradt, amikor szüleivel beköltöztek a városba. Itt, ebben a szobában töltötte a gyerekkora nagy részét.

Szinte hallotta, ahogyan nagyi szólongatta: ”Kicsi Kincsem, gyere reggelizni”.

Kinyitotta az ablakokat, és a fény a levegővel együtt szinte betódult a szobába. Aztán a konyha következett. Itt sütötte nagyi azt a sok isteni palacsintát, meg narancshéjas kakaós kevertet, gyümölcstortákat és mennyi mindent még…

Végigjárta a helyiségeket, és mindenhol szellőztetett. Kicsit remegett a keze, amikor Vilma néni szobájának kilincsét lenyomta. Itt is ablakot nyitott, de már könnybe lábadt a szeme. Leült a fotelba, és szemével simogatta az ágyat, amiben utoljára a szeretett nagymama feküdt. Innen vitték el a kórházba, ahonnan már nem érkezhetett haza.

Az éjjeli szekrényen ott volt a szemüvege, egy könyv, s a félig kihúzott fiókból kilógott egy rózsafüzér. Anna magához ölelte… aztán kihúzta a szekrényke fiókját. Fényképeket tartott benne egy kis albumban. Vilma néni gyerekeinek, Zoltánnak és Klárának fényképeit, és az Annáról készülteket is itt őrizte az idős asszony. Anna sokáig nézegette a képeket, kereste a hasonló vonásokat, édesapja gyerekkori képeit pásztázva. Majd a fiókba nézve, egy virágmintás apró füzetet talált, és egy imakönyvet. Óvatosan nyitotta ki a füzetet, melyben kézzel, gyöngybetűkkel írt versek voltak. „Hogy ne legyél egyedül” – szólt az ajánlás. Az aláírást nem tudta elolvasni. Ezt a kis könyvecskét még sosem látta a nagymama kezében. Néhány verset elolvasott, majd az imakönyvhöz nyúlt, amiből egy préselt falevél pottyant a kis virágmintás füzet fedelére. Óvatosan tette vissza, nehogy megsérüljön a falevél…

Ezeket érinthette utoljára a nagyi – gondolta Anna.

Vigyázni fogok rájuk, mert érzem, hogy ezek fontosak voltak a számodra – suttogta az ég felé nézve, mintha üzenne az eltávozottnak.

Később, a könyvespolcon nézelődve kiválasztott néhány könyvet, és a táskájába tette.  Aztán becsukta az ablakokat és bezárta az ajtót. A kapuból még visszanézett. Elhatározta, hogy megbeszéli a szüleivel, a szakvizsgája után, némi felújítást követően, ideköltözik. Ebbe a régi házba, ahol szinte mindig mosolyog a Nap…

Fotó: web

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
zöldellő réteket teremtett
a hideg sziklák közé.

Háta ráhajlott a hullámzó
erdőkre. A madárdal ilyenkor
felolvadt az ágakon.

Amikor szomorú volt,
a patakok megáradtak és
mindig elöntötték az udvart.

Nehéz estéken inkább
csak felsóhajtott,
és a holdfényt dézsába öntve
mosta a lusta várost.

Kishúgom álmában
néha a felhőkben járt –
egy reggel azt mondta, mamáról
álmodott. Napraforgók közt
szárítgatta
anya patakzó haját.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Főztem. Az egyik fogás már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az illata beletekergett az orromba is.

Amint szipogva fölfelé néztem, hogy könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti pókhálószálat, s ahogy hunyorítottam, megláttam a következőt, aztán a port a szekrény tetején a morzsolt levendulát rejtő dobozon, s körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást, s el is feledkeztem a hagymaszeletelésről.

Eszembe jutott a kiskonyha ott abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamar sötétedő őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek, amikbe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket, folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor órákig sem… Nemcsak a sparhelt melege tartotta őket estig a konyhában… várták, hogy érkezem.

– Szerbusz – mondta apám. Mindig felderült a tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. – Na, hazajöhettél? – mondta anyám, de ez inkább csak olyan köszönésféle volt. Félretették az olvasnivalót, rám szegeződtek a tekintetek, az otthon ülő emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel, hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki: – Zsíros – mosolygott, hunyorított egyet, s úgy mondta:

– Hát ez most így sikerült.

Láttam rajta, míg ettem, hogy egész nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta:

– Jó, hogy bejött az ajtón, még meg se melegedett! Ááá! Nem bírsz várni? Hogy tudjátok ezt megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu örömére, vagy a cinkosságunkra, ami az utolsó években még inkább összekötött bennünket.

Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent kellene csinálni. A régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán.

– Hát nem látja? – kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt felelte „Szedd le, ha te látod, nekem már rosszak a szemeim”.
A kimondott kritika aztán nekem fájt jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, kézimunkázó, sürgő-forgó mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű öregasszony lett, aki mások segítségére szorul.

Nekem fájt jobban, hogy láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló, a tőlünk mindig valamit ellopó idővel való pörölés volt.

S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe juttatta azt a régi mondatot: – Hát nem látja?

S feltolultak a régi emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy valamikor nélkülük fogom élni az életem.

Aztán négy éve tavasszal apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből, mondhatnám, itt hagytak, de ez nem lenne igaz.

Nem járok a temetőbe, hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban, a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget, hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem, ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – itt vannak bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban is… itt velem, 2019 Mindenszentek napján.