Kiss-Teleki Rita : Már nem hallod

Elolvasta:
196
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }CINKA HANNA LEVELEI

okt. 1.

Tisztelt igazgató úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

okt. 10.

Kedves Cinka Asszony!

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

okt 11

Igen tisztelt polgármester úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérései fordulok magáho utaltason ki a polgármester úr a családomnak valami járadékot, mer a családi pótlékból mik nem tudunk megélni. Legaláb munkanélküli segéjt adjanak. az is töb a seminél. így csak guberálunk pedig érek én is anyit mint Vacakné a szomszédból aki szintén munkanélküli mégis óton jár vásárolni a piacra. Igaz hogy csak egyszerű cigány vagyok meg szakmám sincs azér nekem is jogom van az élethe. Jó, tudom én azt, hogy az állam támogatja a romákat ám mit érünk vele ha más van a törvénybe és más a szivébe. Ha a polgármester úr megért engemet még megtódja a járadékot egy lakásal. Mahónap öten leszünk, túl sokan aho a likho amiből hiányzik a gáz fürdőszoba és egyebek. Ójan hejen szeretnénk lakni aho nincs bűdösség, a szomszédok tisztelnek és szégyenkezés nélkül fogadhatom a postást vagy a rajkók tanitónénijét. A magyarok azt monggyák semmi bajuk velünk éjjünk ügy mint ők akko ők se nézzik le a romákat. Hát jó de ehhe munka kel rendes lakás és megértés mer híjába mozsdunk meg és akármijen cifrán beszélünk attól még mindig romák maradunk.

Válaszát várja Cinka Hanna. Ha nem hallgat meg má most megmondom hogy a köztársasági elnökhöz fordulok.

okt. 30.

Tisztelt Cinka Asszony!

Örülünk, hogy változtatni óhajt eddigi életmódján, pusztán azt furcsálljuk, miért éppen most jutott eszébe ilyesmi. Ettől függetlenül megígérjük, tőlünk telhetően támogatjuk a kérelmét. De miután nem Ön az egyetlen, aki a segítségünket igényli, és egyesek még Önnel is hátrányosabb körülmények között élnek, dolgoznak, kérjük, várjon türelemmel, amíg érdemben foglalkozhatunk Magával.

Üdvözli

Hidegházy Antal, a városi polgármesteri hivatal vb-titkára

Ápr 1.

Drága Elnök Úr!
Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy vagyis már öt purdé annya. Azal a kérésell fordulok magáho tegyen igasságot egy csóró bibasz dogába. Én má sokszor láttam az Elnök Urat a tévébe és isten bizony irtó teccik nekem – legjobban a bajussza Csak az a baj hogy túl kurta ha nem haragszik amér kimondom az őszintét. Egy bajusz akko szép ha jo hoszu legaláb is nálunk szegény romákná. Ennél nagyobb baj, hogy két éve élek munka, segéj és férj nélkül. A gyerekek éheznek, a házban nincs víz, villany, fűttés. Én még csak kibírom valahogy de hogy várjam el ugyanezt a purdéktó? Mindenki azt kérdi mér nem csórok nekik eztazt időnkén? Ez óján bűn amér az isten is behunyná a szemeit – Én mégis dógoznék ehejett. Nem szégyen a, kérem alázatai akármijen munka csak megfizessék. De hát senkinek még a devlának se kelek én má ugy látom. Mindenki csak bolondit, hivatalból ki hivatalból be küldenek, oszt nesze semmi fogd meg jol. Utósó reményem magába van, ha maga sem segít kihez fordujjak?
Cinka Hanna

máj 1
Elnök Úr!

Ügy nézem maga sem különb a deákné vásznánál. Nem baj éjjen boldogul. Én nem is zavarom se most se máskor ezután.
Cinka Hanna

Éjfél. Cinka Hanna nyitott szemmel feküdt hortyogó gyerekei körében. A hold nyájasan kukkantott a füstös szükséglakásba.
– Oá, oá! – sírt fel a bölcsőben a legkisebb Cinka-bébi, az ötödik.
– Sss, tente, baba, tente!
– Oá, oá!
A nő gépiesen nyúlt löttyedt melle után, aztán legyintett, és odabaktatott a kredenchez.
– Nem jó, he, pedig ez is csak tej, kis prücsök. Ha nem húzod meg, együtt zörgetünk be Szent Péterhez ma éjjel.
Egyik fia kitakarózott, azt betakarta, majd elővett egy antennadrótot, ráhurkolta a lámpára, és elszántan lépett egy billegő sámlira.
– Viszlát, csipiszek, majd mindnyájan találkozunk egyszer
Tekintetével még egyszer utoljára végigszaladt a lakáson, az alvó gyerekeken, és egy pillanatra megpihent szülei falra akasztott arcképén. Vajon mit szólnának, ha meglátnák, mire készül ő idelenn? Biztosan nagyon megszidnák. De hát mit csináljon? Aki születik, meghal, és olykor jobb előbb, mint később, a purdékról meg gondoskodjék a kormányuk.
Hirtelen elsápadt. Eszébe jutott a gyár, a polgármester, felvillantak előtte a kukák és a tisztviselők gúnyos arcai. Ezek közül hányan gondoskodtak őróluk, ki adott nekik tanács helyett kalácsot? Egyik sem, ezért jöjjön csak vele az egész családja. Elvégre az övé, ő szülte valamennyi gyermekét. Ez új gondolat volt a számára, fejbe is kólintotta alaposan. Mindenre felkészült, és bele is nyugodott jól tudván, hogy ez az egyetlen kiút a bajból, nyomorból. De hogy a gyerekeit is megölje… Mindegy, akárhogy is van, nem rossz gondolat – hajtogatta magában. Hiszen a pap is azt mondta tegnap a templomban, a halál nem büntetés, hanem megváltás, az egyedüli út a mennyországba, ahol nincsenek sem szegények, sem gazdagok.
Leugrott a székről, és előkereste a kisbaltát. Jó éles volt, éppen aznap fente borotvaélesre. Kezdte a bölcsővel, majd jobbat talált ki: miért ne fojtsa meg álmában a kicsiket? Az nem olyan kegyetlen és fájdalmas. Gyors mozdulat, kis roppanás, és volt purdé, nincs purdé. Hanna csöndesen mosolygott, gyorsan odakapott a kicsi nyakához, és valóban volt baba, nincs baba.
– Ez má a mennyből figyel bennünket. Jöhet a következő.
Semmi lelkifurdalást sem érzett, sőt, kifejezetten elégedett volt. Egyébként ez sem érdekes! Aminek meg kellett történnie, megtörtént, mert így volt megírva. Még csak meg se rendült, amikor ugyanilyen módon végzett a másodikkal, harmadikkal, egész a legidősebb lányáig. A nagylánya kitakarózva terült el a szutykos matracon. Hálóingje felcsúszott, csípője finom, épphogy kerekedett, akár a mellkasán dudorodó mellecskék. Hosszan nézte, gyönyörködött a sötét szempillákban, a szeméremdombon ütköző pihékben. Valamikor ő is hajszálra ilyen volt, ilyen üde, kecses, mint egy tündérrózsa. Aztán mi lett belőle? Ráncos, büdös öregasszony, akinek az egész világ hátat fordított. Megcsókolta a lányt, és nekiesett a torkának.
– Mm-a-ma! – fuldoklott a tinédzser.
– Ss-egítséég!
Keményen védekezett, s mivel ő volt a legnagyobb, őt már nemigen lehetett csak úgy fél kézzel elintézni.
– Lalaaa! – hívta segítségül egyik testvérét. – Mama megint megkergült.
– Elment. Hugyos, Lala, Bobo. Mindegyiket felküldtem – mutatott a nő a magasba.
– Hugyos, Lala, Bobo! – sikította a lány el magát.
A gyerekek meg sem moccantak. Valamennyi, beleértve a babát is eltorzult arccal, mozdulatlanul nyúlt el a fekhelyén.
– Nem igaz! Ez nem lehet! – fogta fel a lány rémülten, mi is történt valójában. – Nem tudom elhinni, hiszen te szereted… szeretted a rajkókat.
– Ezért mentek el, és ezért mész te is utánuk – kapta fel a cigány asszony a kisbaltát.
– Könyörülj rajtam, és megfogadom, ezentúl minden megteszek, amit csak parancsolsz. Ha akarod, kimegyek a sarokra, és mindenkivel lefekszem, kéregetek, vagy csórok is a kedvedért – borult anyja lábaihoz a tizenkét-tizenhárom éves kamaszlány.
– Dinka, hiszen pont ezt nem akarom. Na, mondj el egy imát utoljára!
– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám.
– Más? A Miatyánkot nem ismered?
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
– Most mér álltál meg? Folytasd, hogy az anyád is felkészüljön.
– Nem tudom. Elfelejtettem.
– Akkor viszontlátásra! – emelte rá a baltáját Cinka asszony.
Hanem a lány gyorsabb volt az anyjánál, elkapta a kezét, és birokra kelt vele. Egy darabig állva, utána a földön tépték, marták egymást. Végül győzött az erősebb, azaz Cinka Hanna, és a lány lelke egyetlen jajszó nélkül szállt a másvilágra. Az anya meggyújtott öt gyertyát, és a gyerekek fejéhez rakta.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Tovább ő sem tudta, ezért csak ült, ült órákon át mozdulatlanul, szemben az öt halottal. Így köszöntött rá a reggel. Nyolc óra körül felállt, és elkezdett fel-alá sétálni. Úgy érezte, sürgős dolga van, valami nagyon-nagyon fontosat kell még tennie. No, de mit? Hát erre bizony sehogy sem bírt emlékezni.
Délfelé bezörgettek az ajtaján. A postás hozott egy ajánlott levelet.
– Itt írja alá, itt lent, a jobb sarokban! – nézett körül egykedvűen a fiatal, jóképű levélkihordó; micsoda lepusztult nyomortanya, és ez a rendetlenség, levegő…! – Jézus Mária, betörtek ide, vagy mi történt? – fedezte fel a hullákat az ágyakon.
– Pszt, halkabban! Nem látja, hogy alszanak? – sietett a nő a babához, megringatta a bölcsőt, és elkezdett dúdolni:

Tente, baba, tente,
a szemedet hunyd be,
aludj, ringó-bingó,
pici rózsabimbó.
Alszik az ibolya,
csicsija, bubuja.

A levélkihordó kezéből kiesett a golyóstoll.
– Elolvasná, mit írnak abban a levélben?
– Ho… hogyne, de…
– Akkor, legyen szíves, olvassa!
A levélben a következő önkormányzati határozatot közölték:

1992 ápr. elsején kelt levelére válaszolva tudatjuk, hogy családi és vagyoni helyzetét elemezve a városi önkormányzat Önt rendkívüli segélyben részesíti, továbbá felajánl az Ön számára egy kétszobás önkormányzati bérlakást. Ezzel párhuzamosan elfoglalhatja régi munkahelyét is az üzemben, amennyiben ezután is ott óhajt dolgozni.
Igaz István, a Családvédelmi Osztály vezetője

Elolvasta:
528
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Miután megkötöttem az ingemhez harmonizáló nyakkendőmet, elégedetten néztem bele a tükörbe. Minden rendben van, az öltözékem kifogástalan, hajam rendben, frissen borotvált arcom bizalomgerjesztő. Még egy díszmandzsetta, egy utolsó pillantás a cipőmre és mehetek. Ma fontos tárgyalások várnak az irodában, jó benyomást kell keltenem. Kulcscsomó, külön a kocsikulcs, riasztókat bekapcsolni, pénztárca, mobil és a töltője, cigi, öngyújtó, egy gyors kávé, vitaminok, valamit reggelire, hogy még se üres gyomorral menjek. Nyolckor értekezlet, fél kilencig be kell fejeznem, jönnek az álláshirdetésre, kilenckor egy reklámcég képviselőjével megbeszélés, tízkor… Mi is lesz tízkor? Ja, igen, a határidőnaplót itthon ne hagyjam. De ha itthon hagyom sincsen nagy baj, Klárika mindent feljegyez, ő is meg tudja mondani, mi lesz tízkor. Nem felejtettem el semmit? Tűzhely, villanyok lekapcsolva, macska megetetve, az alom kitisztítva, fűtés levéve. Nem felejtettem el semmit? Már most zsong a fejem. Hova raktam az értekezlet beszédét? Klárika jól megírta, még át kell olvasnom….

A portás hangosan üdvözöl, vissza köszönők, de elfelejtek ránézni, más jár most az agyamban. Mindenkinek kell köszönnöm, még a végén megsértődnek. Takarítónő, irodások, levélhordó férfi. Most őt tegezem, vagy magázom? Mindegy, a „Jó reggelt!” az mindenkinek jó lesz. Egy mosoly Klárikának, különben leszid, hogy nincs jó kedvem. Mitől lenne? Ez is ugyanolyan nap, mint a többi, ugyanolyan hihetetlenül zsúfolt, percre kiszámított, feszült és… nem is tudom, lejjebb kellene venni a gázt, valahogyan lassítani kellene. Beszélnem kell Klárikával, iktasson be szüneteket is. Tiltakozni fog, az biztos. Hé, én is ember vagyok! Legalább pár tízpercest, hogy ne úgy kelljen szívnom a cigit, mint egy őrültnek. Legalább kétóránként egyet-egyet. Nem felejtettem el semmit? A macskának raktam ki száraz tápot és vizet, nem fog éhen halni. Hazafelé vennem kell tejet, kenyér még van, de nem ártana valami gyümölcs is. Mindegy, majd a boltban úgyis az eszembe jutnak. Ha nem, az se baj, valami csak van otthon. El kell mennem a bankba is. Vajon, ha adok meghatalmazást Klárikának, ő is elmehetne? Nem tudom, meg kell kérdeznem a bankban, akkor egy dologtól megszabadulhatnék. Ma jön a takarítónő? Nem raktam ki a mosnivalót! Ja, ma csak kedd van, majd holnap jön. Rendben, el ne felejtsem holnap reggel kirakni neki. Csörög a telefonom, anya az.

– Szia!

– Szervusz, fiam! Nem felejtettél el valamit? -nevet.

– Te gondolatolvasó vagy? Én is mindig erre gondolok – válaszolok.

Erőltetem az agyam, mire célozhatott, de hamar   kiböki, és így megelőz.

– Január hatodika. Ma van a születésnapom! – még mindig nevet.

– Igaz is. Ne haragudj. Este biztos eszembe jutott volna, ha már nyugodtabban leszek.    Boldog születésnapot, anya! Mit szeretnél ajándéknak?

– Na, nézzük csak, mit is szeretnék. Megvan! Látogass meg!

– Mikor?

– Ma!

– Tessék? Hétköznap van, tudod, hogy rengeteg a dolgom.

– Halaszd el őket. Ugyan már! Hétvégén meg programjaid vannak. Egy fél napot kihagyhatsz igazán. Nem dől össze a világ! Mondd, hogy beteg vagy, vagy találj ki valamit. Olyan okos vagy, menni fog.

– Egy órán belül ott vagyok.

– Rendben, kimondtad, már késő, nem vonhatod vissza. És ne vegyél rózsát, tele a kertem rózsával – fejezte be gyorsan és még gyorsabban szakította meg a vonalat.

Behúzott a csőbe! Most mit csináljak? Azonnal indulnom kell, az még legalább negyven kilométer, és még vennem is kell neki valamit. Rózsát ne, ez biztos, de azért kell valamilyen virág. Veszek cserepeset és csokit. Igen, csokit muszáj, imádja. Előtte még hazaugrok átöltözni. Nem, arra már nincs idő. Na de, ilyen elegánsan mégse mehetek egy kis paraszti házba, koszos lesz mindenem. Na és akkor mi van? Van elég ruhám. Majd Magdika kitisztítja az öltönyöm. Vagy Zsuzsika. Hogyan is hívják a bejárónőmet? Áááá, tényleg lazítanom kell. Jobb is lesz, ha most kimozdulok. De mit szól Klárika? Ezt meg kell tervezni… Rendben, gyorsan elhaladok előtte, köhögök egy csúnyát, megérintem a homlokom, gyorsan közlöm vele, hogy rosszul vagyok, holnap reggel jövök csak, mondjon le mára mindent. Közben nagy léptekkel haladok előre, így a tiltakozást már nem hallom tisztán. Még odadobok neki egy hangos köszönöm-t. Jó lesz, így jó lesz. Majd holnap reklamálhat, de addigra már úgyis lenyugszik.

Vezetek. Milyen könnyen ment az egész. Tényleg nem dőlt össze semmi. Vagy legalábbis nem tudok róla. Nem is akarok tudni róla. Most kikapcsolom a világot. Kezdem a telefonommal. Anyát felköszöntöm és pihenni fog ma az agyam. Teljesen kikapcsolok mindent. Ez nem is rossz, kellett már. Szerintem ezt máskor is meg tudom csinálni. Lehet Klárikának majd új kifogást kell kitalálnom, tudja, hogy nem vagyok egy beteges típus. Ott a ház, meg is érkeztem. Ó, gondtalan gyerekkor! Itt nőttem fel. Ilyen szegényes körülmények között. De boldog voltam, nem hiányzott semmi. Anyának köszönhetem, hogy kiegyensúlyozott felnőtt lettem. Kiegyensúlyozott vagyok? Felnőtt vagyok egyáltalán? Kor szerint mindenképpen. Már sokkal nyugodtabb vagyok. Jaj, azok a krumplis pogácsák. Látom, ahogyan szaggatja őket. Kevergeti a kakaót a tűzhelyen. Megeteti az állatokat. Kiganézik alóluk. Mindenhol szarszag terjeng. Nem zavar, ez a vidék szaga. Hopp, sáros lett a cipőm. Mennyit tisztítottam reggel. Kit érdekel? Ha sáros, hát sáros. A francba, a kutya ráugrott a nadrágomra. Jól van, csak örül nekem. Én miért nem örülök neki? De, igen is, örülök neki. Sőt, örülök a pornak, a sárnak, a vidéki szagnak, ami beivódik a ruhámba. Mindennek örülök. Gyerek vagyok újra. Egy gondtalan, önfeledt, boldog gyerek. Aki most meglátogatja édesanyját. Nem, nem is meglátogatom. Én itt lakom. Itt lakom, ebben a romladozó falusi kis házban. Ez az otthonom és boldog vagyok. Milyen nyugodt itt, Istenem, milyen nyugodt itt.

– Szervusz, fiam! Hát mégis eljöttél! Nagyon örülök neked! – repül felém anyám. – Gyere be gyorsan!

– Gyorsan? Én pont, hogy lassan szeretnék!

– Akkor lassan, ahogy akarod. Jaj, de örülök neked!

– Anya!

– Igen?

– Boldog születésnapot! Csinálsz nekem egy kakaót?

Elolvasta:
297
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Főztem. Az egyik fogás már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az illata beletekergett az orromba is.

Amint szipogva fölfelé néztem, hogy könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti pókhálószálat, s ahogy hunyorítottam, megláttam a következőt, aztán a port a szekrény tetején a morzsolt levendulát rejtő dobozon, s körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást, s el is feledkeztem a hagymaszeletelésről.

Eszembe jutott a kiskonyha ott abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamar sötétedő őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek, amikbe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket, folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor órákig sem… Nemcsak a sparhelt melege tartotta őket estig a konyhában… várták, hogy érkezem.

– Szerbusz – mondta apám. Mindig felderült a tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. – Na, hazajöhettél? – mondta anyám, de ez inkább csak olyan köszönésféle volt. Félretették az olvasnivalót, rám szegeződtek a tekintetek, az otthon ülő emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel, hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki: – Zsíros – mosolygott, hunyorított egyet, s úgy mondta:

– Hát ez most így sikerült.

Láttam rajta, míg ettem, hogy egész nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta:

– Jó, hogy bejött az ajtón, még meg se melegedett! Ááá! Nem bírsz várni? Hogy tudjátok ezt megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu örömére, vagy a cinkosságunkra, ami az utolsó években még inkább összekötött bennünket.

Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent kellene csinálni. A régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán.

– Hát nem látja? – kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt felelte „Szedd le, ha te látod, nekem már rosszak a szemeim”.
A kimondott kritika aztán nekem fájt jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, kézimunkázó, sürgő-forgó mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű öregasszony lett, aki mások segítségére szorul.

Nekem fájt jobban, hogy láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló, a tőlünk mindig valamit ellopó idővel való pörölés volt.

S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe juttatta azt a régi mondatot: – Hát nem látja?

S feltolultak a régi emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy valamikor nélkülük fogom élni az életem.

Aztán négy éve tavasszal apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből, mondhatnám, itt hagytak, de ez nem lenne igaz.

Nem járok a temetőbe, hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban, a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget, hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem, ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – itt vannak bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban is… itt velem, 2019 Mindenszentek napján.