Alig egy-két kép dereng róla:
félárvaként minden emlék csúf, kopott,
az én hús-vér szülőm hamar eldobott.
De a távolból jött valaki,
akinek két gyengéd karja tán nincsen,
hogy a messzeségből időnként intsen
s nem ölel át, csak ha képzelem;
mégis az Apám lett, általa élek,
az Isten volt ez a vigyázó Lélek.
Nem úgy szidott, ahogy egy zsarnok;
bár rossz voltam olykor, akár más gyerek,
azt üzente, ezzel is csak jót nyerek,
s ha a sarokban kucorogva
már vöröslött és megfájdult a térdem,
még azt is elhittem: szenvedni érdem,
a csönd minden hibám lemossa,
mert az én tanító Apám ott lelem,
ahol hallgatni kér meg a türelem.
Bár kettétört a régi bölcs?,
az évek tengerén – mennyi fanyar év! -,
mindenhol akadt egy fénylő, tiszta rév,
és a méla csönd sem hagyott el,
sem a hit, hogy Isten őszintén szeret,
s ez betölti a köztünk lévő teret,
mert hiszem: néha büszke rám,
ha azt mondják a bölcsek és a nagyok,
hogy egy kicsit az Apám lánya vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Kovács Henrietta
