Zsigmond Enikő
Vezetéknév
Zsigmond
Keresztnév
Enikő
8 hónap Nincs Komment

A Lajossal csak sátoros ünnepek előtt találkoztam. Nem is tudtam mást róla, csak hogy ő a Lajos. Jeles ünnepek előtt megjelent a szerkesztőségben és fölpucolt, konyhakész kacsát, tyúkot hozott a kollégámnak. Aztán nekem is. De se a teljes nevét, se telefonszámát nem tudtam, a rendelést mindig a Lajos intézte. Merthogy a kollégám is Lajos volt… de most a történet fonalát az először említett Lajos alakja köré gombolyítjuk.
Történt aztán egyszer, hogy úgy február tájékán – amikor semmiféle sátoros ünnep nem akadt – egy távoli tájon élő régi, kedves ismerősömmel váltottunk levelet, aki a következő hét végére tervezte, hogy hazalátogat a mi vidékünkre, végigjárja a régi barátokat, ismerősöket, és írta, hozzám is jönne, ha szívesen látom.
Szívesen, persze, s olyan nagy volt az örömöm, hogy ajánlottam, ebédre jöjjön, hogy aztán a fehér asztal mellett a kulináris örömök társaságában tudjunk beszélgetni, kivel mi történt a találkozásunk óta eltelt hosszú évek alatt.
Miután igent mondott a meghívásra, gondoltam, meglepem olyan igazi, falusi udvaron kapirgálós tyúkból készült húslevessel, de akkor még nem is tudtam, micsoda feladatot vállalok ezzel…
Mint mondtam, február vége volt, házamnál mindössze egy kutya alkotta a háziállat-készletet, szüleimnél még ennyi sem.
Ismerősöktől érdeklődtem, ki tudna adni, szerezni nekem felpucolt házi tyúkot, mert hát tollasjószággal én nemigen tudok mit kezdeni, hiszen úgy nőttem fel, hogy édesanyám soha nem vágott el egy tyúknyakat sem. Apunak ugyan mondta még szerelmük hajnalán, hogy legyen férfi, és vágja el ő azt a tyúknyakat… s ha már egy hites társ ilyen felszólítást kap a nejétől, nincs mit tenni, hozzáfogott. Esztergályos iparos ember és ifjú férj lévén, neki sem volt sok gyakorlata ebben, így a tyúkot a favágó tőkéhez kötözte, aztán félrenézve lesújtott rá, így persze mellément a csapás, átvágta a kötelet és a tyúk hatalmas szárnycsapkodással és károgással rohangált körbe-körbe az udvaron…
Soha nem kérdeztem később, hogy az asztalra kerülő lábasjószágot hogy érte a végzet, azt hiszem, a szomszédnénink volt, aki végrehajtotta az ítéletet.
De térjünk vissza az eredeti történethez, mert ha mindig így elkalandozok, soha nem tudom elmesélni, hogyan került tyúk a régen várt barát tányérjába és mi köze ennek a Lajoshoz…
Szóval, teltek a napok, közeledett a hétvége és bizony tyúk sehol. Akkor jutott eszembe a Lajos. De mint már mondtam, nem ismertem közelebbről, a teljes nevét se tudtam és sátoros ünnep se közeledett, így hát reményem sem volt, hogy bejön a szerkesztőségbe hozzánk. Kollégámat kértem, segítsen. Akkor vallotta be, hogy ő sem tudja a Lajos teljes nevét, azt sem, hogy melyik tanyáról jár be a városba, évek óta csak úgy van beírva a telefonjába, hogy kacsás Lajos. De bizony a Lajos többszöri próbálkozásra se vette fel a telefont…
Eljött a péntek, a vendégvárás előtti nap, tyúk sehol, de valahol belül éreztem, hogy ez a történet még nincs lefutva, tyúk kerül valahonnan az asztalra, ha a fene fenét eszik is…
Szomorkás, esős idő volt azon a napon. Miután végeztem a munkával, összepakoltam, de közben egyre csak ott volt igen erősen a gondolataimban egy leveses fazékba való falusi tyúk iránti kívánság. Beültem az autóba, elindultam, s csak azt vettem észre, hogy nem a megszokott úton indulok hazafelé. Bevett útirány volt, hogy a városházát megkerülve a Nagytemplom felé tartok, majd a kórház utcáján kanyarodok ki a várost átszelő 51-es főútra, s hagyom el a várost, de most pont az ellenkező irányba tartva araszoltam a délutáni forgalomban…
No nem baj, így is jó, gondoltam, s az utca végén kikanyarodtam az egyre sűrűsödő esőben az említett főút lakótelep mellett elvezető szakaszára.
Aztán megláttam… annyira hihetetlen volt, hogy először azt hittem, csak a képzeletem játszik velem. A lakótelep melletti bicikliút szélén ott gyalogolt velem szemben szatyorral a kezében.. a Lajos.
Megálltam az út szélén, még a motort se állítottam le, az esővel mit sem törődve kiugrottam az autóból, s kiszakadt belőlem az örömteli üdvözlés, hogy: – Lajos, az Isten áldja meg magát, de örülök, hogy látom!
Rám nézett, megismert, de rögtön láttam, hogy valami bosszantja, s mielőtt megkérdezhettem volna, tudtam, ha nem kérdezem, akkor is elmondja.
Előrenyújtotta a kezét, mutatja a szatyrot, majd a vállán már alaposan átázott kabátot: – Jó, hogy maga örül nekem, de én nem örülök ennek a napnak. Volt rendelésem, tyúkot kértek ide egy házhoz, aztán dolgozok vele ebben a nem embernek való időben, behozom a városba, aztán már vagy húsz perce csöngetek, meg álldogálok a ház előtt, de nem jön ki senki. Elfáradtam, átáztam, most meg vihetem haza…
Annyira valószerűtlen volt ez az egész, hogy csak annyit tudtam mondani: – Ne vigye sehova, én megveszem.
Így került a tyúk hozzám, a fizetség érte a Lajoshoz, és így végződött hát a történet mindkettőnk számára megelégedéssel… valamint azzal a bizonyossággal, hogy ha az ember valamit nagyon szeretne, méghozzá olyat, amivel másnak örömet akar okozni, akkor azt csak erősen akarni kell és megadatik…

9 hónap 3 komment

Főztem. Az egyik fogás már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az illata beletekergett az orromba is.

Amint szipogva fölfelé néztem, hogy könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti pókhálószálat, s ahogy hunyorítottam, megláttam a következőt, aztán a port a szekrény tetején a morzsolt levendulát rejtő dobozon, s körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást, s el is feledkeztem a hagymaszeletelésről.

Eszembe jutott a kiskonyha ott abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamar sötétedő őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek, amikbe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket, folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor órákig sem… Nemcsak a sparhelt melege tartotta őket estig a konyhában… várták, hogy érkezem.

– Szerbusz – mondta apám. Mindig felderült a tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. – Na, hazajöhettél? – mondta anyám, de ez inkább csak olyan köszönésféle volt. Félretették az olvasnivalót, rám szegeződtek a tekintetek, az otthon ülő emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel, hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki: – Zsíros – mosolygott, hunyorított egyet, s úgy mondta:

– Hát ez most így sikerült.

Láttam rajta, míg ettem, hogy egész nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta:

– Jó, hogy bejött az ajtón, még meg se melegedett! Ááá! Nem bírsz várni? Hogy tudjátok ezt megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu örömére, vagy a cinkosságunkra, ami az utolsó években még inkább összekötött bennünket.

Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent kellene csinálni. A régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán.

– Hát nem látja? – kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt felelte „Szedd le, ha te látod, nekem már rosszak a szemeim”.
A kimondott kritika aztán nekem fájt jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, kézimunkázó, sürgő-forgó mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű öregasszony lett, aki mások segítségére szorul.

Nekem fájt jobban, hogy láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló, a tőlünk mindig valamit ellopó idővel való pörölés volt.

S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe juttatta azt a régi mondatot: – Hát nem látja?

S feltolultak a régi emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy valamikor nélkülük fogom élni az életem.

Aztán négy éve tavasszal apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből, mondhatnám, itt hagytak, de ez nem lenne igaz.

Nem járok a temetőbe, hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban, a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget, hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem, ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – itt vannak bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban is… itt velem, 2019 Mindenszentek napján.

 

Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...