Csillag Endre : Ég a ház, tűz van!

Igaz, hogy a kemény magyar forint ez év augusztusában jelent meg, de a Csillag család cséplőgép garnitúrájára még a milpengős világban köttetett meg az üzlet, a munkaszolgálatból visszajött – többnyire férfiak – és egy körösszakáli, Bajusz nevezetű ember között, mégpedig reáliákban: só, étolaj és valamennyi arany fejében.
Anyámnak és nekünk annyi közünk volt a biznisz anyagi részéhez, hogy a masina a mi udvarunkra állt be a saját lábán, és úgy is ment el. A garnitúrából csupán a szerszámos bódé és a tűzoltáshoz kötelezően szolgálatot teljesítő lajt hiányzott.

Na, igazságtalan vagyok. Anyám is kapott Gyula után egy részt a „vételárból”, illetve azt a feladatot, hogy deponálja a sót és az étolajat, amíg huncut ember akad rá. Elég hamar akadt. Hogy mekkora összeg lehetett a kialkudott ár, arról halvány sejtésem sincs, mert az soha nem hangzott el gyerekfülek előtt. Mindegy, annyi!
Tényleg, az is az anyám feladata volt, hogy Bajusz úrral telefonon értekezzen az üzlet lebonyolításának aktuális részleteiről. Mindig a vevő hívta az eladók „felhatalmazottját”, lévén egyedül ő tartózkodott állandóan Rábén, a következőképpen: anyámért jött valaki a postáról, hogy távhívása van.
Ő ment, majd hazatérve, nevetve mesélte, miként beszélt a hadarós vevővel:
– Itt Szakálból Bajusz beszél…stb

A történet pedig, amit el akarok mesélni a garnitúra kigördülése előtt esett meg, de nem sokkal.
Csendes, ködös délelőtt volt. Éppen csak elláttam Karos Gabcsi bátyám házáig – az ilyetén megszólítást Gáll Lajos bátyámtól tanultam el -, akivel Gábor bácsi, a közös drótkerítés tövében, guggolva, jókat beszélgetett a világ sorsáról, miközben könnyítettek magukon.
Tették ezt megszokásból és a jó szomszédság fejében, alig tizenöt – húsz méter távolságban a pottyantónktól.
Szóval, az önjáró, ekhós kazán – mögötte a cséplőgéppel -, ott állt a nádfedeles ház ereszétől legfeljebb két vagy három méterre. A kazán kéménye úgy a padlásfeljáró ajtajával volt egy vonalban. A Gáll-féle ház igencsak hosszú volt!
A szomszédos iskolatársaim – Patai Feri, Víg Sanyi -, és más ifjoncok társaságában nagyokat játszottunk, főleg a kazánon mászkálva. Valamiért mindenki fűtő akart lenni. Egyébként a cséplőre felmászni igazi tornászmutatványnak számított, létra nélkül. Szerencsére a dob fedéllel le volt zárva, mert kései súlyos sérüléseket okozhattak volna. Fűtőanyag, avas szalma, száraz gurdíny (lekaszált gyom), gallyak formájában bőven rendelkezésre állt. Azonban minden szívós volt a gyakran szemerkélő esőtől, ködtől. A tűzszekrényt jól megtömtük, de soha nem gyújtottuk meg.

Történt egyszer, pajtások nélkül, azon a bizonyos ködös délelőttön, elhatároztam, begyújtok a kazánba. Igen, de hogy? Gyufát nem kérhetek, mert feltűnő lenne.
A gyufát amúgy is tiltották tőlünk, mert egy lyukas kulcsból, bele illő szeggel, spárgával akként pukkantgattunk, hogy a gyufák fejeiről a kulcsba forgácsoltuk a gyúanyagot – jó sokat – bele a szeget, és zsupsz, nekiütöttük a pukkantó alkalmatosság szegének fejét egy fa derekának, culápnak stb. Ez akkorát szólt, mint egy puskalövés (ebből sok baleset is adódott, ha szétrobbant a kulcs).Ugye, alig múlt el a háború, aminek mindenféle veszélyes, de számunkra nagyon izgalmas „tartozéka” maradt hátra.
Ilyen anyag volt az ekrazit, ami hosszú, sötétszürke, inkább fekete szálakban jelent meg (az ekrazit a sárgás-zöldes, granulátumszerű lőport gyújtotta rendkívül gyorsan meg a nagyobb lövedékekben, gránátokban).
Ilyenem természetesen volt, ami gyors, minden irányú, szúró lánggal, sziszegő hang kíséretében, villámgyorsan égett.
Nagyanyám nagy odaadással, teljes figyelemmel főzött a nyitott kéményű pitvar berakott spórján. Tettem a tűzre, miközben egy kis parazsat kiloptam nagyimtól.
Kinyitottam a tűzszekrény ajtaját, a cserépdarabon szendergő parázshoz érintettem a fekete pálcát. Az ekrazit felszisszent, amit azon mód bedobtam a tűztérbe, és rácsaptam az ajtót.
Alig telt el néhány perc, a nedves gizgaz sűrű, fehér füstöt eregetve lángra kapott, és a kazán szikrafogójából nem a szürkekendős ég felé vette az irányt, hanem ijesztő gomolygással szétterült az udvaron.
Nagyanyám valamiért kinézett, holtra vált, és bekiáltott a nagyházba varrogató anyámnak:
– Na, gyere csak, Lídia! Nézd meg, mit csinált a gyönyörű fiad! Felgyújtotta a házat.
Mire anyám kiszaladt, nyakában a centiméterrel, szinte az orrunk hegyéig sem láttunk a keserű füsttől. Azért ahhoz volt szeme anyámnak, hogy a veréce mellett, kívül lévő, vékony, hajlékony vesszők közül felkapjon egyet, és azzal az ásott kút deszka kávája körül kergetve, kihasogassa a lábam szárán a bőrt, amin én egyfolytában nevettem.
A füsttel együtt elszállt az anyám ijedsége és mérge is. Napokkal később, amikor már szinte teljesen elmúltak a hurkák a lábam száráról, jó anyám az ölébe vett, lelkemre beszélt.  Ecsetelte, milyen nagy baj származhatott volna gondatlan csínytevésemből, s hogy őt mennyire megrémítettem.
Ezen aztán eltört a mécsesem, elszorult a torkom, és úgy éreztem, most igazán nagy megrázkódtatást, ijedelmet, veszélyhelyzetet idéztem elő a felnőtteknek, nagyon rossz gyerek vagyok.

Az eset után eltelt vagy tizenöt, húsz év, amikor anyám egy múltra emlékező beszélgetésünk során elárulta, mennyire csodálta, értékelte bennem a férfias makacsságot, aki ugyebár bírja a fájdalmat. és a világ minden kincséért el nem sírná magát egy nő előtt, aki történetesen az édesanyja.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2020.10.27. @ 20:27 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Csillag Endre 154 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.