Gábor Erika : “Lélek lép a lajtorján”

– Honnan tudtad? – álmélkodó, piruló kérdés volt, benne a kitárulkozás lehetőségével.

– Szamár – mondta gyengéden, kicsit fölényesen, nem számítva a felháborodott, elcsukló hangú „nem vagyok szamár” kitörésre, amelynek végére a becsattanó ajtó tett felkiáltójelet.

A jelenet feldolgozása a lelkében a haraggal kezdődött. Ezen egy órát morfondírozott, miközben ki-be zakatolt a helyiségek között, eltakarítva a mindennapi életük kis, rendetlen nyomait. Gondolatait a „mit képzel ez a taknyos!” címen lehetett volna összefoglalni, ha valaki végig hallgatja a magányában elmotyogott, öngerjesztő mondatokat.

Aztán vasalni kezdett, mert vasalás közben tudta legjobban sajnálni magát. Most is sikerült belelendülni, hiszen alig várta, hogy megtudja a szemmel láthatóan szerelmes tizenhat éves lánya románcának történetét, mert hát nyilvánvalóan ezt akarta elmondani, amikor nagy nehezen kibökte:

– Mondd, anyu, honnan lehet azt tudni, hogy… – szeme megfényesedett, keze zavartan röpdösött a hajában, ő meg rávágta:

– Azt, hogy szerelmes vagy?

Mire elhangzott a lánya meglepett kérdése, tudta egy csapásra elromlott minden.

Az már a harmadik órában volt, amikor ráébredt: ő fojtotta bele a gyerekbe a mondanivalót, amelyet hetek óta érlelhet magában, ha visszagondol a szórakozott, ábrándos tekintetekre, a váratlan hangulatváltozásokra. Ekkor keserűen felgomolygott benne a szégyenérzés, és önmarcangoló hangulatban telepedett az ablak előtti székbe, kezében egy bögre jázmin teával, amit utált, de úgy érezte, most ezt érdemli.

A gyereke közben az első órában a közeli parkban üldögélt, magában dühöngve, szidva az anyját, és nem hagyott helyet a „minek kellett rögtön bepörögni” kezdetű gondolatnak, helyette vadul elkezdte sajnálni önmagát. Engem nem ért meg senki – próbálta belelovalni magát a megfelelő hangulatba, de semmi kedve nem volt hozzá, hogy egyedül utálja a világot, élen az anyjával, aki…

– Nem, nem kezdjük elölről! – figyelmeztette saját magát, és a telefonja után nyúlt.

– A nagy Őt nem hívjuk, még mit nem, majd pont neki zengje el, hogy végre beszélni akart róla, erre tessék. És ha kiderül, hogy a másik nem is… hogy csak ő gondolja… Vagy pont ettől száll el, mert rájön, hogy ő mennyire bele van zúgva?

MIT CSINÁL ILYENKOR AZ EMBER, HOGY MEGBIZONYOSODJON?

Vadul pötyögni kezdett a mobilján. Réka foglalt volt, Ramóna angolon ült, Zita meg edzésen tépte magát. Zsebre vágta a készüléket, és egy letört ággal dühösen csapkodva maga körül, elindult valamerre. A sors kezének tekintette, amikor felnézett, és a nagyanyja háza előtt találta magát. Úgyis meg kellene már néznem őket, győzködte magát, miközben az utca túloldaláról méregette a mozdulatlan ablakoka. Belül enyhe idegenkedés, kis szorongás borzongatta, ha arra gondolt, mindjárt becsönget hozzájuk.

– Megint összevesztek – sóhajtotta az asszony az ablakon kinézve, amikor meglátta a vékony, farmernadrágos, borzas kis alakot a túloldalon, amint döntésképtelenül ácsorog a fa alatt. Kiment a konyhába teát főzni, bemelegíteni a sütőt, és a mélyhűtőben megkereste a lefagyasztott pogácsacsomagot.

Olyan végtelenül egyformák, gombolyította a gondolata fonalát, és a lányára, meg az unokájára gondolt. Nem is sejtik, hogy őt milyen forró szeretethullám önti el, amikor meglátja a két világítóan zöld szempárt, a folyton kócos göndör fürtű fejüket, ha meghallja felívelő kacagásukat, vagy éppen hirtelen haragtól elcsukló, indulatos hangjukat. Mintha mind a kettő a gyereke volna, és néha nem is érti, hogyan repülhetett el ennyire az idő, ami alatt a lánya felnőtt, férjhez ment, gyermeket szült, számára váratlanul elvált, és az unokája mintegy varázsütésre nővé serdült.

Néha kínosan világosan, kívülről látta az életét. A gondosan megtervezett életét, amely a hihetetlenül érdekes munkája, a család hátterét biztosító, végtelenül türelmes férje révén, fegyelmezetten zajlott. Mindennek megvolt a helye és értelme, világossá tette elvárásait, amelyeket végül, ha heves viták után is, de mindig elfogadtak.

A lánya elvégezte a megbeszélt iskolákat, elfoglalta a számára ideális munkahelyet, és aztán egy be nem tervezett szerelemnek köszönhetően fejre állt az élete. Életében először nem tudta meggyőzni, hogy nem a megfelelő férfiba szeretett bele, és ennek nem lesz jó vége. Azzal nyugtatgatta magát, amikor összeköltöztek, hogy biztosan boldogok. Ő elhatározta, hogy nem szól bele az életükbe, és akkor jöjjön hozzá, ha segítségre van szüksége. És mivel ebből nem kértek, és úgy értette, ha minden rendben, akkor ő nem kíváncsi rájuk, hát igen ritkán találkoztak.

– Mennyi félreértés! – Újra meg újra elöntötte a fájdalom, mert akkor jött rá, hogy a dolgok nem ennyire egyszerűek, amikor a férje váratlan halálakor a temetés után közölte a lánya, hogy elváltak, és ő egyedül él a hatéves csitrivel, de köszöni, jól van.

A köztük lévő szakadékot soha többé nem tudta áthidalni, csak a csupa szeretet, tündéri kislány fonta már össze az életüket. Tudta, hogy némileg öncsalás azt hinni, az unokájában megbocsátásra lelhet, de tartozott nekik és magának annyival, hogy legalább megpróbálja.

– Nagyon összeveszhettek – sóhajtotta, amikor a pogácsa már beillatozta a konyhát, és a kislány még mindig nem csöngetett. Egy porronggyal a kezében kinyitotta az ablakot, hogy megadja az esélyt a meglepetésnek, és behívja a gyereket. Amint kiintett, az unokája már indult is, szelesen futott át az úton, és hangosan csapott rá a kapu kilincsére, mint mindig. Vadul átölelte a nagyanyját, és a levegőbe szimatolva áhítattal mondta: – Pogácsát sütsz, ugye? A hangja hallatán a nagymama áldást küldött a pogácsa feltalálójának az éterbe, teát töltött, megkönnyebbülten leült az asztal mellé, és várt.

– Isteni – mondta tele szájjal a kislány, és ő újra meglepődött, hogy már nem mondja: evés közben nem beszélünk, majd, ha lenyelted a falatot. Kicsi csoda is csoda, mondta magának némi öngúnnyal.

– Nagyi, az anyu szerelmes volt az apuba szerinted?

– Nagyon – mondta határozottan az asszony, pedig belül teljesen elgyávult, mert ez a fejezet számára eléggé kimaradt a lánya életéből.

– És előtte is volt szerelmes? – próbálkozott két pogácsa után újra a gyerek.

– Ha volt is, nem lehetett komoly, mert sosem beszélt róla. Voltak kis futó próbálkozások, gondolom, hiszen az ember kóstolgatja az életet, amikor abba a korba ér.

– Honnan lehet azt tudni, hogy melyik a komoly?

– Mindegyik az, akkor annak érzi az ember. Mert mindegyiknek helye és értelme van, mert így tanulod meg, hogy lehet jól szeretni, hogy milyenek a fiúk, és melyikben lehet megbízni.

– Jaj, nagyi, ez így olyan hátborzongatóan hétköznapi! Nem tudnál kicsit lelkesedni? – fakadt ki a gyerek.

– Inkább te mesélj, hiszen gondolom, nem véletlenül kérdezősködsz. Fiú a láthatáron?

– Á, én csak úgy kíváncsiskodtam – bizonytalanodott el a tizenéves, arcocskája bezárult, és a nagyanyjának összeszorult a szíve. Felrémlett előtte a saját, „okos és tudatos”, megfontolt szempontok alapján történt párválasztása, és életében először végtelenül sajnálta, hogy kíméletlenül elutasította az anyja viharos érzelmi életét, és olyan fegyelmezettnek nevelte önmagát. Ezt akarta a lányának is. Nincs kockázat, nincsenek fájdalmak, csalódások, de nincs vihar sem, égzengés, tornádó és felragyogó napsütés sem, ez mind egy pillanat alatt rohant át a lelkén, és ő megnémult bele.

– A dédi hogy van? – suttogta az unokája, mintha most döbbenne rá, hogy más is van a lakásban.

– Azt hiszem, alszik. Gyere, megnézzük – állt fel végtelen testi és lelki fáradtságot érezve az asszony. Csöndesen léptek be a másik szobába, ahol csukott szemmel pihent az ágyában a törékeny, parányi nő, egyiküknek anyja, a másiknak dédanyja.

– Már legtöbbször szundikál, ma is csak addig volt fönt, míg reggelizett, meg ebédelt.

A telefoncsörgésre mind a ketten összerezzentek. A nagymama kiment, a kislány meg leült az ágy mellé, és óvatosan megsimogatta az alvó ráncos, sovány kezét. Hogy az meg sem moccant, halkan beszélni kezdett hozzá, szemét makacsul a paplanra irányítva.

– Dédi, képzeld, azt mondta, olyan a szemem, mint a Balaton vize, titokzatos, és folyton változó. Meg hogy mindig velem akar lenni. De a nyári szünet előtt mindig mással láttam, bízzak benne szerinted? Ha velem van, alig tudok megszólalni, ha meg elmegy, dühös vagyok magamra emiatt. A lányok csak röhögcsélnek, ha a fiúkról van szó, bulikról, hülyeségekről beszélnek, én meg azt hiszem, nem vagyok normális. A szívem kiugrik a helyéről, ha a telefonomban meglátom, hogy ő hív, mégis néha elküldöm. Dédi, ez szerelem? Ez a bizonytalanság? Mit tegyek?

– Csiribiri, csiribiri, zabszalma, négy csillag közt alszom ma. Csiribiri, csiribiri, bojtorján, lélek lép a lajtorján – suttogta váratlanul az öregasszony, és mikor összerezzenve felnézett, határozottan huncut szemvillanással tekintett vissza rá.

– A szerelem varázslat, kicsim, csoda, boldogság meg boldogtalanság is. Mégis, a legfontosabb az életben. Ne hagyd magad lebeszélni róla, mert ha néha csalódás is a vége, akkor sem szabad bezárni a szíved. Én már csak az emlékeimnek élek, vén vagyok, mint az országút, de a szerelmeimre mind egy szálig emlékszem!

A kislány az arcához simította a vénséges vén kezet. Egymásba mélyedt a két szempár, észre sem vették a visszaérkező asszonyt. Az keserűen nyelt egyet. Átlépett rajtam az élet – futott végig a fejében az ég tudja, honnan érkező gondolat, és végtelen szomorúságot érzett.

 

Legutóbbi módosítás: 2020.01.21. @ 22:06 :: Bereczki Gizella - Libra

Szerző Gábor Erika 3 Írás
Kalocsán élek, immár nyugdíjasként. Évtizedek óta írok novellákat, néha verseket, amelyek egy helyi hetilapban, és egy szintén helyi, évenként kiadott antológiában jelentek meg.