Ó, én szita vagyok,
kin fönnakad az emlék,
aztán hordom növő
zsákom könnyedén,
és egyszerre súlyát
érzem karácsonynak,
hol a születés,
az istenillat,
gyertya, fenyőtű,
az életvégi izgalom,
hogy meglegyen a gyermek;
kikutatva megannyi szekrény,
rejtek, szégyen
szemem lesütve,
kiűzve tiszta imából,
mind összeesküvők
a felnőttek, meséjük
hazugság, miben
megjavulnak maguknak,
nekünk ajándék
becsomagolva,
tudjuk már,
túlvagyunk a játék örömén,
csak ez? meglep,
milyen szakadt a lélek,
miben alig hiszek,
szitává húrozott az élet,
ócska szitám,
mit fogsz ide
hogy száll föl fény és égi illat,
mind, mi föl való.
