Szilágyi Erzsébet : őszi gondolat

Nyomtatás

Elolvasta: 22
Nyomtatás

(A cséplőgép hátsó kerekén apám ül, a fűtővillát tartó alak anyai nagybátyám.)

Bevezető

Nem ez az első eset – amiben, bizonyos értelemben -, idegen tollakkal  ékeskedem. Egyetlen mentségem abban áll, hogy mindkét behívójegyet egy-egy „közeli” hozzátartozóm kapta, csaknem egyazon időben, és ráadásul ugyanazon indíttatás alapján, azaz az emberi irigység, a piaci részesdésért folyó nemtelen küzdelem nem csak a világ/háborúban, hanem a viszonylagos békében is kifejeződik/kifejeződött.

A két történet térben nem esik egybe, és a kronológia szerint az egyik azért előzi a másikat.

    1942, Nagyrábé, július vége, augusztus eleje

Kivonultak a tüzes gőzgépek – ritkán traktorok – a határba, ahová a nem régen elkezdődött aratás és hordás után megjelentek a gabonaasztagok. Magukkal vontatták a cséplőgépet, a szerkocsit és persze, a tűzbiztonsági okokból nélkülözhetetlen lajtot, tele vízzel.

Ennek a garnitúrának állítólag a környező falvakban is voltak irigyei.

Az asztag-lógerek célszerűen oda települtek, ahova a nehéz és lomha gépek eljuthattak, majd tovább is állhattak az ottani cséplés elvégzése után, a következő asztagvárosba. Ez a Sárréten nem volt csekély mutatvány.

A Csillag-féle cséplőgarnitúra büszkesége egy önjáró, echós gőzgép volt (akadt még a faluban néhány olyan masina is, amit lovak/ökrök/bivalyok vontattak a cséplés színhelyére; apám időnként besegített a „konkurenciának” kijutni az aranyló asztagok közé), ami az akkor legmodernebb német gyártmányt „reklámozta” mozgékonyságával.

A fenti időben már javában folyt az előcséplés, az árpával, a próbaaratások asztagjaival és a részes aratók kisebb tételeivel, miközben jöttek már a nagyobb gazdák szekérkaravánjai is, rakták néhány emelet magasságú asztagjaikat.

Az időjárás kedvezett, viszonylag jó volt a termés, a könyvelő/ellenőr nem győzte tovább lapozni a mázsakönyvet, ami szigorú elszámoltatású, több példányos, indigós nyomtatvány formájában, csak állami ellenőrzés alatt álló nyomdákban készülhetett. A belőle kiszakított bárcákat a csépeltető is köteles volt egy álló évig megőrizni.

Tény, ami tény, apámat, Csillag Gyulát valaki vagy valakik azzal a váddal feljelentette/ék a csendőrségen, hogy nem előírás szerint vezetteti a mázsakönyvet, amennyiben a pár holdas gazdák, részes aratók kisebb tételeit nem minden esetben engedi beírni a mázsakönyvbe, és nem veszi ki a géprészt sem, miközben a nagygazdák esetében még az ocsút is beszámítja, amikor ki kell venni a géprészt. Ráadásul csak az ő szalmájukkal fűtteti a kazánt, a kisebb gazdák és részes aratókéval nem.

*

    A vád megállt eljárás és komolyabb vizsgálat nélkül. Azzal zárták le az „ügyet”, hogy apám rövid úton SAS behívót kapott, munkaszolgálatra. A nagyháborúban még igencsak büszke volt Ferencjóska a mintegy húszezer fős zsidó hadtestre. Időközben jöttek a közismert zsidótörvények, és az izraelita vallásúak megbízhatatlanná és üldözendővé váltak a lassan fasisztává váló állam számára.

Ki volt a feljelentő?

Erre a családi legendáriumban két verzió őrződött meg:

• – csépeltető rábéi nagygazdák közös akciója lett volna
• – illetve dr. Csillag Imre biharnagybajomi körorvos szerint, egy bajomi konkurens vállalkozó tette volna a feljelentést, mert a Csillag-féle cséplőgép működése rontotta az ő üzletét. (Ismeretes, Rábé hatalmas, főleg uradalmi határa összeért a bajomival.)

Így utólag, a végeredmény tekintetében, teljesen mindegy, kinek/kiknek volt szálka a zsidó gépész és a garnitúrában résztulajdonos a szemében, mert apámat, hamarosan kikísérte a családja a B.-tordai kanyarig, mert gyalog ment a legközelebbi vasútállomásra, vitte a hátán, apró hátizsákban az előírásos cókmókot.

Mi gyerekek féltünk, mert anyám sírt, és azt mondta_

– Gyurkát bizonyosan nem látjuk többet!

Sajnos, igaza lett, mert apánk ezerkilencszáz negyvenháromban, január – február során a voronyezsi járás Alekszejevka nevű faluja környékén eltűnt, és soha nem tért haza.

**

1942, Balkány, szeptember 

Egy SAS behívó története

Írta: Rákos (Reichmann) Imre (†)

  „Balkány – Geszteréd határában, ott ahol a homoktenger sivatagában egy-egy feketébe hajló földcsík, kis szigetként tarkítja a tájat, néhány száz hold földön, bérlőként gazdálkodott Csillag Béla tekintetes úr.

  Akkortájt, a XIX. század végén, a XX. század elején már, és még egy zsidónak is kijárt ez a cím, ha módja kellően alátámasztotta azt. A föld birtokosa, ősi jusson, egyik, abban az időben szép számmal jeleskedő keresztény úr volt.

  A méltóságos urat, (Dégenfeld báró*) mert neki ilyen cím dukált, nem nagyon foglalkoztatta a birtok, több hasonszőrű társához hasonlóan inkább csak státusz szimbólumnak tekintette. A politikai életben jó kapcsolatokkal rendelkezvén, különösen a Kállay családhoz fűződő barátsága révén, az ország gazdasági életében jelentős szerepet játszó faktorok kötötték le figyelmét. A Csillag családhoz teljes bizalom és bizonyos szimpátia is fűzte, hiszen már három nemzedéken át tartott velük a kapcsolat. Bélának már a nagyapja, számtartóként szolgálatába állott. Az apja pedig, e tisztség mellett már, egy kisebb bérleményen, önállóan és dicséretesen gazdálkodott.

  A Béla iránti szimpátiát, a szakszerű hozzáértés mellett csak fokozta a külső megjelenésében magyaros, kedélyes, jó svádájú, jó humorú, minden szempontból megbízható, szolgálatkész viselkedés

  Béla, harmadik nemzedékként, a gazdálkodást illetően méltó folytatója volt felmenőinek. Egy dologban azonban túltett rajtuk. Az elődök viselkedésének szerénységében még számottevő, egy fajta bigottságtól mentes, de a haladó szellemiséggel párosuló, hagyománytisztelő, vallási kötődés.

  Az asszimiláció sokrétű jelei a középosztályhoz igazodtak. Bélánál a vallási kötődés, bár még fennáll, de sokkal lazább, erősebben fejezi ki a szülői tiszteletet, mint a belső meggyőződést. Ami pedig az asszimilációs jelenséget illeti, az itt sokkal erőteljesebb, és az iránya is eltérő a szülőktől, külsőségeiben, viselkedésben alapvetően a kor dzsentri rétegéhez igazodik, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy bizonyos vonatkozásokban igyekszik túltenni rajtuk, annak bizonyítására, hogy ő sem alábbvaló.

  Ennek több pozitív előjele is volt. Megnyilvánult a gazdálkodás korszerűségében, az uradalmi cselédségnek kijáró jobb kondíciókban, a közvetlenebb, emberibb kapcsolatban, az elegánsabb reprezentálásban, stb.

  Mindemellett a debreceni Arany Bika falai, ha tudnának beszélni, sokat mesélhetnének az átmulatott éjszakákról, arról: miképpen múlat egy „magyar” úr.

  Talán ez a fajta asszimilációs megnyilvánulás is közrejátszott abban, hogy a föld birtokosa, dacára a harmincas évek növekvő és egyre erőteljesebbé váló antiszemita hullámnak, kedvelte, és ragaszkodott bérlőjéhez.

  Még akkor is, amikor néhány keresztény úr, egyre sűrűbben ostromolta a bérlet iránti pályázatával és az általános politikai és katonai helyzet az antiszemitizmus malmára hajtotta a vizet.

  Elsősorban a szomszédban gazdálkodó uraságnak fájt a jó földre a foga. No, meg a cselédségnek adott kedvezőbb szolgáltatásokat is sérelmesnek tartották, érdekeik ellenére volt. Bármennyire erőlködtek, minden protekciót latba vetettek, törekvésük, ármánykodásuk nem járt sikerrel.

  A földbirtokos szilárdan kitartott Csillag Béla mellett, és nemcsak a bérlet ügyében, de más antiszemita atrocitással szemben is védelmére kelt. Azt a kapcsolatot, ami neki volt a felsőbbségekhez nem tudták „überolni”, hiszen az maga Kállay Miklós, a miniszterelnök, szabolcsi földesúr volt. Ez a cimboraság erősebben működött addig, míg a bérletre ácsingó úr egy kivédhetetlen fondorlattal akaratát keresztül nem vitte.

 Engesztelés Napján, (1942. szeptember 21., de. ima, Jom Kipur*), amikor a hivők reggeltől estig, szigorú böjttel a zsinagógában imádkoznak, könyörgő fohásszal esedeznek bűnbocsánatért, Csillag Béla, a balkányi zsidó templomban, magába szállva szeretett, idős édesapja mellett mondja el a legszentebb imákat.

  Ki tudja, mennyire őszintén képes és tud szembenézni zaklatott, a vallás szellemiségével nem mindenben egyező életvitelével? De történetünk szempontjából ez most teljesen közömbös.

  Déltájban, két feltűzött szuronyi helyi csendőr jelenik meg a zsinagóga kapujában. Tőlük valamivel odébb egy személygépkocsi várakozik. Beüzennek: Csillag Béla azonnal jöjjön ki!

  Majd miután apja kíséretében, imasállal a nyakán a csendőrök előtt megjelenik, ezzel is demonstrálva az alkalom ide nem illő mivoltát, közlik vele: egy rövid és halaszthatatlan meghallgatásra kell a csendőrőrsön megjelennie, fáradjon velük. Azért is jöttek gépkocsival, hogy minél előbb visszatérhessen, és ne zavarják túlzottan az ünnepi ájtatoskodásban. Béla az imasálat átadja apjának és beszállt a gépkocsiba.

  Ettől kezdve Csillag Bélának nyoma veszett. A szülők hosszadalmas és keserves kerülő utakon jutottak némi információhoz.

  A helyi csendőrőrsről kiszivárgott hírek szerint: a gépkocsival egy csendőrtiszt érkezett egy detektív kíséretében. Csillag Béla nevére szóló SAS* behívót hoztak és ez ügyben intézkedésre jogosító nyílt parancsot mutattak fel. Miután a gépkocsi az őrsre megérkezett a „jelzett személy” (Csillag Béla) abból ki sem szállhatott, a két idegennel azonnal tovább robogott.

 Az öreg (80-on túl levő) szülök bizakodva, de aggodalommal vártak haza. Figyelembe véve az akkori kommunikációs lehetőségeket és az egyéb akadályt jelentő körülményeket, eltelt két-három nap, míg türelmetlen várakozás után, a történtekről jelzést adtak a Nyíregyházán élő fiatalabb fiuknak.

  Ezután további jó néhány nap múlt el, míg kapcsolatba került Béla pártfogójával, azzal a befolyásos emberrel (a földbirtokossal*), aki addig is annyi jó indulatot és védelmet nyújtott. Aztán újabb napok, talán hetek is teltek, míg sokszoros áttételeken keresztül, a történtek homályára némi világosság derült.

  A körülmények bonyolultsága, kuszasága folytán, a szülők csak feltevésszerűen kaphattak a bizonyosságot megközelítő, valószínű képet.

  Tekintettel arra, hogy Csillag Béla túl volt a 42. évén, (1898-ban született, azaz valójában 44 éves volt*), így a rendelkezés szerint nem esett a munkaszolgálatra behívhatók körébe, csak kivételes és különleges elbírálás alapján volt erre kötelezhető.

  Az elbírálás – köztudottan – csak szubjektív elhatározás és befolyás kérdése volt. Ez esetben nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a földbérletre pályázónak milyen érdeke fűződött a legitim bérlő eltávolításához.

  Ami a befolyást illeti, nem érdektelen az ügyben, hogy a bérletre pályázó úr, két asszony egy testvér alapon, sógora a debreceni csendőrkerület vezető beosztású tisztjének, így minden adva volt arra, hogy az eljárást a leggyorsabban, az ellenlépések biztos kizárásával valósítsák meg.

  Mire erre sor kerülhetne már lehetetlen legyen utána nyúlni. Így is történt. Utólag kiderült: a gépkocsin még az nap Kassára vitték, egy a frontra induló klgs. (büntető) menetszázad szerelvényére felrakták, amely másnap már hadműveleti területen robogott a front felé.

  Ezek után hiába volt a keresés, nyoma veszett, hogy hol és mi módon senki soha meg nem tudta, meg nem tudhatta.

  A család elbeszélése és saját visszaemlékezése alapján lejegyezte Rákos Imre”

*

A csillaggal jelölt részeket Csillag Endre illesztette a szövegbe a jobb érthetőség okán.

  Megjegyzés: Cs. B. a Degenfeld – féle bérleményben mintegy 900 katasztrális holdon gazdálkodott összességében. Ennek csekély, de kiváló adottságú része lehetett a „keresztény úr” által elirigyelt (fekete) földdarab. Ezen kívül több száz hold  szántó, erdő, legelő magánbirtokkal is rendelkezett.

  Rákos Imre forráskönyvének címe: A szekér zörgése merre visz? Emlékezés a balkányi zsidó családokra; 2007, „SZÁNTÓ” Nyomda, Nyíregyháza; ISBN 978-963-06-2129-8

Befejezés

Csillag Béla „méltóságos úr” családfakutatásaim (MyHeritage) és a családban fellelt bizonytalan információk szerint apámnak (1910 – 1943) első vagy második unokatestvére volt.

  Van abban valami végzetszerű, hogy Gyulát és Bélát alig egyetlen hónap eltéréssel vittek el, igaz, nem egyforma körülmények között, és egyik sem tért többé haza.

  A Csillagok – még Sternként – a tizennyolcadik század közepe táján migráltak Galiciából, Szabolcs Vármegyébe. Fő fészkük Újfehértó, Balkány, Bököny és Geszteréd volt. Az utolsóban még ma is nagy reputációja van a Csillag névnek, aminek több oka is van.

  Benjamin nagyapám, akit én nem ismerhettem (1863 -1940), nagy ritkán befogott a kétkerekűjébe, és hetekre eltűnt. Úgy járta végig a rokonságot, hogy legfeljebb egy-két napot maradt egy helyen, de nem evett, nem aludt meg náluk. Ezek helyett a határt járták, zsinagógába mentek, beszélgettek

  Amikor haza került, semmit sem mesélt.

 A család nem minden ága magyarosított, és asszimilálódott annyira a magyarsághoz, mint Csillag Béla, aki túltett a keresztény dzsentriken, valamint a tordai – rábéi ág, azzal a különbséggel, hogy neki komoly vagyona is volt.

  Nagyapám négyszáz holdig vitte, amit Trianon után a Magyar Királyság kontra Csillag Bejamin perben (1920 -1925), jogtalan haszonszerzés okán elkonfiskáltak tőle.

  Hála istennek, 1945-ben nem lettünk kulákok, akik kevesen megmaradtunk!

*SAS-behívójegy a kezdő fotómontázs szerint

Nyomtatás

Elolvasta: 14
Nyomtatás

   A hőscincér jól látta, aznap az alkony pillangószárnyakon szállt le a tölgyes azon nyiladékára, amelynek kapubejáratát Szarvas szomszéddal ketten védelmezték a hívatlan látogatók ellen.

   Már minden üde zöldben állt, május vége felé ballagott Időapó. A pillangók még egy utolsó kortyra jöttek a nyiladék alján állandóan nyitva tartó, egy csöppnyi forrás által táplált vízkimérésbe. A forrás körül – ahova odasütött a Nap korábban, – kellemesen langyosak voltak a kövek.

   A két hatalmas bogár hivatalához tartozott, hogy rendet tartsanak a forrás körül, a nyiladék-szurdok lakóinak nagygyűlésén. Ma éppen egy ilyenre készültek.

  Szarvas szomszéd – övé volt a nyiladék legöregebb, korhadó tölgye –, külön testgyakorlatokat tartott: ijesztően felmeresztette hatalmas szarvait, amikre Szarvasné asszony módfelett büszke volt, több mint kétszáz csemetéjével egyetemben, akik éppen most költöztek át seregestül, a földgalacsinokból a környék évtizedek óta, minden háborítás nélkül haldokló, öreg tölgyeibe.

  Hős szomszéd vitézül összedörzsölte torát és potrohát, ami ijesztő, nyiszogó hangokat hallatott, jelezvén, a hatalmas rágók jócskán borotvaélesek.

  Ugyanő, mint kapuőr vígan megpödörte ostorszerűen csapkodó csápjait, amivel terelgetni szokta a sokadalmat, és ha kellett, oda-oda is suhintott.

   Különösen sok bajt okozott a folyvást ugráló tücsök- és sáskanép. De a csigák szintén, akik állandóan elkéstek minden rendezvényről.

  A vöröshangyák szárnyas hírnöke jelentette az egybegyűlteknek, látta, a szurdok délnyugati lejtőjén nagy esemény készül, amit minden szurdoklakónak meg kell ünnepelni.

  A Tavasztündér varázspálcájának egy-egy korábbi legyintésére huszonöt – ötven centit nőttek, redőzött szárleveleik tövén, barnás-vöröses köpenybe burkolózva, titokzatos, új lakókat ringatnak a molyhos növényszárak.

  Jóllehet, ez a nagy esemény évente ismétlődött bogáremlékezet óta, de át csak néhányan élték több ízben. Valahogy minden lakó érezte, ünnep ez, a szépség, az örök ismétlődés, mindnyájuk megújulásának fényes tanúságtétele, amit tisztelni, óvni kell minden körülmények között, hiszen kis világuk olyan törékeny, olyan esendő!

  Elegendő például, ha betör egy falka vaddisznó élén Agyaras makkolni, inni a cseppnyi forrásból, és noha nem akarnak rosszat, csak élik életüket, túrásaikkal akár évekre is megszakíthatják a csoda ismétlődését. Igaz, ezeket a dúlásokat a Tavasztündér máshonnan, szél szárnyán átszitált, lisztszerű magokkal orvosolni szokta

*

  Teljes holdtölte ígérkezett. A tölgyes nyiladékának minden lakója összegyűlt az aprócska forrás mellett. Ma a tenyérnyi csigák sem késtek, nem is volt semmi rendbontás, de Szarvas és Hős szomszéd árgus szemekkel figyelte, minden az ősi rítusok szerint folyjék.

  Pontban éjfélkor – mintha a Hold mögül repülne elő -, virágfogatán megérkezett a Tavasztündér. Ilyenkor a nyiladék lakói mindig megcsodálták az itt nagyon ritkán megforduló szentjánosbogarakat, akik sejtelmes, zöldes fénnyel világították meg a holdárnyékos helyeket. A nagy eseményre a Hold felhő mögé rejtette arcát, hogy majd a végeredményről bizonyosodjon meg. Holdanyó nem volt rátarti, holott tudta, nélküle a Földön nem lehetne ezt az avatót megtartani.

  A csigák már rég elindultak, le ne késsék a nagy eseményt, amikor a Tavasztündér pálcájának intésére az egész népesség a titokzatos növények felé indult, és hamarosan meg is érkezett.

  Ekkor a Tündér fölemelte jobb mutatóujját, már csak Szarvas és Hős szomszéd repülésének brummogása hallatszott, apró ezüst csengőt vett elő varázsládájából, és a kedvesen csilingelő hang végig hullámzott a szurdok növényzetén, akár csak a szél fuvallata, mire a lepelként szolgáló, barnás-vöröses, karcsú levelek négyrét kinyíltak, és látni engedték a zöldes-sárgás mézajkat, ami kiöblösödött, és a közben előbújó Holdanyó fényében ezüstösen csillogott.

 A sokat látott cincér, aki járt az emberek településén, és Andris egyszer megfogta, de rögvest elengedte, mert a Hős harapott, és ijesztően „nyikorgott” hozzá, megesküdött volna, hogy a faluban az asszonyok szakasztott ilyen alakú papucsokat viseltek.

  A hőscincér és a szarvasbogár igazán nem volt csélcsap személyiség, de most örömükben, erjesztett virágnektárban oldott „instant” tölgyfaport ittak egy-egy stampedlivel, a szurdoklakók egészségére és arra, hogy a Boldogasszony papucsa – legnagyobb orchideafélénk – ne csak bogár -, de embernemzedékek sokaságának emlékezetéig pompázzon háborítatlan erdeinkben.

Nyomtatás

Elolvasta: 30
Nyomtatás

Olyan feszes tempóban dolgozott Vera, hogy ideje sem volt magával foglalkozni, a munkán kívül másra is gondolni, de álmában ott kísértett az otthona, az otthagyott gyermekei. Egyre gyakrabban álmodott velük, s ilyenkor sírva ébredt és alig tudott a munkájára figyelni.
– Baj van? – kérdezte Béla úr látva, Vera mennyire szétszórt.
– Semmi a világon …
– Na, mondd csak!
– Hiányzik az otthonom, a családom. Úgy jöttem el, hogy még el sem köszöntem.
– Írj nekik, bár egy lapot, lássák, hogy élsz, hogy jól vagy.

A tanácsot megfogadta és megírta, de persze választ nem várt, s nem is kapott.
A nyár közepén azonban történt egy különös eset.
Az ebédet megelőző csöndesebb órában Béla úr szólt, hogy a külön teremben várják. Steve fogadta, amint belépett.
– Gyere csak, egy hölgy szeretne találkozni veled.

A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy újságíró az illető és rövid riportot szeretne vele készíteni. Beleegyezett, de teljes névtelensége kért és kapott. Steve persze nem ragaszkodott a névtelenséghez. Sőt!
– A szünetnek vége! – szólt be az ajtón a főpincér, Béla úr.
Ezzel véget ért a rövid riport, Vera mehetett vissza az éttermi munkájához.

Találkozás egy régi szerelemmel …

A riport nagyon felkavarta Verát. Nem a kérdések és a kimondott válaszok, hanem a ki  nem mondottak, a kimondhatatlanok. A felületes beszélgetés nem érintette Vera múltját, Stevehez fűződő viszonyát, de végig ott motoszkált benne a vágy, hogy mindent kitálaljon. Hogy világgá kiáltsa a csalódását, a bukását, mint anya, mint feleség, mint szerető. Nem tehette, nem tartozott a világra, saját fájdalma volt a valóság felismerése. A beszélgetés alatt döbbentette rá, mi is történt. Villámcsapásként érte a felismerés. Kábultan hagyta el a kistermet, s ment Béla úr után, vegye fel a munkát. Mint egy robot dolgozott egész nap. Aki nem ismerte, nem észlelt semmi különöset a munkájában, de a munkatársai felfigyeltek merev mozdulataira és aggódva lesték, nem tesz-e valami veszélyes dolgot. Nem is álltak messze a valóságtól, mert a Verában dúló indulatok,  valóban súlyos, gyilkos indulatok voltak. Ha most a szeme elé kerülne, képes lenne a kést belevágni. Maga is meglepődött ezeken a gondolatokon. Nem gyilkolom meg még sem, gondolta aztán, nem akarok miatta dutyiba kerülni.
Estére a fáradtság annyira leverte, hogy beszélni is alig tudott, amihez a fizikai igénybevétel mellett a lelki állapot is közre játszott. Mikor megpillantotta Steve vigyorgó képét, a dühe fellángolt benne, de a fáradtság győzött. A gyilkolászás ma elmarad, dünnyögte félálomban.

Hajnalban nyugodtabban ébredt, az alvás lecsillapította háborgását és parttalan dühét, helyébe számító elhatározás lépett. Egész nap, amíg felszolgált a nagyteremben, s futkosott az asztalok között, azon jártatta az agyát, miként állhatna bosszút minden bajának okozóján. Konyhakést és patkánymérget, bürök levet és forró zsírt fantáziált, de mind elvetette, gondolva a rá vonatkozó következményekre. Valamilyen trükkösebbet kell kitalálnom, morfondírozott magában. Legelőbb az útlevelét kell visszaszereznie. A reggeli lerendelése után le is osont a kabinjukba és a Steve iratai között megtalálta a munkavállalói engedélyével együtt. Az iratokat ügyesen helyre rakta, elrendezte, ne maradjon nyoma, hogy matatott velük. Visszasietett az étterembe, útközben, szerencsére senkivel sem találkozott – nem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit keres munkaidőben a kabinok körül.

Egyenesen Béla úrhoz ment az irataival. Megkérte a főpincér urat, őrizze meg számára biztos helyen, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. A gyűjtött pénzét is, fizetését és a kapott borravalókat szintén Béla úrra bízta.
– Nálam biztos helyen lesz – nyugtatta Verát. – Beteszem a széfbe. Mikor szólsz, odaadom.
– De a világon senki másnak, még a herkópáternek sem! Nekem is csak személyesen a kezembe!

A nagy hajó közben haladt az útján, szelte a hullámokat, meg-megállt néhány különleges helyen, az utasok élték a hajó nyújtotta kényelmes életüket, belevetve magukat a kínálkozó szórakozásokba. Folyt a dáridó éjjel, nappal.

Vera, s a többiek tették a dolgukat, nyakuk szakadtáig rohangáltak, kiszolgálni a vendégek igényeit. A nagy rohanásban saját gondja-baja háttérbe szorult, de állandón ott motoszkált a fejében, nem adta fel a bosszútervét.

Egy nem várt esemény, elsodorta az egyéni problémákat.

Tanger kikötője előtt horgonyoztak le, kint a nyílt vízen. Nem engedték be a hajót a kikötőbe. Csak innen, messziről csodálhatták a napfényben fürdő nagyvárost, a házak fölé emelkedő tornyokat, karcsú minareteket, az óvárost uraló fellegvárat.

Már órák óta vesztegeltek, mikor megjelent a kikötői felügyelőség hajója. Gyorsan közeledett és megállt mellettük, s a fedélzetet megszállták a hatóság emberei. A fehér kezeslábast és védő álarcot viselő alakokat marcona fegyveresek kísérték. Egyenesen a kapitányhoz mentek, közben a kíváncsiskodó utasokat elhessegették a közelből. A kapitány és az első tiszt kíséretében az egészségügyi részleghez vonultak…

– Doktor! – szólt a kapitány a hajóorvoshoz. – Ezek az urak – mutatott a fehér overallos alakokra – az egészségügyi parancsnokság részéről vannak itt és ellenőrizni akarják a kabinetet és a tartozékait.
– Állok rendelkezésükre!
– A személyzettel is szóba akarnak állni. A nővérektől a takarítónőig mindenkivel.
– Szólok Berta madámnak, a főnővérnek, hívjon ide mindenkit.
Miután mindenki összegyűlt, a kapitány szót adott a csoport vezetőjének.

– Dr. John Truman kormány megbízott vagyok, a Trópusi Betegségek Klinikájának orvos igazgatója. A felmerült különleges helyzet a szárazföldön különleges intézkedéseket igényelt. Ennek része ez a mostani vizsgálat itt a hajón. Kérem legyenek a segítségünkre, ne akadályozzák a munkánkat, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnunk!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell minket fenyegetnie! – szólt nagyon halkan, de határozott hangon a hajóorvos.
– Ne kapja fel a vizet, doktor! – próbálta enyhíteni előbbi szavainak az élét a kormány embere. – Nagyon súlyos dolgokról van szó.
– Értettem! Lássunk munkához. Berta, kérem kísérje el az urakat, nézzenek meg mindent, a kezelőket, laboratóriumot, röntgenszobát, a pihenőt, az elkülönítőt, tárolót, mellékhelyiségeket.
– Én is velük megyek – jelentkezett az első tiszt.

A megbízott Truman doktor és egyik munkatársa maradt az egybehívottakkal. A rendelő feljegyzéseit, a betegek kartonjait böngészték át és a betegek panaszait, tüneteit firtatták – órákon keresztül.
– Van két beteg a pihenőben! – jelent meg főnöke előtt egy fehér overallos, a terepszemlét végzők közül.
– Hívják ide azokat is! Hallgassam meg őket.

Alapos munkát végzett a csoport. Minden helyiséget, minden zugot bejártak és a falakról, bútorokról, tárgyakról mintát vettek bakteriológia vizsgálat céljából. Mikor itt végeztek, ugyanezt tették az étteremben, a konyhában, éléstárban, hűtőházban, raktárban. Még a levegőből is vettek mintát …

Végezve munkájukkal, a kapitány és az első tiszt jelenlétében megbeszélték, a kisteremben összeülve a vizsgálat eddigi eredményét. Hosszasan tárgyaltak, s a végén leírták egy részletes jelentésben az észrevételeiket. Hogy mit tárgyaltak és hogy a jelentés mit tartalmazott, nem lehetett tudni – a kapitány titkolózott. Találgatták az utasok éppen úgy, mint a matrózok és a hajó személyzete.
Egy szó mégis kiszivárgott. Egy varázsszó.
Molima! Epidémia!

Mint az áram a vezetékben, pillanatokon belül mindenhova eljutott és riadalmat keltett. Mi lehet? Valami borzalom? Kolera? Pestis? Fekete himlő? Vagy valami ismeretlen szörnyűség? Ott bolyongott a folyosókon, a termekben, a szobákban, mint sötét felhő.

Az emberek kezdték figyelni magukat és társaikat. Félelem vibrált a tekintetekben. A hajóorvosnak meggyűlt a baja a sok beteggel. Mindenki felfedezett magán valamilyen tünetet, amitől rögtön bepánikolt. Hasfájás, hányinger, fejfájás, ízületi panaszok, bőrkiütés, álmatlanság, idegesség voltak a leggyakoribbak.
A patikát is megrohanták, vitamint, nyugtatót keresve.
A kezdeti döbbenet, ijedtség után az emberekben a harag is kezdett munkálni. Aggodalom és harag – veszélyes párosítás!

Egy izgatott csoport a kapitányhoz vonult. Több befolyásos, jelentős személyiség is akadt közöttük: gazdag gyártulajdonos, képviselő, kormány tisztviselő, ügyvéd, Azt kérték, mit kérték, követelték, hogy haladéktalanul szedjék fel a horgonyt és menjenek minél távolabb Afrikától.

Vera csak nézte a kirobbanó hisztériát. Saját gondjairól meg is feledkezett egy időre. De csak egy rövid időre. Sérelme nem hagyta eltérítenie magát a bosszúvágytól, hiszen Steve jelenléte maga is elég volt, hogy fellángoljon benne a gyűlölet és ott volt a napi megaláztatás, ami elől nem tudott kitérni. Nappal az események és a munkája elterelték figyelmét, de amit belépett a közös kabinjukba, azon nyomban elöntötte a keserűség és gyűlölet. Reggelre kelve elhatározta, hogy nem halogatja tovább és kidolgozza a bosszú tervét. Nem akart senkit beavatni, de közvetve a pincér társait a tudtuk nélkül bevonta a kivitelbe.

Óvatosan, vigyázva kezdett bele a dolgába. először csak néhány odavetett megjegyzést tett hallkan, de úgy, hogy azért a közelében levő meghallják.
– Érzed te is, milyen furcsa szaga van a ragúnak? – kérdezte suttogva a pincér társát, mikor az egyik asztal mellett elmentek.
Az asztalnál ülő férfi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, de később nem kért a ragúból.
A nap folyamán, később egy másik lánynak súgta oda, hogy Vilma furcsa szagát érezte a ragúnak, mikor kivitte. Ekkor egy másik asztalnál is visszamondták a ragút.

Másnap a besamel mártás körül történt kisebb bonyodalom.
– John, mondd, rendeltél besamelt a halhoz? – kérdezte társát egy tépett Kleopátra frizurás hölgy. – Mert, ha igen, akkor küld vissza.
– Mi a bajod megint az étellel?
– Nem hallottad, mit beszéltek a pincérek?
– Nem figyeltem, mit sutyorognak egymás között.
– Akkor figyelj, azt beszélték, hogy romlott tojás került a mártásba…

Minden napra jutott egy kis rágalom hír az ételeket illetően. Hogy honnan eredtek, nem lehetett tudni, csak úgy felbukkantak. Eleinte csak visszafogott suttogás kelt, majd terjedt észrevétlen a vendégek és személyzet körében. Az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a felszolgált ételek iránt. Piszkálták, szagolgatták az addig kedvelt fogásokat. Minden apróság megragadta a figyelmüket, s a legkisebb hibát is felnagyítva reklamálták.

Miután a horgonyt felszedték és elhagyták a afrikai partokat, a kedélyek megnyugodni látszottak, úgy tűnt helyre áll a rend, de most felütötte a fejét ez a gyanakvó hangulat.

A sok gyanakvás, kifogás eljutott Willyhez, az étteremfőnökéhez is.

– Milyen dolog ez, Mr. Bella? Előbb a felfordulás a járvány veszély miatt, most meg ez az éttermi fölbolydulás!
– Fogalmam sincs, mi történt. Mint egy halk szellő indult észrevétlen s egy dühödt viharrá válik hamarosan. Gyanakvás és rágalom hajtja.
– Valamit tennünk kell!
– Szóljunk az orvosnak, járjon utána, hogy van-e alapja az egésznek. Vizsgálja meg az élelmiszereket. Van-e romlott vagy lejárt garanciájú?

A hajóorvos két munkatársát bízta meg a vizsgálat elvégzésével. Alapos munkát végeztek, mindent megnéztek: az alapanyagoktól a kész termékekig, de semmi rendellenességet nem észleltek Úgy látszik, a konyha csak az utasok alaptalan gyanújának esett áldozatul. Steve azonban megsértődött, séfi mivoltát érte sérelem. Fel is mondott íziben és az első kikötőben, ahol kikötnek elhagyni szándékozott a hajót.
– Vera, csomagolj! Reggel indulunk!
– Menj egyedül, én ugyan nem tartok veled!
– Nem bomolj!
– Mondtam! Maradok!
– Nem maradhatsz, minden iratod, útleveled nálam van.
– Akkor is!
– Papírok nélkül soha az életben el nem hagyhatod a hajót.
– Nem baj! – makacskodott tovább Vera, s el nem árulta volna semmi pénzért, hogy az iratai biztos helyen vannak már régóta.

Steve Lord reggelre kelve elhagyta a hajót.

– Remélem többet nem kerül a szemem elé! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Vera. De azért egész nap nyugtalanul figyelte a felszálló embereket, nincsen-e közöttük mégis Steve. Akkor nyugodott meg igazán, mikor a hajó végre kifutott a kikötőből. Munka végeztével boldogan nyújtózott egyedül az ágyban.

– Csak az enyém mostantól a kabin! – ült fel hirtelen és nézett szét kis saját birodalmában. – Ide mától más be nem jöhet rajtam kívül. Na, meg persze, akit én behívok! Nem lesznek sokan…

A felszabadultság érzése reggelig megmaradt, de amikor körülnézett az üres kabinban, megrohanta a vágy a gyermekei, a családja iránt. Olyan erősen tört rá a hiányuk, hogy le kellett ülnie a földre és kitört belőle a zokogás. Sokáig zokogott, de a végére megnyugodott, jól lecsillapodott. Már tudta, mit kell tennie. Hazamegy!
– Sir! – állt a főúr elé. – Kérem az útlevelemet és az egyebeket, Stockholmban kiszállok.
– Hazamész?
– Haza!
– Adjak referenciát, ha kilépsz.
– Kedves vagy Béla úr, de nem kell, hisz hazamegyek.
– Jó utat akkor neked!

Egy hét múlva már a repülőn ült. Az Austrian légitársaság gépén. Bécstől vonattal szándékozott tovább utazni.  Még a hajón megvette a jegyet, mindjárt azután, hogy búcsút vett az étteremfőnöktől, bejelentve, hogy kilép. Mr.Willy sajnálta, hogy elmegy.

– Megmondom nyíltan, hogy nem sok reményt fűztem hozzád, mikor a séf ajánlatára jelentkeztél, de kellemesen csalódtam. A legjobb pincérem voltál. Ha meggondolod magad és visszajönnél, tárt karokkal fogadnánk.
– Köszönöm, de remélem megtalálom a helyemet otthon…

Ameddig végiggondolta a hajón töltött utolsó napok eseményeit, a búcsúzást, le is telt az egyórás repülőidő és megérkeztek a nyüzsgő, zajos bécsi repülőtérre. Meglepődve nézte a zsibongó tömeget, aztán átfurakodott közöttük és kilépett a csarnokból a szabad levegőre. Amint az ajtó becsukódott mögötte, megszűnt a lárma és megnyugtató csend vette körül. Csend a benti ricsajhoz képest. Nagyot szívott a tiszta levegőből, s megpillantotta, amint egy taxi a járda mellé húzott. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta kocsi ajtaját, Vera oda lépett.
– Hauptbahnhof, bitte! – szólott és beszállt.
Nem volt sok poggyásza, csupán egy hátizsák, s azt a lábához tette, bár a sofőr mondta, hogy tegye hátra, üljön kényelmesen, de csak legyintett. Nem teketóriáztak tovább, hanem indultak lendületesen, majd rákanyarodtak az A4-es autópályára, s azon száguldtak a vasútállomás felé.

Vera szívére szorított kézzel üldögélt az ülésen. Aggodalom szorított össze a szívét, mit szólnak otthon, ha beállít? Hogy fogadják a gyermekek? Az ura?

Szóra sem méltatják majd, s ajtót mutatnak neki?

Vagy együtt örvendenek a hazatérőnek? Megölelik, megcsókolják?

Nincs a kérdésekre válasz. És nem is lesz soha …

Egy teherautót közelített meg a kocsi, mikor levált róla egy ponyva. Egy pillanatig előttük lebegett a nagy szürke ponyva, majd rájuk borult.

„Az A4-es autópályán, a pályaudvar közelében tömeges baleset történt egy teherautóról leszakadó ponyva miatt.” – hangzott el az osztrák televízió esti híradójában.

Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég három felé
Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok

Nyomtatás

Elolvasta: 50
Nyomtatás

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.

Nyomtatás

Elolvasta: 43
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 23
Nyomtatás

Az, amit most elmesélek, az már nagyon régen történt. Nekem is úgy mesélte el egy öreg néni, amikor várakoztam a doktor bácsira, hogy megvizsgálja a beteg torkomat.

Volt egyszer egy nagy, hatalmas erdő, tele volt gyönyörű fenyőfákkal. Szerették a madarak, és az erdei állatok is mindig idegyűltek, ha pihenésre vágytak, vagy csak a forró nyár elöl szerettek volna elbújni. Volt az erdő szélén egy kis patak, ami egy nagy folyó felé sietett. Ebből a kis patakból ittak az állatok, ha szomjasak voltak, vagy ha fürödni volt kedvük, hát itt aztán fröcskölhették magukra a vizet. A patak partján virágok nyíltak, melyek, nem csak szépek voltak, de a pillangók és méhek is boldogan látogatták őket. Ősszel, minden fa lombja színesbe öltözött, majd leveleiket lehullatták, csak ebben az erdőben maradt minden zöld. Télen, ha a hó ráült a fák ágaira, szépségükben gyönyörködtek még a csillagok is. Így teltek el az évek, amíg egy napon egy varjú, az erdő szélén leejtett egy magocskát. Azon a napon, amikor lejtette, éppen nagy eső mosdatta meg az erdőt. A kis magocska belebújt a földbe, és amikor tavasz lett, elkezdett növekedni. Csodálkoztak is a fenyők, hogy mi lehet az, mert egészen máshogyan nézett ki, mint ők. Ahogy teltek az évek, egyre csak növekedett, és egyik tavaszon gyönyörű ruhába öltözött. Minden ágán csodaszép rózsaszínű virágok pompáztak. A fenyők irigykedve nézték a szépségét.
A kis barackfa, – mert, hogy őszibarackfa volt, – azonban szerény maradt. Boldog volt, hogy sok lepke és méhecske, kék-dongó látogatta. A Nap is egyre többször melengette az ágait. Békésen teltek a napok, már apró leveleket is bontott, és jókat beszélgetett a hozzá közel eső fenyőfával, akinek az ágai közé fészkeket raktak a madarak. Barátságot kötöttek.
Egy reggelen, furcsa zajokra ébredtek a fák. Nagy kerekeken guruló zajos gépek érkeztek. Emberek szálltak ki az autóból és elkezdték a fenyőket kifűrészelni. Hiába sírtak, jajgattak, az emberek nem hallották meg őket. Az állatok elmenekültek, a patakon túlra, a madarak hangos csicsergéssel repkedtek… ide-oda.
A kis barackfa nagyon megijedt. Minden erejét összeszedve nyújtotta az ágait, és a fenyőbarátjába kapaszkodott. Reszkettek mind a ketten, hogy hozzájuk is elér az a nagyhangú gép, ami miatt sorban borulnak ki a fenyőerdő fái. Volt a fűrészelő emberek között egy magas, kalapos férfi. Észrevette a kis barackfát. Odaszólt a többieknek, hogy nézzék meg, milyen különleges, hogy itt, az erdő szélén nőtt, és a mellette levő fenyőbe kapaszkodó ágain már apró kis zöld barackok is vannak. Törte a fejét, hogyan kerülhetett oda. Végül megpillantotta a fenyőn a madárfészkeket is.
– Ne bántsátok ezt a fát, és hagyjuk élni a többi fenyőt is! Már vágtunk ki eleget. Elégedett lesz a főnök, hogy az építkezéshez lesz fája. De ezeket hagyjuk élni. Madárfészkek is vannak rajtuk, és a kis barackfa is hadd etesse majd a madarakat a gyümölcseivel.
Elővett a zsebéből egy világoskék szalagot, és rákötötte a barackfa fenyőt ölelő ágára.
– Na, szépségem, neked adom a kislányom szalagját. Legyél te is még szebb. Nőj nagyra…
A kicsi fa, leveleivel megsimogatta a férfi kezét. Így köszönte meg, hogy meghagyták az életét neki, és a fenyőbarátainak. A favágócsapat tagjai felpakoltak mindent a nagy kerekes autókra és elmentek. Újra csend telepedett az erdőre. A megmaradt fákra visszatértek a madarak, és a patakon túlról előbújtak az őzek, szarvasok, mókusok, vaddisznók, rókák…
Ha arra jársz, keresd meg a kis szalagos barackfát, biztosan neked is ad majd a gyümölcseiből…

Nyomtatás

Elolvasta: 32
Nyomtatás

A”zsengék” közül való “szerelemes földrajz”

Egyedül baktatok kerékvágás porán,
A háló ágyából nem keltél ma korán.
Döcögős ösvényen szemembe tűz a Nap,
Huncut bokor ága jól az arcomba csap.

Nem sajog az arcom, de a szívem, az fáj,
Most is neked üzen a zsenge fű, a táj.
Nádasok rejtekén nótát dúdol a szél,
Az élet húrjain a szép tavasz zenél.

Hallod-e a lágy zene vidám ütemét,
Megérzed-e tavaszunk ifjonti hevét?
Harangvirág is tárja picike szirmát,
Ha jól figyelsz, meghallod cseng-bongó szavát.

A vén tölgyfa tövében kis gyöngyvirág nő
Fölötte a szálerdő lombkoszorút sző.
Milyen szép a természet! Elhiszed nekem?
E folyóparti képet sosem feledem.

Berettyóújfalu.           1953 – 57

Nyomtatás

Elolvasta: 33
Nyomtatás

Ez a “vers” egyetemista koromból, az ezekilencszáz hatvanas évek elejéről való, és pesszimista hangulatomban született. Elég hosszú, de legalább unalmas egy kicsit. Nem az akkori évszázad  verse, de az enyém, és fent volt már a Toronyban, de egy szoftveres toronyomlás során elveszett. Így pótolom.

Illatfelhő üde ajka
Csókolja a csend honát,
Mintha minden ezüst lenne,
Hol a holdfény oson át.

Suhan egy árny puha szárnyon,
Útjának van célja tán,
Vágyam küldöm, vele szálljon,
Törjön át a lég falán.

Most még csend van, szellő sem leng,
Mégis vitustáncot jár,
Kihívja a győzhetetlent
A kis kósza álmadár.

Magas hangját szenderlepke
Jobb, ha féled, tiszteled,
Mert, ha bemér, nem sokat ér
Rövidke kis életed.

Rokonom ő, jó pajtásom,
Egy is vagyok tán vele,
Nyughatatlan lelki másom,
Égő vágyakkal tele.

De most szél jön, sötét felhők
Takarják el az eget,
Mi lesz veled kis barátom,
Találsz fészket, meleget?

Nem. Ő otthont nem találhat,
Kiátkozott, kőt sem ér,
Mint feldobott rongy vagy papír
Hánykódik a bőregér.

Ki tudhatja, vaksötétben,
Kísértetként hova jár,
Mit keres a magas égben,
Valójában nem madár.

Gonosz lélek, vért szipákol,
Az ördöggel cimborál,
Boszorkányok konyhájában
Főzi, s issza ki borát.

Kitaszított torzszülött ő,
Titkos barlangban lakó,
Ha eltűnne mindörökre,
Az volna csak „csodajó”.

Pedig tudd meg embertársam,
Ki rossz hírét keltetted,
Bár rejtélyes, titokzatos,
Ne vetítsd rá félelmed.

Oly tudás van birtokában,
Amit hogyha ellesel,
Vaksötétben, szemek nélkül,
Biztonságban elleszel.

Nyomtatás

Elolvasta: 20
Nyomtatás

Gimnáziumi magyar dolgozat/pályázat része, hogyan született Arany János disztichonban írt sírfelírata. Nyertem.

Zörren a fű, csak sarló a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

Fehér ruhában deli leány,
Jár-kel az éjben, s tovasuhan,
Ajka bíbora oly halovány,
Mint halott nejem éppen olyan.

Zörren a fű, fél lett már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

Zordon élet élni nem hagyád,
Képzetben hozod vissza elém,
Lénye a múlté s vidám dalát,
Idézni túszként alig merém

Reszketeg láb lépni, ha tudna,
Ömlő könnytől, ha látna szemem!
Ne menj el még, ne hagyj itt! Julcsa!
Keblemre jöjj édes-kedvesem!

Zörren a fű, teljes már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézvén bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

(Arany J. Dig. összes, 627. o.)

Berettyóújfalu, 1955 – 56

Nyomtatás

Elolvasta: 54
Nyomtatás

A hibiszkusz bokrunk már akkor is tinédzser korában szipózta magába a Nap nem közvetlen, éltető sugarait, amikor úgy tizenöt éve megkaptuk a szomszéd sorházból elköltöző családtól. Nem akartak már vele bajlódni, mert ugyan szépen, üstformára volt metszve, ám meglehetősen elostorosodott.

Jó tíz éve bekerült a kopolit féltető alól – a télre való tekintettel, állandóra -, a lépcsőházunk keleti ablaka elé, ahol most is tanyázik, a kényes-nemes kamélia mellett.

Az idei, forró nyár neki sem tett jót, bár rendszeresen és „szakszerűen” öntöztük (mikor, hogy sikerült).

A két bokor szeptember elején gondolt egyet, és bimbókezdeményeket húztak elő varázsszákjukból.

Mindegykőnk nagyon szerette volna, ha a bimbók ki is nyílnak. Erre a mályvarózsánál látszott nagyobb esély, mert őnagysága, a kamélia igencsak szeszélyes, érzékeny és kényes hölgyemény.

Várakozásunk a hibiszkusznál teljesült is, mert két rózsa közül az egyik teljesen kinyílt (2022.11.09.), a másik pedig javában készülődik. Egy ígéretes bimbó pedig, mutatván majdani piros szoknyáját, előóvakodott egy mellékhajtás csúcsán.

A kamélia ugye, metszés után, általában tavasszal szokott csodaszép rózsáival pompázni, félárnyékos helyeken, ha megfelelő neki a hőmérséklet mellett a páratartalom is. Minthogy azonban tavasszal nem virágzott, minden erejét a növekedésre fordíthatta. Ezt nem hagyhattam. Július végén, augusztus elején megmetszettem.

Nagy méltósága ellenére azt azért nem tudhatta, nem tavasz van, hanem éppen is nyár vége felé jár az idő. Válaszreakciója az volt, hogy hozott néhány bimbót, melyek közül csupán három indult fejlődésnek.

Arra kicsi az esély, hogy bármelyik is kinyíljon, de csodát várunk tőle. Ezért, amikor locsolom, vagy elsasszézok mellette mindig nagy „Halló, Milady!”-vel köszöntöm. Várunk.