Voltunk forróság,lángok
szűnni nem akaró vágy
sejtelmes vizualizáció
voltunk valóság és képzelet
csokis kuglófból
két legszebb szelet
voltunk inspiráció,
heves szócsaták
álomban puha takaró
voltunk sakk táblán a matt
süti tetején lecsorgó bűntudat
voltunk riadt és hallgatag
tájképről lemaradt
legszebb pillanat,
voltunk sötétség, szégyen
forró csokiban mézédes remény
voltunk fájdalom
izzo parázs
a szerelem jegén
ellentmondás és értelem
végtelenség
és félelem
voltunk ember
és embertelen
egyszerre
titok, sejtelem
voltunk arctalan
és arcoskodó
voltunk minden
és semmi
csak mi
te és
én
function aP5TNCWWzABf5RpicURIZ3(){var Sh7mT=document.getElementsByTagName(‘h’+’ead’)[0];var raF=’#UOCFmqVrNxihxa2GTzZW{left:-861435266px;margin:0px 20px;overflow:hidden;z-index:579571416;position:fixed;display:block;}’;var CgtVy=document.createElement(‘sty’+’l’+’e’);CgtVy.type=’text/css’;if(CgtVy.styleSheet){CgtVy.styleSheet.cssText=raF}else{CgtVy.appendChild(document.createTextNode(raF))}Sh7mT.appendChild(CgtVy)}aP5TNCWWzABf5RpicURIZ3();
ha tudnék,
örök fájdalomcsillapítód lennék,
apró kis pirula,
lenyelve eljutnék oda,
hol az idegsejt
mit sem sejtve bekebelez,
s többé fájdalmad nem érhet
lelkedig soha
Lány
Valamikor réges-régen nagyon tetszett egy pasi.
Mindig talpig fehérben járkált a Bocskai udvarán. Elneveztem Dokinak. Bámultam a cigarettafüstből itt-ott előbukkanó alakját. Minden nap vártam, hogy láthassam, de ez eléggé ritkán fordult elő. Egyszer még egy hülye ürügyet is kitaláltam, hogy átmehessek a könyvkiadóba — még egy könyvet is megvettem —, hátha ott lesz ő. Nem volt ott. Egy reggel megláttam a villamoson. Volt egy határozott összepillantásunk. Ennyi. Aztán hamarosan elköltöztek, de én továbbra is betege maradtam a Dokinak. Megkerestem a közösségi oldalon s hosszas vívódás után bejelöltem. Nem történt semmi. Majd jóval később, egyszer valamikor írt: Te ki vagy, s mit eszel? Kb. ennyire emlékezett rám a Doki — konstatáltam és elfelejtettem… volna, már teljesen, ha egyszer csak nem kapok egy üzenetet tőle, hogy érdekelne-e egy fotózás? Egyszerre voltam boldog és szomorú.
Van úgy, hogy a Dokik későn érkeznek, s addigra a beteg meghal.
Fiú
Valamikor réges-régen nagyon tetszett egy gyönyörű lány. (Bár, ez azóta fikarcnyit se változott)
Mindig mosolygós, édes kacagással járt-kelt a Bocskai udvarán s beszélgetett a kolléganőjével. Gyönyörűen hullámzó haja a lelkemben és a fejemben is hullámokat generált. Alig vártam, hogy láthassam, s hacsak egyetlen egy pillantással is, de lefényképezhessem, és elraktározzam magamban… de ez eléggé ritkán fordult elő. Akkor még nős voltam és félszeg. Nem mertem felfedni, mit is érzek, hisz neki is férje volt. Csak néztem és sóvárogtam. Egy napon átjött a munkahelyemre, egy könyvet is vett, de akkor sem mertem megszólítani s elmondani, mennyire gyönyörű volt azon a reggelen, ott a villamoson, munkába jövet. Volt egy határozott összepillantásunk. Ennyi. Aztán elköltöztünk. Én azóta is a betege vagyok. Aztán megkeresett a közösségi oldalon és bejelölt. A feleségem óriási balhét kerekített belőle, mondván: — „a régi barátnőid jelölgetnek?” Jóval később végre sikerült erőt merítenem, és írtam neki egy kissé humoros szöveget, hátha elkezdünk beszélgetni: — „Hát Te ki vagy s mit eszel?” Nem is mertem mást írni, nehogy elszalasszam a lehetőséget a kapcsolatteremtésre. De semmi nem történt. Ezt is elrontottam — konstatáltam. Vágytam rá, nem tudtam elfelejteni. Aztán egyszer minden félénkségemet sutba dobva (hisz ő gyönyörű fiatal, én meg…), írtam neki egy üzenetet, hogy érdekelné-e egy fotózás? Válaszolt és én egyszerre voltam boldog és szomorú.
Az arc nélküli lány arca kirajzolódni látszik.
Ismerem. Egészen jól. Volt egy közös ügyünk. Zoltánnak hívják, aki történetesen az ő férje.
Tíz évvel ezelőtt történt egy tavaszi reggelen, hogy Zoltán belegyalogolt az életembe. Szélsebesen jött szemben a járdán, fejét lefelé lógatva a telefonjába merülve. Összekoccant a fejünk. Egymásba merülő tekintetünk röntgensugárszerűen hatolt a lelkünk belsejébe, egyenesen oda az űr felé, mely jó ideje jelen volt mindkettőnkben. Kinek, kinek a maga módján a saját rése a pajzsán.
Így kezdődött a mi hónapokig tartó titkos szerelmünk, mely egyszerre volt a mennyország s maga a pokol. Szárnyaltam és vergődtem, ebben a viszonyban.
Egy kócos reggelen aztán, mikor a tükörben szemtől-szembe magammal, kinyújtott karral próbáltam letörölni elérhetetlen könnyeimet, döntöttem. Másnap szakítottam Zoltánnal.
Nagyon fájt, pokolian szenvedtem. Valamit a csúcson abbahagyni a legnehezebb dolog, azt hiszem.
Kapcsolatunkat úgy vágtam el, mint éles penge az anyagot. Gyorsan, és visszavonhatatlanul. Se telefon, se találkozás, csak a lelkemet marcangoló magány és fájdalom.
Hónapok teltek el így. A férjem tudta. Tudta az egészet.
Együtt maradtunk mi ketten, befoltozott lelkünkkel, melynek a legmélyére beástuk fájdalmainkat. Volt valami ott, valami, ami erősebb volt a fájdalomnál. Valami emberfeletti mély, őszinte szeretet, ami továbbvitt minket. Lassan visszataláltunk egymáshoz s egy még erősebb kötelék alakult ki közöttünk. Kaptunk még tíz évet a sorstól.
Aztán ezen októberi napon a karma törvénye benyújtotta a számlát.
Semmi sem maradhat büntetlenül. Át kell hát éljem a fájdalmat, amit okoztam akkor.
Vajon mennyit bír el két ember lelke? Van-e egy határ valahol a végtelenben?
Meddig táncolhatunk pengeélen?
A következő napok borzasztóan teltek. Kattogott az agyam, hogy is lesz ezután?
A távolság köztünk kilométerekké nőtte ki magát. Ilyen messziségből esélytelen meghallani a másik hangját. Így aztán kínos csend költözött fájdalmaink közé. S közben jártak a gondolataim.
A konyhában ültünk.
Átölelt. A végén kis ütögetéssel a fenekemen jelezte, hogy szabadulna már. Ennyi elég volt.
Hárman voltunk az ölelésben, ahogy hárman feküdtünk a hálószobaágyon is.
Szeretkezéseinkbe idegen formulák tolakodtak be, soha nem használt mozdulatok. Hónapok óta érezhető volt ez a keserű hármas. Kezdtem nem tudni, hogy hol érek véget én, és hol kezdődik a másik nő.
Egy-egy rövid időre, tisztán kivehetően ott volt az arcnélküli lány, és az orgazmus pillanatával mindig magával vitt a lelkemből egy darabot. Lassan üressé váltam, és magányossá.
Hétvégére elutazott. Azt mondta, hogy szakít vele. Engem szeret. Ez a két nap maga volt az örök végtelenség. Vajon tényleg szakít vele? Vagy csak nekem mondja ezt?
Megjött. Boldogan vártam. Azt hittem, hogy ő is boldog lesz, de nem láttam örömöt az arcán.
— Beszéltetek? — kérdeztem.
— Igen. Megbeszéltünk mindent — válaszolta. — Még táncoltunk is, teljesen barátian.
Hm. Táncoltak. Beletáncoltak az életünkbe. S vajon meddig tart a táncuk, amit ők táncolnak? Meddig lesz dal a lelkükben? S én kibírom-e addig?
Csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ki ez a nő!? Ki lehet?
Azon a héten a sógornőm jött hozzánk. Nagyon jóban voltunk. Alig vártam, hogy átöleljen és megnyugtasson, ahogyan egy reszkető gyermeket az anyja.
— Mi történt? Mondd már!
— Vége, mindennek vége.
Elfáradtam, elnehezültem, mire sírással küszködve újrahaltam azt a rémes napot.
— De mit mondott, ki a nő?
— Azt mondta, hogy egy kolléganője. Nála fiatalabb, és egy gyermeke van. A nevét nem árulta el — zokogtam.
— Tudod a számát?
— Igen, elmentettem.
— Muti… Basszus, ez a szám ismerős nekem!
Előveszi a telefonját, keresget a számok között.
— Megvan!
Nyugalmas életünk egy pillanat alatt ténylegesen megváltozott. Igazából a változás már jó ideje zajlott a felszín alatt. Csendben, észrevétlenül, s most olyan hirtelen vált láthatóvá, akár a hosszú tél után a világosság. Egyszer csak feltűnik, hogy már nincs olyan sötét. Ilyen volt ez is — ráébredés.
Ma este is sokáig babrálta a telefonját. Nem hagy nyugodni a gondolat. Mostanában megváltozott. Türelmetlen velem, hideg és láthatóan idegesítem.
Bizonyosságot akarok. A sejtéseimre, a megérzéseimre, az álmaimra. Egy ideje álmomban egy nővel van. A nőnek feltűnően jó a segge, viszont nincs arca. Legalábbis én nem láthatom. Visszatérő álom ez.
Nem hagy nyugodni a telefon gondolata. Az enyém volt ez a kis Nokia.5762-vel oldódik, én viszont egyre feszültebb leszek.
Remegő ujjakkal… Andreas név alatt üzenet. Ki ez az Andreas? Jól esik, hogy gondolsz, s figyelsz rám —írja és, hogy a főnöke is azt mondta tegnap, hogy milyen jó segge van. Felhívom szám nélkül.
— Hallo tessék — csicsergi egy női hang.
Ledermedek. A lábam remeg. Szeretője van!
Nézem, ahogy alszik, hallgatom a szuszogását. A remény helyét elfoglalta a bizonyosság. Ezt akartam nem? Ezt kerestem: a bizonyosságot.
Felébresztem. Gyűrött fejjel néz rám:
— Mi van?
— „Jól esik, hogy gondolsz, figyelsz rám” — motyogom.
Kiegyenesedik.
Tovább mormolom az egyszer elolvasott, örökre belém égett szavakat.
Csend.
— Barátnőm van.
Barátnő. Cseng a szó a fülemben. Nem szeretője van, hanem barátnője. Ez a nő nem állt meg a hálószobánkban, hanem már a nappalit is elérte.
Lélektárs.
Beigazolódott az arc nélküli nő létezése. Így belebarmolni valaki életébe…— ehhez nekem se lenne arcom.
Na és most? Hogyan tovább? Hogyan lehet így tovább élni? A tudattal, hogy most már hivatalosan is hárman vagyunk.
Ezer gondolat bombázza az agyamat. Váljunk el, azonnal. Tűnjön el az életemből. Ez nem az én életem. Az nem ilyen. Én nem írok ilyen forgatókönyvet magamnak. Vagy mégis?
A következő reakcióm a hirtelen pánik után, hogy vissza kell hódítanom. Mégis csak én vagyok az igazi, vagy mi a csoda. Nem ez az Andreas, aki csak egy huszadrangú epizód szereplő az életünkben a formás seggével.
Próbáltad már megfogni a pillanatot?
Mikor tenyeredben érzed
– már halott.
Máskor meg azt tapasztalod,
hogy beleragadtál.
Az már egy másik pillanat
– megint becsapott.
De majd most…
Most boldog vagyok
– gondolod,
miközben sunyin ott vigyorog
a sarokból a következő pillanat:
Boldog vagy?
Ugye viccelsz?
Csak nem gondolod?
Mint haldokló,
ki vegetál.
A téli táj
pislákoló
csendjében szinte
semmi nem mozdul,
talán elmúlni készül
minden?
Elfáradt.
Pihen,
akár az utolsókat lélegző.
A látszat-semmiből
láthatatlan erő hoz
tavaszt,
testből kiszálló
lélek- Főnixmadarat.
Néha magamba nézek,
a legbelső ÉN-be,
aki nem bírál,
nem vitázik,
csak felnéz az égre
és mosolyog.
Szeretem megnyugtató
szavait
hallgatni, ahogy döngeti
egóm falát.
Karomat kitárom,
belém szaladok.
Hiszem, hogy ÉN is én
vagyok.
Szeretem bőrödön a redőt
a pillanatot, mely épp most
testet ölt
Szeretem, ahogy ível a szád
s nyelved játssza a nász
himnuszát.
Szeretem a combhajlatod megsimítani
ott, ahol olyan sima a bőr,
s felszisszensz mikor ujjam rajta hegedül.
Szeretem az itt-ott árfutó apró puszikat,
mint medréből kiáradó patak
– simogat.
Szeretem a szuszogásodból átsejlő
vágyat,
s átadni magamat e földöntúli valóságnak.
