El?szó
Szekeres Kató verseihez
A szerz? szellemvilága kett?s vetületben szövi át verseit. „Elmönt a Király!” – még akárki lehet, valódi uralkodó, államférfi, tudós, m?vész, mesterember… „Thália papja – közelít rá, hogy színházi nagyságról van szó. „Élete rövid lött” – fiatalon ment el, „Basszust énekölve”. A negyedik versszakban, a vájtabb fül?ek már rákérdeznének, de akinek még kétségei vannak, a 12-ben az „énekös Józsi” – végképp megadja a bizonyosságot, miközben a szerz? bevallja: „Bár… nem láttam sokat színpadon él?n”, de személyes találkozásuk volt Rajkin suszternál, akir?l megtudjuk: „Ã?° is mestör volt”, „Énekös tisztölte”. A közös pont: „Égy helyre jártunk cip?t javítani”.
A versben egyszer sem szerepel Gregor József vezetékneve, de benne vannak titulusai: operaénekes, díszpolgár. Benne vannak mindennapi kedvtelései: „Önni is szeretött”…”Étvágyat gerjesztött”.
Keresi a magyarázatot a karizmatikus m?vész korai halálára. Találgat: „Hogy mért hagyta el az árnyékvilágot? Tán égi temploma basszusára vágyott”.
Szekeres Kató az „Az énekös halála” cím? verse így állít emléket a szellemvilágba távozott, immár halhatatlanná vált m?vésznek.
„A tenger ereje” c. versnek a szellem – mint lélek – a f?szerepl?je. „Dühös tenger habja nyaldossa a partot és hogy nem bír véle, fúj visszakozót.”
Ehhez hasonlóan rázzák meg a lelket az élet megpróbáltatásai:
„Lelkemet mardossa élet tenger búja”, „Régen volt kedvem, hatalmas szívem, ma egy beteg testben szomorkodik lelkem.” Látszólag egyes számban megírt személyesnek t?n? vers, ám a valóságban sokak – talán mindannyiunk – problemáit fogalmazza meg, a lélek és a természeti er?k párhuzamában.
Sajátos dialektika t?nik ki a kötetb?l.
A konkrét, megfogható, létez? személyek szelleme és az általános emberi szellem megjelenítése.
„A prímás szerelme” c. vers melyet – ifj. Lakatos Géza emlékére – alkotott, balladai ihletés?, ugyanakkor a Gregor József szellemét idéz? vershez hasonlít.
A „Tiszavirág” c. vers, ismét a természethez fordul. Látszólag nincs köze a szellemhez, de elmélázva rajta, kit?nik bel?le az élet relatív rövidsége: „Tetszhalott bábúból életre ébredt, pár órácskára, szabadon repkedett.” De… „Nagy árat fizetnek rövid bujaságért, tömegesen hullnak, a vízre halottként.”
Szellemvilágból érkezve, életünket leélve, ismét a szellemvilág vár ránk.
Egy általános tulajdonság csendül ki az „Asszonyszokás” cím? versb?l.
„Nem tagadom cserfes vagyok, a beszédért élek halok.” Hogy ennek mi köze a szellemvilághoz? Kiderül az utolsó versszakból: „Eljön egyszer az az id?, néma leszek, mint egy sírk?. Hangom többé nem hallani, írásaim fognak szólni.”
Ismét az élet és a szellem összehasonlítása.
Legyen az élet akármilyen hosszú, a szellem él tovább.
Nos, ízelít?ül, talán ennyi is elég.
Arra biztatom a Kedves Olvasót, hogy mélyedjen bele a „Faragott szív” c. kötetbe, fedezzen fel újabb összefüggéseket, amelyekhez kalauzul ajánlom a „Riói karnevál”, „Elég volt?” és a „Béke” cím? verseket.
Szeged, 2009. 10. 02.
Dr Szalay István prof.
A Szegedi Közéleti Kávéház
Kuratóriumának Elnöke
Tiszavirág
Húzódik Tisza mélyen a medrébe,
Cserepes partja kíséri széltébe.
Szúnyogok hada tömegben röpködnek,
Zavarva nyugalmát sejtelmes ártérnek.
Oda ugyan horgász nem merészkedék,
Mert biz’ a vérszopók leterítenék.
Visszah?költ folyó megalázkodott,
Párája átjárja a s?r? bozótost.
Vadszeder indája életmagra kapott,
Felmászott ágakra, dzsumbujba sarjadzott.
Kopasz fák ága mélán meredez,
Víz már nem nyaldossa, újra rügyezhet.
Némiken lengedez kérész fátyola,
Eldobott élete, bábos páncélja.
Tetszhalott bábúból életre ébredt.
Pár órácskára szabadon repkedett.
Légies kérészek víz felett lebegnek,
Nem is táplálkoznak, csakis szeretkeznek.
Mennyei mámor, mennyei élet.
A szerelem rövid örömében élnek.
Nagy árat fizetnek rövid bujaságért,
Tömegesen hullnak a vízre halottként.
Ezernyi násztáncos Tiszának virága
Lelte halálát folyónak habjába.
Sodorja folyó haldokló kérészt,
Némelyik tüllszárnya er?tlen búcsút int.
Temeti sodró víz picinyke h?söket,
Szerelem gy?zött, életük nem kellett.
Szeged, 2007.02.07.
Maruska sorozat
Temet?ben jártam
Halottak napján, temet?be járván,
Olyan csend fogadott, csak léptem kopogott.
Pedig ott voltak mindnyájan a holtak.
Látni nem láttam, éreztem, hogy vannak.
Pár percig zavartan egyhelyben topogtam,
Aztán megszoktam, s elindultam lassan.
Arra gondoltam, mindent tudnak rólam.
Mohás sírok felett, nekem integetnek.
Mint délibáb utakon, a forró napokon,
Viharvert fedélen, szellem a légben.
Ugyan mit akarnak t?lem a halottak?
Arra nem felelnek, ott fönt van-e élet?
S ha van is, milyen? Szebb, mint idelent?
Vagy pokloknak poklát izzadják odaát?
Kérdezem mindet. De ?k csendre intnek.
Biz’ a képzeletem, játszadozik vélem.
Gyertyámat meggyújtom, csend ül a sírokon.
Szell? sem kódorog, lángja mégis lobog.
Megérinti vállam, kiért imádkoztam.
Ijedten rebbenek, csak sárgult levelek.
Mért félünk elmenni? Hisz temet? teli.
Odaát tengernyi, a hely itt tenyérnyi.
Csakhogy nem az fáj ám, hogy világot váltám.
A kérdés a hogyan! Csak… méltóságosan.
Szenvedve születünk, sírva éledünk.
Fájdalmas elmúlás, közötte kínlódás.
Mi hát a nagy ok? Ha mindegy, itt, vagy ott?
Nagy titkát éltednek, lázasan keresed.
Mi az, mi marasztal? Hisz itt csak vendég vagy.
Mint a barátodtól, haza kívánkozol…
Makacs emlékezet, hív szép emlékeket.
Közben fájdalommal, nagy útra biztatnak.
Még keményen törekszel, jobban, hogy öregszel.
Buzgón bizonygatod, nem rég ember voltod.
Ám, eljön az id?, kedvenc helyed h?l?.
A megszokott széked, hintázik nélküled.
Lassacskán, szépen, feledésbe vészel.
Nem is emlegetnek, kik eddig ismertek.
Széthordják rokonok, kínlódott vagyonod.
Szerény hálájok, unott látogatók.
Egy napján az évnek, hunytra emlékeznek.
Sír hervadt virága, szellemed vigyázza.
Szeged, 2006.ll.01.
Maruskába
Sorsod meg van írva
Az élet értelmén
Sokan gondolkodnak,
Bárhogy törik fejük,
Biz’ sokra nem jutnak.
S ha már megszülettünk,
Járjuk kirótt utat,
Magáért a létért
Vállaljuk sorsunkat.
Köröttünk mint szirén,
Természet táncot rop.
Kábít énekével
Fülünkbe viaszt dug.
Viaszt töm fülünkbe,
Kend?t tesz szemünkre.
Bajt és bánatot
Tömjénnel el?zve.
Kend?n látni enged,
Tüllb?l fonja körbe,
Csábító szép világ
Szemünk el?tt lengve.
Füled sem döngöli
Résnyire hagyja,
Bódító muzsikát
Füled, szemed lássa.
Kényszerb?l járjuk
Kirótt rögös utat,
Botladozó lábunk
Sokszor el-, elakad.
Hagynád már többit
Mi, még el?tted van,
Más is próbálkozzon,
Talán er?re kap.
De… nem úgy van megírva
Élet nagy könyvébe’
Mindenki saját
Útját kell kövesse.
Szétnézel, mi van? Mért
Szenvedni érdemes.
Mely az a cérnaszál?
Mit… elvágni nem lehet.
Eddig is természet
Csábított kacéran,
Megcsalt f?vel, fával
És mézes madzaggal.
S te, mint egy részeg,
Szédülten követted,
Mételyt, mit csepegtet
Kortyonként lenyelted.
Azt hitted nektár.
Hisz, színe mint a méz!
Áttetsz?n incseleg,
S te, utána mész.
Ez hát a titok!
Mivel elcsábított.
A megfoghatatlan,
Mivel csalogatott.
Kapkodsz hát utána,
Tán’ mégis megfogod!
Ám…ez a délibáb,
Mi nesztelen elrobog.
Amikor elmúlik
Tünemény egészen,
Napod sivár lesz,
Érzed, hogy öregszel.
Úgy tartod ezentúl,
Pokolban is jobb!
Éltedr?l te döntesz,
Mint rongyot, eldobod.
Ám az Úr, fennen szól:
Élet, leger?sebb!
Bármit is tervezel,
Ellen nem szegülhetsz!
Szolgáló id?d,
Ki kell töltened!
Csak ezután jöhet,
Ki, nyomodba lépeget.
Így aztán, hiába
Próbálkozol néha,
Megírott Sorsod
Nem kerül el soha…
Szeged, 2007.02.20.
Maruskába
Faragott szív
Árnyékos ligetben
Diszkrétek a fák,
?rséget állanak
Mint a katonák.
Dúsan lombosak
És t?level?ek,
Egymással békésen
?k biz jól megférnek.
Korhadt kid?lt fákat
Apróra vágtak,
Helyükre illatos
Rózsákat plántáltak.
A szerelmes párok
Édes örömére,
Varázslatos illat
Kering?zik körbe’.
A koronás ágak
Lassan összeérnek,
Megnyúlt karjaikkal
Híven ölelkeznek.
Forró nyári napon
H?s árnyékot adnak,
Pajkos szell?cskével
Vígan huncutkodnak.
Nyári éjszakákon
Hold, árnyakkal játszva,
Ágaik között
Lopva kukucskálva.
Sok bájos titoknak
Voltak ?k tanúi,
Szerelmetes vágyak
Gondos ?riz?i.
S?r?n hulló könnyek,
Vidám kacagások,
Törzsükbe faragott
Vágyak, édes álmok.
Kik, nyíllal átl?tt
Szíveket karcolták,
Neveik kezd?
Bet?it otthagyták.
Az id? elszállt.
?k, megöregedtek.
Vagy, réges-régen
Mindent elfeledtek.
Fák is megvénültek.
Karcolást cipeltek.
Durva, kemény kérgük
Félig behegedtek.
Megcsonkított törzsük
Magasra n?ttek,
Minden egyes rovást
Id?nek ?riztek.
Korán jött ?sznek
Pajkos kedve támadt,
Karneváli színbe
Öltöztette fákat.
Az öreg varázsló
Szemet kápráztat,
Ruhát, sárga piros
Színekben pompáztat.
Megújult a liget
A színorgiáktól,
Öröme korai,
Vedlenek ágaktól
Csak a t?level?k
Állanak kevélyen,
Palástjuk örökzöld,
Nem változik télen.
Hulló falevelek
Susognak avarban,
Ligetbe’ csoszognak
Öreg lábak lassan.
Deres apó, anyó,
Szívük egyre verdes.
Régen jártak erre,
Ötven éve is lesz.
Egymás kezét fogják
Szorosan kulcsolják.
Szemük könnybe lábad,
Fákat úgy bámulják.
Itt kell neki lenni
Öreg er?lteti.
Ezt a vastag törzset
Szívvel véstem teli.
Párja, az anyóka
Elnéz?n mosolyog.
Nem olyan nagy baj
Hogyha nem találod.
Búslakodik öreg,
?sz fejét ingatja,
Úgy emlékszem rája,
Mintha ma lett volna.
Megizzadt apóka
Sapkáját leveti,
Nedves homlokára
Levél pottyan néki.
Felnézett az agg úr
Égig ér? fára,
Szeme megakadott
Azon, amit láta.
Örömében olyat
Rikkant mint egy gyerek,
Tudtam, hogy meglelem
Egyszer hinnél nekem!
Arra! Arra, föntebb!
Ujja oda bökte,
Fa n?tt meg ennyire…
Vagy mi mentünk össze?
Izgalmában arca
Pirosra váltva
Szökött feje búbra
Magas vérnyomása.
Tudtam, hogy baj lesz!
Sopánkodott párja,
Gyere ülj le hamar,
Itt a padnak rácsa.
Te is emlékezel?
Suttogta elhalán.
Vizeny?s szemében
Megjelent egy leány.
Milyen szép is voltál…
Hajad mint az éj.
Én sem voltam nyeszlett,
Inkább deli legény.
Vén öreg apóka
Utolsó szó jogán,
Faggatná a párját,
Hang nem jön a torkán.
Zokog az anyó.
De kemény volt fejed!
Én szívem kevés volt?
Kett? kellett neked?
Itt hagytál magamra
Egy faragott szívért,
Enyémnek is kéne
Meghasadni ezért.
Ráborult párjára.
Így találtak rájuk.
Utolsót ütött
Nékik az órájuk.
……………….
Tél után, mint szokott,
Tavasz tolakodott.
Felébredt minden fa,
Nagyot nyújtózkodott.
Amikor a fecskék
Hangjukat hallatták,
A megduzzadt rügyek
Levelet bontották.
Lombos lett a liget,
H?vös árnyat adva,
Bevésett szíveket
Gondosan takarva.
Magasra n?tt fának
Vésett szíve régi.
Félig már összeforrt,
Újat nem ró senki.
Régen nem divat már
Fába szívet vésni,
Ezért e faragást
?rizni kell néki….
Szeged, 2006.02.19.
Maruskába
„Faragott szív”
Mottóként versrészlet:
“…Ma eldobsz egy zacskót,
holnap a zsákját,
ma portád szemetes,
holnap az ország…”
Szegényes parkok,
Pusztulva sivár,
Elt?n? ligetek,
Allék, termetes fák.
Egykoron ligetbe,
Mint egy nagy terembe’
Áhitattal léptél,
Sejtelmes szentélybe.
Még néhány óriást
Ugyan ki tiszteli?
Meghitten, csendben áll
Szell? sem lebbenti.
Némán várakoznak,
Foghíjjas sorban.
Érzik pusztulásuk,
Reményük oda van.
Aztán, jön f?részes
Ki építésre vár,
Fák helyén házak
És szemetes táj…
————————————————
inkábba naplódba ajánlom, sokszor megírt odamondogatós.
Versrészlet egy versért:
“…Ma kivágsz egy vessz?t,
holnap egy erd?t,
s némán szemléled
miként fogy leveg?d…”
Egy óriási feny?fa
Ráér?s utamat állja.
Amúgy is csak sétálgattam,
Gyökeret vert most a lábam.
Reá ámulva bámulok.
Pedig sokszor láttam már ott.
Messzebbr?l is próbálkozom,
Kissé tán nagyobbnak látszom.
Megdöbbent? csodálatom
Festeném, de béna karom.
Mily jókedve természetnek,
Hogy ily magasra n?hetnek.
Emberekre letekintnek,
Mellette porszemnek t?nnek.
Mégis…karácsony tájékán
Pusztulásuk ?k! – okozván.
Fejszét vágnak óriásnak,
Halálukat nem sajnálnak.
Szeretettel…így kívánnak…
Boldog karácsonyt… egymásnak.
Szeged, 2008. december
—————————————————-
Kató kedves, a ragrímekkel megölted a versed
Drága meglév?, h?tlenked?, hezitáló, er?sen kételked?, vasakarattal hív?, rendületlenül bízó, kedves és kedvetlen, biztató, köteked?, /nincs miért/irigyked?, csodáló, bámuló, megvet? és szeret? BARÁTAIM! Remélem megbotránkoztatást váltok ki egyesekb?l. De mindenki óvakodjon az elsietett el?ítéletekt?l, mert én is csak olyan /író/ versíró ember vagyok mint a többi. Csak mást írok és másképpen. Kató
Gyülekezik sok-sok puskás,
Bandázik a rókavadász.
Térdes csizma, “bézbol” sapka
Kezükben a gyilkos puska.
Csaholnak az agarak
Rókák odúba bújnak.
Óvatlanok kiugranak,
Erd?ben messzire futnak.
Bundájuk mint vörös posztó,
Farkuk lompos zászlótartó.
Ingerlik a rájuk rontó,
Magukat h?snek tartó,
Torkukat ír “vyski”-vel
Locsolgató,
Rikoltozó hajtókat.
Mire ez az ?rült vágta?
Róka b?rét ki kívánja?
Ennyi veszett üldöz?!
Róka szíve dübörg?.
Fel kéne tán lázadni!
Odúból mind kibújni.
Lovakat vadítani,
Hátasukat ledobni…
Legalább egy este,
Minden fordítva lenne…
Rókák hada összegy?lne s
Üldöznék a vadászt körbe.
Talán tenni is kellene valamit a környezetünkért nem csak beszélni róla. Nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy ne botlanék kutyába és gazdájába. S még jó ha ott van az utóbbi. És nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy ne lépnék bele kisebb vagy nagyobb rakásba. A lakóterületemen a 8 év alatt csak egy! /1/ gazdit láttam felszedni a kutyagumit. Szemérmesek vagyunk? Akkor szagoljuk és tapossuk…Kató
Séta közben az utcán,
Kutya szaglász a járdán.
T?le kilenc méterre,
Póráz gazda kezébe’
Szabadon jár a pitbull.
Hát ez éppen nem kisnyúl.
Fel- felnéz a szimatból,
Nyomot hagy nagy csomagból.
Apró gyerek topogva
Belelép a rakásba.
Halottak napján kinn a temet?ben,
Krizantém díszlik a k?rengetegben.
Ki fedél alatt nyugszik, örök pihen?ben,
Gondozója gyászol a lelkében mélyen.
Némelyik helyen, hervadt virág hanton,
Néhol meg pazar koszorú a tartón.
Virít a sok színes, mint egy tarka mez?,
Mégis a nagy fehér, ami szembeötl?.
Van aki csokrát hivalgón helyezi,
Van aki pár szálat, szerényen leteszi.
Sokan motoszkálnak portát takarítva,
De temet? néma, mintha kihalt volna.
Senki sem szólít, hogy csendet kérünk,
Némaság az úr itt, mély tiszteletül.
Odébb az úton dübörg? forgalom,
Itt megkövült élet, békesség, nyugalom.
Tenger a virág, tenger a fájdalom
Sóhajok hídja ível át holtakon.
Csíp?s szél futkos. Sírok közt tekereg.
Apró lángot borzol, mi világol felettek.
Olvasót morzsol öreg néne, mormol.
Fia megel?zte, bár ? lett volna soron.
Gyorsan sötétedik. Lángok sem rebbennek.
Számtalan ?rködnek holt lelkek felett.
Szél úrfi játszott, déli napsütésben,
Lengette a fákat, hervasztó melegben.
Egyszer egy madárka szél útjába tévedt,
Az megfricskázta tollát, tréfált egy keveset.
Csip-csiripp t?rte, hogy tollát felborzolja,
Bogarakat onnan, alapost kifújja.
Billegett erre, billegett arra,
Fürödni estére nem kell – úgy gondolta.
Lábat sem akart mosni a kis lusta,
Aztán a porba, kicsit beledugta.
Ám estére mamája rendesen vizsgálta,
Azonnal küldte mosdani tisztára.
Lekéste harangszót, puha meleg fészket.
Lustasága miatt egészen eltévedt.
Hosszú volt éjszaka. Szemét le sem hunyta.
Folyton megrémült – ágreccsenést hallva.
Másnap fáradt volt. Borzos és riadt.
Egyre bizonygatta, ezután szótfogad.
Azóta Csip-csiripp idejében fürdik,
Hamar lefekszik, kukacról álmodik.
Ha ezen az es?s, pityerg?s napon mindenkit ihletés ért, hát nem állom meg, beállok a sorba.
Sivít az alma parázson sütve,
Birsalma illata lengi körbe,
Szilva lekvárja rottyan az üstbe’
Száraz fa szikrája, pattog a t?zbe’.
Színes falevél pottyan a földre,
Felkapja szell?, s röpíti körbe,
Itt van az ?sz, kajánul nevetve,
Vándor madarak vonulnak délre.
Hajnali köd ereszkedik földre,
Nyirkos a faág s a levél t?le,
Korai sötét borul az estre,
Álmos a város, zsivajnak vége.
Héjas sült krumpli emlékünk ebédje,
Fázós kezünket melegíti közbe’
Gyerekkort idézi szorongó szívünkbe,
Legördül életünk gyorsuló kereke.
Fogom a kezed pamlagon ülve,
Izgató vágyak messzire kerülve,
Valami mégis megmaradt bel?le,
Szeretet, szelíd melege örökre…
Szerz? kérésére el?szavát töröltem. A m? ígyis önmagáért beszél
Juhász László, szerk.
Bokor alját locsolgatva,
Kis rigóra találtam ma.
Mért álldogál egyvégbe?
Talán sérült szegényke?
Hála az ég semmi gond.
Fiókáját ?rzi ott
Ki a magas f?zre,
Pihen?re talált ülve.
Most tanul repülni,
Gyenge szárnyán megülni.
Anyja csettegve bíztatja,
Most! Most!… hívogatja.
Végre nekibátorodva,
A fióka repül újra.
Hátaslóhoz nem mérhet?,
Kutyának sem megfelel?.
Kedve tartja meg sem mozdul,
Úgy akarja, vígan indul.
Menetközben meg-megáll,
Bunkós ugrál a hátán.
Szürke színe ködbe vész,
Makacssága mily merész!
Háza deszka kajiba,
Be sem megy a csacsika.
Vitába ? sosem száll,
Csökönyös, hisz ? a szamár.
Ha közeleg a társa,
El nem indul, bevárja.
Orrlika két karika,
Szerelmes a csacsika.
