Purzsás Attila Szerző
Vezetéknév
Purzsás
Keresztnév
Attila
6 év 4 komment

 

 

Csillagok halovány fénye
szegélyzi csak az égboltot.
Csendesen csorog rám az éj sötétje,
s halotti lepelként terülve a tájra
magába zárja a múlt napot.
Magányos lámpafény torz árnyakat szül,
kusza formákban vetül a földre,
egy jéghártyás pocsolyában elszenderülve
megpihen a gondolat.
Fagyos szél csípi megdermedt arcomat,
egy kopár faág felém bólogat,
mintha üzenni akarná:
lassan télbe fagy a világ;
de én csak lépdelek tovább…
Cipőm minden koppanása
szívem dobbanásával tart ritmust.
Kopott aszfalton visszhangzik sóhajom,
s a dermesztő éj lassan körbefon…

 

 

7 év 4 komment

A kor nem érdem, csak állapot…

 

 

Ötven… hát igen, ötven.

Morzsolgatom e számot magamban,

s hogy eddig számvetést nem akartam életemről,

csak odázása volt a ténynek:

rettentő gyorsan elszáguldottak az évek.

 

Ötven… hát igen, ötven.

Formás, szép kerek szám,

s ha lehetne, felváltanám apróra,

mert egyre gyorsabban üt az óra,

s a számolatlan percek arcom redőin peregnek.

 

Ötven… hát igen, ötven.

Mennyi fér e félszáz évbe.

Rettentő sok, de mégis oly kevés,

és csak botor tévedés,

hogy mindent megéltem.

 

Ötven… hát igen, ötven.

Az ebet mindig kötöttem a karóhoz,

hogy rajtam nem fog ki néhány kósza év,

s ha úgy érzem, öregednék,

lelkem akkor is fiatal.

 

Ötven… hát igen, ötven.

Minden, mi ott van mögöttem már enyém,

és annyira nem is félteném,

ha bizton tudhatnám,

még (m)ennyire számol velem az ég.

 

8 év 10 komment

 

 

Egy békés, csendes szombat délután történt…

      Ebédünket elfogyasztva, a tévé előtt ücsörögtünk családommal. Épp jóleső érzéssel kortyolgattam a kávémat, amikor megszólalt a telefon. Kénytelen–kelletlen feltápászkodtam, ami eléggé nehezemre esett teli bendővel. Rögtön meg is kaptam a zrikálást fiaimtól:

      — Úgy mozogsz, mint egy nyugdíjas!

      Komótosan mentem a telefon felé, ami már vagy tízet csengett. Titokban reménykedtem, hátha abbahagyja, mire odaérek. De, nem hagyta abba, csak csörgött tovább.

      — Igen? — vettem fel a kagylót unott hanggal.

      A vonal másik végéről, valahonnan nagyon messziről jöhetett a hang, mert először alig hallottam.

      — Ferkó? — kérdezte egy idősebb hölgy.

      — Igen, én vagyok! — feleltem.

      — Jaj, Ferkó, de örülök! A nagymama vagyok New Yorkból — dörrent ki a kagylóból.

      — A nagymama New Yorkból? Azt hiszem, itt valami tévedés lesz — válaszoltam.

      — Hát… Nem ismersz meg? Nem emlékszel rám? A nagymama vagyok New Yorkból — mondta ismét, megerősítésképpen.

      Tán azt hihette, nem értettem elsőre, amit mondott. Pedig értettem, sőt, nagyon tisztán hallottam minden szót. De valójában mégsem értettem, mert sajnos nagymamáim már nincsenek az élők sorában, bármennyire fájó is ez a tény.

      — Halló, halló, itt vagy még? — hallatszott a vonal másik végéről.

      — Itt vagyok, de azt hiszem rossz számot tetszett hívni.

      — Dehogy hívtam rossz számot! — csattant fel ellentmondást nem tűrően a nagyi. — Hát már te sem akarsz beszélni velem? Tudom, hogy régen jelentkeztem utoljára, van már vagy két-három éve, de azért nem gondoltam volna, hogy te is elfelejtesz. Anyádat is hívtam, de ő sem volt hajlandó szóba állni velem, még a telefont sem vette fel

      Mindezt egy szuszra hadarta el, közbeszólni sem tudtam, hiába akartam.

      — Én nagyon szívesen beszélgetek önnel, de értse meg, nekem nincs nagymamám New Yorkban — mondtam, mikor végre szóhoz jutottam.

      — Hát hogyne lenne! Akkor ki a fenével beszélsz most? — jött a megdöbbentő válasz.

      Kezdtem feladni. Erre most mit mondjak? Hagyjak rá mindent, és beszélgessek vele, vagy csak egyszerűen tegyem le a telefont? Családom már szurkolt nekem, körbeálltak, és nagy mosolygások közepette bökdöstek:

      — Mondd, hogy te vagy az! Hátha meghív minket New Yorkba!

      — Ugyan már, maradjatok nyugton! — csitítottam őket.

      A vonal másik végén a néni csak nem hagyta abba:

      — Tudod, azt terveztem, hogy idén ellátogatok Budapestre. Van már vagy húsz éve, hogy utoljára ott jártam. Akkor még kis porbafingó voltál.

      Kicsit meglepődtem a „nagyi” szabados stílusán, de gondolkodásnyi időt sem hagyva folytatta tovább:

      — De azt hiszem, mégsem megyek, mert senki nem látna szívesen. Jól mondta annak idején nagyapád (Isten nyugosztalja), hogy ne foglalkozzál ezekkel, mert úgysem kíváncsiak rád! Tényleg igaza volt! De azért jó volt, mikor minden karácsonyra küldtem a csomagot?! Akkor nem tiltakoztatok! Biztos az a baj, hogy tavaly már nem küldtem! De, hát meg sem köszöntétek soha, akkor meg minek küldjek?

      Megadóan, csendben hallgattam szavait. Kezdtem egyre jobban sajnálni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve azt találtam mondani:

      — Jaj, nagymama, ne haragudjon, de nem ismertem meg a hangját. Olyan rossz a vonal, alig hallom, amit mond. Hát hogyne emlékeznék a drága mamára! Hogy tetszik lenni?

      Vártam a választ, de helyette hosszú, kínos csend következett. Aztán egyszer csak kicsattant a hang a kagylóból:

      — Te tényleg nem az én unokám vagy! Ő soha nem volt ilyen kedves velem! — mondta dörgő hangon, és lecsapta a telefont, mielőtt bármit is mondhattam volna.

 

 

8 év 8 komment

 

 

 

Sorban

mint szekrényben ruhák

lógunk együtt sok nagykabát

busznyi az élettér

kabátujjam összeér mindig valakivel

keverednek b?zökkel illatok

álmok és naftalin szagok

ablak túloldalán

fák futnak tovább

vadul perg? diák

s tucatnyi diák zsivaja

fejem zsongó méhkasa

örökmozgó mókuskerék

néha úgy érzem elég

de megállni nem tudok

félek

lekésem a holnapot…

 

8 év 13 komment

 

Dermeszt?en hideg délután volt. Hazafelé tartva bármerre néztem autómból, jegesen meredez? faágakat láttam az út szélén. Cudar, amolyan nemszeretem id? volt.

A belváros rég mögöttem maradt, egy forgalmas külvárosi úton próbáltam haladni, de igazából ez csak araszolás volt. A kemény üzemanyagárak ellenére meglep?en sok autó tolongott az úton. Megálltam a pirosra váltó lámpánál, és elmerengve ücsörögtem jól bef?tött kocsimban. Jólesett a meleg ebben a barátságtalan id?ben. Ilyenkor még a kutyát sem verik ki az utcára. Gondolataim már otthon jártak a meleg szobában, a finom vacsoráról, párom ölelésér?l álmodoztam.

Egyszer csak kiabálás zökkentett ki éber álmomból. Körbenéztem, honnan jöhetett az artikulátlan hang. Aztán a tükörbe nézve rájöttem. Mögöttem egy hatalmas, fekete autó terpeszkedett, szinte az egész sávot elfoglalva. Sof?rje, aki félig kilógva az ablakon üvöltözött, elég fura figura volt. Hogy is jellemezhetném? Talán elég csak annyi, hogy nem szívesen keverednék vele összet?zésbe. Rövidesen megláttam oldalsó tükrömben az ordítozás szenved? alanyát is, egy szerencsétlen, féllábú hajléktalant.

— Takarodjál innen, te szutyok! — üvöltötte a kopasz sof?r, nyáltól fröcsög? szájjal.

— Inkább mennél el dolgozni, mint hogy itt lejmolsz! Hozzá ne érjél az autómhoz, mert kitépem a kezedet is! — ordította nagyon szimpatikus stílusban.

A hajléktalan lehajtott fejjel, megszégyenülten bicegett tovább mankójával, és lassan odaért mellém.

— Drága, Uram! Segítsen ki egy kis pénzzel, hajléktalan vagyok — mondta halkan.

Az el?zmények hatására elhatároztam, adok neki egy kis aprót. Tényleg csak aprót, mert sajnos nagyja nekem se nagyon volt. Sikerült a keszty?tartóban összekaparnom százegynéhány forintot, és odanyújtottam neki.

— Tessék! Sajnos csak ennyit tudok adni, mert én sem állok valami jól. Vegyen bel?le ennivalót — mondtam.

A csöves bánatos, könnyes szemeivel rám nézett, és remeg? kezét felém nyújtva azt mondta:

— Nézze, Uram! Mondhatnám azt, hogy ennivalóra fogom költeni, de ?szintén megmondom, piát fogok venni, mert jobban fázom, mint amilyen éhes vagyok. Ha így is adja, köszönettel elfogadom, ha nem, akkor azt köszönöm, hogy egyáltalán szóba állt velem.

Döbbenten hallgattam szavait, és most már tisztelettel néztem rá. Beletettem koszos, remeg? kezébe az aprót.

— Tudja, mit? — mondtam fellelkesülve. Mivel ilyen ?szinte volt, keresek még hozzá. Azzal kitúrtam zsebeimb?l még egy kis aprót, és azt is odaadtam az öregnek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan öreg, csak az utcai élet vésett mély ráncokat az arcára, mindenesetre nagyon öregnek nézett ki.

Egy halovány mosoly, és egy nagy köszönöm kíséretében eltette a pénzt, majd bánatos hangon azt mondta:

— Tudja, majd negyven évig dolgoztam egy helyen. Amikor beteg lettem és levágták a lábam, már nem kellettem sehova. Azóta se munkám, se pénzem, még a lakásomat is elvesztettem. Drága párom is már az égbe költözött, úgyhogy se kutyám, se macskám.

Még szeretett volna mondani valamit, de hirtelen éktelen dudaszó szakította félbe diskurzusunkat. Ismét a mögöttem álló autóból jött az áldás, eltorzult hang formájában:

— Induljál már, te köcsög, mert eltiporlak a roncsoddal együtt! — üvöltötte a szimpatikus fiatalember.

Úgy belemerültünk a beszélgetésbe új barátommal, hogy észre sem vettem, közben a lámpa zöldre váltott. Gyorsan a gázra léptem, még odaintettem az öregnek, aki hálásan intett vissza. Távolodóban még hallottam, mikor azt mondja:

— Szerencse, hogy még vannak ilyen emberek, mint ön. De sajnos többen vannak olyanok, mint ?! — bökött a mögöttem induló kocsi felé megvet?en.

A nagy batár szinte tolt maga el?tt, olyan közel jött mögöttem, még sokáig dudálva, villogva.

Egy darabig még láttam a hajléktalant a tükörben, aki hosszasan integetett utánam, de aztán szép lassan beleolvadt az autók sokaságába. Pár sarok után végre kikerült kedves kísér?m nagy terepjárójával. Mellettem elhaladva egy el nem téveszthet? kézjellel fejezte ki irántam érzett szimpátiáját, majd nagy megkönnyebbülésemre végre elt?nt a messzeségben.

Mindez december 3-án, a Fogyatékos Emberek Világnapján történt.

Fura id?ket élünk…

8 év 12 komment

Nem vagyok feledékeny!
Valamit még akartam írni. Mit is???

Péntek este jóles? érzéssel léptem be az ajtón: végre vége ennek a ny?gös hétnek!

Párom mosolygós arccal, és puszival fogadott.

ââ?â?¬ Szia, drágám! ââ?â?¬ mondta lelkesen. De jó, hogy itthon vagy, miénk az egész hétvége!

Kabátomat épp akasztottam volna a fogasra, mikor feltette a költ?i kérdést:

ââ?â?¬ Bevásároltál?

ââ?â?¬ A francba! ââ?â?¬ csúszott ki a számon a nem épp költ?i válasz. ââ?â?¬ Elfelejtettem…

Tán a mosoly is az arcomra fagyhatott, mert vigasztalóan mondta:

ââ?â?¬ Tudom, hogy fáradt vagy, de muszáj! Üres a h?t?, valamit ennünk kell a hétvégén.

ââ?â?¬ Tudom ââ?â?¬ válaszoltam megadóan, és már vettem is vissza a kabátomat.

Bepattantam az autóba, és irány a néhány sarokkal arrébb lév? „multi”.

Belépve az ajtón, most valahogy még nagyobbnak t?nt az áruház, mint máskor. A végeláthatatlan polcsorok nyomasztóan hatottak rám.

ââ?â?¬ Sosem végzek ââ?â?¬ mormoltam magamban. ââ?â?¬ Mit is kell vennem? ââ?â?¬ szedtem össze gondolataimat, s már nyúltam is zsebembe a bevásárló listát keresve.

De akkor megcsörrent a mobilom, párom hívott:

ââ?â?¬ Szia, drágám! Nem felejtettél el valamit?

ââ?â?¬ Nem tudom ââ?â?¬ válaszoltam bizonytalanul. ââ?â?¬ Azt hiszem, mindent felírtam, amit venni kell.

ââ?â?¬ Ebben biztos vagyok! ââ?â?¬ mondta nevetve. ââ?â?¬ És a lista?

ââ?â?¬ A francba! ââ?â?¬ szakadt ki bel?lem ma este már másodszor ez a nem túl szépséges szó. ââ?â?¬ Hát… azt otthon felejtettem, de nem baj, majd improvizálok!

Letettem a telefont, és már rohantam is a sorok között, mintha valami verseny lenne. A megszokott vásárlásokhoz képest hihetetlenül hamar végeztem. A pénztáraknál sem voltak sokan, így röpke fél óra múlva már teli szatyrokkal jöttem ki az áruházból. Nehéz volt a négy nagy pakk, de nem érdekelt, mert végre hazafelé baktattam az utcán. Monoton lépteim minden koppanása feler?södött, szinte az agyamban dobogott a ritmus.

Mire hazaértem, kezeim már teljesen elgémberedtek. A kapuhoz érve megkönnyebbülten tettem le csomagjaimat a járdára, és kerestem a kulcsot, de nem találtam…

ââ?â?¬ Hová tehettem? Talán elhagytam, vagy valamelyik szatyor alján van? ââ?â?¬ pörögtek gondolataim. Aztán nem keresgéltem tovább, becsöngettem páromnak.

ââ?â?¬ Nem vittél kulcsot? ââ?â?¬ kérdezte, már messzir?l. ââ?â?¬ De, akkor hogy mentél ki a kapun?

ââ?â?¬ Jó kérdés! ââ?â?¬ válaszoltam.

ââ?â?¬ Nem a kocsiban van? ââ?â?¬ folytatta az oknyomozást. ââ?â?¬ És, egyébként hol a kocsi? ââ?â?¬ tette fel a legmegdöbbent?bb kérdést.

ââ?â?¬ A kocsi??? A francba! ââ?â?¬ szakadt ki bel?lem egy órán belül immár harmadszor. ââ?â?¬ Hát… azt az áruháznál felejtettem.

Egymásra néztünk, és pár másodpercnyi kínos csend után mindkett?nkb?l elemi er?vel tört ki a nevetés. És csak nevettünk, nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult…

 

9 év 9 komment

“A betegség csak úgy ránk tör. Mintha egy kiszámíthatatlan merényl? sújtana le véletlenszer?en és felfoghatatlanul.”

Barabási Albert-László

 

 

 

Mikulásnap este lefekvéshez készül?dtünk párommal. Talán tíz óra lehetett…

Hívogatóan terpeszkedett el?ttünk a megvetett ágy. A tévében egy sorozat: tízedik évad, sokadik rész – írták ki.

– Na, asszem alvás – néztünk egymásra egyetért?en párommal.

De akkor valami dörömbölést hallottam… nem is hallottam, éreztem. Nem kintr?l jött, hanem idebentr?l.

– Mi lehet a ketyerémmel? Csak úgy ugrál össze-vissza a mellkasomban.

Párom aggódóan nézett rám, közben simogatta a mellkasomat. Ez kicsit megnyugtatott, de csak nem lett jobb.

– Anya, baj van – mondtam határozottan.

– Azt hiszem, itt valami nem jól m?ködik – mutattam a szívemre.

Valószín?leg eléggé fájdalmas arccal mondhattam ezt, mert láttam páromon az ijedtséget. Ett?l én is még jobban megijedtem.

Öt perc sem telt el, és már robogtunk is a kórház felé, az ügyeletre. Pár perc múlva már egy vizsgáló ágyon találtam magam, mellkasom telis-tele drótokkal.

– Ez bizony ritmuszavar – közölte a nyers tényt a doktor.

– Most a vendégünk lesz egy darabig.

Beletör?dve vártam sorsomat. Tologattak ide, tologattak oda, megszúrtak itt, megszúrtak ott.

Átéreztem varrón? párom t?párnájának sorsát. Most valahogy én is úgy éreztem magam. De mi ez a sok zagyvaság, amit gondolok? Nem az agyammal van baj, hanem a szívemmel. Mit?l is érezhetne bármit is egy t?párna?

Egy doki hangja zökkentett ki gondolataimból: – Mindjárt jön egy betegszállító, és irány a belgyógyászat. Elit helyre fog kerülni, a kardiológiai részlegre.

H?ha, ett?l most rögtön büszkébb lettem magamra… Én inkább otthon szeretnék lenni. De aztán gúnyos gondolataimat félretéve leültünk párommal a váróban.

A nagy faliórán a mutató épp átvánszorgott a következ? napba. Vártunk, aztán még mindig vártunk. Felálltam, sétáltam, leültem, ismételve ezt az unalmas mozdulatsort többször is egymás után.

Megint az órára néztem… Mennyi? Három óra húsz perc… Hol vagyok? Talán id?csapdába kerültem, ugrottam egy dimenziót?

De aztán rájöttem, ez nem id?csapda, ez a magyar egészségügy csapdája.

Végre jött egy betegszállító, de ? sem értem. Már nem állhattam megkérdezni t?le: – Ne haragudjon, az a kollégája, aki értem fog jönni, bejött már dolgozni?

– Hát, maga még mindig itt van, nem vitték fel az els?re? – tette fel az értelmetlen kérdést, mert ha nem lettem volna itt, akkor kihez beszélt volna?

De mire folytathattam volna az érdekl?dést, már el is t?nt az egyik ajtó mögött. Ez külön tantárgy lehet az orvosin: az elt?nés gyakorlata – tán ez lehet a tantárgy neve.

Aztán egyszer csak valahonnan végre el?került az orvos, aki vizsgált pár órával ezel?tt. Mikor meglátott, azonnal kerített egy betegszállítót, aki pár percen belül jött is. Maga el?tt tolva az ül? kocsit, furcsán vonszolta magát felénk. Els? ránézésre komolyan betegnek t?nt.

– Tud sétálni, vagy beül a kocsiba? – kérdezte fáradtan.

– És ön? – tettem fel a viszontkérdést, kicsit gúnyosan.

Hamar rádöbbentem, ez azért egy kicsit er?s, de szerencsére nem sért?dött meg. Talán nem volt hozzá ereje.

Sétánk során felvázolta, hogy már majd’ huszonnégy órája talpon van, ezért vonszolja így magát. ?szintén megsajnáltam…

 

Végül is hajnali négy órára ágyba kerültem egy kórteremben. A felébresztett n?vérek, és az ügyeletes orvos eléggé morcosnak t?ntek, de a gyors vizsgálatok után már látszott rajtuk, hogy nyugtázták a tényt: valóban jogosan kerültem hozzájuk.

Ketyerém még mindig össze–vissza kalimpált, de a gyógyszerek és az infúzió valamicskét segített. Rendesen megviseltek az utóbbi órák. Páromtól elbúcsúzva hamar álomba szenderültem.

Fél óra múlva éktelen csörömpölésre ébredtem. Egyik szobatársam leverte a vizespoharát, ami millió darabra törve ébresztette a kórtermet, s?t, még az öt szobával arrébb alvó n?vért is.

– Lacibá’, mit csinált már megint? – kérdezte a n?vér, berontva a kórterembe.

A hirtelen felkapcsolt lámpák fénye még csak fokozta a pár másodperccel el?bbi, felriadás okozta sokkot.

– Na, tessék! Így gyógyuljanak a szívbetegek.

Az üvegszilánkokból jutott a szoba összes sarkába, kellett vagy tíz perc a feltakarításához, miközben a n?vérke folyamatosan szentségelt.

Volt hát id?m tüzetesebben tanulmányozni a kórterem lakóit. Velem együtt öten voltunk. Én, mint a legfiatalabb, eléggé kilógtam a sorból. Döbbenten néztem körbe: – Mit keresek én itt?

Rajtam kívül mindenki nyugdíjas korú, és nem a nyugdíjuk elejér?l. Hörögtek, szuszogtak, horkoltak. Ez utóbbit nem is értettem. Hogy lehet aludni ilyen csörömpölés közepette, és ilyen fényárban, ami olyan érzetet keltett bennem, mintha egy futball stadion esti meccsén lennék.

– Jó éccakát! Most már aztán aludjanak! – zökkentett ki gondolataimból a n?vérke hangja. Azzal a lendülettel le is oltotta a lámpát, és kiviharzott.

Végre aludhatunk – gondoltam, de tudtam, hogy nem sokat, mivel már öt óra felé járt.

Épp csak elaludtam, mikor megint felébresztett valami. Másik ágyszomszédom hangos perlekedésére riasztott, aki – mint kiderült – álmában beszélni szokott. Nem is beszéd volt ez, hanem hangos veszekedés, csak ? tudhatta, kivel. Közben furcsa pózban, az ágy mellett térdelve aludt. Feje hol az ágyon pihent, hol az ágy mellett lógott, minden egyes kiabálásnál helyzetet változtatva.

– Szóljunk a n?vérnek? – kérdeztem bizonytalanul pohártör? szobatársamtól.

– Á, dehogy! – felelte ?. – Ez most egészen kényelmes póz Pista bácsinak, most kevesebbet beszél, mint szokott. Tegnap fejjel lefelé aludt, homlokát a padlónak támasztva – folytatta. – Nem mertük felébreszteni, nehogy kitörjön a nyaka.

Hová kerültem? – gondoltam, közben próbáltam élesíteni a szemem a félhomályban. Most csak egy ?rz?lámpa égett a kórteremben.

– Próbáljon meg aludni – mondta a másik beteg, Józsi bácsi, aki szintén felébredt.

Jó vicc, így aludni?

Közben megtudhattam, hogy Józsi bácsi azért került be, mert gyenge a szíve, fulladt, cukros volt, és még valami, amit nem értettem. Nem is csodálkoztam betegségein, mivel lehetett úgy százhatvan kiló az öreg, és persze nem a vasággyal együtt. Épp az ágya szélén ült, és a hasa érdekes formában domborodott ki a félhomályban. Valamiért – nem tudom, miért – a „Csillagok Háborúja” Jabbája jutott róla eszembe.

– Tudja, vízhajtót szedek, inzulint kapok, és diétáznom kell – mondta, nem mintha én kérdeztem volna.

Amúgy is eléggé nehezen értettem, amit mondott, mert közben épp egy fél grillcsirkét tömött az arcába. Ennyit a diétáról…

Próbáltam visszaaludni, persze ez nem sikerült. Segített ebben negyedik szobatársam, István bácsi, aki végig csuklotta az egész éjszakát.

Ebb?l a hang kavalkádból egy zeneszerz? már összedobott volna egy szimfóniát, persze én nem vagyok zeneszerz?. Csak írogatni szoktam, azt meg nem lehet félhomályban.

Csak meredtem a plafonra, alvás helyett. Egy szorgosan dolgozó pók épp a hozzám közel es? sarokban sz?tt egy egészen formás hálót. Szegény nem tudhatta, hogy reggel majd a takarítón? egy laza mozdulattal tönkreteszi egész éjjeli, megfeszített munkáját. Közben fél hat lett, és egyszer csak felcsapódott az ajtó és a lámpa. Ilyen kellemetlen érzésem utoljára a seregben volt, ott ébresztettek így minden nap… de rég is volt már…

Bevonult az ügyeletes orvos, kísér? csapatával együtt. Valamiért egy pulikutya, és az általa terelt nyáj jutott eszembe róluk. Persze, bégetés nem volt, csak s?r? bólogatás, az orvos minden egyes szavára. Úgy lesték a száját, hogy szinte kiimádkozták bel?le a szavakat.

Végre eljutottak az én ágyamhoz is. A doki köszönés után felvázolta a helyzetet, rám nézve, de tanoncaihoz beszélve. Nem is értettem, miért rám nézett. Amúgy nem értettem egy árva szavát sem, annyi orvosi hablaty hagyta el ajkait. Na, jó, lehet, hogy nem vagyok elég m?velt, mert nem tudok latinul, de azért én is helyesl?en bólogattam, közben egy–egy mosolyt is megengedve.

Aztán végre magyarra váltott, igaz, csak pár mondat erejéig: – Szívritmus zavara van, amit megpróbálunk gyógyszerekkel helyrehozni, beállítani.

Na, ezt már értettem.

– Ha ez nem sikerül – folytatta, akkor kiütjük.

Ennél a mondatnál már nem mosolyogtam, és nem bólogattam.

De reagálni, és kérdezni sem volt id?m, mert otthagytak, és már vonultak is tovább a következ? beteghez…

9 év 22 komment

 

Hazafelé buszoztam egy hétköznapi délután. Unalmas utazás volt, mint szokott lenni általában, így munkából hazafelé. A szokásos unott arcok a buszon, lehettünk vagy tízen a helyközi járaton.

Egyik megállónál felszállt egy középkorú hölgy a kislányával, aki még csak épp iskoláskorú lehetett. Rózsaszín ruhájában és kabátkájában úgy festett, mint egy igazi Barbie baba. Leültek az el?ttem lév? ülésre, és egy darabig csendben utaztunk.

Aztán egyszer csak a kislány megszólalt: – Anyu, mikor lesz karácsony?

– Egy hónap múlva, kislányom – válaszolta az anyuka.

– Anyu, és az mennyi id?, hányat kell még addig aludni?

– A két kezeden összesen tíz ujj van, háromszor annyit – válaszolta az anyuka.

– És az mennyi, anyu? – folytatta a kérdez?sködést a kislány.

A n? lehúzta a kislány kezeir?l a keszty?t, az ölébe fektette, és azt mondta: – Annyi, mint a te két kezeden, a két keszty?dön, és az én két kezemen lév? ujjak.

A kislány egy darabig nézegette a kezeket, a keszty?t, számolgatott magában, aztán szomorú arccal azt mondta: – Az még nagyon sok. Anyu, a keszty?t nem rakhatnánk el?

Ezzel mosolyt csalt anyukája arcára, és még néhány utaséra, akik hallották a beszélgetést. Ez nagyjából a busz összes utasa volt, mert elég hangosan beszélt a kislány.

Ezután egy ideig megint csend volt, de aztán folytatta a gyerek: – Anyu, fogok kapni karácsonyra ajándékot?

– Persze kislányom! Ha jó voltál, és tudom, hogy te jó voltál, akkor fog hozni ajándékot a Jézuska.

– Anyu, ne butáskodj! Tudom, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, hanem te, és a karácsonyi apu – válaszolta feln?ttes komolysággal a kislány.

Majd folytatta: – Anyu, most melyik karácsonyi aputól fogok ajándékot kapni?

A hölgy kissé zavarba jött a kérdést?l, óvatosan körülnézett, hogy ki hallotta. Aztán szemlesütve gyorsan visszafordult a kislányhoz, mikor látta, hogy jó páran nézik ?ket. El?ttük pár sorral egy nyugdíjas nénike még hátra is fordult mosolygó arccal, és ennyit mondott: – De aranyos!

Ett?l az anyuka még jobban zavarba jött, de a kislány csak folytatta: – Anyu, én azt szeretném, ha most is a tavalyi karácsonyi apu lenne majd velünk, mert t?le kaptam a legszebb ajándékot… tudod, a Barbie házat.

Anyukájának arca már eléggé pirospozsgás lett, valószín?leg zavartsága okán, de a gyerek csak folytatta: – Anyu, a nénik miért fürödnek és alszanak együtt állandóan a bácsikkal?

– Nem fürödnek mindig együtt – hebegte a n?.

– De igen! Tegnap este is együtt fürödtetek azzal a bácsival. ? lesz most a karácsonyi apu?

– Te leskel?dtél? – kérdezett vissza az anyuka, most már kicsit mérgesen.

– Nem anyu, csak nem tudtam aludni, és hallottam. – Mire édesanyja mondhatott volna valamit, a kislány megint folytatta: – És tudod, anyu, hogy a múlt heti bácsit, azt nagyon nem szeretem ám! Mert bánt téged.

A n? döbbent arccal nézett lányára: – Hát ezt meg honnan veszed?

– Hallottam, amikor egyik éjszaka hangosan sikoltoztál – felelte a kislány.

Épp akkor lassított a busz az egyik megállóban, ezt látva az anyuka felrántotta kislányát az ülésr?l.

– Most leszállunk! – közölte ellentmondást nem t?r?en.

– De anyu, mi nem itt szoktunk leszállni! – kiabálta a kislány.

– De most itt fogunk! – és azzal a lendülettel, hóna alá kapva a kislányt, már le is viharzott a buszról. Hátra sem nézve, sietve távolodott el a megállótól, maga után vonszolva kislányát, de pecsenye vörös arca még messzir?l is virított.

 

9 év 8 komment

 

Diderg?s reggeleken

gondolatom a buszon pihen,

utazunk…

peregnek a képek egymás után,

ahogy az ablak el?tt a táj

rohan, s rohanok,

nincs megállj,

furcsa arcok,

torz fejek,

reggeli ‘épphogy csak ébredek’

ábrázatok pásztáznak végig,

vagy tán csak a semmit nézik,

mint ahogy én is,

csak lesek ki fejemb?l,

egy üresen kongó teremb?l,

hol csak saját visszhangom válaszol,

most nem jönnek világmegváltó gondolatok.

Valahogy olyan ?szi, tompa vagyok,

bennem is beborult,

akár kint a kés? ?szi nyomorult,

fáradt id?,

csak gy?ri homlokomra a ráncokat,

s nem lejtek örömtáncokat

az élet szépsége okán,

a fásultság talán,

mi rányomja bélyegét e kopott napokra,

s karcolom rá az üres lapokra

gondolataim zagyván,

miközben ülök a buszon tompán,

utazom…

9 év 8 komment

“Aki elhiszi, hogy tönkrement, az tönkre is megy.
Aki elhatározta, hogy nem tud más lenni, azt elpusztítják a szürke hétköznapok.”
Paulo Coelho

 

 

 

Csak nézek ki fejemb?l kábán

mint csapzott madár

ha megpihen kútkáván

épp oly`ágról szakadt vagyok

fejemben zagyva gondolatok

kavarnak vihart éppen

fortyogó indulatok egy pohár vízben

s lassan csordultig vagyok

a szám szélébe harapok

 nem mintha ez megnyugtatna

mert gyomrom gyorsan tudatja

hogy gondjaim ökölbe szorítva

vágnak újra és újra belém

ó én nagyon szegény

balga fajta ki szerény

szavaimmal süket füleket döngetek

s ver?fényben is homályba veszek

mint igazi magyar tarka

vagy ?shonos – hontalan szürke marha

hiába jár folytonosan a szája

de csak kér?dzésre használja

s jutalma majd a békés vágóhíd

hol nyugtató zene a híd

élet és halál között

s utolsó emlékei mögött

egy megbúvó gondolatban

rejlik az igazi lényeg

mert legyen bármilyen is

de mégis csak élet…

Purzsás Attila Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.