Vékony Andor : Temetőink – Kiskunmajsa

Nyomtatás

Elolvasta: 36
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 16
Nyomtatás

Gimnáziumi magyar dolgozat/pályázat része, hogyan született Arany János disztichonban írt sírfelírata. Nyertem.

Zörren a fű, csak sarló a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

Fehér ruhában deli leány,
Jár-kel az éjben, s tovasuhan,
Ajka bíbora oly halovány,
Mint halott nejem éppen olyan.

Zörren a fű, fél lett már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

Zordon élet élni nem hagyád,
Képzetben hozod vissza elém,
Lénye a múlté s vidám dalát,
Idézni túszként alig merém

Reszketeg láb lépni, ha tudna,
Ömlő könnytől, ha látna szemem!
Ne menj el még, ne hagyj itt! Julcsa!
Keblemre jöjj édes-kedvesem!

Zörren a fű, teljes már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézvén bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

(Arany J. Dig. összes, 627. o.)

Berettyóújfalu, 1955 – 56

Nyomtatás

Elolvasta: 38
Nyomtatás

Előzmények. Miközben öt fiatalt (kettejük rendőrcsemete) a véletlen s a kamaszkori lázadás hoz össze, Udvarhely drámai események színhelyévé válik. Kovács András nyugalmazott erdész kutyasétáltatás közben egy kamaszlány hullájára bukkan. Sajnos a zápor minden nyomot elmosott…

1.     Az első nyomok

Amikor visszaért az irodájába, Csíky Béla főhadnagy azonnal felvette a telefonkagylót, és hívta a kórboncnokot. Dr. Kelemen épp befejezte a boncolást, de a jelentéssel még nem készült el. Szóban tájékoztatta a főhadnagyot.

– 13-15 éves lehet. A fejére jókora ütést mértek feltehetően egy vastag faággal. De nem ez okozta a halálát. A tüdejében víz volt, tehát a halál oka fulladás, ámbár az a fejsérülés feltehetően a halálát okozta volna, ha nem viszik azonnal kórházba. Az elkövető feltehetően vele szemben állt, minimum 175 cm magas, jobbkezes. Az áldozat testén akadnak dulakodásra utaló kék foltok, megkötözésre, fojtogatásra utaló nincs. Dulakodás közben megfosztották néhány szál hajától. A kitépett haj a tarkójáról hiányzik, akár menekülés közben is megragadhatták, visszarángatták, majd a másik kézzel fejbe verték. Elveszthette eszméletét, s mivel halottnak hitték, vízbe dobták. Nem szűz. Hüvelyében nem találtunk spermát, és recens deflorálásra utaló nyom sincs. A körme alatt sincs bőr, vér vagy textil-anyag. Erőszakos behatolásra utaló sérülés nincs a hüvelyében. Ám a hüvelykenet egy zsiradék jelenlétét mutatta, elküldtem a laborba, összetétele feltehetően megfelel az óvszereken használtakkal. A szájában a spermát csak a kenet mutatta ki, mivel nyitott szájjal „úszott” a vízben, nagy része kimosódott, DNS-vizsgálatra nem elégséges. Fantájéki szőrzetet sem találtunk a szájában.
– Tehát feltehetően egy prosti…
– Vagy arra kényszerítették, de ellenállt. Vér, bőrmaradvány, textil nyomát nem találtunk a foga közt, de az erős sodrású víz akár ki is moshatta, tátott szájjal sodorta a víz.

Csíky Béla nem túl bizakodva adta ki a parancsot az ismert örömlányok kihallgatására. Tapasztalta már, amint felkeresik az elsőt, öt perc múlva a mobiltelefonoknak hála mind tudni fogják, hogy ki akarják hallgatni őket. Egy részük felszívódik, a többi nem mer vagy nem akar vallani, s feltehetően egyik sem fogja felismerni. Korát tekintve, s mivel a rendőrség adatbázisában nem szerepel, nem valószerű, hogy régi szaki, tehát jó részüknek még hazudnia sem kell…

A helyszíni jelentés semmi hasznosat nem talált. Feltehetően nem ott helyben dobták a folyóba, hanem a víz sodorta oda. Az zápor minden használható nyomot elmosott.

Esztojka János ezredes hiába próbálta nyugtatni a kedélyeket a sajtótájékoztatón, csak úgy záporoztak felé a kérdések a folyóban talált halott lánnyal kapcsolatban. Hiába volt több éves gyakorlata a sajtótájékoztatók alkalmával feltett kérdések elhárítása terén, végül az egyik kellemetlen kérdés csak kihozta a sodrából, minek következtében a szándékánál élesebb hangon ismételte meg a megnyugtatónak szánt szöveget. De a stressz miatt elejtett egy nem szerencsés mondatot is, ami támadási teret biztosított a sajtó képviselőinek:
– Biztosíthatom önöket, minden iskolával felvettük a kapcsolatot, már ellenőriztük. Nem diákja egyik iskolánknak sem, feltehetően nem városunk polgára, hanem egy prostituált, aki…

Nem ejtette ki száján a szót, hogy „csak”, de szavai mögött ott lógott a levegőben. Egyik élelmes riporter azonnal kiszúrta, és értelmezte a hangnemet:
– „Csak” egy prostituált?
Esztojka János észbe kapott. Mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon, csak utána válaszolt
– Nem használtam a „csak” szót, hallgassa vissza a felvételt!
– De hangneme azt sugallta… – támadott vissza a riporter.
– Hangnememből inkább a városunk polgárainak, főleg az aggódó szülőknek a megnyugtatásának szándéka érződhetett ki. Azt hiszem ezt érthette félre. Nekünk rendőröknek, ha jól akarjuk végezni munkánkat, félre kell tennünk előítéleteinket, hogy a tényekre figyelhessünk. Önöknek. riportereknek megvan a szabadságuk érzelmileg megközelíteni az esetet. Zárójelben megjegyzem, egyesek vissza is élnek vele. Szenzációt keresve szabadon beleszőhetik saját, az olvasótáboruk feltételezett vagy valós sztereotípiáit, előítéleteit. Ám egy rendőr csak tények alapján nyomozhat. Nincs jogunk egy prostituált fölött ítélkezni, hiszen ők megannyi félresiklott élet… Egy áldozattal egyidős lány álmodozhat a szuperszonikus repülők, luxusautók és a digitális világ korában a fehér lovon eljövő királyfiról, de biztosíthatom, egyik sem arról, hogy prostituált legyen belőle. És olyan szülő sincs – még ha prostituált lenne, akkor sem –, aki szándékosan erre nevelné gyermekét. Ha tényleg az volt az áldozat, ahhoz, hogy elkapjuk a gyilkosát, előbb meg kell találnunk az embert benne. Mi vagy ki kényszerítette erre a társadalom által megvetett életpályára, hiszen ez lehet a kulcsa gyilkosa megtalálásához. Ha tényleg úgy kezelnénk az esetet, hogy csak – nyomta meg a szót – egy prostituált, az olyan precedenst teremtene, mely lavinát indítana el. „Tisztes” polgárok lányainak az élete is veszélybe kerülne. Biztosíthatom, riporter úr, az esetet egy ember életének kioltásaként kezeljük – nyomta meg a szót. Ám jelezni szerettem volna, egyelőre nincsenek arra utaló jelek, hogy a szülőknek pánikba kell esniük, mert egy kamaszlány-vadász gyilkos jár-kel a környéken áldozatára lesve. Ennek ellenére, amíg a tettes kiléte nem válik ismertté, és főleg amíg szabad lábon van, kérem a szülőket, fokozottabban figyeljenek oda gyermekeik biztonságára. Mi sugallja Önnek, riporter úr, hogy felelőtlenül akarja kezelni a rendőrség az ügyet? – kapta vissza a rendőrfőnök a lélekjelenlétét.
A riporter elismerően biccentett, mintha azt mondta volna: „ügyes szöveg!” Ám egy másik nem hagyta annyiban:

– Milyen nyomon indul a nyomozás?
– Ne haragudjon hölgyem, amíg a nyomozás tart, ez az információ titkos.
– Van egyáltalán érdemi nyom, amin elindulhatnak?
A rendőrfőnök pillanatnyi habozása elég volt a riporternek. „Tehát nincs…” vonta le a következtetést.
– Ismételjem meg az előbbi kérdésére adott válaszomat? – észlelte a riporternő elfojtott mosolyát. – Egyelőre a legfontosabb és legsürgősebb kiderítenünk az áldozat személyazonosságát. A boncolást követő laborvizsgálatok eredményeit is várjuk még, azok is adnak majd támpontot. Lesz nyom, amin elinduljunk – próbálta elejét venni a pánikkeltő riportnak.

A laborvizsgálat igazolta a kórboncnok feltevését. A halott lány halála előtt kondomot használva közösült. Mivel az elég valószerűtlen, hogy egy tizenhárom-tizenöt éves lány ugyanazzal a férfival orálisan és vaginálisan is önszántából szexelt rövid időn belül, sokkal valószerűbb a többszörös közösülés váltott partnerekkel. Bár egyetlen ütést mértek rá, a szemtanú vagy tettestárs létét nem lehetett kizárni… Se a szájában talált nikotin és kátránynyomok, se a vérében talált alkohol nem volt különösen meglepő, annál inkább a kokain. Tehát drogozott is… Ez túlmutat egy „egyszerű”, hirtelen felindulásból elkövetett emberölésen, itt többről van szó. Kábítószer, emberrablás, erőszak, prostitúció, s talán a szándékosság lehetősége is felmerül… Komoly bűntény!

A rendőrkutyákat többször is végigsétáltatták a folyó mindkét partja mellett, hátha szagot fog valamelyik, s akkor kiderülhet, hol dobták a folyóba. Ám a hatalmas zápor  nemcsak a nyomokat, hanem a szagokat is elmosta.

Az áldozat ruhái sem adtak támpontot. Akadt közöttük román gyártmány, meg holland is, de hát azt „másodkéz” ruhaüzletben is beszerezhette. Ékszert nem találtak rajta. Kirabolhatták? S miközben menekülni próbált… Talán „mesterségéhez” semmi köze a meggyilkolásának?

Nyomtatás

Elolvasta: 19
Nyomtatás

Előzmények:

Udvarhely csendes kisváros. Nyugodtan éli mindenki az életét, felnőtt és fiatal egyaránt. Az utóbbiak ott sem épp a szülői előírások szerint. Egyik nap öt fiatalt pont e szabályok közös megszegése hoz össze, és a kellemesen eltöltött délután barátságot kovácsol köztük, főleg egy kis kaland után. Nem is sejtik, hogy városuk hamarosan drámai események színhelyévé válik…

Hulla a folyóban

Vahur vakkantott egyet, majd szájába vette a pórázának szíját, és lecövekelt az ajtó előtt, jelezve, hogy itt az este, s neki vannak kutyai jogai. Kovács András kipillantott az ablakon, amelyen doboltak az esőcseppek. Ránézett a kutyára, majd az ablakra savanyú képpel, végül ismét Vahurra, aki (egy családtagnak kijár az „aki” megszólítás) vakkantott még egyet, majd mintha gunyorosan nézett volna vissza rá: „Úgyis ki fogsz vinni, cikk-cikk!”

A férfi fújt egyet lemondóan, majd vette az esőkabátját, s rászólt a vizslára:

– Gyere, te terrorista!

No, egy ilyen dohogó címkézést hét éves viszony után nem kell komolyan venni, főleg egy nyugdíjas erdésztől, kinek gyermekei a határon túl keresték párjukat, boldogulásukat. Egy éve még ketten kerülték az erdőt, többek közt a sérült vad, elárvult gida meglelése vagy orrvadász lefülelése is kettejük munkája volt.

Bár betegnyugdíjazása előtt váltig hajtogatta, hogy egy kutya nem tömbház-lakásba való, amikor városra költözött, nem tudott lemondani róla, annyira hozzá nőtt. De hát… akinek az élete bármikor hajszálon múlhat, annak lényeges az orvos elérhetősége. Aztán egyszer séta közben szédülés tört rá, még eltámolygott egy padig, de segítséget már Vahur hívott, akarom mondani ugatott oda.

A bejáratnál némi örömmel vette tudomásul, hogy mire leértek az első emeletről, az eső enyhülni, sőt elállni látszott. Merre vigye? Végül a folyópart felé vette az útját. Ott legalább meglesz a vizslának a természet illúziója, nem csupa beton a környék. Bizony Vahur is szenvedett a bezártságtól, miután ifjú korát az erdőn való kószálással töltötte. Mostanában is, ha tehetik, beülnek az autóba, s kimennek a szabadba egyet sétálni. Jó-jó, csak annyit, amennyit a szigorú orvosi előírások megengednek, és olyankor Ilka vezet. Neki ez már tabu. Ahányszor ilyen esetben kinyitja az autó ajtaját, s leveszi róla a pórázt, Vahur ámokfutóként rohan körbe-körbe. A mozgáshiányt be kell pótolni…

A rossz időben senki sem járt a folyóparton. A Küküllő-part annyira nem bizonyult jó ötletnek, mivel cipőjére vastagon ragadt a sár. A kutyára még több. Ha hazaért fürdetheti… Ilka ismét kiveri a dilihisztit… Már épp hazatérésre akarta biztatni a kutyát, amikor Vahur veszett ugatásba kezdett, és tépni kezdte a pórázát. Természetesen a legnagyobb sár irányába, a folyópart felé igyekezett. Egy ideig „Ki az erősebb?” –et játszott vele, majd ő is kíváncsi lett hirtelen mitől jött lázba az egyébként békés állat. Egy biztos, nem vadat jelzett. A kutyaiskolában megtanulta, hangtalanul kell jelezni, lemeredve, a célpont felé fordulva, izgatott farkcsóválással.

– Úristen! – futott ki a száján, amikor meglátta a gázlónál egy kiálló ágban fennakadt emberi alakot. Hasán „úszott” széttárt kezeit kísértetiesen mozgatta a hullámzó folyó. Már-már ruhástól gázolt a térdig érő vízbe, de rájött, már késő. Jobb, ha a rendőrség nyombiztosítói hozzák ki a partra. Azonnal tárcsázta az 112-t. Az eső mintha csak erre várt volna, ismét rohamra indult.

– A francba! – állt be egyik égerfa alá, amely nem sok menedéket nyújtott. – Jó lenne, ha hamarosan ideérnének a rendőrök – morfondírozott, mert ha így zuhog, előbb-utóbb megduzzad a folyó, s magával ragadhatja az élettelen testet

– Nyughass, Vahur!

Nehezen lehetett megnyugtatni az egyébként szófogadó, de most erősen izgatott ebet, de végül sikerrel járt. Érezte, szíve ismét túlfűtött gőzmozdony szerepére vált, lázasan keresgélt a zsebében, majd megkönnyebbülten vette elő a nitroglicerint, s tett egyet a nyelve alá. Már-már újra tárcsázta az 112-t, ezúttal a mentőket, de a gyógyszer hatására a melle épségét veszélyeztető vérpumpa hamarosan alacsonyabb sebességre váltott.

Nézte a gyér fényben a tetemet. Egy lány volt. Inkább kislány, de nem lehetett jól kivenni a sötétben. Feje a víz alá merült, de hosszú, félméteres, szőke haját lebegtette a hullámzás. Lábát a sodrás emelte ki a víz alól, hol alámerült, hol felemelkedett. Feltűnően rövid szoknyáját a hátára mosták a hullámok, így láthatóvá vált a meztelen feneke. Nem volt rajta bugyi. Vajon…

Két szirénázó rendőrautó szakította félbe gondolatait. Hamarosan megérkezett egy halottszállító is. Nem várta meg, hogy megszólítsák, s érdeklődjenek, ő hívta-e őket. Kovács András kilépett az égerfa csalfa menedékéből, és kinyújtott karral mutatta merre van a holttest. Azonnal előkerült a fényképész, majd, amikor vége lett a vakuvillanásoknak, két gumicsizmás begázolt a folyóba, s kihozta a holttestet. A törvényszéki orvos inkább csak rutinból tapogatta ki a nyaki ütőeret, majd megmozdítva a végtagokat a nyomozóhoz fordulva megjegyezte:

– Maximum három órával ezelőtt halt meg, de inkább csak kettő. Lehet, még annyi sem. A hideg víz miatt a test hamarabb hűl le, nehéz boncolás nélkül megítélni.

Kovács András elővette a személyiét, s vele a kezében megvárta, amíg a nyomozónak már nem kötötte le a figyelmét a halott látványa.

– Én találtam rá, én hívtam ki Önöket. Gondolom, fel akar tenni néhány kérdést – nyújtotta át az iratot, mint aki tudja, úgyis kérni fogják tőle.

– Csíky Béla főhadnagy vagyok – mutatkozott be a nyomozó. – Hogyan talált rá?

– Kijöttem a kutyámat sétáltatni. Vahur észrevette a holttestet, és erősen ugatni kezdett, akkor láttam meg. Azonnal láttam, már nincs életben, ezért nem próbáltam közelebb menni. Gondoltam, hagyjam abban az állapotban, ahogyan megtaláltam, ha már úgysem tudok segíteni rajta, s ne hagyjak megtévesztő, rám utaló nyomokat, amelyek megnehezítik a nyomozást. Azonnal hívtam magukat. Naplemente előtt egy kicsivel jártam még erre, akkor biztosan nem volt ott a halott lány. Ennyi.

– Köszönöm, címe azonos a személyiben szereplővel? – kérdezte majd a helyeslés után folytatta: – Lejegyeztem, kérnék egy telefonszámot is… Köszönöm. Elmehet. Rémálmok nélküli éjszakát. Ha eszébe jutna valamilyen részlet – nyújtott át egy névjegykártyát – ezen a számon hívjon.

A tanoncot beküldte a szomszédos házakba, hátha látott valaki valamit, bár erre kevés esély volt, majd a törvényszéki orvoshoz fordult, aki épp befejezte a hulla elsődleges átvizsgálását.

– Valami tompa tárggyal verhették fejbe, feltehetően az okozhatta a halálát, bár… oka vízbefúlás is lehet. Feltehetően meg is erőszakolták, de a boncolás előtt ezt határozottan nem merem kijelenteni. Irat, táska vagy bármi, ami segítene azonosítani, az nincs nála.

– Sürgős lenne…
– Vettem, intézkedem, ez legyen az első holnap reggel.

Csíky Béla főhadnagy két kutyát kért, hátha valamelyik ráakad, hol dobhatták be a hullát a folyóba, bár nem sok reményt fűzött hozzá ebben az esőben, ami később be is igazolódott. A tanonc is csalódottan tért vissza egy fél óra múlva. Egyetlen szomszéd figyelt fel a kutyát sétáltató Kovács Andrásra, pontosabban kíváncsi lett miért ugat olyan veszettül az a kutya. Egy másik megerősítette, két órával azelőtt biztos nem lehetett a hulla a gázlónál. Annyi. Mindez csak Kovács András vallomását erősítette meg, semmi pluszt nem adott hozzá. Mire végeztek, átadhatja a váltást, s éjszaka már nem történik semmi. Még maradt ideje ellenőrizni a lány ujjlenyomata nincs-e a rendőrség adatbázisában, s a halott fényképét is hiába keresték az eltűnt személyek listáján. Az utóbbihoz nem is fűzött tulajdonképpen reményt, csak rutinellenőrzés volt. Az utóbbi napokban egyetlen lány eltűnését sem jelezték a környéken. Igaz, nem lehet valakit ukk-mukk-fukk eltűntnek nyilvánítani. Lehet, a szülők későig dolgoznak, egyedül hagyták otthon és még nem vették észre… Talán bejelentette, hogy valamely barátnőjénél alszik… Az egyértelmű, elmúlt tizenkettő. Tehát nem bűntény, sőt még csak kihágás sem magára hagyni.

Még feladatot se adhat az éjszakás kollégáknak, mert a DNS-vizsgálatot, s a boncolást is csak reggel kezdik meg. A ruhái… Azok eredete… ki tudja, de tűkeresés a szénakazalban. Egyetlen kiindulópontjuk sem volt. Kihallgatni senkit sem lehet. Csak egy dolog vigasztalta, hogy a sajtó még nem jött a nyakára.

Holnap szabadnapos lenne… Sóhajtott egyet, majd beállította a telefonján az ébresztőt. Nehezen aludt el. Bár nem első gyilkossági ügye, ez az eset mégis felkavarta az áldozat kora miatt. Fiával nagyjából egyidős… És unokahúgával, Évával, elvált nővére kislányával, ki úgy szólítja, Béla-Apa. Holnap felhívja a város iskoláit. Hirtelen felült az ágyban, s meghagyta az éjszakai kollégáknak, keressék ki minden általános és középiskola telefonszámát a városban, s a folyó melletti falvakból is, s készítsenek táblázatot, ahova beírhatja, kapott-e már információt. Ez a lány nem roma, hiszen szőke és világos bőrű, s ruháját nézve nem tűnik valamely nyomornegyed lakójának sem. Valahova iskolába kell járnia, s akár kilencedikes is lehet, bár inkább kevesebb. Amíg nem tudják kicsoda, nincs kiindulópont, mert a gyilkos fegyver sincs meg. Hm… Gyilkos fegyver… Hogyan is mondta a törvényszéki orvos? Akár fulladás is okozhatta a halálát. De akkor is a fejsérülés okozta eszméletvesztés miatt fulladt meg, s nem mentették ki. Gyilkosságnak gyilkosság akkor is…

Reggel amint beért az irodájába, már a lista az iskolák telefonszámaival az asztalán várta. Épp csak elhelyezkedett íróasztala mellett, s máris kezébe vette a telefonkagylót. Rövid habozás után az általános iskolákkal kezdte.

Már az első iskolában tapasztalhatta, hogy az eset, bár elég kései órában történt, nagy port vert fel a városban. A titkárnő kérdését meg sem várva, bemutatkozását így fogadta:
– Jesszus, tán csak nem az iskolánk diákja az áldozat?
– Azt szeretnénk kizárni. Nem sikerült azonosítani a kislányt. Olyan személyt keresünk, aki feltehetően a tegnap még iskolában lehetett, ma viszont hiányzik. De nem biztos. Bár valószerűtlen, kizárni sem lehet, hogy már néhány napja hiányzott az iskolából, de valamely oknál fogva szülei nem jelentették eltűnését, például mindketten elutaztak. Esetleg hiányzott, például betegség miatt vagy igazolatlanul, és csak tegnap tűnt el. Tehát minden hiányzónak nézzenek utána.
– Épp megérkezett Szőcs Botond igazgató úr, átadom az üzenetet, és intézkedni fogunk.

Általában készségesek voltak minden iskolában, bár akadt kivétel is. Egyik szakközépiskola titkárnője már elbúcsúzott, de feltehetően azt hitte, a rendőr már bontotta a vonalat, így még behallatszott egy szófoszlány:
– Nincs elég dolgunk, most még a rendőrség dolgát is…

Feltehetően a “végezzük” lett volna a következő szó, amely már a vonalbontás után hangzott el. Amikor befejezte, fújt egyet, majd elővette a dossziét. Kilenckor jelenése lesz a rendőrfőnöknél, nem ezért, de biztos rákérdez majd. Sok ideje nem maradt rá. Alig dőlt hátra a székében, máris megcsörrent a telefonja.

– Szőcs Botond vagyok, iskolaigazgató. A titkárnőm szólt, nézzünk utána, nem iskolánk diákja-e a meggyilkolt kislány. Megkértem a szolgálatos diákot, járjon végig minden osztályt, és hozza el a hiányzó kislányok kistáját, kiemelve azokat, akik a tegnap még iskolában voltak. Amint a gyerekek meghallották, miről van szó, azonnal kapták a mobiltelefonjukat és hívogatni kezdték a hiányzókat. Hál’ istennek, mindenki megvan, az áldozat nem a mi iskolánk diákja. Miben segíthetünk még?
– Köszönöm… Egyelőre ennyi…
– Főhadnagy úr, küldje át a halott kislány fényképét! Hátha valaki ráismer a tanáriban. A gyermekeknek nem mutatnám meg…
– Azonnal, az is segítség lesz.
Kilenc óráig még egy iskolából telefonáltak. Meghagyta a szolgálatos őrmesternek, hogy fogadja a hívásokat, majd bement a rendőrfőnökhöz jelentést tenni. Az ezredes hamarosan a kislány meggyilkolására terelte a beszélgetést, arra biztatva, hogy kezelje sürgős ügyként. Háromkor lesz sajtótájékoztató, addig meg szeretné kapni a boncolási jegyzőkönyvet és az iskolák jelentéseit. Az eset nagy port vert fel, olyan lett a város, mint egy megbolydított méhkas, mindenki erről beszél. Jó lenne, ha addig lenne valami a kezében, amivel igazolhatja, hogy nem topognak helyben.

– Háromra hívta össze, pont erre gondolva, csak ellenőrizni akartam, hogyan halad főhadnagy úr. Halassza el minden más ügyét, vagy bízza feladatait másra, ez most sürgős! Kis városban lakunk, amely ettől az esettől olyan lett, mint a megbolydított méhkas. Ha valamelyik iskola nem hívja fel tízig, azokat sürgesse meg!

Kevéssel tizenegy után Csíky Béla főhadnagy már jelenthette a rendőrparancsnoknak, hogy az áldozat nem lehet se a város, se a környező falvak iskoláinak diákja. Nincs benne se fényképe, se az ujjlenyomata a kiskorúak bűnügyi nyilvántartásában, se az eltűntek országos adatbázisában.

Az ezredes is találgatni kezdett, de mindegyik ötletére azonnal talált cáfolatot is. Ha családi helyzete zavaros és elszökött a szülőtől, aki eddig nevelte, hogy a másikhoz vagy a nagyszülőkhöz szökjön, és nem érkezett meg, akkor is iskolába kellene járjon. Talán még nem jelentették az eltűnését… Ha turistaként, átutazóként, sportolóként vagy iskolakiránduláson tűnt volna el, a szülők, tanárok, edzők vagy felvigyázók azonnal pánikba esnének, s jelentenék. Egy iskolakiránduláson a többiek falaznának, ha arra gondolnának, hogy elment szexelni valakivel, de ez csak éjszakára magyarázat, reggel kitört volna a pánik. Elvileg hamarosan jelenteni fogják eltűnését.
– Én valahogy nem reménykedem ebben. – felelte a főhadnagy. – Nem tudom miért, csak egy megérzés.

A prosti tűnt a legvalószínűbb lehetőségnek. Azok eltűnését tényleg nem jelentenék. Az áldozat ruházata elég kihívó, sminkje is rikító. Bár elég fiatal ehhez, de nem kizárt.

– Azonnal szólok a kórboncnoknak, ezt külön ellenőrizze! – kapott az ötleten a főhadnagy, bár Dr. Kelemen Ernő ezt nem szokta elmulasztani.

Még ezzel a lehetőséggel kapcsolatban is akadt kétely. A kényszerített prostik is egykor egy családban éltek vagy árvaházban. Ott vannak rendszerint az eltűntek, illetve a megszököttek listáján. Az áldozat pedig nincs.

Nyomtatás

Elolvasta: 51
Nyomtatás

Szőcs Ádám egy mappával a hóna alatt lépett ki tanára kapuján. Nem volt soha kedvence a matek. Bár Jakab Emese tanárnő erőfeszítései nyomán ragadt rá egy és más, látványos áttörést nem tudott vele elérni a matek-utálat mocsarából való kitörés göröngyös útján. Csakhogy matekból érettségizni kell. Nyolcadik végén még nem állt annyira hadilábon e tudománnyal, hiszen se integrálni, se deriválni nem kellett, a mértani helyek, a megfoghatatlan imaginárius és komplex számok, valamint a trigonometriai egyenletek sem okoztak még neki rémálmokat, akkoriban csak az emeletes törtek egyszerűsödtek még rém nehezen. Ezt a kétórai tortúrát illene lemosni egy sörrel. Korai még az idő… Apu délutános, Anyu kiment falura nagyiékhoz, mint minden szerdán… Nem is kell majd magyaráznia bizonyítványát, se alibit kitalálnia, hogy később ért haza.  Nézegette a kerthelyiséget, majd…
– Szia! – köszönt rá Csíky Laci.
– Szia, kölyök! – mérte végig. – Mi az, nyújtóra jársz? – mérte végig haverját, megmustrálva Laci kissé rövid szárú nadrágját. – Edzésről jössz?
– Aham. Matek? – Mérte végig Laci is a barátja hóna alatt a mappát megértően. Ismerte barátja kapcsolatát e nem mindenki által imádott tantárggyal. – Hiányolunk a csapatból. Emlegettünk… Az én apám is kezd vacakolni, mivel nyolcadikos vagyok – sóhajtott. – Ezt a félévet még kialkudtam…
– „Nyolcadikos vagy, tanulni kellene kisfiam…” – ironizálta elváltoztatott orrhangon Ádám a szülői lelkifröccsöt, mint aki nem egyszer volt szenvedő alanya. – Látom jól megizzasztott az edző.
– Nehéz meccsünk lesz hétvégén…
– Nem száradt ki a gigád? – nézett a fiúra. – Engem már kiszolgálnak! – biztatta. – Edzés után vagy, nem előtte.
Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja.
– A kertben nem lesz jó, főleg neked – követte Ádám tekintetét. – Itt korzóznak az utcán a tanárok, nézett a másik irányba elgondolkozva.
– Abba a lebujba sem, mert ott a rendőrök írják alá rendszeresen a jelenléti naplót.
– Az Apollóniába? Drágább, de a zárt kertben nem vagyunk annyira szem előtt.
Megbeszélve. Alig fordultak be az első utcasarkon, felcsörgött Laci telefonja.
– Szia, Éva! – ismerte fel unokatestvére számát.
– Szia. Laci, tudsz segíteni? Krisztának a számítógépe olyan lett, mint a csiga – ismertette a „betegség” jeleit.
– Az vírusnak néz ki… Egy sör! – kajánkodott.
– Otthon vagy?
– Nem, épp az Apollóniába igyekszünk…
– Az jó, mert itt vagyok Krisztánál, s nincs messze onnan.
– Gyertek ide. A kertben leszünk.
– Két lány? Vendéglőbe? És keresgéljünk?
– Jó, na, csörögjetek meg, ha odaértek, s bekísérünk. S a sört ki is fizethetitek!
– Te rendelsz, s ha kiszolgálnak, álljuk! – felelte Éva magabiztosan, mint aki tudja, ez teljesíthetetlen feltétel. Az Apollóniában szigorúan veszik a 18+ előírásokat.
– Majd megiszunk ott egy kávét – mondta Krisztának magyarázatként, miután bontotta a vonalat. Hozd a „csigát”, megyünk az Apollóniába.
– Ért hozzá? – gyanakodott Kriszta a számítógépét féltvén, amelyet nemrég kapott.
– Írt már ő maga is vírust… – nevetett Éva. – Garantálom, jobban ért hozzá, mint Mr. Gigabyte – utalt informatika tanárukra. – Nemrég feltörte a haverja törcitanárának a számítógépét, s letöltötte a törci rögtönzés tételeit. Haverja viszont önzetlenül elküldte mindenkinek a helyes válaszokat. A tanár rájött, de elképzelni sem tudta, ki lehetett, így jelentette a rendőrségen. Képzeld el, pont Laci apját bízták meg, hogy nyomozzon az ügyben! – vihogott.
– S Béla bácsi kinyomozta?
– Képzeld el, Lacitól kért tanácsot az ügyben – vihogott.
– Gyanakodott a fiára? – kérdezte csodálkozva Kriszta.
– Dehogy! Kollégája, aki erre szakosodott, épp szabadságra ment. De pont az lett a gyanús, hogy Laci nem volt elég készséges…
– Lebukott? S mit tett a törcitanár, amikor megtudta?
– Nem tudta meg… „Tetszik tudni, nem lehet minden ilyen ügyet felderíteni, s nem a saját számítógépéről, hanem egy internetkávézóból tette valaki, és…” De Laci nagyon kihúzta érte a fércet. Aztán vezeklésként segített lekódolni a tanár gépét, azóta nem törte fel senki.
– Ő sem tudná?
– De igen. Ha tudta volna a tanár, hogy pont ő tette! – vihogott ismét Éva. – Valószínű Laci nem úszta volna meg ennyivel, de szerencséjére jött a Nemes Tihamér számítástechnika verseny erdélyi szakasza, ahol első lett…

Esztojka Péterrel az Apollónia előtt futottak össze.
– Tán csak nem oda igyekeztek! – mutatott az épület felé a srác.
– De igen! – Mi közöd hozzá? – vágott vissza Kriszta. Péter nem igazán tartozott a szimpátiái közé. Egykor szomszédok voltak, míg Esztojkáék házat nem vettek a város végén.
– Nocsak! Nincs elég zsebpénzetek? Szereztetek egy „széket”[1], s anyátok levágta a járandóságotokat?
– Barom! – szikrázott Éva szeme is a nem épp hízelgő utalásra, s tüntetően hátat fordított neki, majd tárcsázta Laci számát.
A srác épp idejében jött ki az Apollóniából a jelenet további elfajulását megakadályozni.
– Sziasztok, csajok, szia Péter! Mi történt? – jelezte radarja a vihart.
– Semmi, menjünk! – fogta Éva karon Krisztát, s elindult vele a vendéglő felé. Laci némi habozás után úgy döntött, nem a sráccal tisztázza az esetet. Majd csak elmondják a csajok.

Péter egy ideig bűntudatosan állt a tett színhelyén, valahogy szerette volna megnyomni az idétlen tréfájával kapcsolatban a DELETE+ENTER gombokat, de az időt visszafordítani nem lehetett. A hülye vicc elhangzott. Egy ideig tétovázott, majd tett néhány távozó lépést, végül mégis visszafordult, de az ajtó előtt ismét megállt. Már-már ismét meg akart fordulni, de kinyílt előtte az ajtó és egy távozó pár jött ki rajta. A férfi udvariasan megfogta az ajtót, és nem engedte el. Péter zavartan megköszönte az udvariasságot, majd belépett. Körülnézett. Laciékat nem látta bent, de észrevette, hogy a pincér a vendéglő belső udvarán található kerthelységbe igyekszik. Követte, és kint megtalálta Laciékat. Bocsánatkérés szándékával közeledett, bár nem tudta, miként kezdjen hozzá.
– Ti kértek sört? – fordult a lányokhoz Ádám.
– Alkoholt tizennyolc éven aluliaknak nem szolgálhatunk fel – tiltakozott a pincér.
– Én már vagyok tizennyolc! – kapott az alkalmon Péter, odahúzva egy széket, az asztalhoz telepedett. Elővette a személyijét, és átnyújtotta. – Ádám is! – tette hozzá. – A többiek a társaságunkban vannak!
A pincér nézte a két személyit, főleg a Péterét. Pontosabban a családnevét. A rendőrfőnök is mintha Esztojka… vagy Stoica? Hülye szitu… Ha ez a srác tényleg rokona… Ő vajon mit szólna ehhez? Ha nem szolgálja ki, és… Látott ő már tanárembert is itt, aki borral kínálta a fiát… Végeredményben… Ketten felnőttek… A törvény nem tiltja a fiatalok alkoholfogyasztását felnőtt társaságban… Eh, ha nem szolgálja ki őket, elég nagy jelenet lehet belőle… Ami nem lenne jó reklám… De…
– Három sört, két hűsítőt – rendelt Ádám – majd kacsintott a szemével a lányoknak, hogy a hűsítős pohárból is lehet sört inni.
A pincér is rájött, hányadán áll a vásár, de nem ellenkezett. S akkor sem szólt rájuk, amikor rágyújtottak. Nem ő szolgálta ki őket dohánnyal, s ez épp kerthelyiség.
– E-e-elnézést, hülye vicc volt… Nagyon hülye vicc… Iii-zé… Nem gondoltam komolyan… – magyarázkodott Péter habogva, miután elment a pincér.

Ha az ember lányának még nincs meg a személyije, de már nagy fiúkkal beülhet a vendéglőbe, az elképesztően vonzó lehetőség, amiért áldozni is lehet, talán még a büszkeséget is. Hiszen királynéink egykor ennél zsengébb korban mentek férjhez, amit azok a fránya ultrakonzervatív szülők, a tanárokról pláne ne beszéljünk, nem akarnak elismerni. Ilyen bizonyítási kényszer hatása alatt, aztán ha cigivel kínálják az ember nagylányát, azt végképp ciki elutasítani. Inkább az idétlenkedés és a köhécselés – állítólag az utóbbi hamar elmúlik.

Ami pedig a sört illeti… még szerencse, hogy a színe hasonlít a fantáéra… Legfeljebb az utóbbin nincs hab… Hiába kerestek a fiúk helyet egy sarokban, ahol nem szúr szemet a sörözésük. Valójában az övék nem is szúrt senkinek, hiszen csak a lányok biológia tanára pottyant oda egy hölgy társaságában (kiléte ismeretlen, de nem volt a felesége), és ütközött meg nyolcadikos diáklányain, kiknek az asztalán sörösüvegek díszelegtek. Ám Évát nem hagyta el a lélekjelenléte. A kezében tartott cigarettát még idejében az asztal alá rejtette és értetlenkedő ábrázattal megemelte a fantás flakont. Ők bizony csak hűsítőt… Az már Kriszta találta ki, hogy hárman Lacival készítsenek szelfit, miután tanáruk elég sietősen távozott. No, persze, a kamera látóköréből előbb gondosan eltávolították a hamutartót és a sörösüvegeket, a fantás flakonok pedig jók alibinek.

Ezen ugyan lehet egy jót kuncogni, de az ember lányának ilyenkor azonnal mehetnékje támad. Épp idejében, mert szeptember nem június, amikor este kilenckor is világos van. Ráadásul nem volna jó Anyu után hazaérni, és magyarázni a bizonyítványt. Legalábbis nekik, lányoknak biztos nem, bár a fiúknak is meg kellett volna erőltetniük a fantáziájukat… De mi legyen azzal, hogy a tanáruk meglátta őket? Remélhetőleg a tanár úr se fogja dobra verni a találkozást. Aztán az eleredő eső meggyorsította a hazaérést. Futólépés! az elázott ruha bizonyítványát sem könnyű magyarázni.

[1] Elégtelen osztályzat = 4-es.

Nyomtatás

Elolvasta: 36
Nyomtatás

Az Álnok

.

Álnok lelkéből ömlik a vér.
Benne még mélyen háború ég,
lobog, egy apró szikra elég
és beleroppan a mindenség.

Én állok, csendben emlékezem,
ősz-ruháját szekrénybe teszem.
Tél is volt, s mikor jött a tavasz,
a hidegség ölelt – Ő már nem

ugyanaz! Kifordult magából
és őrült “táncot” jár, nem látja,
nem tudja, de sejti, talán, hogy
– a Plagizátorral cimborál.

Tovább csatázik, borban-pihen,
a Vég torkára kést feszített.
Hányásban ázik véres feje,
kihűlt testében lázad szíve.

Mikor a varjú dalra fakad,
könnyet is ejt – majd újra szabad…
Önzően rongál mindent, mi szép –
magára ölti sok tövisét,

arcára ráncot a Halál fest,
el nem viszi és nem sebzi meg.
Majd száll az Űrben gondtalanul,
földre is hullik – “ártatlanul”,

s hogy bevégezze, mi lelkében
“éppen elég”
marokra fogja gépfegyverét…
…s megöli vele hű kedvesét.

*

Vérszínű ige
.

Mosolyog, mint akinek lágy
szellő simogatja arcát,
s nem fedi fel foszladozó
búját. Cérnát fűz a tűbe
s újra férceli a múltját.

Megborzong, mint apró gyermek
villámzó, viharos éjben,
s csapzott lelkét felszárítja
a Holdfény hűs, ezüst fénye…
Rejtve: álom vad regénye.

Hívogat, de fagyos csókkal
köszönti az érkezőket,
majd ölelés helyett öl csak,
saját tévedése: kése.
Húsába mar gennyes élte.

Múlik, mert múlni kell, muszáj.
Hazudik, fények hajnalán –
majd ömlik szívéből vére –
ami örökre ott pulzál,
mint vérvörös
szenvedélye…

Nyomtatás

Elolvasta: 41
NyomtatásAz alagsori kislakás hálószobájában fekszem, szerdai nap. Aludni már nem tudok, de még felkelni sem. A mobil bekapcsolva pihen a lepedőn mellettem. A szoba csöndjét megtöri a csengőhang, ismeretlen szám villog a kijelzőn. Utálom az ismeretlen számokat, de azért felveszem. Apa munkahelyéről hívnak, nem ment be dolgozni, tegnap elment otthonról, tudok-e róla bármit is. Nem tudok. Az viszont azonnal leesik, hogy valami baj van. Tűnt már el néhány napra, nem először fordult elő ilyen és én is elbújtam a világ elől, ha rám szakadtak a gondok, meg tudtam érteni. Első hívás anyunak, aki szerint tegnap apa átment egy barátjához. Kétségbeesett nyomozás a Facebook-on apu ismerősei között. Beletelik néhány órába, de megvan a szám. Csodálkozó hang a vonal másik oldalán, apáról nem tud semmit. Oké, rendben, akkor a volt barátnőjét kell hívnom, őt biztos kereste, sokat emlegette mostanában. Kelletlen beszélgetés Katival arról, hogy ő bizony hónapok óta nem hallott apámról. Vagyis apa hívogatta őt, de bontotta a hívást, mielőtt beleszólt volna bárki is a telefonba. Egyébként is, hagyjam őt békén.
Átvonulás anyához, személyes konzultáció a semmiről. Apa nyilvánvalóan hazudott, illetve mielőtt elindult, nyomkodta a telefonját, talán hívott valakit, talán nem. Anyutól egyenes út a rendőrségre, bejelenteni, mint eltűnt személyt. Más, mint a filmekben, senki nem veti rá magát az ügyre.
Csináltam is valamit, meg nem is. Hívom a mentőt és a kórházakat, nem tudnak semmit. Végigjárom a netkávézókat, közeli kocsmákat egy kinyomtatott fotóval, hátha látta valaki. A kutatásom eredménytelen. Megkezdődik a visszaszámlálás, igaz, én ezt nem tudom. Fekszem az ágyon álmatlanul talán 48 órán keresztül. Kinézek az ablakon, világos van, esik az eső. Enni nem tudok, de felkelni igen. Próba lesz a zenekarral, fel kell öltöznöm. Googletalkon hangolom magam az emberekre. Siklik a teflonvasaló a fekete nadrágon, mikor csilingel a kapcsolat a telefonon. Ismeretlen szám. Tényromok szivárognak felém. Megtalálták. Valószínűleg. Egy szomszéd. Pincében. Azonosítsam. Édesanyámnál. Felakasztotta.
PC-ből kilépek, Googletalk csevegésnek vége. A hűtőszekrénymosogatógépszigetnél összetömörödöm, lecsúszom a földre. Hang sem jön ki belőlem. Egyszerre szeretnék odarohanni, a tett helyére és megdögleni, itt ebben az amerikai konyhában. A keretrendszerem a köldökömnél repedezik, láthatatlan ütések érik. Jön a nyomáscsökkentő sírás. Ma nem énekelek, sms-ben tájékoztatás a srácoknak. Húsz perc görnyedtség után taxit hívok. Az autóban kibuggyan belőlem a hír, a sofőr rendes, részvétet nyilvánít. Ő az első. A kaputól kábé ötven méterre kiszállok. 39 lépcsőfok a lakásig, anyával beszélgetési próbálkozások a megfakult narancssárga sötétítő függönyök mellett. A „Nem érzel semmit?” kérdésem után ordítozás arról, hogy elvitet a zsarukkal. Később inkább lent üldögélek a lépcsőn.
A rendőr srác nagyon helyes, a kolléganője érdektelen. A pincében fényképeznek, zacskókban hozzák ki a holmikat, benne a mobilt, ami az elmúlt két napban kicsöngve hamis reményeket keltett bennem.
A halottszállító kezet ráz velem, a fiatal nő, kezében űrlappal unja már a szombatot. Látni akarom apa arcát, azt mondják, jól gondoljam meg, ez lesz az utolsó emlékem róla. Vállalom. Felmegyek a lépcsőfordulóba, hallom, ahogy kihúzzák a testet, kínlódnak vele, anyáznak.
A nejlonzsák nehézkesen csúszkál a kövön, aztán beemelik a fémkoporsóba. Édesapám egy fémtepsiben, arcát körülöleli a fekete nejlon, pergamenszerű bőre halovány a sárgás fényben. Egy büszke embert látok, királyt birodalom nélkül.
Ötvenes szomszéd jön a csinos, miniszoknyás szőke barátnőjével, veszekedni kezd a rendőrökkel, mi a francért van díszkivilágítás odalent, ezt neki kell majd fizetni. Tájékoztatom, hogy apám felakasztotta magát a pincében, ő pedig meghatódás nélkül tovább ugat a helyi közeggel a közös költségről.
Besötétedett, elindulok, ki a világba, hogy találkozzam Macival a Ferenciek terén.
Némán összeölelkezünk a buszmegállóban.

Nyomtatás

Elolvasta: 61
Nyomtatás

Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…

Nyomtatás

Elolvasta: 61
Nyomtatás

A levélváltáson kívül más kapcsolata nem volt Gyárfásnak a civil világgal, hiszen az eltávozások alkalmával csak a városba mehettek ki egy-egy fél napra. Sokáig Sanyi barátjával sem találkozott, csak tova a tízéves érettségi találkozón.
Emlékezetes találkozó volt az a tízéves…
A párhuzamos osztállyal, a humánnal együtt szervezték, ami jó ötletnek tűnt, hiszen tudott tény, hogy a humán osztály élénkebb, lezserebb emberkékből állt, mint a komolykodó reál osztálybéliek.
Gyárfás osztálytársai nagyrészt a tanügyben, iparban, kereskedelemben találtak maguknak többé-kevésbé jövedelmező állást, de igazán kiugró karrier Szekeres Sanyinak sikerült. Most jött haza Szovjet Unióból, ahol a posztgraduális képzés keretében egy évet töltött a híres Bajkonuri Űrközpontban[1]. Szűkszavú gyerek lévén nem bölcselkedett a sikereivel, meg se mondta, honnan érkezett. Bezzeg a többiek nem fogytak ki a szóból.
Virág Venci, a Gyárfás padszomszédja, nagy svádájú gyerek azzal büszkélkedett, hogy halom pénzt keres az őrző-védő ügynökségével.
– Ugye, mindenki félti az életét, vagyonát, családját. Nem csak a vállalatok kérik a szolgáltatásainkat, hanem sok magánember is. És fizetnek. Nagyon bejött a számításom, pedig az iskolában nem szerettem a számtant.
Dallos doktor fiacskája, Lexi azt mesélte nagy büszkén, hogy már három karambolt úszott meg egy-két kisebb csonttöréssel. Első autóját, egy Skoda Feliciát, amit sikeres érettségi vizsgájáért kapott, már az első nap, ahogy megkapta, összetörte, és persze saját magát is.
A portás Barta bácsi fia, Kálmán sikerrel végezte a gimnáziumot. Humán beállítottsága és a jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak az iskolai könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A Művészeti Főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékek országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen a festésre nem jutott ideje, hiába volt ez szíve minden vágya.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
– Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá.  Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
– Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen.  Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki én előttem.
Körbe ülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
– Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! – kezdte a társalgást Laci – Pisztonon játszottál diákkorodban a diákzenekarban. Most is trombitálsz?
– Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
– Gratulálunk! – mondták kórusban.
– Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? – folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
– Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam a főiskolán – kezdte hamiskás mosollyal -, de nem folytattam, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat.  Így volt!
– Most rajtad a sor Káli.
– Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervezőmérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül az elmúlt tíz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem showtéma. Igaz, egy tízéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül minden naposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
– Ó, nem vagyok én függő – mondogatta, ha szóba került az italozás –, nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! – tette még hozzá. – És holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. És másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, megindul. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, mikor említették, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Korán reggel indult, s már előző nap este nem ivott egy korty alkoholt sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Enni csak két-három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, alig úgy két-, háromórányira. Egyszerre elöntötte a hideg verejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt és lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, aki megállt az integetésére, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kolléga még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyrelábadt, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha az esetleg alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére festeni kezdett.
Most erről meséljen? Még most is, ahogy visszagondol azokra a percekre, napokra kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel is áll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat …
Mindenki szép rendre beszámolt a sikereiről. Persze csak a sikerekről, a kudarcokat ügyesen elhallgatták. Csak Szekeres Sanyi nem beszélt még, de nem hagyták, hogy megússza. Kórusban biztatták, s végül ráállt.
– Velem semmi különös nem történt, és még most is a francia krémes a kedvencem, meg persze a fürjtojás aszpikban.
– Tovább, tovább! – noszogatták. – Meséld csak el miket csináltál!
– Tanultam, dolgoztam…
– Ejszen szakácsnak tanultál! – röhögött fel Dallos Lexi.
– Nem éppen, bár az se rossz – válaszolta vontatottan. – A Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam két évig, mint kutató-laboráns, miután hazajöttem Berlinből a Humboldt Egyetemről. Utána egy évet töltöttem Bajkonurban, s most kineveztek tanársegédnek a Henry Coandă Egyetemen az aerodinamikai karra.
Nagy csend fogadta a velős beszámolót, majd kitört a taps és mindenki kiabált, sorra jöttek, hogy megrázzák a kezét, megveregessék a vállát. Még Lexi is odasündörgött hozzá.
– Jól megkaptam! Lefőztél komám! – szólott a tőle megszokott harsánysággal.

[1] Bajkonur a legnagyobb szovjet, illetve orosz űrközpont. Innen indították az első műholdat 1957. október 4-én (Szputnyik–1), és az első embert (Jurij Gagarin) 1961. április 12-én (Vosztok–1) a világűrbe

Nyomtatás

Elolvasta: 34
Nyomtatás

A vonat száguldott kijelölt útján, közben itt-ott megállt a nagyobb városok állomásain. Néhányan leszálltak, helyükbe mások jöttek. Az újonnan érkezettek újabb híreket hoztak. Hírmorzsákat. Ahogy újabb és újabb felszállók csatlakoztak az többi utashoz, úgy sokasodtak a hírmorzsák. Sokasodtak, növekedtek, cipónyira duzzadtak. Kibontakozott a kép, alakot öltött a történések sora.
Sanyi szomjasan itta a szavakat, melyek már rég nem voltak suttogások és egyre nagyobb hangerővel szóltak. Veszedelmes szavak. Néhány nappal ezelőtt még börtön járt volna értük, de most nyíltan kimondták, és nem rohantak be a vagonba fegyveres fogdmegek.

„Tüntetés Temesváron, a rendőrség tehetetlen, kivezényelték a katonaságot, halottak is vannak” – ilyen eseményekről beszéltek az új felszállók. Sanyi szorongva ült a helyén, alig várta, hogy hazaérjen. A faluban is csak erről beszélt mindenki, ha nem is annyira nyíltan, mint a vonaton. A hivatalos közlemények eleinte hallgattak a megmozdulásról, később pedig rendzavarásról, huligán elemek garázdálkodásáról, reakciós, imperialista, irredenta és soviniszta körökről beszéltek. A rádió, elsősorban a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió napi szinten pontosan beszámolt a valódi eseményekről. Napról napra újabb és újabbak hozták izgalomba nem csak a falu lakosságát, hanem az egész világot.

Íme, a híradásokból kiragadott néhány mondat:
Tőkés László Temesvár református lelkészt megfosztották szószékétől, és el akarták távolítani a városból a rendszer elleni prédikációi miatt.
December 16-án a rendőrség egységei foganatosítani akarták Tőkés László kilakoltatását, amit a hívek és a város lakosai megakadályoztak.
A tüntetők – magyarok, románok együtt vonultak végig Temesvár utcáin és megpróbálták bevenni a pártszékházat. A rendőrség ezt vízágyúval és könnygázzal akadályozta meg.
December 17. Az összecsapások folytatódtak, elfoglalták a pártszékházat, a kivezényelt katonák éleslőszert használtak, több tüntetőt lelőttek.
December 18-án kihirdették a rendkívüli állapotot, a tüntetések más városokra is átterjedtek.
December 19-én 40 ember holtestét pedig Bukarestbe szállították, ott elhamvasztották Elena Ceaușescu parancsára.
December 20-án bekapcsolódott a tüntetésekbe a helyi munkásság, a város főterén mintegy 100 ezren tüntettek.
December 21-én Ceaușescu Bukarestben tömeggyűlést hívott össze, ami botrányba fulladt, hiába kínált minden egyes állampolgárnak fejenként 100 lejt. Ezután Bukarestben is elindultak a tüntetések.
December 22-én országossá vált és győzött a forradalom. Ceaușescut elfogták és hajnalban kivégezték.

A barátjával, Gyárfással ődöngött Szekeres Sanyi a sok izgatott ember között, mikor valaki váratlanul hátba vágta. Nem túl erősen, de csattanósan. Lexi volt a tettes, Dallos doktor fia.
– Ez aztán a meglepetés! – kiáltotta a tőle megszokott harsány hangon. – Haza hozott a forradalmi láz? Mert engem, igen!
– Te honnan kerülsz ide? – így Gyárfás.
– Máris mondom! – ölelte át két barátja vállát. – Tegnap a városban voltam, mondták a srácok, hogy készül valami és nem akartam kihagyni. Nem hiszitek el, mit éltem át!
– Mondd már!
– A barátnőmnél voltam, tudjátok, kint lakik a gyárnegyedben, egy garzonban. Hallgattuk a híreket a rádióból, elcsíptük a BBC román adását. A bukaresti eseményeket taglalták, hogy kudarcba fulladt a tömeggyűlés és hogy az országban máshol is tüntettek, hogy a hadsereg nem avatkozik be egyelőre.
– Mi is hallottunk ezekről az eseményekről.
– Mondjam tovább. Ahogy figyeljük feszült csendben a rádiót, a blokk előtt kiabálást hallunk. Két alak felemelt karral azt kiabálta, hogy testvérek, fiatalok, emberek gyertek ki a Főtérre! És ezt elismételte többször magyarul, románul.
– Kimentetek?
– Nem lehetett ellenállni a szuggesztív szavaknak. Láttuk az ablakból, hogy többen elindultak. Mi sem tétováztunk és meleg kabátot, sapkát véve, hideg szél fújt, bementünk a belvárosba. Az autóbuszok egymást követték, alig kellett pár percet várni. Máskor fél óránként közlekedett. A téren már sok ember gyűlt össze. Hangoskodás nem volt, beszédek sem, csak valami várakozás feszült az emberekben. Egyszerre felhangzott több torokból a kiáltás: „Temesvár! Veled vagyunk, Temesvár!” Az egész tér átvette a kiáltó szót és egymást átölelve kiabáltuk ütemesen.
Közben megérkeztek a gyárakból a munkások. A párház elé kordont vontak és marcona fegyveresek álltak sorfalat. A tömeg pedig egyre nőt, de semmi erőszakos tettre nem került sor, de a laktanyákból páncélozott járművek érkeztek és vízágyúval támadtak a tömegre. Sokan leestek a földre, valakinek sikerült az egyik járműre Molotov-koktélt dobnia. Bár sok kárt nem tett, a katonák elveszítették a fejüket és belelőttek a tömegbe.
– Jóságos Isten!
– Mi történt aztán?
– Mindenki menekült, futott amerre tudott. Visszakísértem a barátnőmet a lakásába és még az éjszaka hazajöttem.
– Most itt folytatod?
– Veletek együtt! Gyerünk, menjünk a kultúrházba a többiekkel!
Rengeteg ember tolongott a díszteremben mikor odaértek, még az udvarra is sokan kiszorultak. Nagy volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt. A fiatalok egy csoportja Bandó vezetésével sorba járta az intézményeket, hivatalokat, és kidobáltak minden jelképet, iratot, képet, pártcímert, majd azt kiabálva, hogy „Mi vagyunk a nép!”, bevonultak a terembe és kezükbe vették a gyűlés irányítását. Valahonnan előkerült egy megyei küldött is, aki mondogatta, mit kell éppen szervezni, határozni, szót adni annak, aki szólni akar az emberekhez. Mire feleszméltek mind a hárman – Sanyi, Gyárfás és Lexi – be lettek választva a Forradalmi Bizottságba.
Sanyi otthagyta a bizottságot és otthon tépelődött az események különös alakulásán. Gyárfás vele hallgatott, neki is kétségei támadtak egyes dolgokat illetően, de a szabadság mámora még élt benne.
– Gyere, menjünk ki valahova, ne kuksoljunk itt a szobába! – szólott Gyárfás.
– Hova gondolod?
– A büfébe, persze! Ilyenkor mind ott van, aki nincs a gyűlésben.
Kabát, sapka és indultak. Alig léptek ki a házból, három szaladó alak közelített feléjük.
– De jó, hogy itt vagytok! Már azt hittük senki sincs a faluban – hadarta egyikük elfulladó hangon.
– Mi történt?
– Gyertek velünk gyorsan, útközben elmondom.
– Mondjad most, ha azt akarod, hogy veletek menjünk!
– A néptanácshoz telefonáltak, hogy a vonattal gyanús idegenek érkeznek. Biztosan terroristák. A jegycsípő figyelt fel rájuk és szólt egy társának, aki telefonált a másik állomásról – magyarázta egyikük.
– Siessünk, mindjárt itt a vonat! – sürgette a társait egy másik.
Erre Gyárfás is megindult, Sanyi csak kocogott utánuk a saját tempójában. Közel volt az állomás hamarosan odaértek, s megálltak a peronon várva a vonatot. Megjött, hirtelen kibukkanva a ködből.
Figyelték, lesték a leszállókat, de csak két fekete ruhás személy szállt le. Az állomásfőnök rokonai voltak, akiket rögtön betessékelt az irodájába.
– Szerencsénk, hogy nem a terroristák voltak, mert mit is csináltunk volna, hiszen még egy parittyánk sincs, mint Dávidnak – jegyezte meg Sanyi találóan.
Az utcán kurjongató, éneklő embertömeg masírozott és kihallatszott egy új hang, egy új dallamfoszlány, mely egy corrida[1] hangulatát idézte:
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”[2]
– Mi történt? – kérdezték meglepődve, de egyben reménykedve is, hogy úgy igaz, ahogy gondolják.
– Megszökött Ceușescu, elmenekült!
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”
A friss események és a közelgő Karácsony reménnyel töltötte el a szíveket. Az elnök házaspár kivégzésének brutalitását enyhítette az ünnep szentsége. Gyárfás reggel a megszokott mozdulattal bekapcsolta a tévét és nagyot kiáltott, majd a telefonhoz ugrott és hívta a barátját:
– Hoppá fel! Ébresztő! Kapcsold be gyorsan a televíziót!
A nagy izgalom oka pedig nem más volt, mint hogy eddigelé sohasem látott felírat jelent meg a román televízió képernyőjén.
Kellemes ünnepeket! – így magyarul …
– Mit szólsz?  – lelkendezett. – Gréti sírva fakadt, mikor meglátta.
– Látom én is. Megindító. Csak ne félnék, hogy előbb utóbb a visszájára fordul.
Volt igazság a Sanyi megjegyzésében, kétkedésében. A gyűlölet keltés úgy elharapózott, olyan méreteket öltött, hogy komolyan aggódtak, akik hallották egy máramarosi pópa gyűlölködő beszédét!  Eleinte alattomban terjedt és midig a többségi nemzet részéről nyilvánult meg. Amikor pedig az új államelnök szájából elhangzott a szeparatizmus szó, világossá vált a képlet. Egyik napról a másikra oda lett a nagy barátság, testvériség. Napirenden történtek incidensek, verekedések magyarok és románok között. Nem volt ezekben rendszer, de mégis felmerült a valamilyen akarattal, céllal gerjesztett ellentétek gyanúja.

[1] corrida (spanyol) – bikaviadal
[2] Ole, ole, Ceușescu nu mai e!” (román) – Olé, olé, Ceușescu nincs többé!