Király Attila : A nincs korog (Jagi emlékére)

 

 

 

Az ordító nincs csak úgy sajog,
szinte harapnak belülről a sóhajok,
amikor úgy érzed, mindenből elég,
többé sehol sem akad számodra menedék.
Ott még a Nap is csak egy iszonyú sötét
folt, a vágyott jövő temetetlen holt,
talán még virrasztanál az élet ravatalán, hol
szomjas öleléseket kínzón itatnak sós
könnyek, sokak látszatéletét szemlélve
magaddal hitetted, nekik jóval könnyebb,
de többnyire nem, és ez az egész olyan (kibaszottul) istentelen!
Ziháló ködöd homályába vész a rád mért idő,
lélegzetvisszafojtva vár a tüdő, röpke attitűd ő.

 

Hullacsillagok tetszhalott fénye virraszt, minden tompa,
elterül, majd föld alá fekszik a megszakadt szívverés,
ez annyira, de annyira otromba! Rövid és kevés.
Ahogy a nincs magából kifordulva korog.
Magára hagytad a viszontlátás örömét. Kit küldök majd a sörömért?
Hogyan jár köztünk az utolsó cigaretta körbe? Hát az adomák?
Egyedül hogyan lesz a többi este görbe? Ki eszi meg velem a maradék vacsorát?
Csak egy elnémult gyász kikerekedő szeme néz meredten tükörbe.
Gazdátlanná vált ihletek maradnak utánad, le nem írt szavak.
Ki tudja?  Kereste egyáltalán valaha,
valaki a lélek rengésének epicentrumát, ami téged döntött romba?
A csend hallgatása tüntetőleg konok.
Nélküled síri csendben lüktetnek tovább a papírokra vetett sorok.

2018. 02. 10. 23: 55

 

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 83 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.