Az öreg ló és a szamár

Mese

 

Egyszer, amint a ló bandukolt hazafelé a poros úton, találkozott egy csacsival.

— Hová mész, te ló? — kérdezte a csacsi.

— Megyek haza — válaszolta a ló.

— Hol voltál?

— Elmentem a mezőre finom, bársonyos füvet enni.

— Hol van az a mező? — kíváncsiskodott tovább a csacsi.

— A folyón túl, ahol a magas hegyek kezdődnek.

— Hogyan tudtál átmenni a folyón?

— Átugrom.

— Te át tudsz ugrani azon a széles folyón?

— Az éhség nagyúr, barátocskám. Ha korog a gyomrod, akkor nincs akadály.

— Gazdád nem ad eleget?

— Adni ad, de én jobban szeretem a finom, bársonyos füvet. Amit a gazdámtól kapok az nem olyan jó. Gyere el velem hólnap arra a mezőre és kóstold meg!

— Messze van?

— Mondtam, a folyón túl, ahol a magas hegyek kezdődnek. Bizony elég sokat kell odáig bandukolni.

— Én akkor inkább nem megyek. Nekem jó, amit a gazdámtól kapok — mondta a csacsi és elszaladt.

A ló furcsállóan nézett a füles után, és csak ennyit mondott:

— Ha neked az jó, akkor csak edd azt, amit a gazdád eléd rak.

Hazaérve a ló bement az istállóba és álmodozva gondolt a mezőre, ahol a fű finom és bársonyos. Amikor csak az istállóban volt, mindig odavágyott. Ez éltette. Talán, ha nem mehetett volna el, szíve meghasadt volna. De így mindig volt remény, és cél, hogy túlélje a napot.

A csacsi megnőtt és nagy szamár lett belőle. Ha úgy vesszük, jó volt a sora. Gazdája mindent elébe rakott. Semmire sem volt gondja. Csupán annyi volt a feladata, hogy nap, mint nap egy nehéz kordét kellett húznia fel a hegyre és le a völgybe.

Állandóan a kordé elé volt kötve. Sokszor még éjjel sem pihenhetett.

Egyik nap, amint húzta a nehéz kordét, meglátta a lovat, aki nagyon megöregedett. Szépen, komótosan ballagott a mezőre, finom, bársonyos füvet enni. Eszébe jutott az egykori találkozásuk. Szomorúan nézett a lóra. Szerencséjére a gazdája bement az ivóba. A szamárfogatát leállította az út mellé, jutott egy kis idő a pihenésre. Az öreg ló melléje ért.

Mindjárt megismerték egymást.

— Hová mész, te szamár? — kérdezte az öreg ló.

A szamár szomorúan válaszolta:

— Gazdámnak viszek fel a hegyre egy kordé nehéz követ.

— Jó neked, mert mindened megvan. Ha fúj, ha esik, vagy szépen süt a nap, nem kell ennivaló után kajtatnod.

— Hiszen neked is van gazdád. Van fejed felett tető…

Az öreg ló szomorúan közbevágott:

— Ez mind igaz, de már megöregedtem. Istállóban nem nagyon szívelnek. Minap is hallottam, amint szénát rágcsáltam a jászolban, amikor a gazda fia megjegyezte: „Csak teher nekünk ez a vén gebe. Elvihetné a Halál”. Barátom, én már semmire sem vagyok jó.

— Ott a mező, finom, bársonyos füvekkel, túl a folyón, a magas hegyeknél. Csak átugrasz a folyón, és már meg is érkeztél. Bár hallgattam volna rád és legalább egyszer életemben legelhetnék azon a csodás mezőn.

Az öreg ló elnevette magát.

— Mező finom, bársonyos füvekkel? Talán valamikor szép és jó volt, de ma már fájnak a lábaim. Minden lépés maga a kínszenvedés, mire odaérek. Kinek van kedve ugrálni? Főleg széles folyón át. Úgy határoztam, ma még egyszer elmegyek, és befejezem. Rágcsálom, amit a gazda fia undorral elém vett. Nem jó megöregedni, barátom. Irigyellek, mert fiatal vagy és élettel teli duzzadó erővel húzhatod a kordét. Szívesen cserélnék veled.

— Pedig egykor, milyen vidám voltál, és dicsekedtél a folyón túli mező finom, bársonyos füvével.

— Igazad van, de akkor azt hittem, mindig így lesz. Sajnos megöregedtem. A mező után hazamegyek és várom a Halált.

— Jaj, Istenem, mit beszélsz?

— Nem tehetek mást. A házbeliek terhére vagyok. Nem jó így élni. Te legalább húzhatod a kordét, még ha nehéz kővel is van megrakva.

— Lehet, hogy én sohasem fogok eljutni arra a mezőre. Nekem csak a munka jutott osztályészül.

— Igen barátom, ilyen az élet. Nincs mit tenni. Bele kell törődnünk a sorsunkba.

— Így bizony. Bele kell törődnünk, ha tetszik, ha nem. De már látom, jön a gazdám. Mennem kell. Isten áldjon! Üdvözlöm a folyón túli mezőt, ahol finom, bársonyos fű van.

— Isten áldjon! Soha ne add fel! Hátha egyszer mégis sikerül eljutnod arra a mezőre.

 

Az öreg ló és a szamár még egyszer, utoljára egymásra nézett, majd elindultak ki-ki a maga dolgára.

37látogató,1mai

Szerző Apáti Kovács Béla 168 írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.

10 Komment

  1. Na látod kedves Béla!
    Csupán egy kis pihenés aztán csak úgy ömlik belőled az új történet. Mint mindig fejin találtad a szeget. Sajnos ilyen az élet. Amig valamit jól bírsz csinálni és hasznot hajtasz megbecsülnek, és relativ jó dolgod van. Amikor meg megöregszel és “teherré” válsz el akarnak felejteni és csak azt lesik mikor adod be a kulcsot. Sajnos nem is kell sokat törni a fejünket azon, hogy megértsük: mikor már nyögdíjat kellene fizetni terhére vagyunk mindenkinek. Pedig ledolgoztunk egy életet és ki is fizettük a nyugdíjjárulékot. Bizony nem a legjobb megöregedni.

Hagyj üzenetet