Molnár Zsolt Szerző
Vezetéknév
Molnár
Keresztnév
Zsolt
A bagó sztori
12 hónap 6 komment
Bádogbögre
12 hónap 3 komment
7 év 12 komment

Székely apáink állítólagos szófukarságát viccek karikírozzák. Hogy jellemzően szófukar lehet-e egy etnikum? Egyáltalán szófukarok-e a székelyek?

Ez talán olyan sztereotípia, minthogy a svéd szőke, az olasz vad és temperamentumos és a sváblányoknak állítólag az átlagnál vastagabb a bokájuk. Hogy mégis némi igazság lehet mindebben, azt úgy is jellemezhetnénk, hogy vannak bizonyos élethelyzetek, amelyekben az elvárt beszéd helyett a székelyeknél a hallgatás kívánatosabb. Mint a megfontolás, ami szükségeltetik ama másik kiemelt tulajdonsághoz, amelyet „góbéságnak” szoktak nevezni.

Hűvös őszi, alkonyba hajló délutánon megkondul a falu harangja. Az öreg Piusz levelet seper a porta előtt. Az ősz apró cseppekben adagolja méregként önmagát a világnak. Mert a falu világnak tágul az egyszerű nép képzetében. S a nyár múltával megfakul kicsit a világ. Méreg a már gyenge szeművé lett embernek a korai alkony — hogy az alacsony kémények füstöt táncoltatnak az égbolt széltől szabdalt köpenyére. Hogy sajog az „odvas” csont, recsegnek az ízületek —, mint olykor a fák a feltámadó szélben. Méreg, hogy számolgatni kell kitart-e a tüzelő, elég lesz-e a kukorica. Van-e még a kamrában abból a darab tavalyi szalonnából, vagy lesz-e még pálinka a disznóölésre?

Efféle gondolatok késztették Piusz bát a folytonos éberségre, és az efféle éberség miatt tudtak mindig valamire jutni az asszonnyal. „— Jól alkotta meg a Jóisten a világot, hogy adott mérget is az embernek! Hová lennénk, ha semmire se lenne gondunk?” — gondolta néha, nem is sejtve miféle tudomány is az a filozófia. Pedig gyakorta volt annak művelője, még ha akaratlan is.

Míg Arany János tollából kifolyt bölcsességek a Margit-szigeti fák alatt egy, a padon haldokoló poéta, elfér a könyvespolcon — hogy tintás ujjú, nyalka imposztorok keressék benne saját arcukat —, addig Piusz bá egyszerű Őszikéi, a mindennapokra adtak egyszerű válaszokat. Tőmondatokban kimérve, érthette azokat, a legapróbb is. Hát ennek okán hozom rokonságba e tőmondatokat a filozófia nagybecsű tudományával. Mert a mérgek bölcs adagolása, Istennek művészet, patikusnak tudomány, Piusz bának tézis. Helye van ezen tézisekben az asszonybeszéd éberségre pofozó aggodalmának, minthogy a hallgatásnak is. Ahogy a foltos öreg kezek seperték a portát, úgy a gondolatok is megfrissültek attól. Aztán elégedetten tekintett munkájára, a tiszta járdára, az udvar sarkán a takarosra formált avar-halomra.

Aztán a szomszéd kerítés mögül egy fekete kucsma tűnt elő. Majd követve azt gazdája, Medárd szomszéd, aki köszönés gyanánt biccentett.

— Hallod-e, be heába’ való munkát ad az ősz! — mondja, és nyomatékul az avar felé is biccent.

— Úgy biz’ a! Piusz sokszor haragudott Medárdra a „semmi beszédek” miatt. „Mit is tudhat ez a Medárd? Hisz heába’ való munka a vele való beszéd is!”

De Medárd nem elégedett meg e rövid válasszal és igyekezett megtoldani mondandóját:

— Hogy a „majmolic” vitte vóna’ el az ilyen üdőt! Ki tudja holnap mű es nem-e a temetőbe leszünk?

— Ott es eltelik az üdő, csak egészség legyen! — vágta ki magát Piusz, hagyva ott a pillogó szomszédot. S vállán vesszőseprűjével vette a ház felé az irányt.

Medárd sem látszott sértettnek. Inkább úgy tett, mint aki lerótta protokolláris kötelezettségét — azaz eleget tett dialógikus beszédcéljának — mellyel szomszédként tartozott. Nem sejtve, hogy az miféle ironikus fullánkot szúrt belé.

Továbbá egyikőjük sem sejtette, hogy rövid párbeszédüket székely viccként meséli, majd talán a tejboltban egy kicsit vaskos bokájú svábasszony egy szőke kisfiúnak. Az útszélén posztoló rendőrautóban egy őrmester a törzs-zászlósnak. Vagy csak egyszerűen belekerül egy unatkozó utasoknak összeállított vicckönyvbe, hajdan élt Piusz bá, a filozófiával inkább rokon és nem feltétlen mulattatásra szánt mondata.

8 év 3 komment

CORA-ban írtam verseket,
meg voltam fényev?,
míg egy digitálisan
felújított bablevest?l
alulexponáltra nem
fordult az állapotom.
A laterna magica
épphogy felgyógyított,
sötétszobák óvatlan pillanatai
nyitottak rám ajtót.

CORA-ban írtam verseket,
vagyis idegen temetéseken
kevés pénzért sírtam
a közeli hozzátartozók helyett,
érzékeltetve a Semmi hangsúlyával
a jelenlét meglétét.
Radírral rajzoltam képeket,
imára font kétkezes poharak –
reszketeg kompozíciós szerkezet
ében-fából faragott királyfi –
körme-ujján magától málló
felhámján reflektálja,
hogy: májbeteg.
És két percre a világvége
sem olyan szomorú,
hogy ne legyen vasárnap!

Egyszer két hétig tartottunk vasárnapot
a kuplerájban, egy alkalmazott
kegyeleti tárgynak gondolt minden
sötéten fogalmazott
anyák szex-transzfer tartalmú
oktalan szidalmazását, 
– olyanokat is, amilyeneket
a kurzor-kez? elméjében
épp nem mutatott –
azt hiszem, imádta is
kicsit a dolgot, ahogy meséltem neki:
CORA-ban írtam verseket.
Basszus! – az nem lehet –
Parnasszus, vagy a piedesztál,
hogy elrontom mindig,
mikor a szóra váltott gondolat,
leírva csak elmém faláról
piszkált vakolat. Ha lehet,
lábjegyzet egy zárójelentés,
vagy lelet-megjegyzés
rovatában – adagolás: 3×1 vagyis 4
éves korhatár van,
napos meg neked kedves tiszavirág,

„LONG LIFE ’a’ LEARNING”
Az idomított csirkéb?l néha
kikel egy tojás,
bádogtányéron villával veri
fel maga körül a csendet,
jó napja volt, – megtudott mindent,
mi életében a boldogsághoz kellett.
Verseket sem írt, mi hasztalan,
gyengéd kapcsolata egy szalvétán
csókszer? ábra, hol majdnem arca van.
Egyszer stoppoltam zuhanó repül?nek,
Biatorbágyon felvett Matuska vonata,
és világra jöttömre perverz kolombuszok
elméleti tojásai érkeztek Betlehemb?l,
vagyis ?ket hozták a külön-buszok,
én meg jöttem, de nem soká elbúcsúzok.

 

Fotó:

Molnár Zsolt

 

11 hónap 5 komment

Intelem az Asszonyoknak

Óh Drága,

melléfogott képzettársítás,

és a hagyj békén szerelem,

paradoxonokra épült

lehetetlen költészet,

öreganyám tegnap volt ötéves,

meglepetés, ha igazat szólok,

csak egy koszos körm? költ?

vagy egy vízbefúlt úszóbajnok,

kit viccb?l a parton hagytok,

foghíjas alkoholista.

 

Asszony! Te se számíts a versíróra,

vért iszik az,

míg a tested foglya,

aztán a borból kin? egy pohár,

szájához emeli,

és az elme éhét oltja,

nem gondol,

csak szívja, szopja, mint

kisded az anyamellet,

a másnap poklán a gondolat,  

torlódik, mint kisiklott cirkuszvonat,

remeg? keze százszor is kisimít,

ronggyá gy?rt fehér lapokat,

a rohanó bet?k, míves tolla,

leginkább combjaid közé céloz,

de ki mégse mondja,

valami cukros mákonyból

próbál rajzolni bársonyszíveket,

csillagpázsitot, hol hevernétek,

vizeket, tengerérzést,

csomagok nélkül egy hosszú szép utazást.

 

A versíró lepkepárti,

de pillangókról beszél,

nehogy a molyokra gondolj…

tollából a bor mi szól,

így menekülne a gondtól,

csakhogy a gond odabent van,

vagy ? maga lenne az,

hát mi lehetnél még más neki,

mint csak átmeneti vigasz?

11 hónap 3 komment

 

Jutka

 

Aki hasonlít önmagára,
egykor egy gyenge fogpiszkálóval
próbálta feszegetni
a pokol tornácán a nagylakatot,
aztán elmúlt az is,
házasodott vagy,
háziasszonyosodott,
volna mikor kijött a bolha,
azaz a tesztoszteron,
Mega-ösztrogén,
hormonokkal dobálta
vásott vasutakon
versenyz? vágyalapon
virágok közt rohanó
marhavagon,
a néma suttogása,
vagy agyalapi törzs,

Amigdala (amíg dala) szólt,
meglehet tudattalan,
Szemben ült a fiú,
míg bizonytalan,
aztán csak forrt benne,
a vágy, meg egy nagy “KIRAKÓ,”
azaz, hogy egyetem-begyetem,
Gondolta e fiú:
“- ez a Jutka nev? n?
most kell nekem”
Jutka mosolygott,
mert kicsit hiú,
„Universzitész,”
stressz-dudor és anya-csúcs,
„Mit élsz te kis egyetemista?
Combom közt virág,”
az idegorvos, meg a Kis Miska
bácsi szólt:
“-Jutka, kied test felülete
polír, azaz kicsiszolt!”
Jutka a vállán rántott,
hússzín? ajkai püré,
kevés szerecsendió,
a Fiú meg vizsgáin felsült,

kés?bb korán n?sült,

A váll alatti mustra

És zárszámadás

Nyelvi lelemény,
párt produkciókon

K?kemény szemelvény (ként)
emlegette egykoron
mint megesett
vagy, volt meglehet

Vélt véletlent,

Réteken széna-célt,

Kohóban szénacélt,

Keresett,

 

Próbálta élezni életlent,
szeretni szemekkel,
vagy vágyliliom,
pázsitf? parlagon,
csillag-ánizs,
csalóka csillagon,

Jutka szólt:
– mondja monsiuore,
pirkadatkor pár pohárral
piázik-e a pitvaron?
Majd szemére szikrát vont,
ahogy néha elunta magát

Az unalom,

Is tengernyi medrében,

Hogy ki volt!?

 

 

Jutka? – Nekem
– jobbára jutalom.
Kislány meg
Anya és Szerelem,
Vokális változás,
Hagyom, hogy így legyen,
Diderg? királyságom,
Te vagy a t?z Juditom!
A királyság és fehér liliom,
Akit szeretni lehet és kell,
Az én pázsitcsillagom!

9 év 1 Komment

groteszk

– Üljenek le!

Egyébként nem hiszek semmiben. Az igazságban pláne, az közmegállapodás, és mindig megszüli a maga kirekesztettjeit.

– Igaz Korponai? Nem kell felállnia, üljön vissza szépen!

A Valóság! – na, az igen! – az sem létezik. Csak érzékeljük, a feltételezéseinkben nyert bizonyosság. Ha kinézel az ablakon és azt mondod: „ott egy fa!” – azt én is látom, de hol, barátocskám? – Hol van az már, mire kimondtad már mi sem vagyunk épp ott, ahonnan látni egykor azt a fát… Még ha az emberi „karóra-id?számítás” szerint csak tized másodpercek telhettek el, már semmi sincs az érzékelés pillanatának egyidej? helyén.

A Világegyetem legf?bb Dékánja írásában err?l nem nyilatkozik, hisz mikor azt ? diktálta, még az emberek magukat nem zabálták annyira tele almával a tudás fájáról, hogy a Világegyetem Dékánja természettudományos tematikákat osztogasson. Szóval, mint els? kötetes rafinált író, magánkiadásban mindent másokkal végeztetett. Inkább sugallt, mint diktált, és az akkori szerkeszt?k, lektorok az él? nyelvezeten versesítették meg a m?vet. Mellesleg a legnagyobb bestseller lett.

Szóval azóta hogy az almafától elindultunk, és populációból hol emberekké, hol meg populációvá válunk, megtudhattuk, hogy a F?d kerek és nem csak forog, hanem mozog is. Mi több száguld az egész kering?-bolyongó rendszerével együtt, egyik csillagképb?l a másikba. És iszonyú nem-tudom-hánnyal megy!

–         Na Barátocskám! Látod-e még, hogy hol a fa?

–         Ott! – bök rá a kis berágott körm? mutatóujjacskájával a fa irányába.

–         Helyes! Ott látod, de már rég velünk együtt „eldzsavelt”!

 

Úgy se érti, a büdös életbe nem fogja érteni, de megpróbáltam, hátha… majd, egyszer. Meg aztán rám se köpködjön senki, hogy nem adom tovább a tudást. Amit seggen ülve, vagy tényleg érdekl?dve szívtam magamba, akár a kocsmapult tetejét maszatoló szivacs.  

A lényeg, hogy az igazságot az emberek találták, ezért is van, hogy mindenkinek van bel?le sajátja. És az igazság jó alkalmat ad arra, hogy megütközzön egy ellentétes igazsággal. Vagyis mindenki védi a magáét,

A Valóság, meg egy pillanat, amit szegényes érzékszerveink révén észlelünk és tartalmát tekintve nagyjából egyesség van. Ha meg még se volna?

–  „Akkor mit mondunk Korponai Barátom?”

–  „Hogy eríggy a diliházba, me’ ment?t híjjok rád!”

–  „Helyes leülhet, vagyis foglaljon, kérem helyet!”

–  „A tudós-beszéd terminusa ezt DEVIANCIA néven jegyzi.”  Tehát, tisztelt barátaim és többiek, ha önöket e kifejezés kapcsán egy mondatban említik, akkor várhatóan vagy diliház, vagy börtön jelleg? intézményekben természetbeni juttatásokban részesedhetnek. Ez utóbbinál sokuknak kellemetlenséget okozhat a testüregi motozás, mely az els?nek említett diliházban egyel?re nem bevett szokás.

A jöv? órára kérem önöket, hogy a második órát követ? ’ozsonnya’ szünetben elfogyasztásra szánt szalonnát otthon tessék apró katonákra felszelni, így szükségtelenné válik, hogy a zsebkéseiket maguknál tartva azt más – nem étkezés jelleg? – cselekményeik tárgyává tegyék. Tekintettel, hogy tizedike van, azaz az 1997/III szociális törvény valamely szakasza alapján pénzbeli segélyezési nap – nem adok házi feladatot. Mulassanak, de mértékkel! A jöv? órán elkezdjük az olvasás tanulását. Aki rendelkezik szöveget tartalmazó kiadvánnyal, az kérem, hozza magával!

– Az óra véget ért! Viszontlátásra! – Az ajtóban hallom, ahogy egyszerre zengi mind a huszonkét negyedikes, hogy: „Viszontlátásra!”

9 év 9 komment

 

Úgy jártál eszembe,

mint szellővirágos tavasz

estéli nyugalmas családot

álmodó lelencnek jár gondolata,

halványult arccal,

tört üveg mögött,

torkomon a nehéz kéz,

fátylat húz szememre.

Hogy enyhüljön kín

idézett mosolyodba

mártott melegséggel

a könnyeid öleltem.

Hidd el, én jó vagyok!

Mégis önmagam

elől szaladok.

 

Azt mondom, – Jól vagyok!

csak tudod még kisgyerek,

ki izgatott beszédben lett

hamis tanúvá saját perében,

önmagát vádló bírája hitének,

rabmagány remények,

hogy benned hazára lel,

és az élet is életre kel,

 

úgy jártál eszembe

mint friss kalács illat,

mit forrón lehel a kemence,

mint éhes gyermeknek,

kit asztaltól taszítnak félre,

mert néki ritkán jut teríték,

és fekhelyén csak lidérc

álmot zihál az éj setét.

 

Néked lennék bármi,

ha szólítanál,

rám sose kéne várni.

Neked lennék

hidegben selyemsál

mi öleli hangodat.

Lennék leírt kedves szó,

és az okos gondolat,

ha gyötörne a bánat,

mosollyal festeném arcodat.

 

De, ha mindez kevés volna,

mert az élet végzi,

mi a maga dolga,

lennék urad is,

ha nem kell szolga,

akkor is a kívánságod,

lennék és…

Semmi soha nem változna.

11 hónap 6 komment

 

Lehunyom szemem,

felszállok a gondolatnak

az álmok vonatára,

te integetsz,

percekből órák lesznek.

Nem lényeges helyek,

történések.

Lehetek én

ebben az országban

mihaszna álmodozó,

képzelt vonatokkal

kell jönni vissza,

 

A baljóslatú jegenye veti

kátrányszagú árnyékát,

a valóság járdáira

levelei hullnak,

a Nap sem mindenható,

és ha kihunyna,

mi is tudnánk

úgy nyolc perc múlva,

meghalni bármi képes,

semmi sem törhetetlen.

 

Emlékezetből hunyorítok.

Halvány a beteg fény,

Könnyíti a távolban

a haldokló magányát.

 

Rúgom járdán az avart,

sietve sétálok.

Zsebem az ürességtől degesz,

kaptam!- adtátok.

 

A nagy hiányjel

lehet kérdő,

cipelem naponta,

esténként veszem észre,

ami napközben

simul sunyin hozzám,

elnehezül, és mellém ül.

 

Éjjel gondolom is

a plafonon boncolva:

miből van a “Nincsen”?

Reggel, ha kérded,

csak annyi

valamivel összegyúrt

bármi és az elkevert semmi

emlékezetből való hunyorítás…

plafonon boncolt,

valóság az éjjeli fényben,

csókokból eltett befőtt,

szerelem kezében érintés,

egy megkopott, régi rajz,

valamikor én,

a csúcsokon és azok peremén.

9 év 7 komment

 

A lány, testében vándorló fénylény, anya, volt feleség. Korábban igazgatta éjjel egy haldokló köntösét. Aztán elfáradt abban is. A halál nem olyan félelmetes, mint nem hinni a létezésben. Olykor el?fordul, hogy a tükör nem mond igazat, gondolja olyankor: „mi van, ha már rég nem is létezem?” Elfogja a pánik: „ez lenne az én életem?”

Néha agorafóbia vesz körül. Elvonulok szótlan egy szobában. Irigyen, hogy miért örül, aki nem is létezik, csak hiszi, hogy testet ölt. Valójában temetetlen holtak, kiknek egymással ellentétes irányban akadt épp dolga. Elképzelt gyalogátkel?helyeken várakoznak, hogy a lámpa végre zöldre vált. Változik a világ, és a történelmet mások írják. Azok életben vannak. Mások meg cselekv? résztvev?i voltak valaminek, valójában holtak. Hiába is mutat róluk arcot a tükör. Pánikbetegek, gyanakvón hisznek. Édesek voltak a gyermekkori mesék. Falun a kakasos-reggel, városon kel? nap fénye és a síncsattogás. Ma feln?ttek lettek, és annyi minden szembejött, hogy a tapasztalás és mesetanulság némi szarkazmussal egy jól tekert dzsoint, vagy hajnali whiszki a pultnál, mikor harmadszor szól a körmét rágó pultos lány:

– Legyen szíves, ne aludjon!

– Aztán közünk van-e nekünk egymáshoz, más, mint hogy pénzt adok és megtöltöd a poharam? – gondolom magamban, mint a mesekönyv, gondolhatja Giddens, a Szociológia második kiadásáról.

Fel?lem alhatnának az emberek bárhol. Állva, kapaszkodva a buszlépcs?nél, aztán a hirtelen fékez? megállóban a sárban hason, és eszméletlen tovább. Organikus tünetek nélkül szenvedem száz éve az álmatlanságot. Lemondtam már az álmaimról – a másokéban hiszek.

A lány egy asszony, bakfistestben, gyermek énnel. Hisz a Holdban, meg a Kismedvében, szeizmikus rezgéseket érzékel. Keveri az óvatosságot a félelemmel. Ez az ? bátorsága!

Hajnalban ébred, van, hogy háromkor, busz, metró, zenében minden, leginkább „retro”.

Nagyapához még a körúti lakásba feljárt néha a Bilicsy.

Étteremben dolgozik, egyenkosztümben reggelit szervíroz. Tejbegríz, zabkása, f?tt tojás, miegyéb, mit a f?szakács és az élelmezésvezet? kitalál, azt ? kitálal.

Monotónia és katatónia olykor kézenfogva járnak, vagy a padlón, esetleg matracon hálnak. A lány más szemeknek különösnek tetszik, amúgy önmagát próbálja szórakoztatni. A munkahelyi verbális szexuális transzfereket élccel, iróniával hárítani, igyekezve kerülni az unalmas, egyhangú dolgokat.

Egyszer valaki egy találó hasonlattal említette, hogy minden ember, – akár egy kubikus – maga el?tt egy talicskát tol, amelyet a szembe érkez?k megpróbálnak a saját szemetükkel megtölteni. Mi meg csak alig-alig vesszük észre, hogy mennyi mindenki terhét hordjuk, viseljük kéretlen, vagy udvariasságból, ahelyett, hogy csak annyit mondanánk, elfáradtam. Különben is jön a villamos. (Jaj, csak Natasa el ne ejtse a megállóban az olaját, mert Begemonnak feje vész.)

Ez a Mester és Margaritából van. Els?nek ezt akarta az a talicskás hasonlatot ismer? ember elolvastatni a lánnyal, de mivel hosszúnak találta, a lány talicskájába Szindbád hedonizmusából dobott valami igazat és nem túl megterhel?t.

Korábban papnak készültem, bár er?s libidóm miatt nagy döntés elé állított a dolog. Megtudtam, hogy a zsidók valamiféle transzgenerációs stresszt átélve szorosabban ölelkeznek táncukban, hogy ott gój ne mulassék. Ráadásul nagy rajongója voltam Marx Károlynak is, akinek kereszthaláláról 89-ben értesültem. Így a társadalomfizika tantárgy szigorlatán, mint a lottó ötöst húztam ki magamnak a dialektikus materializmust, és egy lehetséges alternatívát arról, hogy az emberben megsz?nik az anyagi javak éhségéb?l adódó felhalmozás, és csak annyi lódenkabátot húz majd fel egyszerre, amennyiben nem fázik.

Szóval, ha a zsidók nem örökítenék fenntartásaikat a gójokkal szemben – akár tudattalanul is -, akkor alkalmat adhatnának nekik, hogyan kell tehetséges embereket nevelni. Személy szerint, még Marx kereszthalálában játszott szerepükön is túllépnék.

A lány fél tizenegy felé már rendkívül álmos, ami nem is csodadolog, a hajnal háromórai kelés miatt. Álmos és csak alszik, álmodik is, de ? sem hisz az álmaiban.

Én átírnám az összes mesekönyvet. Korábban diktátor szerettem volna lenni, és ha az lehettem volna, akkor végrehajtom a Nagymesekönyv-kanonizációt. Szóval, a Piroskás történetb?l vagy a farkast kell kihagyni, vagy a többi szerepl?t. Így a kés?bbiekben, a m?ben szerepl? rengeteg konfliktus elkerülésének pozitív hozadékaképp, nem épülnének az emberi személyiségbe olyan szerepjátékok, amelyek rákényszerítik az embereket, hogy vadásszá legyenek, és folyton mindenféle ürüggyel boncolnivaló farkasokat keressenek közöttünk.

Nem lettem diktátor, ugyanis azokat mostanában úgy l?dözik, mint hurkapálcát a céllövöldében. Pedig a diktatúra kiszámíthatóbb, mint egy többpárti hatalom. Elnyomókra és elnyomottakra korlátozódik, így bármely kérdésben egyszer?bb a konszenzus. Vagyis vagy van, vagy nincs. De ha nincs, az már önmagában egyszer?.

A lány, meg én is a filmeket szeretjük. Például a régi filmeket, vagy a nagyon régieket. A politikáról csak érint?leges benyomásaink vannak, például hogy rossz, mert megszorítások vannak, és nem ölelések. (Mert a lány meg én az öleléseket szeretjük.)

Közös bennünk, hogy nem nézzük a tévét, a filmeket a fejünkben lév? kis mozigépész vetíti az agyunknak, és egymás álmait álmodjuk, hogy mindenki hinni tudjon a másikéban.

Molnár Zsolt Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.