Sikolyt tépnek arcukra a kövek,
lüktető, vérvörös torokkal.
Valahol tompán morajlik az ég,
s a két hang, mint belülről fakadt
súlyos cseppek gördülnek a földre.
Megütve a csend búját zokkal,
akár a hajnali fény az éjmély
ágai közt megalvó madarat,
úgy riad, cikázik fölé, körbe
s körbe réveteg gondolat.
Rózsás szirom, pusztuló ősz levél,
nyárba hullva sötét gyászforgatag
közepén, hantból kaparná ölbe
szívszakadva anyai jobbal.
/halott gyermekét/
Bárcsak fa lehetnék,
kinek törzsét éhes vasak rágják.
Tán fel sem jajdulnék
elég az, ha testem d?lni látják,
ha színes könnyeim
szomorúszép alkonyatba sírva,
csendes búval teli
– Érted éltem! – üzenetet írna.
– Érted haltam! – tudják,
szerelmem forró fénye óv, akar,
de kinn, már az utcát
nem zengi ének, mindent törött gally
takar. Emlék csupán
az otthon /szirmom, gy?r?m/ elfeled.
Mint háború után
béke, száll. Nézem gyönyör? szemed…
A babaház élettel telt,
zaja lebben falain át,
csábosan játszik, hol egyszer
drámát, másszor komédiát.
S amíg az el?adás tart,
a pincemély éjjel teli,
talpak ropják, zongoraszó,
fénybe bújt lányka figyeli.
Halkan, mint a sóhaj szólnak,
Közelebb, közelebb te lány.
s pici arcuk, mi jónak
tükre volt, befödte az árny.
Egy alvó felnyitja szemét,
s vérvörös láng lobban rajta,
kaparva nyújtja rongy kezét,
sikolt a porcelán ajka.
Festett könnyei folynak, bája,
mint a zajló jég szétreped.
Vászon karjában a bába
szótlan fogja a gyermeket.
S kik keresték a lányt,
fényük mi házra lenn villan,
Gyertyacsonk! A drága itt járt!
csak egy babaarcon csillan.
Kipp– kopp, kipp– kopp, ajtóm koppan,
reszket kezem, félve moccan.
Halkan nyitom, árny betoppan,
szell? süvít, gyertya lobban.
Kipp– kopp, kipp-kopp, padlóm reccsen,
apró lábak lépnek csendben.
Könyvek, függöny, minden lebben,
gyermeksírás, sikoly bennem.
Kipp-kopp, kipp-kopp, bántó képek,
falra kúszó rémes rémek.
Elvinnének halott lények,
ne hagyd Uram! Ne hagyd, kérlek…
Messzi éjek alkonyánál
Szárnyaszegett álmokon,
Sötét habján a Tiszának
Lágyan ring a csónakom.
Hová viszel, kicsi csónak,
Lidércfényes gondolám.
Csillaghullás ott a szónak
Mind ugyanaz bú okán.
Tükrét fodra összetörte,
Fekete mély: esküv?…
Táncát járja h?en benne
Halott násznép, pezsdül?.
Zúg a tajték, zúg a gyászdal,
Fátyol lebben: elszakad…
Emlék lettem, Zeám, nálad,
Mint olyannak, ez marad.
Új mesét nyit, újabb árral,
Mint/lett/volna ablakot.
Ágya könny? gyermek bájjal,
Kisded rajta rég halott.
Mint az amott, perdül által,
Látomás vagy, égi jel.
Gy?r? örvény mélybe rántó,
Fellegtép? vad dörej.
Lebben? vágy, rajta víznek
Színe, árnya összefolyt.
Mennyasszonya eltört szívnek
Márványk?, most szürke folt.
Fenn a lenttel összen?ve,
Fakó lovon vágtató,
Koporsót hoz: erre j?-e?
Csend a csónak, zajfolyó.
Sír a nádas, búsan fekv?,
Nap vörösl?n égre száll,
Izzik a víz ölelkezve,
Engem feled, vér szitál.
Fáradt fejét álomra hajtsa Kati,
édesanyja félt?n óvja esti dalban.
Gomb szemével kedvesen nézi a maci,
mint rejti el kis barátját puha paplan.
S ha a lámpafény gyertyalángként lobban,
színes álomruhákat sz? reá az éj.
Valahol távol, egy apró bogár koppan,
táncolna, mint mesebeli tündérfazék.
S ha szell? fújja talpa alá, járja,
vele táncol a csillag, az erd?, a rét.
Harangvirág, tücsök, mind csak ropja bátran,
a békakórust, ahogy dúdol, mondd hallod–e még?
De körben a falakon a képek, mind–mind
az órára néznek álmos hegyeikkel.
?k is, mint te, Katim, szenderegnek kicsit,
egyik a másikkal álmodik, másik az egyikkel.
Ici-pici sz?rgombolyag
ott szuszog az ágyon,
fordul jobbra, fordul balra,
kerüli az álom.
Mancsát nyalja, körmöt élez,
mégis jó a kedve,
rémlik neki itt a reggel,
jön a friss tejecske.
Az ágy mellett csahos kutya
felriadt a zajra,
nehogy már a cirmos cica
jobban legyen tartva.
Lustán ásít, nyújtózkodva
lassan lép el?re,
övé lesz az összes étel,
? a háznak ?re.
Ám a cica ügyesebb volt
fürgén ugrott oda,
lefetyelve jót szürcsölve
fehérlik az orra.
Szeretném átölelni a végtelent,
apró szívvé összenyomni.
Tengernyi szerelmet önteni bele,
ne kelljen üresen hozni,
s ha már hoztam, érzelemmel töltve,
mint szél a fehér hópihét,
fagyosan és könnyedén hullna földre,
mindaz, mi bántón fáj és tép…
Szeretném átölelni a végtelent,
apró szívvé összenyomni.
Tengernyi szerelmet önteni bele,
s neked, örökbe adni.
Szeretnék írni egy verset neked,
olyan szépet, mint te magad.
De csillagtalan, bús kinn az este,
Fagyos köd lepi arcodat.
Csak h?n figyelem e gyászos semmit,
szívemre fájón b?n omol.
Szemeid szép szerelme, mennyei
lángja, hol jár ha álmodom?
Talán ?szirózsás kertek mélyén,
ott, hol csendes dal illatoz?
Vagy felh?k bársonyán lépdel, végén,
majd ég és föld közt ingadozz?
Bár lehetnék a szárnyad, röpítve
aranyló napkorong elé.
Fel magasba, ne hajoljon íve,
mint szomjas virág, por felé.
Szeretnék hinni most, de nem merek,
csak arctalanabb lesz a kép.
Tört lelkem minden csendnél csendesebb,
hogy elmúlt, hogy nem vagy, hogy még…
Már vérvörösbe hajlik
napnak sárga heve,
j? mélabú, éjsötét mély
csillagporos keze,
mely mint levél, ?szült fák
roppant árnya alatt,
kéjesen öleli keblén
az elfeledett tavat.
S lát amott a távol:
bíbor horizontot,
melyre földnek tüzes pokla
fellegeket ontott.
Látja habját: mint festi
kormosra a végzet.
csúf színénél, izzó partján
elveszett lelkek égnek,
míg futnak, míg röppennek.
Pattog a nádas, sír,
zokog, fiát vesztett árva,
szél, madár… terjed a hír,
a bíbor tavi halál.
