Mint valami burokban lebegő
csodabogár,
héjba zárva, ahol nincs levegő,
hová hazajár
a félsz, és csak egy feladat maradt,
életben tartani önmagamat.
A mocsárban, hol a semmi hagyott
én vártalak,
de oda senki le nem kúszhatott
csak dögbogarak,
és köztük én sem voltam éktelen,
felszóltam – s velem szólt a szégyenem.
Gyere, vigyél el… kértem anyámat
is naphosszat,
pedig akkor már halott volt, nálam
sokkal halottabb,
és irigyen gondoltam a végre,
vártam, hogy a mát csendre cserélje.
De tudod mindvégig mosolyogtam
mint egy bohóc
a porondon – ha a nép felhorkan
ahogy hajcsomót
marokkal szórtam és messze néztem…
parókám alatt izzadt a szégyen.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Kiss-Teleki Rita
