Schmidt Tibor : Álvaro de Campos/Fernando Pessoa: Időfolyosó (Passagem das horas) – Részlet

Szívemben hordom
Mint egy ládikában, mely annyira tele van, hogy nem lehet bezárni,
A helyeket, melyeket bejártam,
A kikötőket, ahová megérkeztem,
A tájakat, melyeket az ablakokon keresztül, a kajütfülkéből
Vagy a hajó-fedélzetről álmodozva néztem,
És mindez, – bár soknak tűnik, – kevés ahhoz, amennyit akarok.

Kikötés Szingapúrban, beköszöntő reggel, zöld színkavalkád,
Korallok a Maldív-szigeteknél a meleg szorosban,
Makaó hajnali egykor… Hirtelen ébredés…
Yat-ló-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó… Gí – …
Hangzik egy másik valóság mélyéből felém…
Észak-Afrika hegyei szinte zanzibári napfényben…
Dar-el-Salam (kijutni innen nehéz)…
Majunga, Nossi-Bé, Madagaszkár zöldjei…
Viharok Guardafui körül…
És ragyogó hajnali napfényben a Jóreménység-foka
És Fokváros a Tábla-heggyel a hátterében.

Több földrészt bejártam, mint ahányat tapodtam,
Több tájat láttam, mint amennyire pillantást vetettem…
Több élményem volt, mint amennyit átéltem,
Mert minden benyomásomból hiányzott az érzelem,
És az élet mindig fájt, mindig kevés volt, én meg boldogtalan.

Vannak olyan pillanatok, amikor mindenre emlékszem és megrémülök,
Ha belegondolok, hogy mi marad nekem ebből az életből, ezekből a csúcsokból,
Ebből a kanyargó útból, az út szélén álló gépkocsiból, ebből a figyelmeztetésből,
Az egymással nem találkozó érzelmeknek ebből a csendes kavargásából,
Ebből az áramlásból, ebből a tünékenységből, ebből a szivárványos elegyedésből,
Ebből a minden pohár alján meglévő nyugtalanságból,
Ebből a minden gyönyör után bekövetkező szorongásból,
Ebből a csészék fülén már megelőlegeződő jóllakottságból,
Ebből az unalmas kártyapartiból a Jóreménység-fok és a Kanári-szigetek között.

Nem tudom, hogy az élet kevés vagy túlságosan sok nekem.
Nem tudom, hogy többet vagy kevesebbet érzek-e, nem tudom.
Hiányzik-e belőlem a spirituális kétség, amire az értelmem támaszkodhat,
Beleélés a dolgok misztériumába, a kapcsolatok
Adok-kapokjai, a csapások alatt kiserkenő vér, a lármától való viszolygás,
Vagy hogy van-e ennek más magyarázata, kényelmesebb és boldogabb,.

Akárhogy is van, jobb lett volna meg sem születni,
Mert attól, hogy minden pillanat érdekes,
Az élet még fáj, émelyít, megsebez, elkoptat, felőröl,
Arra késztet, hogy üvöltsek, felugráljak,
elterüljek vagy kifussak,
Ki minden házból, minden logikából, minden öbölből,
És beálljak vadembernek, és meghaljak elfeledve a fák között,
Elesések, veszélyek és a holnapok hiánya között,
Mindennek valami másnak kellene lennie, jobban kellene hasonlítania ahhoz,
amit gondolok,
Bár nem tudom, ó, te élet, hogy mit is gondolok vagy érzek.

Az asztal fölött keresztbe fonom karjaimat, fejemet lehajtom,
Sírnom kellene, de nem tudom, hol keressem a könnyeket,
Bármennyire is törekszem, hogy kellőképpen sajnáljam magam,
Sírni nem tudok,
Lelkem is összetört a ránehezedő mutatóujj alatt…
Mivé leszek így? Így mivé leszek?
________________________________
Passagem das horas

 

Trago dentro do meu coração,
Como num cofre que se não pode fechar de cheio,
Todos os lugares onde estive,
Todos os portos a que cheguei,
Todas as paisagens que vi através de janelas ou vigias,
Ou de tombadilhos, sonhando,
E tudo isso, que é tanto, é pouco para o que eu quero.
A entrada de Singapura, manhã subindo, cor verde,
O coral das Maldivas em passagem cálida,
Macau à uma hora da noite… Acordo de repente…
Yat-lô–ô-ôôô-ô-ô-ô-ô-ô-ô…Ghi-…
E aquilo soa-me do fundo de uma outra realidade…
A estatura norte-africana quase de Zanzibar ao sol…
Dar-es-Salaam (a saída é difícil)…
Majunga, Nossi-Bé, verduras de Madagascar…
Tempestades em torno ao Guardafui…
E o Cabo da Boa Esperança nítido ao sol da madrugada…
E a Cidade do Cabo com a Montanha da Mesa ao fundo…
Viajei por mais terras do que aquelas em que toquei…
Vi mais paisagens do que aquelas em que pus os olhos…
Experimentei mais sensações do que todas as sensações que senti,
Porque, por mais que sentisse, sempre me faltou que sentir
E a vida sempre me doeu, sempre foi pouco, e eu infeliz.
A certos momentos do dia recordo tudo isto e apavoro-me,
Penso em que é que me ficará desta vida aos bocados, deste auge,
Desta entrada às curvas, deste automóvel à beira da estrada, deste aviso,
Desta turbulência tranqüila de sensações desencontradas,
Desta transfusão, desta insubsistência, desta convergência iriada,
Deste desassossego no fundo de todos os cálices,
Desta angústia no fundo de todos os prazeres,
Desta sociedade antecipada na asa de todas as chávenas,
Deste jogo de cartas fastiento entre o Cabo da Boa Esperança e as Canárias.
Não sei se a vida é pouco ou demais para mim.
Não sei se sinto de mais ou de menos, não sei
Se me falta escrúpulo espiritual, ponto-de-apoio na inteligência,
Consangüinidade com o mistério das coisas, choque
Aos contatos, sangue sob golpes, estremeção aos ruídos,
Ou se há outra significação para isto mais cômoda e feliz.
Seja o que for, era melhor não ter nascido,
Porque, de tão interessante que é a todos os momentos,
A vida chega a doer, a enjoar, a cortar, a roçar, a ranger,
A dar vontade de dar gritos, de dar pulos, de ficar no chão, de sair
Para fora de todas as casas, de todas as lógicas e de todas as sacadas,
E ir ser selvagem para a morte entre árvores e esquecimentos,
Entre tombos, e perigos e ausência de amanhãs,
E tudo isto devia ser qualquer outra coisa mais parecida com o que eu penso,
Com o que eu penso ou sinto, que eu nem sei qual é, ó vida.
Cruzo os braços sobre a mesa, ponho a cabeça sobre os braços,
É preciso querer chorar, mas não sei ir buscar as lágrimas…
Por mais que me esforce por ter uma grande pena de mim, não choro,
Tenho a alma rachada sob o indicador curvo que lhe toca…
Que há de ser de mim? Que há de ser de mim?

 

Legutóbb szerkesztette - Schmidt Tibor
Szerző Schmidt Tibor 503 Írás
Schmidt Tibor - theodor okl. villamosmérnök, doktor informatikai vállalkozó weblapom: https://www.artpresszo.hu/